logo

XX Aprilis AD

Cassius Dio - Róma története (LXVI, 21-23)

(A 79. év történetéből)

„Campaniában bámulatot és rémületet keltő esemény történt; a nyár vége felé ugyanis hatalmas tűz tőrt fel a földből. A Vesuvius hegy, amely Neapolisnál a tengerparthoz közel fekszik, a tűz kifogyhatatlan forrását rejti magában. A hegy csúcsa régebben egyenletes magasságú volt, s a tűz ennek közepéből tőrt ki; mivelhogy csak ott csaptak ki a lángnyelvek, a hegység többi, külső része érintetlen maradt. Így történt, hogy mivel a tűzkitörésektől érintetlen részek magassága nem változott, a kitörések helyét viszont az örökös tüzek felemésztették, az idők folyamán a hegy teteje homorúvá vált, így azután az egész hegy egy amphitheatrumhoz hasonlóvá lett, ha szabad a nagyot a kicsihez hasonlítani.
A hegyoldalakon dúsan tenyészett a fa és a szőlő, de a kráter a tűz martaléka volt, s nappal füstöt, éjszaka pedig lángot bocsátott ki magából; valósággal olyan látványt nyújtott, mintha hatalmas mennyiségű füstölőszer égne benne. Így folyt ez mindig, néha nagyobb, néha meg kisebb erővel, a hegy azonban gyakran hamut is lövellt ki magából, ha belsejében abból nagyobb lerakódás jött létre, máskor pedig köveket szórt, ha a megszorult levegő olyan nagy erővel tört elő. A hegy rázkódni és morajlani is szokott, mert nyílásai nem egyetlen, hanem sok és szűk járatot képeztek.

Ilyen a Vesuvius, s az említett tünetek általában minden esztendőben megfigyelhetők. De minden más ilyen tünet, amely ott az idők folyamán mutatkozott, bármennyire is figyelemre méltó volt különössége miatt azoknak a számára, akik ezeket láthatták, valamennyi együttvéve is csak jelentéktelennek mondható ahhoz képest, ami akkor történt. A kővetkezők történtek. Minden élő embernél hatalmasabb óriások - olyan lényék tehát, mint amilyennek a gigászokat szokás lefesteni - jelentek meg, egyszer a hegyen, másszor a környező vidéken, majd ismét a városokban, s éjjel-nappal járkáltak a földón vagy repültek a levegőben.
E félelmetes jelenések után váratlan és nagy erejű földrengés támadt, úgyhogy az egész környező síkság rengett, és a csúcsok a magasba emelkedtek. Újra és újra morajlás hallatszott, néha a föld alól, amely mennydörgésre emlékeztetett, néha a- föld színén, amely az orkán üvöltéséhez volt hasonló; a tenger is bömbölve zúgott, s az ég visszhangozta a morajt. Akkor hirtelen iszonyatos robajt lehetett hallani, mintha az egész hegy darabokra hullott volna; majd elsőnek hatalmas kövek repültek szét, olyan magasra emelkedve a levegőben, mint amilyen maga a hegycsúcs volt, azután hatalmas tűz és végtelen füsttenger tőrt elő, úgyhogy az egész ég elsötétült, s a nap eltűnt, mint a napfogyatkozáskor szokott. A nappal éjszakává, s a világosság sötétséggé változott.

Voltak, akik azt gondolták, hogy a gigászok újra fellázadtak (mert a füstfelhőkben ekkor is feltűnni látszottak alakjaik, és ráadásul trombitaharsogás hangját vélték hallani), míg mások azt hitték, hogy az egész világegyetem káoszba és tűzbe omlik. Az emberek ezért menekülni kezdtek, egy részűk a házakból ki az utcákra, más részűk viszont a szabadból az épületek belsejébe, akik a tengeren voltak, a partra igyekeztek, a parton levők viszont tengerre akartak szállni; rémületűkben ugyanis minden más helyet biztonságosabbnak hittek annál, mint ahol éppen voltak.
Mialatt ezek történtek, a hegyből leírhatatlan mennyiségű hamu tőrt elő, amely elborította a tengert és a földet, s betöltötte a levegőt. Ez a legkülönbözőbb károk okozójává vált, ahogyan lehullott, betemetve az embereket, a majorokat, az állatokat, s különösképpen a halak és a madarak tömegét irtotta ki. Α hamu két egész várost temetett maga alá, Herculaneumot és Pompejit, az utóbbit éppen akkor, amidőn lakói a színházban tartózkodtak. A levegőbe lövellt portömeg olyan hatalmas volt, hogy egy része elérte Afrikát, Szíriát és Egyiptomot, de nem kerülte el Rómát sem, betöltve a levegőt és elsötétítve a napot. Ez a tünemény nem kis félelmet idézett elő, ami több napon át tartott, hiszen a nép nem tudta és nem is találhatta ki, hogy mi történt, hanem mint azok, akik a közelben voltak, azt hitte, hogy az egész világ fölfordul, a nap a föld mélyébe süllyed, a föld pedig az égbe emelkedik. A hamueső egyébként ezekben a napokban nem okozott különösebb kárt a rómaiaknak, később azonban szörnyű ragályt hozott rájuk.”