logo

XVII October AD

A kollégiumok cselekvőképességének kérdése.

A kollégiumok cselekvőképességét vizsgálva, a római jogirodalom — a források hiányos voltára tekintettel — nem tudott megnyugtató álláspontra helyezkedni. A testületeket minden szerző cselekvőképtelennek tartja, és egyesek a Digesták néhány helyére hivatkozva kifejtik, hogy a testületek helyett az alapszabályban megnevezett szervek (actores) jártak el a jogügyletek megkötésénél és a peres eljárásoknál.

Nem került tisztázásra azonban három igen jelentős kérdés.

1. A testületet képviselő személyek a saját nevükben kötötték meg az ügyleteket, vagy a testület nevében;

2. az ügyletből származó kötelezettség mely esetben terhelte a testületet, és mely esetben a testületet képviselő személyt;

3. a testületet képviselő személy felelősségre vonható-e és milyen módon, az alapszabállyal ellentétes vagy a testület céljaival ütköző jogügyletekkel kapcsolatban?

Az aquincumi kollégiumok gyakorlatát vizsgálva egy ugyanebben a korban Alburnus maiorban létezett temetkezési egyesület feloszlatásáról szóló okiratban ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban fontos jelenséget figyelhetünk meg, mely afenti kérdések megoldásához közelebb vezethet bennünket. (CIL. III. p. 924.)

Az okiratban található „et cautionem suam, in qua eis caverat, recepisset” kifejezés a következő megállapításokra vezethet:

1. A testület maga nem cselekvőképes, s mivel a magisterek voltak azok, akiknek cautiot kellett nyújtaniuk, így joggal feltételezhetjük, hogy a kollégium számára a szükséges jogokat és kötelezettségeket az ö cselekedeteik által szerezték meg. A magistereknek a kollégium összejövetelén be kellett számolniuk a működésük alatt végzett tevékenységről, s ennek indokát abban látjuk, hogy bár a magisterek saját nevükben kötötték meg az ügyleteket, mégis a kollégium számára szereztek jogokat és kötelezettségeket.

2. A magistereknek megválasztásuk után cautiot kellett nyújtaniuk arra vonatkozóan, hogy jogügyleteik megkötése esetén, ha a gyűlés azt nem hagyja jóvá, vagy a jogügylet egyébként is ellentétes az alapszabályban lefektetett céllal, legyen fedezet a követelés kielégítésére. Ez a cautio egy írásba foglalt kötelezettségvállalás volt, melyet a „recepisset” kitétel bizonyít, mivel csak írásba foglalt kötelezettségvállalást lehetett „visszakapni”, a szóbeli stipulatioval teremtett lekötést ugyanis nem visszakapni, hanem feloldani szokták. így, ha egy szóbeli kötelezettségvállalásról lett volna szó az általunk vizsgált kollégiumnál, akkor a cautioval kapcsolatban nem a „recepisset” kifejezés szerepelne, hanem az acceptilatio” szóhasználat került volna az okirat szövegébe.

A cautio formalitásait nem ismerjük ugyan pontosan, azonban a cautio kétféle formában volt megközölhető a római jogban:

1. cautio discrepa és
2. cautio indiscreta.

Ennek a kétféle cautionak igen változatos formáival találkozunk a római jog ismeretforrásaiban. A cautio discreta egy absztrakt stipulatio volt, amelyben a (követelés jiogcíme nem szerepelt, és mind a jogviszonyban, mind pedig peres eljárás keretében egyaránt lehetett alkalmazni. A cautio indiscreta pedig egy olyan kötelezettségvállalás volt, amely a követelés jogcímét is tartalmazta.

A cautio indiscreta,alkalmazását a következő főbb esetekben vizsgáltuk: cautio ratam rem dominum habiturum, iudicatum solvi, usufructuaria, damni infecti, de amplius non turbando, cautio örökbefogadás esetére, cautio cautio dotalis, cautio hagyomány biztosítására, cautio collectio bonorum esetén, satisdatio suspecti heredis, cauto a hagyaték átadásával kapcsolatban, cautio communio incidens esetén.

A felsorolt cautiok közül bennünket különösen az utolsó eset érdekel, mivel ebben az esetben Paulus szerint a tulajdonostársak között az volt a szabály, hogy aki a közös célra költekezett arányos megtérítést követelhetett, s ugyanakkor a közös cél teljesítése közben okozott kárért felelősségre lehetett őt vonni.
A D. 10. 3. 10. 2. helyén olyan cautioval találkozunk, mely szerint a feloszlatás utáni időre biztosítékot kellett nyújtani arra vonatkozóan, hogy a felelőssététel megoldható legyen. Véleményünk szerint a cautionak ez az alkalmazása bizonyos jogi hasonlóságot mutat általunk vizsgált, dáciai viaszostáblában szereplő cautioval. Külön vizsgálat tárgyát képezi, hogy vajon a kollégiumoknál szokásos cautio gyakorlata folytán került-e sor a communio incidens esetén alkalmazott cautio gyakorlata hatott-e a kollégiumok magisterei által nyújtott cautio kialakulására. Ebben a kérdésben csupán a rendelkezésünkre álló források időbeli keletkezésének vizsgálata nyújthat számunkra felvilágosítást, amit a későbbiek során teszünk vizsgálat tárgyává.

A viaszostáblában szereplő cautioval kapcsolatban egyelőre a következőkel} állapíthatjuk meg:

1. az általunk vizsgált cautio a cautio discreta egyik válfaja lehetett,

2. amelyben a követelés jogcímét a kollégium belső (tagok közötti) viszonya adta,

3. amelyet azonban nem valószínű, hogy az írásba foglalt formában feltüntettek,

4. mert ellenkező esetben a római ismeretforrások minden bizonnyal a cautionak ezt a fajtáját is megemlítenék.

A verespataki kollégium magisterének cautiojával kapcsolatban tehát a következőket állapíthatjuk meg:

A magister által nyújtott cautio, a magister és a kollégium belső viszonyát szabályozó, okiratba foglalt biztosíték lehetett, melynél fogva a magister az ügyletek kötésénél a határozatoknak megfelelő módon volt köteles eljárni, s ha ezt nem így tette; felelősségre lehetett vonni cselekedetéért. A felelősségre vonás magánjogi természetű kellett hogy legyen, és ebből következően kártérítésre irányulhatott.
A cautio kötelemkeletkeztető hatálya és egyáltalán az irhásba foglalt kötelezettségvállaláshoz fűződő jogkövetkezmények igen komoly vitát váltottak ki a jogirodalomban. Az általunk vizsgált cautio az i. sz. 167-ben keletkezett, a romanisztika által vizsgált írásba foglalt kötelezettségvállalások közül viszonylag a legkorábbi időben keletkezettek közül való.
Általában azt az átalakulást, amely a stipulatio ügyletében a verbalaktust háttérbe szorította, a témával foglalkozó szerzők a késői klasszikus korra, vagy a posztklasszikus korra, tehát a verespataki cautio keletkezésének időpontjától sokkal későbbi korokra teszik.
Riccobono több ízben kifejti azt a nézetét, mely szerint a klasszikus jogászok a szóbeli formához következetesen ragaszkodtak, és csak azt tekintették kötelemkeletkeztető hatályúnak. Nézete szerint az írásbeli szerződés a jusztinianuszi jogban szorította ki a verbalkontraktust.

Jörs szerint a stipulatios okirat a köztársasági és klasszikus jog szerint csak bizonyító erővel rendelkezett, és csak akkor volt az ügylet jogilag hatályos, ha a szóbeli stipulatio is megtörtént. Véleménye szerint csupán a késői császárkorban görög hatásra változott meg a helyzet a konstitutio Antoniniánát követően.
Brandileone szerint a stipulatio, mint joghatással rendelkező verbalaktuls, keleten Leó császár 472-ben kiadott konstitutiojáig (C. 8. 37. 10.), nyugaton viszont még a középkorban is érvényben volt, s mellette az okirat csak egyszerű bizonyító eszközként szerepelt.
Hasonlóképpen vélekedik A. Winkler, aki szerint az egész birodalomban egységesen Leó császár említett rendelete volt a határ a változás tekintetében, ugyanis ekkor tértek rá arra a gyakorlatra, mely szerint az okiratok stipulatioklausuláinak kötelemkeletkeztető hatása van.
Érdekes nézetet vall ebben a kérdésben Levy, aki szerint csupán a postklasszikus korban történt meg ez az átalakulás, ugyanakkor azonban megállapítja, hogy a verbaIaktus és .az okirat már Cicero idejétől kezdve közelednek egymáshoz. A stipulationak már a császárkor elejétől kezdve állandó kísérője a tartozás-ígéret tartalmát rögzítő okirat, különösen a nyugati vulgárjogban, s ez az okirat egyre inkább magát a verbalaktust is helyettesítette.
Kaser szerint szintén szokásos volt a stipulatio mellett igen régóta egy bizonyító okirat kiállítása, ezt azonban a jog a stipulatio érvényességéhez nem kívánta meg, tehát arra sem volt alkalmas, hogy a hiányzó stipulatiot pótolja.

A provinciákban mind keleten, mind pedig nyugaton egyre inkább elterjedt még a klasszikus korban az a nézet, mely szerint az adóslevél, stipulatio megtörténte nélkül is, teljés bizonyítékul szolgált. Ez a nézet az okirat-szerkesztőknek abból a gyakorlatából fejlődött ki, mely szerint, ha az általuk kiállított okiratokhoz egy a stipulatiora vonatkozó záradékot is fűztek, akkor a stipulatio megtörténtét vélelmezni lehetett. Pringsheim szerint ez a gyakorlat úgy alakult ki, hogy az okiratszerkesztők a római stipulatios-klausulákkal ellátott okiratokat tartották szem előtt, s azok mintájára a stipulatio megtörténte nélkül is ilyen stipulatios záradékot fűztek okirataikhoz.
Pringsheim a kérdés megoldásánál a hellenisztikus kelet okiratainak kötelező erejét tartja szem előtt, és így lehetségesnek tartja, hogy olyan okiratokban, amelyekben stipulatio nem szerepelt, római polgár is kötelezhette magát, különösen ha peregrinus ügyletről volt szó, mivel nézete szerint a peregrinusoknak ez a jogszokása recepciót nyert a római ius gentiumban. Abban az esetben viszont, ha stipulatioklausulát is vettek fel a hellenisztikus okiratba, úgy a stipulatiora vonatkozó birodalmi jogszabályok érvényesültek, és így csak az okirat mögött álló verbalaktusnak volt kötelemkeletkeztető hatása, az okirat maga pedig csupán bizonyítékul szolgált.
Pringsheim véleménye szerint tehát a klasszikus jogászok sohasem jutottak el odáig, hogy az okirat kötelemkeletkeztető erejét a verbalaktus tekintetében elismerjék, hanem ez a folyamat csupán a postklasszikus korban ment végbe. Pólay a fenti nézeteket elemezve a Kaser-féle felfogást tartja a valóságnak leginkább megfelelő nézetnek. Véleménye szerint a Severusok (C. 4. 31. 6.) sőt Diocletianus (C. 3. 38. 7. 4. 2. 6. és 12. 4. 64. 3. és 4. 65. 27.) rendeletei kifejezésre juttatják a klasszikus kornak azt a felfogását, hogy a stipulatio csakis „verbis” jöhet létre, és csak az élőszó bír kötelemkeletkeztető hatállyal.
Nem változtatott ezen a tényen az sem, hogy a klasszikus kor végén egyes jogforrások a stipulatios okiratnak vélelemalapító erőt tulajdonítottak á verbalaktus megtörténtére nézve (Sev. et. Ant. C. 8. 37. 1..) mivel ez a vélelem megdönthető volt. A birodalmi jogra vonatkozóan tehát meg lehet állapítani — hangsúlyozza Pólay, — hogy „nem vett tudomást a mellette jutó s a népfelfogáson alapuló gyakorlatról, amely az okiratba foglalásban látta a kötelező erőt”.

A gyakorlati jogéletben — a provinciái praxisban — viszont az történt, hogy a római bíróságok is, egy-egy okirat felmutatása esetében, elfogadták annak kötelemkeletkeztető hatályát, mivel a legritkább esetben lehetett olyan bizonyítékot szolgáltatni, amely az okirat tartalmát vitássá tehette volna. Pólay a kérdéssel kapcsolatos átalakulási folyamat jellemzésénél kiemeli azt a körülményt, hogy a hellenisztikus joggyakorlat hatására az írásbeliség túlsúlyra jut a római bíróságok előtt. Ez különösen abban jelentkezik, hogy a constitutio Antoniniana után a római fórumok is elfogadták teljes értékű bizonyítóeszközként a stipulatios okiratokat.
Az aquincumi kollégiumok létezésének időszakában komoly hellenisztikus hatást figyelhetünk meg Dáciában. Ennek a hellenisztikus hatásnak a következményeként jöttek létre azok a viaszostáblák, amelyek a CIL. III. kötetében (924-959.) az írásbeliség komoly térhódítását demonstrálják. A viaszostábláik legtöbbjének elnevezése is a „cautio” kifejezést tartalmazza. Ezek az okiratok minden bizonnyal abból a célból készültek, hogy mind a római polgárok, mind pedig a peregrinusok az okiratba foglalt jogaikat római bíróságok előtt is érvényesíthessék.
A verespataki temetkezési egyesület magisterei által szerkesztett cautionak tehát a provinciái jog és a provinciában alkalmazott joggyakorlat szerint kötelemkeletkeztető hatálya kellett, hogy legyen, s így ez az írásba foglalt biztosíték alkalmassá vált a kártérítésre irányuló felelősség megalapozására.

A kollégiumok cselekvőképességének vizsgálata közben tehát feleletet kapunk arra a kérdésre:

1. hogy a magister által kötött ügyletből eredő kötelezettség mikor terheli a jogi személyt, és mikor a tisztségviselőt, mégpedig oly módon, hogy ha a magister ügyletet kötött, a kollégium az ügylet kötelezettjévé vált, de ha a szerződés az alapszabály céljaival ellenkezett, vagy a kollégiumi határozat az ügyletet nem hagyta jóvá, akkor a magistert cautiojánál fogva felelősségre lehetett vonni.

2. Feleletet kapunk arra a kedésre is, hogy a magistérek a saját nevükben vagy a kollégium nevében kötötték-e szerződéseiket, éspedig akképpen, hogy a magister saját nevében kötötte meg a kollégium céljait szolgáló ügyleteket de annak jogosultjává és kötelezettévé maga a kollégium vált. Véleményünk szerint feltehetően ez a joggyakorlat érvényesült a dunai tartományokban, s így Pannóniában, Aquincumban is.

A római jog ismeretforrásaiban és a feliratos, valamint okiratos emlékek között ezért nem találunk olyan, jogviszonyt, illetve erre utaló megállapítást, melyben a kollégium a szerződés kötelezettje, mert, a kollégiumok magisterei nem a kollégium nevében kötötték meg jogügyleteiket. Arra vonatkozóan, pedig, hogy a kollégiumok részére igen sok ügyletet kötöttek, több példát találunk, mert hiszen vásároltak telket, vásároltak vagy, építettek székházat, beszerezték a lakomához szükséges anyagi javakat, béreltek helyiséget, kötöttek megbízási szerződést a kollégiumot képviselő személyekkel, és általában elvégezték mindazokat a cselekményeket, amelyek a kollégium működéséhez elengedhetetlenül szükségesek voltak.
A magisterek mindezeket a jogokat a kollégium, mint jogi személy számára szerezték meg, a kötelezettségvállalásokkal kapcsolatban azonban cautiot voltak kötelesek nyújtani, és ha működésük során túllépték azt a jogkörüket, amelyet a kollégium alapszabálya, vagy egyáltalán a kollégium érdekei biztosítottak számukra, cautiojuk alapján felelősségre lehetett őket vonni.

Véleményünk szerint a magistereknek az az alapszabály szerű ténykedése nem is számított képviseleti cselekménynek, hanem a jogi személy cselekvésének fogták azt fel. Ezt az elgondolást azzal kívánjuk alátámasztani, hogy a kollégiumok tisztségviselői olyan ügyletet is véghez vittek, amelynél a képviselet a római jog szabályai szerint ki volt zárva. Ez a tipikusan római jogi hatást maga után vonó cselekedet a manumissio volt, amellyel kapcsolatban kétséget kizáró módon megállapíthatjuk, hogy a kollégiumoknak is lehetőségük volt a rabszolgák szabadon bocsátására. (Ulpianus libro quinto ad Sabinum. „Divus Marcus omnibus collegiis, quibus coeundi ius est, manumiftendi potestatem dedit”. D. 40. 3. 1.) A képviselet szabályaival ez a cselekedet nem fért össze, s így a kollégium tisztségviselőjének jogilag hatályos magatartását nem tekinthetjük képviseleti cselekménynek, hanem a kollégium cselekvésének kell azt értékelnünk.

A köztestületek tisztségviselői az állami magistrátusdk működéséhez hasonlóan köthették meg szerződéseiket, és véleményünk szerint ez vezetett arra a helytelen elgondolásra a jogirodalomban, amely szerint a jogi személyek „közjogi” eredetű és egyben közjogi jogosultságokkal és kötelezettségeikkel rendelkező szervezetek voltak. A közjogi elemeket kidomborító szerzők nem tettek különbséget a köztestületek és a magántestületek között, és így helytelen következtetésekre jutottak.

A jogi személyek keletkezésével kapcsolatban, így a kollégiumokéval kapcsolatban is, azt mi is elismerjük, hogy ezeknek a korporációknak a kialakulásához az állam példája szükséges volt, azonban Gaiusnak az „ad exemplum rei publicae” kitételét pusztán a példa vonatkozásában értékeljük, és nem pedig úgy, ahogyan azt az általunk kritika alá vont szerzők teszik. Gaius ugyanis azt mondja, hogy ha a korporációk érvényesen létrejöttek, testületi jogot (jogképességet) nyertek, és ezek kollégium vagy más néven tulajdonjogot is szerezhettek, az államhoz hasonlóan, éspedig közös tulajdont, (rés communes proprium), így közös pénztárt tarthattak fenn és actoraik vagy egyéb tisztségviselőik által (tsyndicum), akárcsak az állam, szerződéseket köthettek (agatur fiat) (Gaius D. 3. 4. 1. 1.).
Gaiusnak ezt a megállapítását véleményünk szerint nem úgy kell értékelnünk, hogy a kollégiumoknak és más jogi személyeknek teljesen az állam jog és cselekvőképességére vonatkozó szabályok szerint kellett működniük, hanem oly módon, hogy Gaius az ,,ad exemplum rei publicae” és „tamquam in re publica” kifejezéseket pusztán a jogi személyek kialakulásával kapcsolatban említi, mintegy utalva arra, hogy a jogképességet először (a természetes személyek jogképességén túlmenően) az állam vonatkozásában ismerték el.

Különbség van a köztestületek (municipium, coloniae stb.) és a magántestületek (collegium) cselekvőképességének szabályozása között abban a tekintetben is, hogy míg a köztestületek tisztségviselőinek eljárását a jogszabályok és a jogtudósok által kidolgozott, de időközben törvényerőre emelkedett vélemények szabályozták, addig a kollégiumok jogviszonyban és perben eljáró szerveinek jogilag hatályos magatartásait az alapszabályok állapították meg. Pannóniában ilyen alapszabállyal nem találkozunk, azonban az általunk részletes vizsgálat tárgyává tett CIL. III, 924. 1., I. viaszostábla „quibus légi continetur” kifejezése ennek a temetkezési egyesületnek az alapszabályára utal. (Ezen a helyen ugyanis arról van szó, hogy a magister a kollégium feloszlását többek között — a tagok létszámának csökkenésén kívül — azzal indokolja, hogy „bár az alapszabályban bennfoglaltatik”, a tagok már hosszú idő óta nem akartak összegyűlni, és a tagdíjakat sem akarták leróni.) Ebben az általunk feltételezett alapszabályban véleményünk szerint — szabályozták a kollégium célját, rendeltetését, a kollégium szervezetét, és azt is, hogy a harmadik személyekkel kapcsolatban történő ügyletkötés milyen formában eszközölhető.

Összefoglalva az elmondottakat, megállapíthatjuk, hogy míg a kollégiumok „jogképességét” a jogforások és a feliratok bizonyítják, addig azt a tényt, hogy a kollégiumok számára a tisztségviselők szerezzék meg a szükséges jogokat, és vállalták a kötelezettségeket, a cautioval kapcsolatban kifejtettek igazolják, mely szerint megállapítható, hogy a tisztségviselők eljárása nem a római képviselet szabályai szerint valósult meg, hanem magának a kollégiumnak a cselekvéseként történt.


Forrás: Biró János: Kollégiumok Aquincumban