logo

XVII October AD

Az iparosok kollégiumai

Az iparosok kollégiumai már sokkal szerteágazóbb tevékenységet folytattak, mint a császári kormányzat által is támogatott testületek. Az igaz, hogy csak külön engedéllyel alakulhattak meg, mégis az egész birodalom területén elszaporodtak és jellemző, hogy a császár ezt az eleinte nem tetsző szervezeti formát — amint később láthatjuk, — remekül fel tudta használni saját (most már gazdasági) érdekeinek érvényesítésére.
A kézművesek kollégiumainak a polgári történészek által sok helyen helytelenül céh megnevezéssel történő jelölése nem állja meg a helyét. A kézművesek kollégiumai nem voltak céhek. Ezekben a kollégiumokban minden kézműves egyesülhetett, nemcsak a szakma vezető tekintélyei (mesterek) és a szakképzettség valamilyen fokán álló, vagy azt tanuló személyek, és nem is annyira a szakma védelme, hanem a társadalmi életben való részvétel, a közös kultusz és a tagok között kiosztásra kerülő temetkezési segély reménye tömörítette őket egy-egy kollégiumba.

A decuriones és az augustales tagjai után, mint ahogyan az egész birodalomban, úgy Aquincumban is a kézművesek kollégiumai alkották azt a harmadik társadalmi réteget, amelyet a burzsoá történészek helytelenül harmadik rendnek neveznek. Politikai súlyuk a császárság kialakulásakor már igen nagy lehetett, hiszen a mellőzött népgyűlés intézménye még elevenen élt a nép emlékezetében, és például Pompejiben előkerült falfeliratokon számtalan nyoma van annak, hogy a kollégiumok a választási hadjáratokban aktívan és jelentős súllyal vettek részt.
A hivatalos kormányzat az iparos kollégiumok irányítását azáltal kívánta ellenőrizni, hogy a kollégiumoknak a városi vezető rétegből kellett patrónust, illetve vezetőket választaniuk. A politikai rendhez való alkalmazkodásukat mutatja az is, hogy hivatalos tárgyalásaik, amelyek a gazdasági ügyek megvitatásában merültek ki, a városi elöljáróság ügyrendjét utánozták. Belső életük azonban igen élénk volt, amit elősegítettek azok az adományok, amelyeket a gazdagabb tagok és patrónusok fizették be az egyesület pénztárába. Majdnem minden iparos kollégiumnak volt székháza, melynek romjait Aquincumban is megtalálhatjuk. Három kollégium székházát ismerjük Aquincumban (iuventuti, fabrum, centonariorum).
Az egyik ilyen székházban került elő a híressé vált aquincumi orgona, amelyet valószínűleg azzal a céllal ajándékozott a kollégiumnak a kollégium patrónusa, hogy az ünnepélyek, lakomák és egyéb összejövetelek alkalmával a, zenét azzal szolgáltassák. A kollégiumok tarka életének egyik legjellemzőbb vonását, szinte az egész birodalomban egyedülállóan, Aquincum emlékei között találhatjuk meg, mivel csak Aquincumból van értesülésünk a kollégiumnak azon díszfelvonulásairól, melyeket ambulativumnak neveztek, és amelyet az egyik aquincumi felirat tartalmaz.

Ezek a kollégiumok egyben ellátták Aquincum tűzbiztonságának a felügyeletét is. Az csak természetes, hogy olyan kollégiumokra hárították ezt a feladatot, amelynek tagjai már foglalkozásuknál fogva is felhasználhatók voltak erre a fontos, és a város biztonságát ebben az időben többször súlyosan veszélyeztető veszedelem elhárítására. Aquincumban kettő, illetve három iparos-kollégiumról tudósítanak bennünket a különböző — rendszerint a halottkultusszal kapcsolatos — feliratok.
A collegium fabrum többféle szakma képviselőjét foglalta magába, s így különösen az építőmestereket, kőműveseket és az ácsokat. A collegium centonariorum a posztó és ruhakészítők egyesülete volt, s így a posztót gyártó műhelyek tulajdonosai, a posztókereskedők, a rongyból varrott ruhák és pokrócok készítői, valamint azok voltak a tagjai, akik a ,cento”-val oltották a tüzet. („Cento” volt az a rongydarab, amely ecetbe mártva a tűzoltásnál kiváló eszközül szolgált.)

Alföldi helytelennek találja a kollégium tagjainak ilyen értelmű felsorolását, és nem érti, hogy az előbb felsorolt összetételű kollégiumnak hogyan lehetett fejszés és létrás tűzoltószakasza is. A szerző elfelejtkezik ennél a kérdéskörnél arról, hogy a dendrophorok egyesületének létezéséről is vannak aquincumi emlékeink, s az utóbbi kollégium igen sokszor csak a faberek, vagy a centonariusok mellett létezhetett.
A harmadik egyesület, tagjai tehát a dendrophorok, a fával dolgozók váltak. Nagy Tibor, amikor előadja, hogy a favágók, fakereskedők és szállítók tartozhattak soraikba, kiemeli, hogy a többi kollégiummal szemben énnél a társulásnál nem a mindennapi életben űzött foglalkozás a lényeges, hanem egy hivatalos, név szerint a Magna Mater-Attis-kultuszban vállalt tevékenység. A szerző szerint első ízben Rómában Claudius idejében történhetett a phrygiai istenségek megreformált márciusi ünnepi ciklusában, hogy a fakitermelők és szállítók a dendrophoria szerepéhez jutottak. Ettől kezdve a collegium dendrophorum jelenléte a tartományokban is elválaszthatatlan a Kybele-Attis-kultusztól. (Az ünnepségek március 22-én voltak. A Magna Mater szentelt ligetéből kivágott violával, bársony szalagokkal feldíszített, phrygiai hangszerekkel teleaggatott tölgyfát hordoztak körül ekkor a dendrophori a körmenetben.

Az iparos kollégiumok kérdésének tisztázását egyrészt megkönnyíti, másrészt megnehezíti az a tény, hogy a fabri és a centonarii, sőt valószínűleg a dendrophorii is Hadrianus idején közös egyesületbe tömörültek. Megkönnyíti tehát annyiban, hogy a különválás után hogyan lehetett olyan egyén is tagja bármilyen kollégiumnak, aki szigorúan véve nem lehetett volna oda bevenni.
Másrészt megnehezíti a tisztánlátást annyiban, hogy meg kell keresnünk azokat az okokat, amelyek lehetővé tették a közös egyesületnek, — amelynek egyik célja a tűzoltás elvégzése volt — a második század közepe után történő szétválását. Ezeket az okokat a taglétszám megnövekedésén kívül a kollégiumok tagjainak abban az önkezdeményezésre történt elhatározásában kell keresnünk, amely a szakmák szerinti egyesülés, s ezen belül az önkormányzat és az érdekvédelem követelményében jelentkezett.

A kormányzat ebbe a reformba beleegyezett, és később az iparosok helyhez és szakmához kötöttsége tekintetében ezt a reformot saját érdekében fel is használta. A szétválás után a fabri kollégiuma egy prefektusnak volt alárendelve, aki valószínűleg a helyi magas rangú római polgárok közül került ki, és megtörtént az is, hogy ezt a prefektust egyúttal patronusnak is megválasztotta kollégium tagsága. A prefektus a katonás rendet és fegyelmezettséget biztosította, mind a tűzoltásnál, mind pedig egyéb ünnepélyes alkalmakkor a tűzoltó csapatot vezényelte.
A prefektus mellett a magisterek vezették a kollégium gazdasági ügyeit. A magistereket a kollégium tagjai saját soraikból választották. Ehhez hasonló lehetett a centonariusok vezetősége is. A centonáriusok egyik vezetője jóval a tűzoltóegyesület szétválása után, 210-ben emelt Sedatus-nak oltárkövet, amiről arra lehet következtetni, hogy a centonariusok még mindig a tűzoltás címén kaptak engedélyt a társulásra (Sedatus a tűzben megnyilatkozó isteni erő, és annak lecsendesítője, ura volt, s ezért fordultak a tűzoltók bizalommal ehhez az istenséghez.
A kollégium széleskörű tevékenységét bizonyítja az is, hogy a kiszolgált katonák is szívesen léptek be ezekbe a tűzoltó egyesületekbe, mert a kollégiumok rendszerint temetkezési (biztosító) pénztárakat is tartottak fenn. A kollégium tagjai lehettek kivételesen a rabszolgák is, de csak a férfiak.

A collegium fabrum et centonariorum működési idejével kapcsolatosan tehát megállapíthatjuk, hogy az első század végétől, vagy a második század elejétől, azaz már Traianus uralmától működött Aquincum területén egészen a II. század közepéig. Ez alatt a félszázad alatt a tagjainak nyújtott segítségen és egyéb szolgáltatásokon kívül, az államtól és a várostól ráhárított közszolgáltatás címén egyedül gondoskodott Aquincum polgárvárosának és estleg táborvárosának tűzbiztonságáról. (A collegium különválásáról lásd bővebben Szilágyi János: Aquincum c. és más munkáit.)
A kollégium egyes különítményei különböző városrészekben voltak elhelyezve, s ezen kívül az aquincumi tűzoltóság a város közigazgatási körzetébe tartozó más helységekben is állított fel tűzoltó egységeket, s így Ulcisia castraban, a mai Szentendrén is. Ennek az utóbbi különítménynek a neve: Collegium fabr(um et cent)onariorum Aq(uincensium) consistent(ium) Ulcisis castris. A második század közepétől az ulcisiai tűzoltóságra vonatkozó adatokat, feliratokat már nem ismerünk, az aquincumi kollégiumok emlékei viszont a II. század közepéig nyomon követhetők. A tűzoltóság azonban valószínűleg fennállott a város pusztulásáig.

Az iparosok kollégiumai annyiban különböztek az Augustales kollégiumtól, hogy míg utóbbiban egyenlő státusú emberek szabad önkormányzata valósult meg, addig az iparosok vegyes státusára tekintettel (mivel még rabszolga is lehetett köztük) a város tanácsa az iparos-kollégiumokat egy római polgár prefektusnak rendelte alá. Ezt a rendelkezést más helyeken, így pl. Dáciában nem találjuk meg, bár a kollégiumok patrónusai mindenütt római polgárok voltak, s így a hivatalos irányzat elgondolásait a patronusok is érvényesíthették.
Az aquincumi iparos-kollégiumok magánjogi szempontból azért bírnak jelentőséggel, mert elsősorban a magánjogi cél, éspedig a temetkezési segély biztosítása vezette az iparosokat a kollégiumba való tömörülésre, és az sem lehetetlen, hogy a tűzoltás feladatainak ellátásáért á várostól kaptak bizonyos szolgáltatásokat. (Dáciában pl. színházi ülőhelyet biztosított a város a hasonló kollégiumoknak ingyenesen.)


Forrás: Biró János: Kollégiumok Aquincumban