logo

XXV Februarius AD

Apulumi temetők

A halottaknak megadni a végtisztességet, a vallásossággal, sőt polgári becsületességgel összefüggő kötelessége lévén a birodalom minden alattvalójának, a temetések nagy gonddal, lehető fény és pompával történnek a legegyszerűbb vidéki városok és falvakban is, s még a legelrejtettebb zugokban is szem előtt tartják a latin provinciák lakosai a vallás és szertartástan követelményeit, akár elégessék, akár eltemessék a halottat. Előbbi szokás Dáciában igen szórványosan divatozott, inkább kedvelik az elhantolást, különösen Apuiumban és Sarmizegetusában, hol az emlékek kivétel nélkül mind oly alakúak, hogy azok csak sírhalom, vagy sírbolt elé helyezhetők.

A szertartások, hol valódi szeretet vévé körűi a halottat, a jobblétré szenderült ajkainak megcsókolásával kezdődnek, hegy fölfogják elköltözött kedvesüknek utolsó lehelletét (extremum spiritum őre excipere), majd lezárják szemeit és száját, hogy arca nyugodt kifejezést váltson, mire az összegyűlt családtagok jóbarátok, hangosan kiáltják a megboldogult nevét, hogy újra ébredjen. Ha nem veti föl szemeit, elkezdik a halotti éneket, melynek elhangzása után búcsút vesznek az elhunyttól örökre.
A kiterítést már idegenek végzik, a hátramaradtak anyagi viszonyaihoz képest szegényesen vagy fényesen. Kiknek nem telt többre, azoknak halottját a hullahordók (vespillones), éjszaka, dobogón (sandapila) viszik ki a közös temetőbe, míg a gazdagok közszemlére tévén a katafalkot, gyászruhába öltözve fogadják a látogatókat, résztvevőket, s ünnepélyes menettel kísérik kedvesüket az örök nyugalom helyére, a család tulajdonát képező külön sírba, vagy sírboltba. Ily külön sírba, hatalmas, hat láb hosszú, s födelével együtt négy láb magas kőkoporsóba helyezé egyszerre elhalt gyermekeit: a kilenc éves L. Januarius Romulust, s a tizenhárom éves Januaria Pupát, egymás mellé édes anyjuk, Januaria Titia.

Sírboltról nem lévén tudomásom Apulumból, hadd álljon itt Q. Aurelius Tertius fiamén épűletszerű nyughelyének leírása, melyet örökösei Proshodus és Logismus hálából emeltek a sírkővel együtt nagylelkű uruk emlékének. E monumentum Sarmizegetusa, de Dácia enemü maradványai közt a legszebb, leginpozánsabb. A sírfelirat alakja oltárszerű, magassága a tetején állott fenyőtobozzal együtt 2,9 m., szélessége 1 m., vastagsága 0,95 m. Homlokzata, s oldalai feliratosak tiszta szép kivitelű betűkkel és hibátlan nyelvezettel. A mostani körülmények között szinte elképzelhetetlen, hogy miképpen szállítának le a Bisztrának erdős völgyében ilyen kőkolosszust, még úgy is, ha a bányában kidolgozták. A rómaiak idejében úgy látszik könnyen sikerült. A roppant monumentum jelenleg gr. Teleki György parkjában fekszik fölborultan, maga alá temetve a szánt is, melyen a régiség kedvelő főúr alkalmas téli időben birtokára vitette, hogy megmentse az enyészettől.
A sírbolt az emléknek megfelelő roppant kockákból rakott építmény, arccal Traianus útja felé fordítva. Sajnos, hogy a telek-tulajdonossal folytatott alkudozásaink nem vezetett sikerre, nem ásathattuk ki a romokot, melyek már többszöri fölkutatásnak voltak kitéve, sőt úgy látszik, széthordozásukat is megkísérlők, mert egyes kőkockákat elhurcoltak meglehetős távolságra, sőt a faluba is bevonszoltak.
A quaderek egy része a kaláni hegyből (Ad Aquas) származó rendkívül súlyos és szilárd harmadkori márgás homokkő, melyet a rómaiak előszeretettel használtak építkezéseikhez egész Dáciában; míg négy darab bukovai márvány (Bisztravölgyi), a sírkőével azonos kőnem, melynek szép kékes vagy sárgás-fehér, kemény, s a véső alatt nem pattogó, építkezési mint szobrászati célokra alkalmas anyagja ily nagy mértékben a fejtési, földolgozási és szállítási nehézségek miatt igen költséges, de mégis keresett volt.

Az épület köralakú és átmérője 26,3 m. Falait most vastag földréteg borítja. A sírbolt nagysága után Ítélve a „cepotaphiak” közé tartozik, melyekben egész nemzetség, vagy család találja meg nyughelyét, elragadó szépségű ponton a Traianus-út mellett emelkedő kies halmon, honnan fölséges kilátás nyílik a Retyezát háromszoros hegysoraira, havas csúcsaira, a hátszegi lankás, szőlővel borított oldalakra. Derűit és nyugalmas hely, hol a derék főpap talán századokon át háborítatlanúl élvezte az elköltözőiteknek csöndes álmát. A szemlélőre e romhalmaz még most is élénken hat, mennyivel impozánsabb lehetett az akkor, midőn a halomról komor, az örökkévalóságra szánt, csak egyszerű párkánydísszel bíró falai, hatalmas kúpja az egész vidéket dominálták, s előtte kelet felé fordulva a roppant emlék megfelelő magasságú piedestálon.

A közép és szegény-sorsúak megelégszenek egyszerű sírkővel, mely az elhunyt isteneinek és szellemeinek van ajánlva (Diis Manibus), s fölirata a boldogult címeit, gyakran életének főbb adatait tartalmazza, és néha még egy pár szívből eredő búcsúszót, vagy a boldogultnak dicsőítését, olykor jellemzését. És olvasva e sírköveket, arról kell meggyőződnünk, hogy az oly sötét és erkölcsileg oly romlottnak mondott császárság idejében a családi élet legtöbbször mily üde, mily tiszta volt, mily igaz és őszinte meleg szeretettel ragaszkodnak egymáshoz férj és nő, a szülők gyermekeikhez és viszont, a testvérek testvéreikhez, a jó barátok egymáshoz. E föliratok meghazudtolják koruk pesszimistáit és erkölcsbíráit. Apulum necropolisának maradványain is megkapó közvetlenséggel emlékeznek a gyászolók övéikről, egyszerűen, röviden, valódi ellentétei a bőbeszédű, s fájdalmukat a legrikítóbb színekkel fitogtató galloknak.

Aelius Firminus „csöndesen nyugvó nejének” emel sírkövet; ugyan így Justinus Super, hozzátéve, hogy „hic sita est” itt nyugszik; Fuscinus császári rabszolga elmondja nejéről Sossia Sabináról, hogy huszonhat éves volt, s tizenegyig volt férjnél minden panasz nélkül; Neptunalis az ampelumi aranybányák igazgatója nejét Ulpia M. L. Trophimát a legszentebbnek nevezi; Junia Beronice, fékének a negyvenöt éves korában elhalt Memmius Hel... (ius)nak szintén mint „csöndesen nyugvónak” állít sírkövet; Cornelia Lucilla férjének T. Varenius Safiinianus, eques Romanus, fiamén Laurentinus, fiamén col. Sarmizegetusae, s a főváros és Apulum decuriójának földi részeit sarcophagba helyezteti, s fölbontatván Varenia Probinának, férje testvérének sírját, ennek kőkoporsója fölé teszik Vareniusét; az ötven éves Ennius Firmusnak neje és fia tesznek emléket; Secciának, Cupitus leányának férje és fiai.

A korán, három éves és hat hónapos korában elhalt Ulpius Lupust, édes atyja Aelius Crescens, legkedvesebb fiának mondja; az ötödik évében elszenderült kicsinyke Aemilia Plotiát, szülei verses síriratban gyászolják: „öt éves korában temetjük mondják gyermekünket, atyja Aelius Hermes volt, anyjáról Plotiának, atyjáról Aemiliának nevezték; élt, s elragadta őt a halál az élet küszöbén”; Januaria Titia, nagy fájdalmában csak annyit tud mondani, hogy ő mint anya közös sarcophagba helyezi két gyermekét.
A gyermekek épen így kimutatják szüleik iránt való kegyeletüket: a hatvan éves korában elhalt Sertoria Feliciának, fia M. Va(lerius) Temius Primigenius állít sírkövet;1 Verzovia Saturninanak fia C. Nummus Certus római lovag, Apulum decuriója stb. anyja iránt való szeretetből tesz emléket; a hatvan éves Flaviát leányai Herennia Lucia és Herennia Secundina mint a legjobb anyát siratják; a tizenkilenc éves Tuticia Adrastillát, hátrahagyott leánykája Tuticia Victoria nevében a legjobb anyának mondja valaki; Julius Censorinus atyjának állít sirkövet; a hetvenöt éves Ingenus Gai... t fiai Gaius és Apollodorus mint a legjobb és legkedvesebb atyát gyászolják; a kiskorúan hátra maradt Fabius Pulcher, Fabia Romana és Fabius Aquilegensis helyett, gyámjaik állítanak emléket az elhalt édes atyának. A testvéri szeretet tanúságaival is találkozunk. A huszonnégy éves Ursulusnak testvére Lupula tesz síriratot; a huszonegy éves Viria Publiának, Virius; a tizennyolc éves Isidorának Primus Aurelius Vitalis.

A szabadosok is leróják egykori uraik iránt a szeretet adóját: a hatvan éves Aurelia Placentinának csöndesen nyugvó úrnőjének T. Aurelius Stephanus állít emléket. Claudia Marcianát mint a legjobb úrnőt gyászolják Ulpius Domitianus és Philetus; Cassia Satumina végrendeletileg hagyja meg, hogy sírkövét Cassia Ponticilla állítsa.
A tizenegy éves korában elhalt Glianusnak dajkája tesz sírkövet, azon óhajtással, hogy legyen neki könnyű a föld. És az így nyilatkozó kegyelet otthon a családi körben mindennap új és új tápot nyert, mert az elköltözöttek szellemei vallásos tiszteletben részesülnek, védői, segítői voltak a háznak, s a gyászolók első sorban hozzájuk fohászkodnak a bajok és szerencsétlenségek idejében, képeik előtt áldoznak minden nap, s az örömök és szerencse napjaiban épen úgy leróják előttük a hála és köszönet adóját, mint az istenek oltárain.

S a halottak tiszteletében maga az állam ment előre a legjobb példával, szentnek és sérthetetlennek nyilvánítván a jobblétre szenderültek csöndes birodalmát.


Forrás: Király Pál Apulum története