logo

XXV Februarius AD

A vallási viszonyok II.

A görög művész tehát, midőn Mithras szobrát először véste, máshonnan alig meríthető eszméjét, mint Heracles regéiből, azon istenségéből, melyet a képzelet és kegyelet azonosított a sémi mezbe öltözött zend istenséggel. S Heracles regéiből Vajon kinálkozhatott-e kedvezőbb mozzanat, mint a krétai bikával való küzdelem. És ennek előképe szintén sémi képzet, de a szobrász jó szerencse nem a keleti művész alkotását veszi át, hanem saját fejlettebb műérzékét követve, jeleníti a küzdelmet nagy, talán irányadó befolyást engedve koncepciójára az Athene-Nike balustradejan korunkig fennmaradt felséges alkotásnak.
így bátran kimondhatjuk, hogy a domborműveken ábrázolt csoportozat a jó és rósz, egymás ellen való küzdelmének jelenítése.

Az apulumi Mithras reliefek között legérdekesebb a Bruckenthal-múzeumban lévő, jelentékeny nagyságú fogadalmi tábla, melyet Eutiches libertin ajánlott föl az istenségnek egykori gazdái: M. Aurelius Timotheus és Aurelius Maximus jóvoltáért. A repraesentatio három mezőre oszlik: középen a bikaölést látjuk a fentebb leírt környezetben, balra a bikarablás két jelenete van föltüntetve; jobboldalon víz-edény, fölötte oroszlán. Az alsó résznek most hiányzó balszögletén volt a beavatási jelenet, mellette az avatást követő lakoma, majd a napnak négy lovas vágtató fogatja, s egy nagy szakállú ülő alak, kinek derekára kígyó csavarodott.
A felső mező baloldalán a nap, jobbon a hold mellképe; közöttük a nyilas, egy térdelő alak, hajó a bikával, a kis épület, benne tehén, előtte bárány, kecske s a pásztor. Aesculapius fekvő helyzetben, s a sziklából kiemelkedő istenség. A közép és felső rész közt levő keskeny párkányon hét oltárocska. A fölajánló tehát kimerítette a kultusznak jóformán egész eszmekörét. E szimbólumok jelentősége világos legnagyobb részben. A fáklyások a fölkelő és lenyúgvó napot ábrázolják.
A scorpio az őszi csillagzat jelvénye, mely akkor tűnik föl, midőn a nap ereje már hanyatlóban van, s midőn ollójával a bika nemző részét megtámadja, ugyanazt teszi, mit az állat hátán lévő istenség tesz. E repraesentatio motívumát valószínűleg az óriás Orion regéjéből merítik, ki szintén a mindent kiirtó forró nap személyesítése, s a kit szintén a földből kikelő scorpio csípése öl meg.

Az istenség felé ugró kutya a Sirius jelvénye. Sirius a legfénylőbb, legvilágosabb csillag, melynek megjelenésekor culminálván a nyár, megkezdődnek a legforróbb napok (Dies caniculares). Rósz jel tehát, mert az ég perzselő hevét hozza a halandókra, s ezért a görög és latin költők a legélénkebb színekkel ecsetelik a csillagzatnak kártékony befolyását emberek, mint állatokra.
A latin írók ilyenkor a kutyát sokszor említik együtt az oroszlánnal, mely keleten, s így a középtengervidéki görögöknél is a legforróbb időszak jelképe, miként azt Cyprus, Cyrene, Rhodos, Knidos, Samos és gyarmataik érmein elégszer látjuk. Rendesen nyitott szájjal ábrázolják. Idővel az oroszlánjegy lettbelőle, melyben a nap addig időzik, míg a kánikula tart. Az oroszlán tehát a Mithras reliefeken, midőn a csoportosatok kibővítéseként előfordul, ugyanazon jelentőséggel bír, mint a kutya. Táblánkon a fölkelő napot ábrázoló kehely fölé helyezék, oly állásban, mintha annak tartalmát akarná elfogyasztani. Ily kapcsolatban a napnak szárasztó erejét szimbolizálja. A kígyó a görög hitregetan szerint a megifjodás, az újjászületés jelvénye. Az istenség köpenyén ülő holló, Apollo hollójának mása.

A bikaölés mítoszával szoros összefüggésben van a hason, mondhatjuk azonos jelentőségű bikarablás, melynek két phasisa van jelenítve a reliefünkön. A régi írók közül Statius a hivő melegségével emlékezik meg e fontos mozzanatról, de nem magyaráz semmit; Commodianus csak gúnyolódik Firmicus Maternus pedig oly elemeket fűz össze érvelésében Mithrasval, melyek egyáltalán nem tartozhatnak kultuszába. Örvendetes tehát, hogy a neoplatonicus Porphyrius fenntartja a megfejtést a nymphák barlangjáról írt értekezésében, mondván, hogy a bikarabló isten a tenyészetnek titkos előmozdítója, s lakhelye a nap-éjegyen lévén, a harcias égi jegynek a kosnak fegyvereit viseli és megtámadja Aphrodite bikáját; e bikát is a nap-éjegyenben születő Mithras teremti, az eredetek ura. E szerint Mithras lakása a kos és bika között lévő napéjegyen, a bika Aphroditéé, a rablás pedig a mindenség genesisének titkos előmozdítása.

A felhozottak alapján Porphyrius megjegyzéseit könnyen fölbonthatjuk alkatrészeire. Mithras a naphős, a termékenyítő nap-isten, á tavaszi nap éjegyen után indul meg küzdelmeire, az égető, perzselő nap ellen, mely Venus Aphrodite föltüntekor kezdi éreztetni hatását. A tikkasztó, a romboló nap személyesítése a bika, Venus bikája, és ezt elrabolja, elviszi az istenség, hogy megszűnvén a nap romboló lenni, a kiégett, kihalt természet, keleten az ősszel beálló esős időszak beálltával újra ébredjen. E mítosz tehát az eredeti képzetnek más alakja ugyan, de azonos jelentőségű. Ábrázolására ismét Herakles regéiből veszik a momentumokat.
A hős a Minos birtokában levő bikáért gazdájának parancsára indul el. A haragvó Poseidon értesülvén e szándékról, megvadítja a szörnyeteget, s az végig rohan a szigetekén, de Heracles mégis eléri, hátára ugrik és megfékezi, nyaka körül keríti az állatot, vagy pedig hátsó lábait szorítja vállaihoz, úgy, hogy a veszedelmes szörnynek feje lefelé függ, miként reliefünkön is láthatjuk.

A nap mellképe a reliefekre azon benső rokonság alapján kerül, mely a hazáját elhagyott Mithras és Helios között van. Görögországban a napot kiváló előszeretettel tisztelték, így Korinthos és gyarmatainak lakósai, az elisiek, de leginkább Rhodos, mely a néphit szerint az istenségnek a legkedvesebb volt. A szigetlakók a colossus fölállítása által fejezik ki hódolatukat hatalmas védnökük iránt, s az ő képével díszítik érmeiket is. Felfogásuk szerint Helios szép, erőteljes férfi, szemei ragyogók, sűrű hullámos haj borítja fejét, melyet sugár korona föd a régebbi emlékeken, míg az újabbakon már fejéből ered ki a hét vagy tizenkét fényküllő. Legnépszerűbb jelvénye a quadriga, mellyel lovai ragadó sebességgel vágtatnak, midőn az égbolton megfutja mindennapi pályáját. A Mihir-jast szintén így képzeli Mithrást. E négyfogatú ott van apulumi táblánkon is, mint a nappal azonosított istenség egyik fontos cselekményének jelképe.

E pályafutás a regék szerint az őskorban akadálytalanul történt, de Atreus és Thyestes óta a napnak sok küzdelmébe kerül megtenni mindig megújuló kötelességét Ezerféle baj gördül eléje, melyeket csak nagy erőfeszítéssel, vagy épen kígyózó haladással tud legyőzni. A fantázia mindenféle elzárt kapukat, irtózatos hegyeket stb. képzelt útjába esőknek a váltakozó évszakok mely akadályokból idővel az állatövet jelképező házak fejlődtek ki, s az állatöv jegyei. Ily házacska van emlékünkön is, s belőle tehén lép ki, előtte pedig bárány és kecske. E jelvény kétségtelenül összefüggésben van az Odysseiá által említett trinacriai napnyájjal, mely hét csoportban háromszázötven tehénből áll és szintén hét csoportra oszló háromszázötven bárányból.
Aristoteles e mítoszban a holdév háromszázötven napját ismeré fel, s a tehenek a nappalt, a bárányok az éjeket jelképezik. így jól beleillik a tehén a házacskába, mely a napnak az állatövön át tett útját ábrázolja, a tehén a nappalt, a bárány pedig az éjét. A házacska mellett levő nyilas valószínűleg az állatöv nyilasa.
A nap mellképével szemben a holdé foglal helyet, a háta mögött kiemelkedő félholddal. Ha a négyfogatú ott van a reliefen, úgy Luna szerény kétfogatúja ritkán hiányzik, s amaz fölfelé, emez pedig lefelé hajta, a nap és éjszakának váltakozását jelentik. Ott látjuk reliefünkön Aesculapiust is, ki, mint egészséget, testi és lelki erőt adó istenség kerül Mithras bűvkörébe. Már a legrégebbi emlékeken is megtaláljuk őt, bár ritkán de annál sűrűbben a második század végéről, és a harmadik elejéről származókon, midőn tekintélye, hatalma folyton növekedőben van, midőn az istenségek azonosítására való törekvés mindig érezhetőbbé válik.

Az oltárok vagy a régiek hét planétájára, vagy a mithriacusok hét fokozatára emlékeztetnek.
Firmicus Maternus szerint Mithrásnak egyik fő jelvénye a „sziklából származó isten” szobra. Apulum romjai közöl két pompás, a sziklából születő istenséget ábrázoló szobor kerülvén elő, megkísérlem eme mítosz megfejtését is, bár a latin és görög írók csak általánosságban, vagy mellékesen emlékeznek meg róla, pedig Mithrásnak egyik legkiválóbb attribútuma, s azon kevesek közé tartozik, melyek az eredeti forráshoz vezethetők vissza. Eredeti alakjáról a Mihir jast ad fölvilágosítást. A tizenharmadik versben olvassuk hogy Mithras az első jazata (= daemon), ki fölemelkedik a Hara hegyre, megelőzve a lovait hajtó halhatatlan napot, ki legelőször hág föl fényesen az elragadó szépségű csúcsra, honnan látja az összes ázsiai országokat, majd a negyvennegyedik szerint Mithras lakása, körül fogja, beborítja az egész világot.
Ez a napot megelőző fény feltüntének az ősember által képzelt megjelenési módja, ki a fényt legelőször a hegyek mögül látván előbukkanni, nem is gondolhatott gyermekes fantáziájával nem is képzelhetett egyebet, minthogy a fény a hegyek, a szikla, az égbolttal azonosított kő mélyében lakik, s abból születik, és ha a hegy neve nőnemű, miként a „hara a zend nyelvben, úgy még könnyebben keletkezhetett a mítosz, hogy a fény csakugyan a hegy, a szikla, a kő szülöttje. Hiszen kőnek képzelték kezdetben az eget is, majd a haladásnak megfelelően érez, vas vagy acélnak vélték, de mindig oly anyagnak, melyből ütés vagy csiholás által szikrát lehet kicsalni.

Míg a napfény első sugara előtűnik s az utolsó lealkonyodik, a fény és égbolt elválaszthatatlan egységet képeznek. A védákban meg van az elválaszthatatlanság Mithras, s a nagyobb, általánosabb Varuna, az ég istene között, és ez az egység meg volt kezdetben Irán vallásában is, már a közös eredetnél fogva is, de később Ahura-Mazdának és Mithrásnak egymáshoz való viszonya teljesen átalakult.8 Mithras fölszabaditá magát teremtőjének védőszárnyai alól, s mint az égi fény személyesítése Perzsiában önálló istenséggé vált, sőt később majdnem egyedüli istenné lesz. Övé az égbolt, melyből ered, születik, melyet kőnek képzeltek, s a mindent befogó égbolt lesz lakása is egyszersmind. És kétségtelenül az égboltnak a kővel való identificálása vezette reá Mithras első ábrázolóit, hogy őt sziklából kiemelkedőnek, születőnek alakítsák, s ebben talán közreműködött még az is, hogy a kőből szikra ugrik elő.
A mítosz tiszta, eredeti alakja, hogy a kő, melyből Mithras születik, voltaképen az égbolt, nem jutott el nyugatra, vagy ha ismeretes volt is, nagyhamar feledésbe ment, s elenyészvén szimbólikus jelentése Mithrást valóságosan a kőből születettnek képzelik, sőt apát keresnek és találnak is neki Hieronymus szerint, ki így ír: „Narrant et gentilium fabulae Mithrasm et Erichtonium vei in lapide, vei in terra de solo aestu libidinis esse creatus.” Mithrásnak ily alakban való tisztelete átalános volt Apulumban, mert alig van egyetlen csoportozat, melyen a sziklából születés ne játszanék fontos szerepet.

A reliefek és szoborművek adatait egy és másban a föliratokon használt jelzők teszik teljesebbé. Leggyakoribb mellékneve Mithrásnak a „Sol Invictus” a legyőzhetetlen nap, melyet egyként használnak a latin mint görög föliratokon. Mithrásnak egy más jelzőjét G. Herennius Érmes tartja fönn a kövön, melyet „Cauti” ajánlással szentel az istenségnek.
Garrucci volt az első, ki e melléknév eredetét fölismervén, azt a perzsa nyelv segélyével igyekszik megfejteni, s a teljes attribútumot: „Cautus patis” „choda-pat”-tal tartják azonosnak az idézett kifejezést, „mindenható istennek vagy királynak” fordítja. De a god a török eredetű szó is testet jelent, „pút” jelentése pedig trón. Ez a magyarázat tehát nem állhat meg.

Kiváló orientalistánk gróf Kuun Géza a hunyadvármegyei történeti és régészeti társulatnak 1882. május 30.-i közgyűlésén tartott megnyitó beszédjében más alapon fejti meg s nyomozza ki szerencsés kézzel a ritkán használt attribútum jelentését. A tudós gróf szerint a zend nyelvhez kell fordulnánk, s annak „kata szeretett, kegyelt” („ka” szeretni ige részesülője) szava adja a megoldást. E szónak hosszú „a”-ja „á”-nak, illetőleg „ao”-nak mondatott ki, következőleg „au”-val hasonlítható össze. A hosszú „a”, nemcsak az Avesta nyelvében változott át gyakran „áo”-vá, például „napáo”, ó perzsa „napú”, szanszkrit „napát”, hanem az új perzsában is „áo”-nak hangzik, hasonlóan, a francia „áo”-hoz a francia Saone szóban.
Az óperzsa kiejtésben az avestai „ao”-nak „au” felel meg s ennélfogva az „ao”-Dak is némely alakban „au” felel meg, annyival is inkább, hogy magában az avestai nyelvben is váltakoznok az „ao és au” p. gáusch, gaosch, gáosch. így a „kaőta” (vagy kauta) s latinosított „cautus” és vagy „cautes” „a szeretett” értelemmel bír. G. Herennius Érmes tehát, midőn „Cauti” ajánlással szentel fogadalmi követ Mithrásnak, az istenséget szeretettnek nevezi.

Sokkal sűrűbben használják a Deus Azizus, s sinonymjét: a Bonus puer phosphorus, Apollo Pythius jelzőt, a melynek minden szava írja gróf Kuun Géza a Mithras névhez kötött eredeti fogalmat tükrözi vissza. A Deus magától értetődik, „Aziz” syrül erőst, hatalmast” jelent, ugyanazt mit „Nabarza” Mithrásnak perzsa eredetű attribútuma. Aziz néven az istenséget különösen Edessa-ban tisztelik, mint Julián császár negyedik beszédjében olvassuk, hol idézi Jamblichus egy passusát is, mely szerint Monimos a görögök Hermesének, s Azizus-Aresnek felel meg, kik a nap társai. És Mithras is azonosul tiszteletének későbbi stádiumában, a harmadik század folyamán a hadistennel éppúgy mint Apollóval.
A jámbor hívők által adott egyéb jelzők is teljesen megfelelnek az istenség kultuszának: bonus jó, Mithrasnak „Bhaga” nevével, mely a szanszkritban „jótékonyt” jelent azonos, „puer gyermek” a reggeli napot jelenti, „phosphorus fénylő” a világosság földerítője. A föliratokon az Azizus nevet nem mindig említik meg, de a többi jelző: bonus puer phosphortís, rendesen ott vannak, a melyek jelzői Apollo Pythius-nak, a Pytho-t megölőnek. E szörnyeteget a regék néha nőnek, majd férfinak képzelik, de mindig rettenetesnek, ki megrontja a termést, meg a nyájakat, pusztító ellenfele embernek mint állatnak. Személyesítője a gonoszságnak, a sötétségnek, mint az avestai Angra-Maynius, ki ellen Mithras örök harcot vív. Apollo is megvív Pythoval, s legyőzvén fölveszi nevét is.
Eme rege is a jó és rosznak, a fénynek, világosságnak a sötétséggel való küzdelmét illustrálja, s egy azonos Mithras küzdelmével is, a minek nyílt kifejezést adnak a beavatottak, midőn az istenséget Apollo Pythiusszal identificalják. Apollónak a görögök s rómaiak tömérdek templomot építenek, de mindig félre eső helyen, hová nehéz volt eljutni, így akarván jelezni, hogy a fény rejtett helyen támad, a hegyek mögött, vagy messze távol az óceánban. Mithras szentélyei is így helyezték el, kétségtelenül ugyanezen indokok alapján.

Hívei zárt testületeket képezvén, csak azok léphettek tagjaik közé, kiket a hitközségek a megpróbáltatásoknak szerencsés kiállása után érdemeseknek nyilvánítottak a fölvételre. E megpróbáltatások pedig, különösen kezdetben elég kegyetlenek voltak, s a gyöngébb idegzetűek még el is pusztulhattak mielőtt megnyíltak volna előttük a szentély kapui. A boldog beavatottak vallásos buzgalmuknak megfelelően fokozatokra voltak fölosztva, melyeknek neveit fenntartja Hieronymus, de a nélkül, hogy megemlítené, Vajon a tényleges egymásutánt követi-e följegyzéseiben. Az első fokozatba tartoznak a hollók (coraces, hierocoraces); a másodikba a „cryphiusok” kiknek már megmutatták a titokzatos istenképet; majd a katonák (milites) következnek a hit előharcosai, kik ellen a heves Tertullianus oly szenvedélyesen kel ki, a kik elől óva inti híveit. Talán ezek voltak a hithirdetők, a hit védői, kiknek az avatásnál kardot és koszorút nyújtanak át, melyet ezek a homlokukra fűztek ugyan, de le is vettek azonnal, mondván: „Mithras az én koronám”.
A negyedik az oroszlánok (leones), ötödik a perzsák (gradus persicus), hatodik a nap futárjainak fokozata (heliodromus); az utolsó és legmagasabb az atyáké, (patres) kik papok is egyúttal; segédjeik vagy helyetteseik az oroszlánok közül választatnak. A hívek, miként a keresztények, testvéreknek nevezik egymást. A hét fokozatot a katonák kivételével feliratilag is ki lehet mutatnunk.

A próbákat szerencsésen kiállott híveket bevezeték a barlangba, s ott, mint a keresztények hitközségébe való fölvétel alkalmával történt, vizet öntenek fejükre: „nam et sacris quibusdam per lavacrum initiantur Isidis alicuius et Mithrase” írja Tertullian.a E lavacrum kétségtelenül azonosnak tartatott a kereszteléssel, és megelőzött minden további szertartást.
A lavacrum megtörténte után kenyeret és vizet nyujtának nekik néhány oda illő szó kíséretében: „Id (t. i. eucharistia) ut in Mithrase mysteriis quoque fieret, pravi doemones imitati dacuerunt; nam panem et poculum aqua in eius qui initiatur mysteriis, quibusdam verbis additis apponi, aut scitis, aut discere potestis”. Hasonlóan veszik a keresztények is az áldozást.
Az úrvacsora kiszolgáltatásának szokását megerősíti Tertullianus, hozzátévén, hogy azt összekapcsolják a föltámadásra vonatkozó szertartásokkal, s végül megerősítendő a hívőket hitükben, megjelölik homlokukat: „et si adhuc memini Mithras signat illic frontibus milites suos; celebrat et panis oblationem et imaginem resurrectionis inducit et sub gladio redimit coronam”. Ezt a bérmálással vélték egy jelentőségűnek.

Legfontosabb szertartásuk a tanrobolium és criobolium volt, mely akkor szoros összefüggésben volt jóformán minden pogány kultusz-szal, s a spelaeumok mellett rendesen ott volt az üreg, melyben végrehajtják. E véres szertartás nagy pompávat járt, s a ki csak teheti, végre hajtatja, hogy részesüljön áldásaiban. A szerencsés áldozót ilyenkor fényesen felöltöztetik, Mithrást adtak reá s arany koronát, majd magára öltvén a cinctus Gabinust, lebocsátják őt a gerenda-deszkákkal fedett üregbe, mire a szolgálattevők elővezeték a koszorúkkal ékített, megaranyozott szarvú bikát s reá hajták a lyukakkal, nyílásokkal ellátott padozatra; itt a papok leölik az állatot, vére leömlött az üregben levőre, ki fölfelé tartott arccal fogadé a testét, lelkét megváltó nedvet. Ezután a bikát eltávolítják, kihúzták az üregből a boldog megváltotta ki derült arccal, örömmel vette a körülötte lévők szerencse-kívánatait, kik kezeiket, ruháikat dörzsölök hozzá, hogy maguk is részesei legyenek a tisztulásnak, az égiekkel történt kiengesztelődésnek, újjászületésnek.

A hit, hogy e szertartás megváltja a lelket, a keresztények között is hitelre talált itt-ott, dacára, hogy a golgothai világfontosságú esemény mindnyájunkat megváltott. De hát az oly régen történt, s nem egyes emberre vonatkozó volt, hanem az egész emberiségre! pedig az ember oly önző, hogy majdnem lehetetlenség összeolvadnia az egyetemmel, s oly nehéz neki egyetemleges, eszményi álláspontra emelkednie, mikor minden az anyagi világhoz vonzza. Nem csoda hát, ha nem tudnak föltétlenül megbízni a messze keleten történt világraszóló eseményben, ha mindenki új, mindig ismétlődő megváltásra vágyott. És e vágy s a tauroboliumban való hit oly általános és a kereszténységre nézve oly veszélyes volt, hogy az egyházi írók alig tudnak elég erős és meggyőző hangot találni annak megcáfolására.
És mily zavarba ejthetik a jámbor hívőt a barlangban folyt szertartások, midőn ismétlődni látta, némileg módosított alakban ugyanazon szertartásokat, melyeket hitsorsosai az áldozáskor végeztek, titokzatos homályban a katakombákban, vagy egyik-másik társuk házának legelrejtettebb fülkéjében? Mit érezhetett ugyanekkor Mithrásnak híve, midőn bevezetik őt a keresztények hitközségébe? Ugyanazon vegyes érzelmeknek kellett támadniuk szívében, mint amazoknak,s ha nem volt elég erős arra, hogy választani tudjon, úgy oly káosz keletkezett lelkében, melyből alig volt kibontakozás.

S az ily lelki szegények ezrével és ezrével éltek a provinciákban, mert csakis közöttük keletkezhettek oly kultuszzok, mint abonüteichosi Alexander Glyconjáé, vagy Hekatéé volt. Alexander ritka szép kűlseje által föltűnvén már gyermekkorában, a hírhedt tyanai Apollónak egy honfitársa orvos, jós és varázsló magához veszi s beleoktatván őt mesterségének fogásaiba, segédül alkalmazta. Később elváltak és Alexander új társat szerezvén, bejárták Bithyniát, Macedóniát, oly sikereket aratva mindenhol, hogy üzletüknek megállandósítását határozták el.
Alexander saját szülővárosát, a babonás és fanatikus Abonoteichost választ, a chalcedoni Apolló templom berkében föliratos érclapokat ásott el, melyek alkalmas időben megtalálja, a közönség legnagyobb meglepetésére azt tartalmazzák, hogy az istenség kedves fiával Asklepias-szal Abonoteichosba fog átköltözni. E hír a kis várost végtelenül megörvendeztetvén, azonnal fényes templom építéséhez fogtak, hogy illően fogadhassák az Isteni vendéget; de mielőtt elkészülhettek volna, köztudomásra jutott a Sybillanak egy nyilatkozata is, hogy Alexander, Perseus és Asklepios ivadéka, az egyetlen próféta, szintén a városba fog telepedni.
A várva-várt vendég csakhamar megérkezik, s bíborba és fehérbe öltözve, kezében buzogánnyal, mint valamikor a heros tartja meg bevonulását, előre jelezve, hogy Apolló Abonoteichosban kígyó-alakot fog ölteni. A jámbor közönség elhisz mindent, az Apolló-templom építésekor keletkezett kis pocsolyában a végső részletek befejezésével foglalkozó munkások lúdtojást találtak, melyben kicsinyke kígyó volt, melyet a próféta azonnal a templomba vitt, örömmel hirdetve, hogy az istenség megérkezett.
A városiak túlboldogok voltak, s majdnem fékezhetetlenek lőnek, midőn látták, hogy a vendég mily rohamosan fejlődik, hogy néhány hét alatt valódi óriássá lett. Senki nem veszi észre, hogy Alexander a saját szelídített kígyóját csempészte be a templomba a pocsolyában talált helyett. S ezzel megkezdődött a csalások végtelen sorozata. Nyilvános alkalmakor a próféta nyakába veszi a szent állatot, s ügy jelent meg, míg ha az áhítat növelésére, vagy jobban a csalódás teljessé tételére homályban mutatja magát, úgy a kígyó ember-fejet váltott, melynek szája, szemei mozogtak is, ha a próféta meghúzta a belé alkalmazott zsinegeket. Később beszélni is tudott már, de jóslatokat csak a legritkább esetekben s túlságosan nagy árért mondott maga a kígyó, melyet ő Glycon-nak nevezett el.

Az új jósda világhírű lett nagyhamar, s oly tömegesen tódultak hozzá a hívek jó tanácsért, hogy Lucián, Alexandernek évi bevételét 75.000 dénárra becsülte, a jóslat-magyarázók által fizetett 12.000 dénár évi béren kívül. Tekintélye rohamosan emelkedik, nagyobb lett napról-napra, s még a legvilágosabb gazságoknak nyilvános kiderítése sem ártott hírnevének, melyet utoljára életveszélyes volt a, legcsekélyebb gyanúsítással is érinteni, és P. Mummius Sisenna Rutilianus, consulságot viselt senator, Marcus Aurelius belső embere annyira hálójába került a csalónak, hogy elvette a „Holdistentől született leányát. E hatalmas rokonság megvédi őt a legmagasabb helyen, elnémítja minden ellenségét, elnémíthatott minden kételyt, mert a hitetlenek ellen azonnal készen volt a vád, hogy istentelenek, vagy keresztények, ez pedig Marcus idejében elég volt arra, hogy vérpadra juttasson bárkit is.
Utóbb kiterjesztve működését az egész birodalomra, ügynökei tartományról-tartományra járlak, drága pénzen árulgatva a varázsmondásokat, melyek megvédtek minden baj és bánaltól de főképen a markomann háborúk idejében pusztító rémítő pestistől. Meghonosult Glycojának tisztelete városunkban is, hol jámbor emberek: M. Ant. Onesas és M. Aurelius Theodotusa meginteti álmukban, fogadalmi oltárokat állítanak az új istenségnek.
Nem sokkal magasabb az erkölcsi értéke a Hekate tiszteletnek is, melynek Apulumból nem maradtak ugyan fenn feliratos emlékei, de megmenekült az enyészettől az istenségnek jelentékeny nagyságú, s domborképeinél fogva érdekes szobra. Hesiodus szerint Hekate nagy hatalmat gyakorol a földön, föld alatt, tengeren. Ugyanezen hatalmi körrel honosul meg a római mitológiában is, s azonosul Dianával és Proserpinával, tehát az alvilág istenével. És a későbbi, minden féket elvesztett fantázia különösen ez oldalról domborítja ki alakját, összekapcsolva ezernyi babonával, tévhittel.
Szobrunkat valószínűleg görög vagy legalább görögös műveltségű család készíttette, mert egészen az attikai minták szerint faragta ki a művész, de a nélkül, hogy műértéket tudott volna adni munkájának. Reliefjei képírás jellegűek, éppúgy, mint a mithriacus emlékeknek legnagyobb része, s inkább csak jelzik, mint ábrázolják a cselekményt, melyet meg akarnak örökíteni.

Szobrunk domborművei négy, egymás alá sorolt csoportozatot képeznek, melyeket az istenség emlői közé helyezett Helios koronáz meg. A szemlélővel szemben a naptól jobbra és balra két lebegő ifjú van; az előbbi Hesperos, az utóbbi Phosphoros. A nappal és éjjel, a világosság és sötétség közti ellentét van tehát föltüntetve. Ugyanerre vonatkoznak a vállakon levő alakok is. A baloldali a szemlélővel szemben bőségszarut, s gömbre helyezett evezőt tart; a jobboldali, sajnos, fölismerhetetlen.
Az alább következő reliefek világosabbak ugyan, de azért alig értelmezhetők kellő biztossággal. Röppen szerint a gyermekeknek fejlődését ábrázolják úgy, a mint nagyra nő valamely kultusz híveként. S ebben van is valami lehetőség. Az első csoporton a gyermeket tartó nő, lehetne az anya, a másodikon a leányka hat-hét évesnek van föl tüntetve, a harmadikon tizenkettő-tizenhárom, de oly helyzetben van, hogy bajos magyarázatot kockáztatni, míg a negyediken mint kifejlődött hajadon már társnőivel táncol. Az első relief bal részén a kis gyermek egy nőnek ki kést tart kezében s az előtte levő kutyácskára tekint ölében ül; a második, tőlük elfordulva álló alak szintén nő; arca el van födve, bal kezével könnyeit törli, míg jobbját az előtte álló nagy kutya fejére teszi; tovább Hermes szokásos jelvényeivel, majd teknősbéka, ló és kakas.
A lovat nem vonatkoztathatjuk ugyan Hermesre, de azért föltételezhetjük, hogy a művész ismét az ellentétes tényezőket akarja föltüntetni, mint fönn a fény és sötétséget, míg itt a születést és halált. Ez esetben az elfátyolozott nő az elhalt édes anyát ábrázolja, a gyermeket tartó alak pedig Eileithya istennő, a gyermekek védője, a ró piai mitológia Juno Lucinája, ki szintén pártfogója az árváknak. A nagy kutya, bár csak egy feje van, ha elfogadjuk e magyarázatot, úgy a Cerberus.

A második csoportozat baloldalán oltár, fölötte valami istenszobor, előtte bika; a túlsó oldalon domb, rajta fa, ez alatt kutya; lejjebb szarvas; e reprezentációk közt két, heves mozgásban levő nő; a közép helyet a gyermek foglalja el két asszony között, a kik, úgy látszik, valami szent cselekményre készülnek, a Holdistennőnek a szabadban bemutatandó áldozatra, melyhez az egyik nő kezében tartja az állatot, a másik a csészét. Az oltár mellett levő alak Selenet, a szarvas mellett álló pedig Artemist ábrázolja. A harmadik képcsoport még világosabb. Balról a hármas alakú Hekate, fáklya, tőr és ostorral; a feléje közeledő asszony gyümölcsöt visz kosarában, mellette a nagyocskára fejlett gyermek kalászkévét emel fel a földről; a harmadik nőalak két égő fáklyát tart magasra. A negyedik alak halomra lép, s jobbjában áldozati kés, baljában pedig háromnegyed körbe hajlott tárgy (sáv?).
Áldozatra készül tehát, valószínűleg a sírüreget szimbolizáló gödröcskében akar véres áldozatot mutatni be, de nem a közelében levő kutyát szándékozik megölni, miként az első csoportozat bal szélén levő nő sem, az állatok elhelyezése is kizárja e föltevést bár Hekatenak gyakran áldoztak ebeket. A kutyák ez esetben az istenség közellétét jelzik csak. Az utolsó csoportozatban három ifjú leány összefogózva táncol, s negyedikül Venus csatlakozik hozzájok, miként Horatius énekli egyik ódájában; jobbról Artemis, amint kilőtte nyilát.

E csoportozatok tehát mind a Holdistenségre vonatkoznak, s azt különféle fázisaiban tüntetik föl, ellentétben a nappal, Helios-szal, ki magasabb szférákban mozog, míg Hekate inkább földi, sőt alvilági; ezért vannak a reá vonatkozó csoportozatok is a napra vonatkozók alá helyezve. Ezért tisztelik alvilági jellegének megfelelően földalatti üregekben, s még a fölvilágosodott Diocletianus is építtet kriptát Alexandriában az istenségnek.
De hogy ily kultuszok általánosak lehettek, az a pogányság erejének gyöngülését illusztrálja; csillaga hanyatlóban volt már, hogy az örök fényt terjesztő nap fölkelhessen. Ez a kereszténység volt, mely új irányt, új tanokat, új szellemet hirdetett, és rohamosan terjedt, annyira rohamosan, hogy már az első húsvéti ünnepen miként az Apostolok cselekedeteiben olvassuk rómaiak is voltak jelen, kik hazamennek mindenfelé elbeszélték a látottakat, hallottakat, s Kr. u. 38-ban már azt írja Sz. Pál a fővárosi híveknek, hogy „a ti hiteteket az egész világon hirdetik.” S ismerve az akkori körülményeket, az apostolt alig lehet túlzással vádolnunk. Hiszen már az első évtizedekben vannak követői az új hitnek, még a császári palotában is, sőt a dinasztia tagjai között.
A Flaviusok családjából a G. de Rossi által összeállított leszármazási tábla szerint hatan voltak keresztények; egy a császári palotában lakó hatalmas urnák külön üdvözletét küld Pál apostol; levelének tizenhatodik részében pedig a keresztényeknek egész seregét köszönti névszerint vagy együttesen. Tacitus szerint Pomponia Graecina az új vallás híve volt, hozzá hajlik Commodus Marciája, Apollonius a senator, ki vértanú halált szenvedett stb. Kezdetben nem törődtek a kereszténységgel, zsidó sectának nézték: „Ha valami törvénytelenségről vagy gonosz cselekedetről lenne szó zsidó férfiak, bizonyára meghallgatnálak titeket, de mivel valami igéről és nevekről, és a ti törvényetekről van a kérdés, ti lássátok, én ezekben bíró. lenni nem akarok” mondja Gallio, Achaia helytartója, midőn Korinthusban a zsidók Sz. Pált mint eretneket Ítélő széke elé viszik. És ez sokáig így volt, s a szabad vallásgyakorlatot és nyugalmat élvezhetik kétségtelenül mindvégig, ha a legtisztább monotheismussal megtérhetett volna az állam vallásának bár csak külső elismerése.

„A kezdetleges kereszténységnek nyugatra irányult minden nagy missiója, vagyis azoknak színtere, kerete a római birodalom volt. Az első században az Arsakidáknak adózó Euphrates és Tigris közt fekvő területeket kivéve írja Renan az Apostolokban a parthusok birodalmában nem volt keresztény térítő. Keletről a Tigris határolja a kereszténységet, melyet csak a Sassanidák idejében lép át. Két tényező: a földközi tenger s a római birodalom teszik lehetővé a nagy eseményt.”

A Földközi-tenger közvetíti már ezer év óta a civilizáció mozgalmait s az eszmék érintkezését. A rómaiak elpusztítják a kalózokat, az élénk parthajózás rendkívül megkönnyíti a közlekedést. A birodalom országútjainak biztossága, a szabad közlekedés, a földközi tenger vidékein lakó zsidók, a görög nyelvnek a keleti részekben való átalános használata, s végre előbb a görögök, majd a rómaiak által létrehozott egyforma civilizáció eszközlék, hogy a birodalom földrajzi viszonyai világosan megszabták az utat, melyen a térítőknek haladniuk kellett, kijelölve az országokat, melyeknek rendeltetésük volt keresztényeknek lenniük. Az „Orbis Romana” „Orbis Christiana” lőn s a kereszténység rakta le az új monarchia alapjait.

A római császárság provinciái provinciái lőnek az új hitnek is. Ha elgondoljuk, hogy az imperium nélkül az apostoloknak az egykori Kis-Ázsiával, a száz apró köztársaságra oszlott Itáliával és Hispániával, Afrikával, Egyiptommal kell szembeszállaniuk, nem tartjuk érthetetlennek sikereiket, vagy legalább is nem csodálkozunk, miképpen szánhatták el magukat a világ megtérítésére.
A birodalom tudatára is ébred ennek a IV. században s kereszténnyé lesz, látván, hogy a kereszténység az a vallás, melyet tudtán kívül nevelt nagyra, mely az imperiumnak legtávolabbi határait is elérte már, mely vele azonosulva egyedül képes felvillanyozni a beteg óriást. Viszonzásul az egyház is római lett. „Ha valaki akkor Pálnak azt mondja, hogy Claudius császár az ő legkiválóbb munkatársa, s viszont Claudiusnak, hogy az Antiochiából érkezett zsidó rakja le a császárság új alapjait, mennyire elbámul mind a kettő.” Pedig csak az igazságot hallották volna.

A földrajzi okokon kívül rendkívül elősegítő az új tanok terjedését a pogány civilizáció, illetőleg világnézet átalakulása, s a kereszténység a pogány társadalmat mozgató hiedelmek, nézetek s meggyőződések között számosat talált, melyek megközelítők legfőbb princípiumát; ha ugyan nem voltak azokkal egyértelműek. Ilyeneket tekinthetjük Seneca, Epiktetos, Marcus Aurelius tiszta morálisát, axiómáikat, a lelkiismeret s életmód tisztaságának feltétlen szükségéről; a gondolatot, hogy közös eredetűek lévén mindnyájan, mindnyájunknak testvéreknek kell lennünk, az általános meggyőződést, miképp az irgalmasság a legnagyobb erény; a földi javaknak és élvezeteknek megvetését, melyet az erkölcsi tökély legmagasabb fokának tekintenek; az egyszerű szerény, sőt szegény élet után való vágyakozást; a stoicusoknak, számtalan öngyilkosságot követő halál megvetését, melyet a kereszténység kivetkőztet ridegségéből, és valóságos halálvággyá változtatván, vértanúi végtelen örömmel halnak meg; ilyen az istenség és emberiség közt közvetítő szellemekben való hit; az átalános meggyőződés, hogy a különféle mysterumokba beavatottak lelkileg újjászületnek. S hogy e meggyőződés már régen élt a birodalomban, és Vergilius miként említem; oly bensőséggel ír róla, s egy eljövendő Megváltóról annyi bensőséggel beszél, s oly őszintén hisz benne, mintha a próféták: Dániel és Jesaias látomásai lebegtek volna szemei előtt.
„A ti vallástok, mondja Justinus a régi istenek híveinek, nem egyéb, mint hiányos kereszténység.” Kelemen szerint Krisztus tanai csak betetőzik az emberi szellem eddigi munkáját, s a büszke Tertullianus, ki oly merészen szakít minden filozófiával, a bölcsészetet mégis így difiniálja: „testimonium animae naturaliter christianae.” S végül, „ha a platonicusok meg akarnák vagy meg tudnák változtatni néhány szavukat, gondolájukat, úgy keresztények lehetnének” írja Augustinus.
De leginkább a monotheismusban való hit átalánossá válta segíti elő terjedését. És milliók lévén az egy istenben hívők száma, az óriás többséget úgyszólván egyetlen név, az isten neve választá el a keresztényektől. S ők ezt az istent maguknak vindicálván, méltán irhatá Justinus a következőket: „Nincsen egyetlen görög, de barbár nép sem, vagy bármily nevezetű és szokásokkal élő nemzet, legyen bár még oly idegen a földműveléstől, művészettől, lakjék bár sátorok alatt, vagy vándoroljon födött szekereken, melynél a megfeszített Krisztus nevében ne könyörögnének a mindenség Atyjához és Teremtőjéhez.”

A kereszténység átalános volt már a második század utolsó tizedeiben is, úgy, hogy Gibbon alig számít helyesen, midőn az új vallás híveinek számát a birodalom népességének csak öt százalékára teszi. Pedig volt tömérdek akadálya is a tanok gyors terjedésének. így mindenek fölött a nevelés. A római birodalom gyermeke már a legelső fogalmiakkal, az anyatejjel szívta be a polytheismust, s az istenek összeszövődvén gyermekkorának, ifjúságának benyomásaival, egész életére befolyást gyakoroltak. Azok körül fordult meg a gyermekek, ifjak neveltetése, hozzájuk fűződnek előítéleteik, babonáik, velük vannak tele az iskolában, a nyugalom óráiban forgatott könyvek. Az élet szükségeiben, nyomorában az istenekhez fordul mindenki, vagy oraculumaikhoz, nekik váltják be fogadalmaikat stb.

A mitológiai képek oly elevenséggel bírnak, hogy még most is, két ezred év után, midőn már nem hiszünk bennük, varázserővel hatnak képzelmünkre. Mennyivel nagyobb lehetett hatásuk akkor, midőn a szépnek eme kimeríthetetlen forrásából merített minden művészet. S a kereszténynek, ki a zene, költészet, ékesszólás isteneiben csak démonokot látott, meg kellett válnia mindezektől. Nem vehetett részt az ünnepek örömeiben, nem tehetett ajtajára borostyánágakat, lámpákat, nem koszorúzhatta meg fejét, midőn mindenki virágot viselt homlokán, ellenkezőleg, kerülnie kellett ezeket, mint a pogányságra-emlékeztetőket.
Ha lakodalom alkalmával Thalassiust és Hyment dicsőítik, ha temetéskor engesztelő szertartásokat végeztek, ha lakomán a vendégszerető isteneknek áldoztak, ha a családi tűzhelynél a penateseket tisztelik, a kereszténynek nem szabad jelen lennie, mert kísérletbe eshetnék. Ő nem közlekedhetnek pogányokkal, meg kell válnia legkedvesebb mulatságaitól, kénytelen önmegtagadóan, teljes elszigeteltségben élni. És Vajon kik tudtak ily erős lelkűek lenni? Kezdetben nagyon kevesen!

Ünnepélyek alkalmával a nyilvános isteni tiszteletben óriási pompát fejtett ki a pogányság, míg a keresztény szegény volt és egyszerű. Amaz a nemzet őskorához fűződve isteníti a világirodalom alapítóit, törvényhozóit s a személyesített természeti erőket, míg emez letaszító őket oltáraikról, hogy egy „ács” fiának emelhessen újakat. A nép a polytheismusban és ünnepélyein saját dicsőségének és nemzeti nagyságának tiszteletét látván, mily érzelmekkel nézheti azokat, kik meg akarók fosztani őt ettől, nemzeti létének egyik legfőbb föltételétől. És kik voltak kezdetben e merész vállalkozók?
Legtöbbször szegény zsidók, megvetett kis-ázsiaiak, afrikaiak, s csak igen ritkán számottevő elemek. Mesterük épen olyan volt, mint ők, kinek legelső tanítványai földhözragadt halászok, vagy mesteremberek, kik a szegény rabszolgákat, tapasztalatlan ifjakat, törődött öregeket, vagy a misera plebset maguk köré gyűjtve, beszéltek a földre szállott, kínhalált szenvedett s föltámadt istenről, kik megtilták a hit fölött való vitát, mert maguk sem tudtak számot adni hitüknek alapjáról, a kik még akkor sem tudtak egyebet mondani, midőn halálra kárhoztatták őket, csak annyit, hogy „én hiszek.
Nem csoda tehát, ha annyi gúnynak voltak kitéve, ha az új vallást a legmagasabb osztályoktól lefelé, majdnem mindenki insania, amentia, dementia, stultitia stb. címekkel illette, ha azt hívek róluk, hogy bárányt, keresztet, szamárfőt imádnak: „ Audio eos mondja Minucius Félix turpissimae pecudis caput asini consecratum, inepta nescio qua persuasione venerari.”

De míg csak ily vádak hangzónak a kereszténység ellen, s míg a tudományokban jártas hívei filozófiának, s bölcsészköpenybe burkolózva szelíd vagy kemény szóval róják, intik a tömeget, nem valónak veszélyesek, mert nem érintik az óriás állam léteiének alapjait, az államvallás külsőségeit, dogmáit, de a mint túl menve ezen, nem hajolnak meg a császár istensége előtt, s nem áldoznak Jupiternek és a birodalom isteneit nem létezőknek vagy démonoknak tekintik, össze kellett ütközniük a statussal, mely nem tűrve ellenmondást, intézményeit, törvényeit kötelezőknek tekinti mindenkire. S ez az oka, hogy véres jeleneteket látunk Nero alatt, hogy a humánus Traianus és Marcus Aurelius megengedik üldöztetésüket, hogy Deciusnak, a birodalom megmentjének beleegyeztével vérfürdőket rendez a helytartók hivatalos buzgósága az egész imperiumban; Valerianus hasonlóképen, míg fia Gallienus türelmet parancsol, melyet teljes biztonságban élveznek a különben oly emberies gondolkozású Diocletianusig. De ez már utolsó föllobbanása a pogányságnak, mert néhány évvel később, 312-ben Constantinus államvallásé decretálja a kereszténységet.

Az a körülmény, hogy a birodalom legkiválóbb uralkodói, közöttük az egy istent hívő, s általános egyenlőséget hirdető Marcus Aurelius üldözik az új vallást, eléggé mutatja annak rendkivüli jelentőségét, s hogy mily nagynak képzelik vagy hitték az imperiumot fenyegető veszélyt azóta, hogy a kereszténység kibontakozva kelet gyámsága alól, latinná s így átalánossá lesz. Csak is ez adhatja meg neki a rendkívüli propagandisticus erőt, mely egyformán hódít minden vidéken Brittanniában, a Fekete és Kaspi-tenger partjain, hogy behat a kunyhókba, mint palotákba, be a Capitoliumba s megingatja Jupiter trónját, A harmadik század elején nincsen a birodalomnak egyetlen néprétege sem, melyben ezrével ne lennének hívei.
Eljut Dáciába is, s ha nem vagyunk is azon szerencsés helyzétben, hogy föliratok alapján tudunk kimutatni nyomaikat, egy és más jelenségből mégis következtethetjük, hogy a mi tartományunk s így városunk sem képezett kivételt. Dácia lakossága legnagyobb részben keletiekből telt ki, már az első beköltözők között is lehettek hívei az új vallásnak, még inkább az újonnan beérkezők soraiban, kik a gazdag tartományt tömegesen keresik föl üzleti összeköttetések stb. ügyében, s ha ezek behozzák Glyconak egy lokális istenségnek tiszteletét, azonnal, melegében, menynyivel inkább meg kellett honosulnia az új hitnek, melynek már a harmadik század legelején annyi híve van a földközi tengernek egész mellékén, melynek Afrikában már irodalma is támad.
Tartományunkat pedig ezer meg ezer szál fűzte ugyancsak a földközi tengernek medencéjéhez: föld és néprajzi helyzete fő útjainak iránya, kereskedelmi és társadalmi összeköttetéséi, melyeket igazolnunk lehet epigráfiailag is. Avagy föltételezhetjük-e, hogy Dácia más körülmények közt élt, mint a birodalom többi tartománya, s határai nem voltak-e mindenki előtt tárva, nyitva? Hiszen ha ez megtörtént volna, úgy Dáciában nem találnék meg ama vallási káoszt, mely a legapróbb részletig azonos azzal melyet Dalmatiában, a két Moésiaban, Kis-Ázsiában és Syriaban tapasztalunk, midőn constatálhatjuk hegyeink között az említett tartományoknak összes divatos istenségét, s midőn tudjuk, hogy a pogány kultuszok nálunk is mind a monotheismus felé hajlanak, főképen Isisé és Mithrásé, kiknek, különösen ez utóbbinak tömérdek híve volt Apulumban, mint az egész provinciában.

A Napisten kultusza pedig alapjaiban mit sem különbözik az afrikaitól, ugyanazon eszmevilágban mozog, ugyanazon jelentőségű szertartásokkal ünnepeltetik, mint a fekete világrész éjszaki partjain, hol Tertullian élt, működött, hol csalódásig hasonlónak találva a külsőségeket a keresztények szertartásaival, óva inti övéit a megtévelyedéstől, a mely mindennapi lehetett, Afrikában talán még inkább, mint nálunk, hol csak egy esetben mutathatunk reá a kereszténység hatására, midőn az új vallásnak buzgó hívei Sarmizegetusában egy kis fogadalmi táblácskára hétszer karcolják reá a Megváltó nevének monogrammját, a főreliefre pedig az eucharistia symbolumát1 a kik ezt tevék vajon a különbségek vagy a kereszténység és a pogány kultusz közti látszólagos identitásnak akartak-e kifejezést adni? Én azt hiszem ez utóbbinak, mert csak is így mérkőzhetnek azok többé-kevésbé sikeresen a kereszténységgel.
De míg e hasonlóságok egyfelől híveket szeretetének, másfelől az intelligens elemeket önkéntelenül is az eredeti forrásra utalok a kereszténységre, a mely kezdeteiben is ment volt ama sallangoktól, babonáktól és sokszor fanatizmustól is, melyek lehetetlenné tevék a léleknek magasabb, tisztább szempontokra emelkedését. Maguk a pogány kultuszok voltak tehát legjobb előiskolái az új hitnek, mely nem tett különbséget úr és szegény között, mely egyforma szeretettel ölelte keblére a legjobb és legnemesebb szívet, mint a bűntudattal terhes lelkiismeretet. De hogy mily arányokban voltak nálunk képviselve a szeretet vallásának hívei, s mily társadalmi rétegekben éltek, azt csak a későbbi kutatások fogják talán kideríteni.


Forrás: Király Pál Apulum története