logo

XXV Februarius AD

A vallási viszonyok I.

Az ókori társadalom kedélyi, mint politikai életének egyik legfőbb mozgató ereje a vallás és a vallással összefüggő intézmények lévén, ily tárgyú, vagy ily vonatkozású emlékünk maradt a legtöbb. A Corpus Inscriptianum Latinarum III. kötetének apulumi felírataiban a dedikálók legnagyobb része vallási érzelmeinek ad kifejezést, vagy az istenségnek tett fogadalom beváltását igazolja, de a nyilvánosság előtt, míg most kedélyéletünknek vallásos hajlamait, nyilvánulásait lehetőleg szűk körben akarjuk tartani, vagy éppen titkoljuk. Ennek oka a kereszténységnek a rómaiak vallásával homlokegyenest ellenkező alapjában rejlik, mert míg Jézus tanai a szív és lélek megnemesítését, boldogítását célozzák, az imperium kultusza figyelmen kívül hagyja mindezeket s csak mint állami intézmény érezteti hatását.
A birodalmi vallásnak hatalmas és minden részében szigorúan megállapított rendszere igen kicsiny kezdetekből indult ki, s a görögökével ringott közös bölcsőben, miként néhány főistennek Hellasban mint Italiában azonos neve eléggé bizonyítja. És eme rokonság nyomai kétségtelenül sűrűbbek lennének, ha nem fejlődnek egymástól teljesen elkülönítve, különböző talajon, egészen elütő, egymással ellenkező népjellegek befolyása alatt.

Később, századok múltával, ismét közös mederbe folynak össze, és ekkor a görög kultusz egész teljességében érezteti hatását, de anélkül, hogy a rómaiságot le tudná győzni. A görög az ő isteneit emberiekké akarja tenni, s az atticai szobrászat ez irányzatot nagy fejlettségével és műérzékével realizálja is, míg a rómainak mindig ellenszenve van az anthropomorphirmus írását, sokkal inkább félvén a felsőbb hatalmaktól, hogysem emberekké merte volna azokat lealacsonyítani. De műérzéke sem volt hozzá. S a természeti erők, melyek megszemélyesítve nem vétettek még föl valamelyik régi korban az istenek közé, csak szellemeknek, vagy elvont fogalmak personiflcatioinak tekintetnek. Utóbbi jelenségnek fővonásai jellemzik az újabb istenségeket is, melyek homályos, elmosódó lények, s mint ilyenek ritkán házasodnak, szerelmi viszonyaik nem igen vannak és legtöbbször gyermektelenek. E miatt igén kevés adat maradt fenn a régi római istenekről, de annál nagyobb a szellemekké, geniusokká emelt fogalmak száma. Meg van minden embernek a maga geniusa, minden asszonynak Junója, valamennyi istenségnek, lénynek, tárgynak, cselekménynek, tevékenységnek, erkölcsi tulajdonságnak saját, más sphaerában élő szelleme. S míg a görög mitológiának fő jellemvonása a személyesítés, a képzeletnek legteljesebb szabadsága és a legnagyobb különféleség a római teológiát megmerevítik az absztrakt fogalmak, a szükségesség, a legszigorúbb rend és egyöntetűség.

Róma vallása később idegen, különösen görög és keleti elemek fölvétele által sokat változott ugyan, de említett alapjellemvonását megtartja mindig, s ez irányban fejlett végig. Midőn a harmadik században a rézérték helyett az ezüstöt teszik Aesculanusnak azonnal fia születik Argentinus. A görög istenségeknek érthetetlen neveit latinizálják, hogy könnyen érthetők legyenek, vagy módosítják s így egy-egy eszme képviselőiként lesznek tekinthetők. Minerva a hellen Athena Proserpina Persephone másolata. Közben a geniusok száma folyton növekszik, fanumokat építenek minden képzelhető szellemnek.

Legkiválóbbak utolsók között a „Lar”-ok, „Penat”-ok, kik előbb csak magán, majd Vestával együtt nyilvános tiszteletben részesülnek; a „Manes”, a „Larva”-k, „Lemur”-ok nyugodni nem tudó kisértetek, később pedig határozottan rósz szellemek. E szellemek nem igen választhatók, különíthetők el egymástól, mert voltaképen ugyanazon eszme személyesítői. És az ősi kultuszt ennek dacára sem mondhatjuk polydaemonismusnak, mert a polytheismus felé megtörtént a döntő közeledés.
A „dei”, „divi” szó nem jelenti már kizárólag az égi szellemeket, hanem személyesített önálló lényeknek lesz jellemző neve, a mely lények egyként tartozhatnak a földiek, alvilágiak, mint mennyeiek közé, s akaratukkal mint istenségek dominálják a természetet. Az átmeneti állapotban a gonosz istenségeket, mint „Vediovis”-t, együtt tisztelik a jókkal. Számuk ekkor igen kicsiny még, és nehányan, mint „Robigo” az üszők istene, „Census” valószínűleg a rejtett ébrényé, „Carmentis” a varázs-éneké, alig egyebek, mint szellemek, de mások, mint „Faunus” a nyájak istene, „Satumus” a tavaszi vetésé, „Vulcanus és Vesta” a tűzzé, s főképen „Jupiter, Janus és Mars” már valóságos istenek s a legfőbb természeti, társadalmi és erkölcsi hatalom birtokosai.

A haladást, fejlődést, mint mindenhol, úgy itt is az idegen elemekkel-való vegyülés tette lehetővé. Róma legrégibb lakosainak vallása a pásztorok és parasztok igényeinek volt megfelelő, s csak a sabinok honosítják meg magasabb fogalmakat és némi patriarchalis hierarchiát. Később, Róma hatalmának növekedésével, mindig új és új istenségek honosulván meg, vége lesz a régi egyszerűségnek, de annál inkább tágul az átalános látkör. A sabinok és latinokkal történt egyesülés után Jupiter, Mars és Janus a legfőbb istenek s ekkor „Jupiter” a jó áldásos a teremtő atya, a hűség és becsületesség védője, de mindenek fölött végtelenül tiszta és szent Isten.

A Tarquiniusok és Servius Tullius azonban egészen más jelleget adnak az államvallásának, a mely fenntartatott később is. Ők Jupitert a leghatalmasabb és legnagyobb istennek tevék, fényes templomot építenek neki a Capitoliumon, utóbb pedig Juno és Minerva társulván hozzá, pompás játékokat és kultuszt rendeztek be tiszteletére. A fény és tisztaságnak régi patriarchális istene hatalmas uralkodó lett, kinek váráról azt mondák, hogy az egész világ középpontja lesz; isteni személyesítése a római hódító államnak. És ilyen maradt mindvégig. Megfordult templomában a nagy Scipio Africanus is (az idősebb), csöndes imával szerezve erőt napi munkájára, s neki tulajdoníts és segélyének minden győzelmét.
„Jupiter Optimug Maximus” a rómaiak vallásának középpontja, s hívek maradnak hozzá a kereszténység fölvételéig. És míg a római birodalom folyton hódított, senki sem kételkedett hatalmában. Bél és Maruduktól sohasem rettegtek úgy a népek, mint Jupiter világrendítő villámjaitól. Még az idegen Antioehus Epiphanes is templomot emelt neki fővárosában és valódi fanatizmussal terjeszti tiszteletét. Csak a zsidók nem hajlának meg előtte, ugyanazon hatalmat tulajdonítva istenüknek, mint a birodalom mennyei urának, s ellenállottak Antiochusnak épúgy, mint a rómaiaknak. De legyőzettek, és Hadrianus Aelia Cápitolinaban (Jeruzsálem) fényes templomot épít Jupiternek, Jahve világhírű szentélyének romjai fölé, s a pogány isten basilikája a kereszténység teljes diadaláig büszkélkedhetett a szent városban, mint ragyogott Rómában, míg az egykor oly parányi magból fejlett új vallás fénye el nem homályosítja örökre.

A vallásos tartalmú föliratok legnagyobb része Jupiter dicsőségét hirdeti „Optimus Maximus”-nak a legjobbnak, legnagyobbnak nevezve őt, avagy külön jelzőkkel illetve egy-egy attribútuma alapján így: Jupiter 0. M. Aetemus az. örök Jupiter; J. 0. M. Conservator, a fenntartó Jupiter;” J. 0.M. Divus Fulguralis a villámok közt lakozó isteni Jupiter; J. 0. M. Monitor, Conservator, az intő, figyelmeztető és fenntartó Jupiter; J. 0. M. Stator a megállító Jupiter, kihez a veszélyben levők fordulnak; de a vallásos phantasia nem tudja megelégedni ez epithetonokkal, egy föliraton a következő ajánlást olvassuk: Jovi Summo Exsuperantissimo Divinarum, Humanarumque Rerum Rectori, Fatorumque Arbitro a legnagyobb, a legkiválóbb Jupiternek, az isteni és emberi dolgok intézőjének, a végzet urának.
A jámbor hívők azonban nemcsak szavakban, tettekkel is kiakarván mutatni tiszteletüket L. Aurelius Trophimus, Statius Priscus helytartó idejében,” a vízvezeték megnyitása alkalmával saját költségén állít szobrot és oltárt Jupiternek; M. Ulpius Mucianus
Juno kultusza valószínűleg Etruriából származott, s Veii elfoglalása után honosul meg, midőn Camillus a kiostromolt városból elrabolt istenképet az Aventin hegyen helyezi el, később pedig templomot is épít tiszteletére. Juno Jupiternek női személyesítése, s Róma tanai szerint a főistennek testvére és neje. Attributumai éppoly nagy számokban lévén, mint Jupiternek, itt csak az Apulumban használtakat említem: C. Aelius Primus potaissai (Torda) decurio Juno Regina-ként tiszteli; C. Caerellius Sabinus legátus és neje Fufidia Pollitta már bőkezűbbek a jelzőkben: ők Regina Populonia Dea Patriae-nek nevezik őt. A Regina elnevezés Varró szerint az istennőnek korlátlan hatalmára vonatkozik s arra, hogy az övé minden a földön létező; mint ilyen istene a szülőföldnek, hazának is. Juno Populonia névvel, mint a birodalom mindkét nemű népességének istensége részesül átalános tiszteletben.

A Juno mellett köztiszteletben álló Minerva kultusza szintén idegen eredetű, s ha nevének szómagyarázata nem csal, úgy alakja eredetileg az értelem, a gondolkozó ész személyesítése volt. Innen eredhetett a rege, hogy Jupiter fejéből teljes fegyverzetben pattant ki. Eme mítosz folyományának tekinthető az attribútum is: Jovis conciliorum participi Jupiter tanácsának tagja, mellyel egyik fogadalmi kövén a már említett C. Caerellius Sabinus legátus ruházza fel” Celerinus Valerianus cornicularius Minerva Sancta-nak nevezi őt.

Róma pantheonjában az első tiszta görög istenség Apollo. A napnak mint égi testnek személyesítése, de személyesítője a mindent bevilágító isteni fénynek is, ellenfele minden tosznak, létoka minden szépnek, összhangzónak s mint ilyen, a fényben született, és az örök ragyogásban, az elérhetetlen magasságban lakik. A legszebb, a legrokonszenvesebb alkotása a hellén képzeletnek, hatalmas, erős istenség, mely megragadta, elbűvölte a kedélyeket, melytől nem félt, nem rettegett senki, mint Jupitertől, a zordon világhatalmasság képviselőjétől, megtestesülésétől, a ki nem ismert soha kíméletet, míg Apollo szelíd és jó, mindent magához ölelő, minden bajban segítő isten. Tisztelete mint ilyené a császárság korában átalános lett, tőle várta mindenki boldogulását, benne hitt a szenvedő nép egyedül, a bomlással fenyegető társadalom csak benne bízott, remélve, hogy elfogja hozni a jobb kort, melyről Vergilius oly vonzóan tud ábrándozni, képzelegni.
Városunkban átalános tiszteletben részesül. Aurelius Vitális Praestantissimus-nak, a legkiválóbbnak nevezi őt á fogadalmi kövén jobbjával a delfint, az alvilágba szálló lelkek vezetőjét érintve, baljában pedig lantot tartva, ábrázolták, griffmadár és a Jupiternek szentelt sas közé helyezve őt. Ulpius Proculinus speculator pedig, álmaiban megintet az istenség által, helyre állíttatja saját költségén Aeternus az örök istennek forrás kútját a híveinek kedélyét, képzeletét megtudta ragadni tehát itt is a messze provinciában, mely oly távol, oly messze feküdt az istenségnek fénylő, ragyogó szülőhelyétől Delostól.

Diana a császárság idejében Apolló oldalán a görög Artemisével majdnem azonos jelleggel tiszteltetett, bár tisztán római istenség, Janusnak női személyesítése, tehát holdistenség, s mint ilyen, istene a tenyészetnek, a megtermékenyítő erőknek, a férfias ügyességeknek, a vadászatnak stb. Hívei: Augusta fönséges; „Mellifica mézelő; Regina királynő” jelzőkkel tisztelik.

Hasonló jellegű, de kisebb jelentőségű istenpár a Sol és Luna, a nap és hold, amaz a nappali fény, s a fényt adó égitest személyesítése, emez az éjjeli derengő világosságé. Sol tisztelete visszavihető egészen a rómaiság kezdeteire, s temploma a fővárosban Quirinusé mellett pompázott, hol mint Sol Indigóst a mindent tudó és mindent ismerő napot imádták, oltalmába ajánlván a hyilvános emlékeket és sírokat is. Kiváló tiszteletben részesült a circusokban, hol az area közepére vagy kápolnát építenek neki, vagy legalább egy-egy obelisket szentelének. Lucius Aemilius Carus legátus buzgó hívei közé tartozott. Női párja a szelíd világú hold az éjszakát teszi barátságossá, s míg a hatalmas nap quadrigán futja örök pályáját, ő megelégszik a szerény bigával, s az egyszerű Lucifera világosságot hozó névvel, miként C. Julius Varianus magister föliratán olvassuk.

A rómaiaknak általánosan félt és rettegett hadistene Mars1 kezdetben napisten, különösen a tavaszi napé, míg később elvesztette eredeti jellegét, a harcok ura, intézője lesz, s ősi alakja annyira homályba vész, hogy teljesen megfeledkezik nevének eredeti etymonjárói: a „más” termékenyítő, hím tőszóról, a „mors” halál szóval hozzák kapcsolatba. Így tesz Macrobius, állítja, hogy Romulus a hónapok rendezésekor Martius-t Marsnak az emberek gyilkosának szentelte, Isidorus szerint a halál Mars nevéről neveztetik Mors-nak.
„A tudós Varró pedig onnan akarja nevét kimagyarázni, hogy a félelmes isten háború idejében uralkodik a tengereken (maré) vagy pedig a sabinbktól származik, hol Mamers néven tisztelik. Jelvénye a lándzsa. Apulumban a XIII. légió táborparancsnokának (praetectus castrorum) segédtisztje (cornicularius) P. Aelius Rufinus Marsnak mint Conservatornak fenntartónak emel fogadalmi követ.

A vért, öldöklést kedvelő hadistennek valódi ellenlábasa Silvanus az erdők, szántóföldek, nyájak védője, gyarapítója. Szakállas erőteljes férfinek képzelik, ki rendesen kutyával jár kel, nem árt senkinek, bár néha megijeszti vagy megtréfálja az embereket. Ábrázolják meghajlott, hosszú hajú aggnak is, vagy durva ruházatú földművesnek. Nálunk virágzó állapotban lévén a földművelés, kultusza átalános, s a fogadalmi köveket néha egyszerűen, bizalmasan néven szólítva őt dedikálják neki, vagy Augustus fölségesnek mondják de legtöbbször Domesticus házinak, Sanctus szentnek avagy erdeinek Silvestris.
Venus aligha tartozik az ősi római istenségek közé, mert Cincius és Varró állítása szerint neve nem említtetik a régi énekekben, nem ismerik a királyok idejében sem, s csak a latinokkal való szövetség után lesz tisztelete átalános. Venus a szerelem és minden egyesülés, szövetség alapítója, istene, valódi megszemélyesített Concordia. Ezért volt oly kiváló szerepe a rómaiak s latinoknak közös ünnepélyein. Közkeletű lehetett tisztelete Apulumban is, bár csak két reá vonatkozó emlék maradt fönn Fabius Pulcher-é ki Veneri Angustae io s Julius Valens haruspex-é (béljós) ki Veneri Victrici a győzelmes, ajánlással látta el fogadalmi kövét.

Vénus-szal egyidőben honosult meg Rómában Priapus, megtartva kis-ázsiai jellegét, a búja tenyészet démonját és meztelenségében Ízléstelen s rút, de a régiek által megszokott jelvényét. Sajátképi lakóhelyei a kertek, ültetvények voltak, hol a Horatius és más költők által annyi élccel és pajkossággal leírt szobrának bűv-ereje megvédte a gondjai alá helyezett területeket a megigézéstől, irigységtől és tolvajoktól, de másfelől burleszk alakja madárijesztőként is szolgál.
Ábrázolják őt ázsiai öltözetű öreg embernek is, ölében gyümölcsökkel, s mint ilyen a természet mindig megújuló tenyész erejének képviselője, és komoly még a sírokon is előforduló alak, míg másfelől a népszínházaknak és népies gúnynak valódi s általánosan kedvelt választottja. Kerttöknek védelmére állítanak neki fogadalmi követ az aedilifast 235-ben együtt viselt Aelius testvérek Ursio és Antoninianus Priepus Pantheusnak ajánlva a feliratot.

Liber és Libera a derült kedélyesség istenei, de istenei a termékenységnek is, s ezért Liberat mint gazdagon öltözött erős és szép asszonyt ábrázolják, ki a jól művelt földeket gazdag aratással áldván meg, gondtalan életet ad. Ünnepeiket ősszel, különösen szüretkor tárták, midőn a hegyek között víg, féktelen napokat töltének a szőlősgazdák vendégeikkel, munkásaikkal. Tisztelik őket, mint a polgári és kereskedelmi szabadság védőit is, ezért a vásártereken gyakran ott volt Liber és apródjának a furcsa, kicsi szörnyetegnek Marsyasnak szobra. Apulumban számos emlékük maradt fönn Libernek mint Liberának külön-külön dedicálva. Utóbbinak egyik papja M. Aurelius Comatius Superus Triformis háromalakúnak nevezi az istennőt. „Mások együttesen áldoztak mindkettőnek. A házi tűzhely istenei a Penatesek.

A sors és élet istenei inkább a daemoni hatalmakban való hit, még a régi természetvallás polytheismusa alapján keletkeztek. Közéjük tartoznak a végzetet intéző hatalmasságok, a mindennapi életre befolyást gyakorló geniusok, a pontifexeknek régi jegyzékeibe (indigitamenta pontificaiia) bevett istenségek, az összes segítő, közreműködő istenek, a gyakorlati életből vett személyesítések, melyek görög befolyás alatt keletkeztek, vagy tisztán római eredetűek. Utóbbiaknak száma jóval nagyobb, mint az előbbieké, és ősi jellegük, egyszerűségük, életteljességük nagy régiségre mutat, míg a későbbi alkotások élettelenek egyoldalúak és csak egyetlen gondolat, eszme képviselői lévén, politikai okokból keletkeznek, vagy a mindent befogó pantheismusra vezethetők vissza.
A legősibb ilynemű képzetek, személyesítések közé tartozik Fortuna, a jó mint balsors, a szerencse és szerencsétlenség, a boldogság és boldogtalanság istene, szóval a végzetnek teljhatalmú intézője jóban, rosszban, egyként s egy személyben, mindkét irányban azonos hatáskörrel, mert a régiek a végzet és szerencse közt nem tettek semmi különbséget. Tiszteletének meghonosítását Servius Tulliusnak e népszerű királynak a valódi szerencsefinak tulajdonítják, ki két templomot is szentelt neki a fővárosban. Kultusza a pogányság elhanyatlásáig lévén teljes virágzásban, emlékei sűrűn találhatók a birodalom minden részében. Nálunk egyszerűen néven szólítva, vagy Fortuna Augusta-nak, Fortuna Magna-nak nagynak, avagy Fortuna Bona Domestica a jó és házinak nevezik őt. Utóbbi esetben a Fortuna Bona ellentéte a Fortuna Mala-nak, a balsorsnak.

Hasonló jellege van sok tekintétben Nemesisnek is, ki a veszélyben levőket vagy a jövő miatt aggódókat vigasztalja, megsegíti, győzelemre juttatja. Ezért találjuk meg szentélyeit az amphitheatrumok mellett is. Nálunk a jámbor hívők így; Aurelius Marius a XIII. légió zászlótartója (signifer) és neje Severia Seeundina Istennőnek Dea Nemesis-nek nevezik őt; Pistorius Rugianus a XIII. Légió főparancsnoka szintén istennőnek minősíti, de azonosítja Fortunával is Dea Nemesis sive Fortuna; míg Claudius Marcellus mint olyant tiszteli, ki meghall mindent még a legnagyobb távolságból is Nemesis Exaudentissima.

A balsors ellen védelmet nem tud még az istenek sem adni, a Geniusok iparkodnak elhárítani csapásait, kijátszani, jóvá tenni vagy legalább enyhíteni azokat. ők a közvetítők a tényleges istenek és emberek s az embereknek minden földi dolga között. Felsőbb lények tehát, és más szférában laknak is, de azért elválaszthatatlanok az embertől é6 mindentől, mi az embert környékezi. Ezért van meg minden élőnek, minden tárgynak és mindennek, mi a földön van, a maga Geniusa. Innen származik végtelen nagy számuk, sokféleségük. Apulumban a fogadalmi kövek Genius Daciarum, Gen. Canabensium, Gén. Loci, Gén. Fabrum, Gen. Centuriae, Gen. Legionis XIII. Geminae, Gen. Praetorii Huius, s Gen. Imperatoris Gordiani-t említik.

Sokkal magasabban állnak a védő istenek. Számuk végtelen, személyi nevük nincs Numina gyűjtő szóval foglaltatnak egybe-, és midőn megkülönböztetésre van szükség, a védelmük alá helyezett egyént, tartományt stb. nevezik meg, így: Numen Augusti, vagy Numina Augustoruma császárok védistenei stb. Hasonló jelleggel személyesítik előbb Dáciát, később pedig a három Daciát Daciae tres.

A praktikus mindennapi életből vett személyesítések sorát Mercurius a kereskedelem és kereskedők istene nyitja meg. Kultusza a görögök révén honosult meg Rómában, egész Italiában, innen pedig az egész birodalomban. Apulumban tiszteletének egyetlen emlékét C. Imius Veranus állíttató.

A gyógyító isten Aesculapius a 291. (Kr. e.) pestis után honosul meg Rómában, a neki szentelt kígyót Epidaurusból kér át a senatus a delphosi jósda tanácsára. De kultusza akkor már rég ki volt vetkeztetve eredeti alakjából. Keleti elemekkel volt telítve s majdnem azonos lett az egyiptomi Serapisszal. Alakja azonban nem változott. Megmaradt mindig tisztes, erőteljes aggnak, oldalán Hygiával vagy a kis Telesphorus-szal. Így ábrázolta őt Aurelius Eternalis is. Tisztelete oly átalános és mélyreható volt, hogy a kereszténységgel még azután is, hogy államvallássá decretáltatott, megtudott mérkőzni. Közkeletű volt Apulumban is, s kultuszának lényét eléggé illusztrálja, hogy a gazdag P. Aelius Rufinus és neje Ulpia Helpidia, megintetvén az istenség által, 40 láb hosszú, P. Aelius Syrus és neje Valéria Severa pedig 30 láb hosszú oszlopcsarnokot „építenek templomához. Sok a fogadalmi kő is. Septimius Asclepius Hermes, az istenség libertinje Dominus Aesculapius-nak állít fogadalmi oltárt, a Gaius testvérek Auribus Aesculapi (Aesculap lüleinek) s Hygianak, mások egyszerűen neki és Hygianak szentelnek föliratokat, avagy Numennek nevezik őt.

A rómaiak fegyvereit híven kisérő Victoria is talált követőkre. P. Aelius Crescens, midőn duplarius lesz (kettős zsoldot kap) fogadalmi kő vet állít neki L. Annius Italicus Honoratus Caracalla császár jóvoltáért teszi ugyanezt. Volt temploma is, melynek őre egy időben G. Julius Leuganus a XIV. légió veteránja volt. A harci vitézség, s az érte járó elismerés istenei a Honos és Virtus, majd együtt, majd külön említtetnek. Ismeretlen áldozónk is elválasztván őket, a császár, a római senatus és nép s Apulum város tanácsáért csak Virtusnak szentel fogadalmi követ.
Nagy és általános tiszteletben részesül a görög Heros, Jupiter kedvenc fia, Apollo barátja Hercules is. Kultusza 355-ben Kr. e. említtetik először, s azóta nyomon követi mindenfelé a római fegyvereket. Apulumban számos feliratot szentelnek neki hívei, egyszerűen néven szólítva, vagy Deus Hercules Hercules istennek, Hercules Augustus fölségesnek, „ Hercules Conservator fenntartónak, s Hercules Invictus - győzhetetlennek nevezte őt.
És e számos istenű vallásban gyakran sokkal fontosabbak lévén a szertartások, mint maga a lényeg, istenfélőnek csak az tekintetett, ki vallási kötelmeit pontosan teljesíti. És a ki ezt megteszi, fölhasználhatja az isteneket minden practicus cél elérésére, s ezért ha kezdetben nem voltak is templomok és isten képek, annyira körülményes és túlterhelt volt a szertartástan, hogy az egyszerű tudatlan ember nem boldogulhatott, már pedig az imát és áldozatot megrontotta még a legcsekélyebb tévedés is. Papok voltak tehát szükségesek, kik a szertartások pontos teljesítésére ügyelvén csak, inkább szakértők, mint közvetítők, mert az istenséghez személyesen járulhat mindenki.

Legkiválóbb papok a császárok és az istenek tiszteletére rendelt flamenek. A fiamén nem, viselhetett más hivatalt, jóllehet tóga praetextája volt, sella curulison ült, s széke volt az ordoban; nem volt szabad hadsereget látnia, lóra ülnie, esküdnie, házán kívül éjjeleznie, s még a császárság alatt is csak hatósági engedéllyel hagyhatja el házát két éjszakára, s azt is legföljebb kétszer egy évben. Neki mindig ünnepe lévén, mindig hivatalának jelvényeivel jelenik meg, s ekkor fején hegyes kalapot visel, melynek csúcsára (apex) olajág (virga) s ezen gyapotfonál van erősítve; vállain a felesége által szőtt vastag, gyapot tóga praetexta, kezében áldozati kés és hosszú vessző, mellyel szétválasztja az előtte tolongókat. Ugyanezért megy előtte egy lector is, kinek szavára, vagy jeladására mindenki leteszi munkáját; mert a fiamennek nem szabad dolgozókat látnia. Nem tekinthet tisztátalan tárgyakra, nem nézhet halottra, sírra, kecskére, kutyára, lóra stb.
Kötelékeket nem viselhet, ruháját fibulákkal kapcsolja össze, gyűrűje el van pattintva. Ha megláncolt ember menekül házába, béklyói levétetnek, a kit térdéhez bocsát, azt nem szabad az nap megütni. Haját csak szabad ember nyírhatja meg, szakállát réz-késsel vágják. Kalapját régebben mindig fején kellett tartania, még házi tűzhelyénél is, csak a második századtól fogva tehette le; tunicáját még a legforróbb napokban sem vethette le. Ő egészen az istenségé, s még ágya is oltárnak tekintetvén, nyughelye előtt áldozati ajándékokkal telt edény áll. És e szabályokat szigorúan meg kellett tartania, mert ha azoknak valamelyike ellen vétett, vagy az áldozatnál hibát követett el, le kellett mondania állásáról.

Mellettük legnagyobb tekintélye a potifíxeknek van. Ők a római vallásnak speciális papjai, s mint ilyenek, nincsenek meghatározott istenséghez kötve; őrei a levéltárnak, ők jegyzik Rómában az állam és város, vidéken a coloniák és municipiumoknak különösen szakrális fontosságú eseményeit, vezetik a naptárt, számban tartják a szenthelyeket, áldozatokat; hivataluknál fogva jelennek meg a hatóság minden cselekményénél, mert csak ők ismerik és tudják teljes szabatossággal hajtani végre a szertartásokat. És e főpapi méltóságok tiszteleti állások lévén, nem jártak semmi fizetéssel, de annál több kiadással, úgy, hogy csakis nagyon gazdag és ambitiosus emberek vállalkozhattak betöltésükre.
A szertartások, s azoknak végrehajtása államilag lévén szabályozva, állami fölügyelet és rendelkezés alatt állanak a papok is. Ez akadályozza meg a papi-kaszt kifejlődését. Ők tehát vagy ingyenes, vagy fizetett tisztviselők lévén, a dicsvágy vagy a megélhetés gondjai és nem benső hajlamuk által vonzatva, csak a külsőségekre ügyelnek, teljesen figyelmen kívül hagyván a kedélyvilágot. A nemzeti kultusz és papság e ridegségének következményeit igen korán és nagyon súlyosan érzi meg a birodalom.

A carthagói háborúkkal megkezdett világuralomért való harc Augustus alatt befejeztetvén, az egymással szorosan összekapcsolt, bár különböző elemek érintkezni kezdenek és a város lassankint középpontja lett, nemcsak a birodalom kormányzatának, kereskedelmének, hanem a sokféle bölcseleti és vallási iránynak is. Az idegen bölcsészeti tanok meghonosulását a kormány nem látta ugyan szívesen, de elnézte az exoticus vallások betódulásával pedig mit sem törődött, sőt gyakran elősegítő, mert vallási kényszert a római csak politikai okokból alkalmazott, s akkor sem saját vallása érdekében, hanem az idegen kultuszok ellen, ha azok ellenkeztek a birodalom politikájával, vagy a római polgári és büntető törvénnyel.
Szabad vallásgyakorlatot engedélyez a senatus, később a császárság mindenhol: Judaeaban, Kis-Ázsiában, Syriában, Egyiptomban és mit sem tesz a görög-latin kultuszok érdekében, s ezek Jupiter szentélyének fölavatása után, ha elterjednek is, a provinciális vallásokat sohasem tudják elnyomni, ellenkezőleg megnyitják templomaikat az idegen istenek előtt, sőt elkészítik útjukat Rómába, hol örömmel fogadják őket, mert az ősi vallás már régen elvesztő életerejét, s nem tudván nyugalmat adni hatalmát a kedélyek fölött.
A rideg szeretetlen Jupiter Optimus Maximus kielégíthető a magasabb köröket, melyeknek egész valóját elfoglalja a közélet, de nem az életnek milliónyi terhével küzködő csekély látókörű népet, melynek saját képére alkotott istenre volt szüksége, melynek egyik létföltétele, hogy szoros viszonyban legyen istenével, kit imádhat, ki meghallgatja panaszát, kit segítségül hívhat, ha szerencsétlenségek érik. Jupiternek pedig nem volt érzéke az élet kicsinyes bajai iránt. Capitoliumi trónjához nem jutának el a testi és lelki nyomor szívszaggató hangjai, ő fölséges pompájában az Olympos királya volt, legfőbb képviselője és ura, de nevének ellenére nem atyja a birodalom és népnek. A tanács korán felismervén a helyzet tarthatatlanságát, megkisérlé segíteni.

Már 204-ben Kr. e. elrendeli a pessinusi Magna Mater szobrának behozatalát, meghonosítják kultuszát, eltávolítván abból minden sértőt és különöst. Hasonlóan történhetett a comonai Bellonával is. Nyomukban nemsokára többen érkeznek: Isis, Osiris, Serapis stb. Isis kultuszát a senatus Kr. e. 58-ban, mint csúf babonaságot turpem superstitionem, megtiltja ugyan, de 43-ban már a triumvirek építenek neki pompás templomot. Ez időtől kezdve rohamosan szaporodnak hívei, különösen a szépnem körében, melynek hiúságát, szeszélyeit, szerelmeskedéseit a magok jóvoltáért gondosan legyezgetik az egyiptomi papok, míg az embergyűlölő Tiberius véget nem vet gazdálkodásuknak, lerontatván a divatos istenség templomait. De ez csak olaj volt a tűzre, s a zsarnok halála után, még a császárok közül is többen csatlakoznak hozzá, így: Otho, Domitianus, Commodus, Caracalla, Alexander Severus stb.

Az Isis kultusz gyors elterjedésének okai voltak, hogy vallásos megnyugvást ígért, s a mértékletesség és erkölcsös élet szükségességét hirdetve, az igazság megismerésével kecsegteti híveit. Osirisról azt hitték, hogy a lelkeket oly országba vezeti, hol azok örök dicsfényben fognak élni. A meggyőződés, hogy az istenséget a megfelelő szimbólum fölvétele által megismervén, ahhoz közelebb jutunk, nem kevésbé járult hozzá a „dii novinsedes” tekintélyének emeléséhez, továbbá a magasabb köröknek a politikai viszonyok megváltozása következtében történt teljes átalakulása.
A patríciusok és számottevő elemek kiszorítják a közéletből, belemerültek a bölcsészeti és vallási káoszba, a testet, lelket kimerítő élvezetekbe s babonások lőnek és hitetlenek, de időnként, az ember természeténél fogva, szükségét érezvén a lelki megnyugvásnak, bűnbánatnak, vájjon hova fordulhattak volna, mint az idegen kultuszokhoz, melyek bűnbocsánatot, földöntúli életet, örök boldogságot ígértek.

Az idegen kultuszok meghonosulásának Rómában, mint az európai tartományokban, legfontosabb korszaka a császárság első éveitől az Antoninusok végső szakáig terjedt. E korszaknak legkiválóbb alakjai az eleusisi Ceres, Sabazius, s a Syriában, Egyiptomban, Görögországban honos Venus és Adonis. A korábban megbonosult kultuszok is szabadon virágzanak, lerázván minden megszorítást. Így a Magna Mater papjai a köztársaság idejében még frygek, a császárok alatt már rómaiak, s ezek fanatikusabbak, mint elődjeik.
Az Antoninusok kora pedig valóságos melegágya volt az idegen vallásoknak. Marcus Aurelius a markomanok ellen indított háborúja előtt megpróbál minden keleti babonaságot, csakhogy sasaihoz láncolja a szerencsét, s a közönség buzgó követője a népszerű császárnak. A régi államvallásról megfeledkezik mindenki s az elhal a nélkül, hogy megsiratnák. Jupiter templomai üresen állnak, csak ünnepélyek alkalmával telnek meg a fényes csarnokok pompázó, hivatalos, de nem lelke mélyéből imádkozó tömeggel.
Ez időben hódolt meg Dácia is, és beleolvasztatván a birodalomba, annak egyik legszebb gyöngye, legfontosabb tartománya lett. Dáciát Traianus a világ minden részéből berendelt telepesekkel népesítvén be, az új provincia nagy városaiban ugyanazon jelenségek ismétlődnek, mint Rómában.

Isis és Serapis eredetileg tisztán egyiptomi personificatiók, de ama jellegüket, mellyel nyugaton megjelennek, a hellenizmus által nyerték Alexandriában, s innen indulva ki, hódíták meg egész nyugatot. Kezdetben, mint gyógyistenségek szerepelnek: Isis a nőkre, Serapis a férfiakra terjeszti ki csodás hatalmát. De később az eredeti képzet annyira kibővül, hogy Serapis azonosítható lesz az egyiptomi Osiris, az alvilági Plútóval, Aesculapius-szal, sőt még Jupiter és Apollo atributumait is felvévén Jupiter Optimus Maximus Sol, vagy Serapis Jupiter Sol nevet kap, mint L. Aemilius Carus írja fogadalmi oltárán, míg Isist Lunával identifikálják. Az új istenségek külső tisztelete sok szertartással lévén összekötve, templomaikban reggel s este vallásgyakorlatokra gyűlnek össze híveik, az időszakok változásakor pedig körmeneteket tartanak.
Jóval hatásosabb tehát a roma kultusznál, s főkép a köznépet ragadta meg, az alsóbb osztályokat, melyek csak az érzékeket is foglalkoztató valláshoz tudnak igazán ragaszkodni. De az intelligens, művelt elemeknek magasabb igényeik lévén, ezeket a templomoknak rejtett helyein tartott misztikus szertartások és titokzatos tanok hirdetése által iparkodtak megnyerni, bevonni anyagi és szellemi érdekkörükbe. S ez a legtöbb esetben sikerül is, a hívek, a beavatottak valódi sectát, az isiacusok és osiriacusok felekezetét alakítják. Ők fölismerhetők voltak külsőleg is, mert vászonruhát, rövidre nyírt hajat viseltek és egyszerűen, mértékletesen éltek. Apuleius nagy közvetlenséggel, bár nem minden irónia nélkül írja le e beavatásokat a jelképes fenyegetéseket, az érzéki izgatásokat, szertartásokat, melyek közül több a keresztényektől vétetett át, így a keresztelés. És e szertartások főkép azért vonzók az intelligenciára nézve, mert végső céljuk az egyetlen isten megismertetése volt, amennyiben ez lehetséges volt a hanyatló pogányságnak syncretismusával és pantheisticus kombinációival.
A Magna Mater Deum tisztelete is közkeletű Apulumban, és már Traianus idejében honosult meg, miként P. Flavius Longinus és családjának íölírata bizonyítja. Fényes ünnepélyeit a tavasz kezdetén tárták meg.
Hasonló népszerűségnek örvendenek a Seleukidák kormánya óta új életre kelt szír kultuszok istenségei, melyeket apulumi felirataink csak Syrii Dii titulussal foglalnak össze, míg a sarmizegetusaiak egyenkint is megneveznek így: Malagbel, Bebellahaman, Benefal, Manavat.

Legkiválóbb orientalistánk gróf Kuun Géza a Malagbel névben a sémi mitológia napistenét Bal-t ismerte föl, hasonlóképen Bebellahamonban, kiigazítva a kőmetsző tévedését is, midőn a hibásan írt nevet Belhemonra javítja ki. Goldziehernek jóval később közölt adatai ugyanez alapon nyugszanak, de ő a Benefal névre is kockáztat magyarázatot, s Penebal = Bal arculatja kifejezéssel veti össze az istennevet.
Bal vagy Bel a sémita mitológia legfőbb istensége. Nevét megtaláljuk minden törzsnél. Assyriában Assur nevet vesz föl, a birodalom fővárosának nevét, Babylonban Bal vagy Bal-Maruduk elnevezéssel tisztelik, és Kyros perzsa király épen úgy imádja őt, mint Ahura-Mazdat; később Mithras-szal azonosítják s együtt hívják őket segélyül a perzsák, mint babylonok.
Phoenicában Malk-Baal alakban veszik őt körül a papi kasztok rejtelmes, titkos, de mindig nagy hatású misztériumokkal; imádják a carthagóiak, szírek, moabiták, philistaeusok stb. A biblia is sokszor említi, midőn az Űr választott népe megtántorodik és elhagyva Jehovát visszatér őseinek istenéhez. Még a bölcs Salamon sem kerülheti el a bűnt, s Jeruzsálem megszentelt berkeiben templomot emelt a pogány Balnak is.

A sémi mitológia regéit a babyloniai és assyriai ékiratok tárták fönn, s ez emlékekből a genesis teljesen rekonstruálható. Eszerint a világ teremtése hét nap alatt történt, de nem Elohim, az egy Isten műve, hanem részt vett abban egymásután minden ős istenség. Sár választá el az eget a földtől s megteremti az égboltot (Asar); Bal és Éa a negyedik nap készítik el és erősítik az égboltra a csillagokat. Maruduk a teremtés művében atyjának szolgája, a világrend alkotója s kezeiből léptek tarka világunkba az emberek, állatok.
Az emberek teljesen ártatlanok voltak, s az istenek közül különösen a tudás mestere érdeklődött sorsunk iránt, gondozta, tanította, védte őket, eltávolítja útjaikról a démonokat, elregélte nekik a világteremtésének történetét, könyvet adott nekik, melyből megtanulták a vallást, törvényeket és mint kegyes jó apa megmutatja nekik miképpen kell művelniük a tudományt s ezerféle mesterséget.

De Tiamat a dolgoknak s minden létezőnek ősforrása, irigy a belőle származott istenekre, kik a káoszból alkotják a világot, s gyűlölség támadván benne, meg akarja semmisíteni a teremtésnek bevégzett nagy munkáját. Az embereket kísértetbe viszi, Éa iránt való engedetlenségre ingerli, s azok elkövetik az első bűnt. Az általa támasztott rendetlenség megszűntetésére szembeszállanak vele az istenek, és ez a harc az ős sémiták gigantomachiája. E harcot atyja kívánságára Bal vagy Bel vívja meg, az istenek bajnoka. A mennybeliek az élet-halál küzdelemre sarló alakú karddal fegyverzik föl, s ő az égi seregek élén indul meg Tiamat ellen, ki káosz minden démonát, szörnyetegét talpra állítja ellenök, de hiába, Bel győz és Tiamat a mélységbe taszíttatik. Ez rövid kivonata az ékíratoknak.
Berosus versiója, mely a babyloni és borsippai papi iskolákból került, alapjában megegyezik ezzel, de eltér részleteiben. Szerinte a Tiamattal vívott harc egy időben történik a teremtéssel, mely nem egyéb, mint Tiamat legyőzetése, és háttérbe szorulnak nála a többi istenek is, mert Bal vagy Bel-Maruduk a világ egyedüli teremtője. Bel tehát a legfőbb istenség, ki Babylonban Nabu-Kudurri-Ussur az utolsó nemzeti királyok óta áll a pantheon élén. Sarmizegetusa feliratain is ilyen van föltüntetve.

A Malagbel név = Melech (Bel. Melech jelentősége király lévén, Malagbel P. Aelius Theimes fölirata szerint az istenek királya. E Melech nevet ismerjük föl a carthagói Molochban, kinek gyermekeket áldoztak, kit a nagy kereskedő Metropolison kívül Cretaban, Rhodosban, sőt Hinnom völgyében is tiszteltek, kinek neve kellemetlen metophorául használtatik még ma is. Viszont látjuk őt Milcomban, kinek szentélye az olajfák hegyén emelkedett; Adramelech és Anamelech, a bibliai Sepharvaim istenei is reá emlékeztetnek, s e nagy kettős város szívtelen lakói szintén gyermekek vérével képzelik megengesztelhetőnek a legjobbat.
Palmyrában szintén Meléch-Bel név alatt imádják a hatalmas naptemplomban, mint az első isteni triás fejét. E háromság tagjai: Melechbel, Ágiiból és Jarhibol, s jelvényeik: Melech-Belé napsugarak, Aglibol-é a félhold, Jarhibol-é kit M. de Vogué gróf Baal Samin-nak minősít a kosár calathus, vagy mérő modius, mely a felsőbbségnek s az eredetbeli elsőségnek jelzője, de a napra vonatkozó jelvény is.
Bebellahamonnak gróf Kuuh Géza által kiigazított neve ismét Beinek mint a legfőbb istennek elnevezése; Bal-Chamman; a phoenicia érmeken Baalshamin, az ég Balja, kinek nevét Philon Beel-Samínnak Írja, s a nappal azonosítja: „ha a forróság mondja nyomasztó lesz, akkor Phoenicia régi lakói az ég felé, a naphoz emelék kezeiket, mert ők a napot tárták egyetlen istennek, és Beel-Samin-nak nevezték, ki náluk; az ég ura, s a görögöknél Zeus.”
Bel-Samint, Belhamont később a római vallási bölcselet a jellemvonások azonossága alapján, Jupiter Hammon névvel ruházta föl, az imperium főistenévé teszi. Mint ilyent a képzőművészet is ábrázolja, és fején a sugárkoronát kosszarvak váltják föl. Benefal Bal arculatja kifejezés, nem zárja ki annak lehetőségét, hogy Balt eme jelzővel is legfőbb istennek képzeljük. Manavat az arabok holdistensége.

A fentebb említett napistenségekkel teljesen azonos képzetek a közkeletű Jupiter Heliopolitanus, Tavianus, Balmarcodes, Dolichenus stb., kik honosak Dáciában is, de már római mezben, mint római indigenák, bár Apulumban csak Jupiter Dolichenus kultusza constatálható. A nemzeti múzeumnak ritka érdekességű tábláján J. Dolichenus hatalmas bika hátán állva teljes fegyverzetben ábrázoltatik s jobbjában villámcsomó, a baljában pedig rövid nyelű pöröly. A villámcsomó fölött csillag. Az istenségtől balra szárnyas Victoria; fölöttük a nap és hold mellképei; alul Hercules és Minerva protomái. Utóbbinak sisakja fölött égő oltár. Ez atributumok szerint Jupiter a legfőbb istennek van concipiálva, s eredeti jellegének megfelelően, főképen fényistenség, ki ura a dörgés és villámlásnak, ki folyton tevékeny és szakadatlanul küzd a gonosz ellen, de mindig győzelmesen, védi a szántó-vetőt, megtermékenyíti a földeket, meggyógyítja a betegségeket, s ezért Aesculapius-szal is azonosítják.

Hívei Apulumban és vidékén oly nagy számban vannak, hogy külön papokat tartanak szolgálatára. Városunkban egykor Aelius Valentinus veteránus volt a hitközség választottja, s ő a császár jóvoltáért saját költségén állíttatja helyre a szentélyt. A szomszéd Ampelumban két hitközsége van külön papokkal: a kisebbekben Marianus a nagyobbakban pedig Aurelius Marinus, Addebar Semei, s Oceanus Socrates látják el az istentiszteletet. A hívek leginkább szírek és kereskedők, kik városunkban az istenség tiszteletére állított oltáron megnevezik nemzetiségüket is.

De az idegen istenségek közül városunkban úgy, mint egész Daciában, mégis a zoroastricus Mithrasnak van legtöbb híve. Eredeti alakját a Khurda Avesta Mihir-jastja tartja fenn. „Midőn Mithrát a világbírót is megteremtém mondja Ahura-Mazda Zarathustranak a legszentebb, őt az áldozatokra ép oly méltónak teremti, mint magamat Ahura Mazdát” olvassuk Perzsia szent könyvében. Épen oly nagy, hatalmas tehát, mint a „nagy királyok örök istene.”
Csakhogy míg ez a teremtés bevégezte után mennyei lakábari elvonultan élő passiv fölény, addig Mithras életteljes, mindent tudó, mindenható, örök tevékenységű. Fölséges palotájában, az egekig nyúló Hara tetőn, örök tavasz uralkodik, ott nincsen éjszaka, sötétség, forróság vagy dermesztő hideg, pusztító vihar, nincs betegség és halál. S ő innen indul el napfelkelte előtt, hogy megvilágítsa a hegyek ormait. Ő a megtestesült fény, tízezer szemével, fülével meglát, meghall mindent, semmi sem rejthető el előtte. Nem alszik soha, örökké éber. Ismeri gondolatainkat, tanúja a legtitkosabb suttogásnak, minden tettnek, ő maga az élő igazság, hűség, közvetítő isten, országok és emberek között, ura az istentelenek s gonoszoknak is. Segít a szerencsétleneken, meghallgatja a hozzáfordulókat, a szegények, elnyomottak panaszát, haza vezérli az eltévedt nyájakat stb.
Aki megsérti Mithrát, legyen az egyes ember vagy egész nép, megbűnhődik, elpusztul, mert haragjában rettenetes és kegyetlen. Hadi szekerén ezüst páncélban ül, fején arany sisak és kezeiben lándzsa, kard vagy íj. Útjában az Igazság, Győzelem és Átok szellemei kisérik. Győzhetetlen ellenfele a démonoknak és minden kártékony lénynek. Ezekkel örök harcban van, s áldásos munkájának részesei az igazhívők is, kiket megvédelmez, sérthetetlenekké tesz, akár a gonosz szellemek, akár emberek ellen küzdenek, s megvédi őket még a túlvilágon is, midőn lelkeiket fényes palotáján keresztül a bírák elé vezeti.

Mithras ily alakban Rómának elhanyatlott vallási életébe új erőt önthetett volna, de mire körülbelül Kr. e. 70-ben a Pompeius által hazahurcolt kisázsiai és afrikai tengeri rablók révén meghonosul, teljesen megváltozott. Misztikus, titokzatos istenség lett, bár még mindig jobb, tisztább, mint a többi. Tisztelete legelőbb a fővárosban konstatálható. Kezdetben talán a Suburrában a szegény munkás nép és söpredék tanyáján, s az uraik által vérig kínzott rabszolgák közt, majd később a művelt néposztályok némely rétegeiben is, melyek örömmel fogadtak minden exoticust, csodálatost.
A második században hívei már a legelőkelőbb körök is, s úgy látszik, mintha a bon-ton-nak egyik fő kelléke volna, Mithras buzgó imádójának, tisztelőjének lenni. így volt kétségtelenül a legtöbb emberrel, s talán ez vitte reá a rósz nyelvű Luciant, hogy megkérdje az isteneket, vájjon honnan szakadt Rómába az ízléstelen öltözetű és erős, médiai Mithras, ki nem tudván görögül, nem érti meg ha valaki reá emeli áldozati kelyhét. A gúnyversek is százával keltek ellene, de hiába, Hadrianus, Antoninus Pius, Marcus Aurelius alatt általános lett kultusza, sőt Septimius Severus idejében már külön, a dinasztia részére alapított papi testületé is van: Sacerdotes Invicti Mithrase Domus Augustanae.

Tisztelete sötét, félig földalatti építményekben történt, vagy természetes barlangokban (spelaeum). Az apulumi szentélyről csak epigraphicus adalékunk maradván fönn, mindössze annyit constatálhatunk, hogy volt itt is temploma Mithrának, de lehetett több is, mert annyi s oly nagy méretű mithriacus emlék maradt fönn, hogy azok alig voltak egyetlen spelaeumban elhelyezhetők. A dévai múzeumban lévő magas relief hossza 15 m., magassága 0,95 m.; a nagyszebeni Bruckenthal múzeumban lévő szobormű, a bikát ölő istenséggel, recostruálva legalább 2 m. magas lenne, tehát a legnagyobb e nemű momentumok közé tartozik; a Mithras Petrogenitus ugyanott 155 m. magas stb.
A templomok rendesen sűrű, árnyas berkekbe, vagy magános, gyakran nehezen megközelíthető sziklaoldalakra vannak elhelyezve. Utóbbiak csak egyetlen fülkéből állnak, míg előbbiek különösen a fővárosokban több részre oszlanak. A sarmizegetusai spelaeum négy főrészre oszlott: a szentélyre, melyhez két lépcső vezet; a szentély előtti, ennek egész szélességében elnyúló középhelyiségre, s a jobb és baloldalon fekvő, a középhelyiségekkel párhuzamosan futó, de ennél magasabb felszínű oldalfolyosókra. A szentélyek belseje sötét lévén, lámpákkal kellett megvilágítani, midőn a jámbor hívők összegyűltek, hogy lelküket a legyőzhetetlenhez emeljék. Falai vörösre voltak festve.

A sarmizegetusainak berendezése nagyon egyszerű volt. A sanctuarium hátsó falához van támasztva a kellő magasságú alapon nyugvó fő relief, s ez volt talán az egyetlen tárgy, mely elhelyezést talált benne. A szentély a templom többi részétől valószínűleg függöny által volt elválasztva. Közvetlenül a sanctuariumba vezető lépcső előtt állott a hatalmas oltár Nabarze Deo felirattal, melyen a páter patratus a szent cselekményeket végezte. A többi reliefek a középhajóban voltak a fal mellé támogatva. A két á jaur faragott Mithras szobor a folyosókat a középbajótól elválasztó alapfal élére helyeztetett a bemenők felé fordulva. Végül az előcsarnokban egy a szokásos dedicatióval ellátott oltár figyelmezteti a belépőt, hogy a Sol Invictus Mithras szentélyében van.
A mithriacus emlékek rendesen négyszög alakú táblák, ritkábban téglák, melyeket fölül néha lekerekített a vésnök, vagy háromszögű tető alá fogott, avagy köralakú lapok. Szoborművek gyéren fordulnak elő. A cselekményt keret fogja be, mely válaszvonal is, ha a repraesentatio több részre oszlik. A keret alsó részére szokták vésni a dedicatiót.
A közép helyet bármily egyszerű legyen is a csoportozat, mindig a bikaölés izgalmas jelenete foglalja el, állandónak nevezhető kíséretével. A főalak maga az istenség görögösített ázsiai öltözetben. Dúshajú fejét phrygiai sipka födi; felső testén rövid, rendesen ujjatlan, egyszer vagy kétszer átkötött tunicát visel, lábszárán gyakran bő nadrág, néha csizma vagy cipő. Vállain széles köpeny, mely a heves mozdulat következtében a levegőbe röppent. Az istenség alakja mindig erőteljes ifjú, s a repraesentatiókon a jobbra tartó bikát, ennek hátára térdelve teríti le.
A bika hatalmas nagy állat és támadójának heve és ereje által a földre téríttetett vagy térdre esett, miközben a jobb hátsó lába kisikamodott, míg a bal teste alá került. Előlábai térdben hajlítva érik a talajt, farkát tehetetlen dühében és kínjában magasra emeli vagy oldalait csapdossa azzal. Az ifjú istenség baljával térdel az állat hátán, míg jobb lábszárát ellenfelének kifordult jobb, hátsó csülkére támasztja, hogy annál biztosabban sújthassa le hosszú, széles tőrével. Fegyverének tokja rendesen a köpeny fölött lebeg. E mozgalmas jelenetnek rendesen részesei még az ifjúra ugró kutya, a kígyó, mely az istenséget védi, a bikát megtámadó scorpio, s az istenség köpenyére ülő holló. Jobbról és balról a fáklyások foglalnak helyet. Amaz fölfelé tartja fáklyáit, emez pedig lefelé fordítja. Öltözetük teljesen megegyezik az istenségével. Lábaik rendesen keresztbe vetvék. Ezen izgalmas jelenetet sokféleképen magyarázván, néhány rövid sorban magam is véleményt kockáztatok, Mithrass ősi hazájában keresve a megfejtést.

Perzsia vagy Irán istenségei a terület földrajzi és éghajlati viszonyainak megfelelő képzetek mindannyian, a természeti erők jobb felé személyesítései és legfőbb jellemvonásuk az örökös harc a gonosz és pusztító elemek ellen. Irán ősi vallásrendszerének alapja tehát a jó és rósz közt dúló örökös harc, a kettősség dualismus, mely a szent könyvekben mindig a legélesebben van kifejezve. Az istenségek ezért nem lehetnek passzív, magukba zárkózott fő lények, hanem tevékenyek azok mindannyian, különösen Mithras, ki minden jónak védője a természet mint társadalomban, ki győzelemre segíti az igazat, bármily körülmények között küzdjön is, akár az éghajlat zordonságától akarjon kicsikarni annyit, hogy övéivel megélhessen, akár fegyverrel kezében vív rablóhordákkal vagy tisztességes ellenséggel. Megvédi ő, győzelemre segíti híveit a gonosz szellemek ellen, s az ezekkel való harcban tölti úgyszólván minden idejét.
A Mihir jast (Mithráshoz intézett imádság.) élénk kifejezést ad e felfogásnak többszörösen is. És Mithras e küzdelme, a bonum princípiumnak a malum princípiummal való harca, mely az áriaknál, miként a jelen esetben is látjuk, a világosság istenének a sötétség istenével való örök vívásában és mindennap megújuló győzelmében, a sémitáknál a fény és tűz istenségeknek a pusztító és perzselő istenségekkel való élethalál harcában, s az egyiptomiaknál Osiris és Set, majd Rá-nak a sötétséggel való mérkőzésében nyert kifejezést.

Mithras nyomon követvén a nagy királyokat hódító útjokban, megérkezik Babylonba is a sémi mysticismus, mágia hazájába s a világváros vallásossága a fanatizmust nem ismerő, sőt indolens zoroastrismusban, csakhamar oly elemeket honosít meg, melyek a szent könyvek tanaival alig egyeztethetők össze. Az ősi zend főisten eltűnik, háttérbe szorul, elhal nyomtalanúl, az erőteljes, eleven, tevékeny Mithras pedig a metropolis isteneinek jellemvonásait veszi föl, összeolvad azokkal.
Babylonban Adar-nak hősies alakjával identificálják, s ez az Adar a héber Sámson, a görögök Heracles Samdanjának előképe. Később a macedónok idejében hellén szférákba jutva, Heracles-szel azonosul, s lényegének megfelelően ismét oly mítoszokkal veszik körül, melyek mindig a természet jó és rósz felének a malum és bonum princípiumnak egymással való küzdelmei. Heracles tizenkét munkája sem egyéb, mint a naphősnek küzdelme a sötétség ellen. Apollón harca Pythonnal ugyanaz.



Folytatás: A vallási viszonyok II.