logo

XXV Februarius AD

Az Apulumi bányászat

Az erdélyi Érchegységet zordon éghajlata, csekély tagoltsága, a földművelésre annyira alkalmatlanná teszik, hogy a hegyi legelők pásztortelepeit, s az erdei munkások gyér csoportjait leszámítva, a lakosság, mondhatjuk már évezredek óta meg se igen kisérti a földművelést, hanem bányászattal keresi kenyerét. E nélkül az elnéptelenedés elkerülhetetlen lett volna, s a századok előtt népes, virágzó bányavárosok, mint a hajdan szabad bányavárosi rangra emelt Offenbánya, a nemesfém-erek elszegényedésével csakhamar silány falvakká hanyatlanak.
A népesedési mozgalom egyedüli irányítója a bányászat lévén, Traianus idejében az Érchegység még kevesebb vonzerőt gyakorolhatott, mint most, s a világnak minden részéből idehozott telepesek inkább választák a térés és termékeny völgyeket, semmint a zord hegyvidékeket, melyeket veszélyesekké tőnek a hazájukat s mindenüket vesztett dák rablócsapatok is. Utóbbi bajon a Légió XIII. Gemina portyázásai hamar segítőnek ugyan, s a bennszülötteket vagy elűzték vagy békés munkára szoktatják, ráfogva őket ismét a bányászatra. De az igy nyert erő nem lévén elégséges, de megbízható sem, Traianus az ó-kor legkiválóbb bányászaival, a pirustokkal kezdeti meg a munkát, az aranybányászatot sokkal nagyobb terjedelemben, miként azt most űzik.
Téglás Gábor a rómaiak dáciai aranybányászatának legkiválóbb ismerője, a városunk agerjébe tartozott ércvidékeket következőképen csoportosítja:


A kisbányai (boicai) bányacsoport.

A veceli castrumtól (Micia) 15 km. éjszakra Kisbányánál (Boica) találjuk meg a Maroshoz legközelebb álló bányacsoportot. A maibányahelységtől a Cornyet (Samos) és Sfregyel (Fúrthegy) közé emelkedő hegynyakon helyezkedett el annak idején a bányaközség, mely központjául szolgált az egész vidék műveleteinek, s a közel eső füzesi és maguria hegyeket délfelé, valamint a tresztiai legrégibb vájatokat (mert egy részüket a Gyulaiak nyitották a XVI. században) a trojcai, hercegányi és felső-kájaneli vagy nagy-kajáni hegyeket innen aknázhatták. E bányák alig egy órányi körben helyezkednek el. A Kisbányától Hercegány félé eső medencében aranymosást űztek, de Nagyágon, hova Ackner s utána Goos és mások római bányászatot helyeztek, a rómaiaknak nincsen semmi biztos nyoma.

Az ércek kikészítése a Sfregyel alján, történt, honnan Téglás G. fölösszámú kőmozsarat és őrlőkövet szállíttatott a dévai múzeumba. A legjelentékenyebb bányászat színhelye azonban a Sfregyel tető volt, melynek Coronca (evés, vájat) néven ismert hatalmas üregei eléggé tájékoztatnak az itt kifejtett roppant erőfeszítésről. A mellette keletkezett község 15-20 épületből állhatott.
A házak felső építményeit kőből, jól kiégetett téglából, mészkötszerrel állították elő. A födélzethez kitűnő cserepeket használtak, de megbélyegezve nincsenek sem ezek, sem tégláik. Eddig csak egy MVRRI legendájú lámpa került elő. A hetvenes években állítólag fölirást is találtak, csakhogy azt valaki beépítette.
Az északi oldalon Roicának lejtőleg egy nagyobb mélyedésben kereshetjük a fürdő helyét. Egyébiránt a leletek gyér voltának oka abban rejlik, hogy a későbbi bányászat épen ezt a telepet veszi igénybe, szántófölddé alakítván egy részt, így a föliratos emlékek és egyéb műkészítményeknek vagy háztartási cikkeknek elkallódása szinte kikerülhetetlen volt. Annyit azonban constatálhatunk, hogy némely épület padlóját mozaik téglácskával rakták ki s a falak pompeii vörösre voltak festve.

A jóllét és Ízlés ennyi tanújelével szemben bátrán kimondhatjuk: hogy e műszaki tervszerűséggel készült házakban a rendőri szolgálatot teljesítő csapaton kívül a bányászat hatósági személyzete, esetleg a kincstári bányabérlők s néhány jómódú üzletember lakhattak. A Sfregyelről s ennek szomszédjáról a Maguráról a dévai várhegy és Miciai castrum felé opticai összeköttetést tarthattak fönn.

Érdekesnek találom még fölemlíteni, hogy 1887. nyarán a Sfregyel lábánál, munka közben egy edényben több száz ezüstpénzt találtak, melyek Traianustól Septimius Severusig terjedtek, s azt látszanak bizonyítani, hogy e kincset a végső támadások idején rejthették el, mint a markoman háborúban történt Vöröspatakon (Alburnus Maior) a viasz táblákkal, s mint azt a rómaiak által szintén bányászott bogsányi vasbányáktól keletre a Piatra-Alba nevű ezüst kincsről Ormós Zsigmond bebizonyítja.


A körösbánya-rudai csoport.

Az Érchegység főgerincéből Hercegány fölött csap nyugatnak az a mellékág, melyhez Ruda-Kristyor és Kőrösbánya, valamint Cebe-Karács bányasága tartozik. E csoport, már a Fejér-Kőrös vidékén terül, s gócpontját a mai Kőrösbányán kell keresnünk. Kőrösbánya régi bányászatáról Wencel Gusztáv könyvében több rendbeli említést olvashatunk. A város és környéke Hunyadi János tulajdona volt, s Mátyás 1464-ben Báthori István és Lászlónak adományozza Kisbányával vagyis a mai Boicával és Wylágosyár tartozékaival együtt.

A rómaiak Körösbányáról a Cebe felé hullámzó diluvialis emelkedés aranytartalmú kavicsán kivül a cebei Magúra hegyen is bányászkodtak, s ott több üregesítés hirdeti egykori tevékenységük nagyságát. A római telep Kőrösbánya emelkedettebb házsorainak helyén terülhetett el, hol régi építkezési máradványokat, vízvezető csatornákat, római érmeket, cserepeket stb. találnak. Innen, a római temetőből származnak, a síremlékül használt egyenruhás bányászszobrok, melyek oly méltó feltünést keltenek az egész tudományos világban.
E temető az aranymosások közelében Ptyinkur (gödrös) íönsíkján, a Fontina Borki nevű helyen terült el. Innen alig fél órányira délfelé a Feregyó nevű homokhegy lábánál fölbuzogó gazdag forrásoknál sejthető a vízvezeték kiindulási pontja, mert a víztartó medence körvonalát még ma is fölismerhetjük. A Feregyo név is erre vonatkozik. S e vízvezetékre föltétien szükség volt, mert az aranymosások területén jó ivóvizet máshol nem igen találhattak. A kárpáti homokkő fölhasználhatósága nem kerülte el figyelmüket, mert a dévai muzeum három bányászszobrának anyagja is innen származik.

Kőrösbánya területéhez kell számítanunk az alig két órára fekvő rudai bányászatot. Ruda falu a Brádon fölül a lunkoji vízbe szakadó kis patak szűk völgyében szóródott szét. A bányák jóval fentebb a Borza és Mrecshegy köré csoportosulnak, mely utóbbi a kristyori, rudai, sőt valisorai völgyek csomópontjában fekszik. A jelenlegi tárnák mind római vájatókra vezetnek, s az Anna bemenetet még most is lejáróul használják. A bányában több helyén találtak vízvezetékeket, ácsolatokat. A Mrecshegy lábainál római érmekre is akadtak néha, s ugyanitt kerültek elő az aranyelaprózó és kikészítő eszközök.


A fericsel-magurai és magyar-hegyi bányák.

A Fejér-Kőrös felső völgye éjszak-déli irányt tartva Kristyorig, a keletre haladó algyógyi völgy forrásaitól csupán az Érchegység keskeny gerince által van elválasztva. E hegylánc horpadásain közlekedési utakat tártának fönn a hegyvidékiek már ősidők óta, s a jelenlegi, a gyalogok, mint lovasok által használt ösvények ezredes múlttal dicsekedhetnek kétségtelenül. A rómaiak s elődjeik a hegygerincnek két tekintélyes csúcsát; a Vurvu Fericselit (1164 m.) és Magyarhegyet (Dealu Ungurilor 1048 m.) választék aranybányászatuk alapjául.

Az említett két hegy a Fehérkőrös felől Sztanizsa falutól, a Gyógy-völgyről pedig Tekerő, illetőleg Nagy-Almásról közelíthető meg legjobban a szerint, a mint Al-Gyógyról vagy Zalatnáról történt kiindulásunk. A távolság ugyan Kőrösbányára nem sokkal több a zalatnainál: mindazonáltal e meglehetősen magasan fekvő bányászat annyira Zalatna sphaerájába tartozik, hogy napjainkban is részint odavaló, részint abrudbányai iakosok tartanak hozzá igényt A Magúra hegy Pojana faluról érhető el legkönnyebben.
A hegyek tetején mély bevágások és üregesítések fogadnak. A lejtők felé az ércek iszápolásához megkívántató vizet mesterséges csatornákkal fogták föl. ügy Tekerő, mint Sztanizsa felé messze lefelé követhetjük a kűlvájatokat, s a jelenlegi bányászat e tárnákat fölhasználja még most is. E bányákban több Ízben akadtak már római lámpákra, a nélkül azonban, hogy valaki megmentette volna azokat.

A hegyoldalon többfelé találunk szétszórt épületek maradványaira. Mindjárt Tekerő felé a Vurvu Fericeli tó medencéje közelében födélcserepeket, téglákat gyűjthetünk. Túl, Sztanizsának ereszkedve a Magyar hegyen is találtak már római tégladarabokat.


Nagy-almási bányászat.

A Magyarhegyről Nagy-Almásra szállólag a Dosu-Negru külvájatánál, a Peren Jeruzse oldalon a nagy-almási patak fölött a Mária cél vet (Régi-Mária) bánya előtt constatálhatók teljes biztossággal a római művek. Az üzemet egy kissebb telepről intézték, mely elhelyezkedésével teljesen Zalatna felé gravitál. A kissebb külvájatok száma oly nagy, hogy alig állapítható meg. A legkiválóbbak a Szent-Anna bánya (Jeruga lui sfintu Anna) a Su rugye Babi oldalon, és a Coránza. Benn Nagy-Almáson (Valea Turnuluj) a Toronypatak mellett a
Brázahegy egyik elő foka a Bozserica őrizte meg híven a régi tüzetetéseket és vésővájatokat. Az itt felsorolt bányacsoport a Vurvu Fericelitől kezdve a Gyógynál (Germizara) a Marosba szakadó vizek hegy koszorújához tartozik, s így őrségét a Germizaraban állomásozott csapatok s a Légió XIII Gemina egyes osztályai képezték. Nagyobb terjedelmű bányaközség alapítását Zalatna közelsége tette szükségtelené, mint a hol a bányahatóság székelt, míg az egyes bányákhoz, mint korunkban is történik, csak a műszaki munkát vezető és irányító altisztek voltak kötve. A munkásokat ideiglenes jellegű, rögtönzött viskókban helyezték el.


A Korabiai bányászat s a két római temető Zalatna fölött.

A zalatnai bányakerület nem szorítkozott csak a gyógyi völgy fejére, hanem az Ompoly forrásvidékét is magában foglalá, s utóbbinak természetes középpontjáúl szolgált. Ott, hol az Ompoly apró csermelyei véget érnek s az Érchegység gerincén Abrudbányára kanyarog utunk a Dealu Maré (Nagy hágó) közelében találjuk föl Zalatna tulajdonképi kincstárát. A Korabia (Hollókő) nevű magános trachytkúp több mértföldnyi körben kimagasodva mutatja az ősbányászok vésőjétől eredő mély homlokbarázdáját. Ezen hegykúp alá hatol a PéterPál nevű magánbányáknak gazdag nemes fémérhálózatas az éjszaki és déli oldalon számos oly apró bányatárna, melyekben a zalatnai s részint a Korabia lábánál éjszakra terülő Búcsúm egyszerű bányászai próbálgatják szerencséjüket. A merre csak tekintünk, a fölszínen régi vajatok, üregesítések tátongnak, kézzelfoghatólag illusztrálva az idefordított munkaerő nagyságát.

Az érdekes bányateleptől délre lépcsősen ereszkedő hegynyúlvány épen Zalatnánál (Ampelum) végződik, s azért ősidők óta alkalmas volt a gyalog, mint lovas közlekedésre. A szekérút részletei a magasban, a Sudore (Izzasztó) nevű kaptatótól a botesi hegynyeregig most is észrevehetők. A bükkfa-régión fölül eső bányászat érdekét kiválóan növeli a kettős temető. Lukács Béla, a közlekedési minisztérium államtitkára adott 1879-ben e temetőkről legelőször hírt, s Torma Károly2 az első jelentés után a vöröspataki viasztáblákon megnevezett, de ismeretlen fekvésű bányahelyekből kettőt ide helyez. Később 1881 és 1885 júliusában Téglás Gábor kutatá ki a régi világnak e végtelenül érdekes emlékeit, s terjedelmes monographiáját8 1890-ben bocsátá közre a Magy. Tud. Akadémia! S ennek dacára némely hírlapíró fantáziája a múlt hónapokban szintén felfedezte a két temetőt, oly adatokat szőve újdonságaikba, melyek kísértetbe ejtik az embert hinnie, hogy némely lap az eddig elért tudományos eredmények elleplezését s a közönség félrevezetését tartja föladatának, nem pedig az ellenkezőt.
A sírok két, egymástól jókora távolságban fekvő csoportot képeznek-a határkeresztről elnevezett botesi hegyháton és a Korabiának Szlevesoja nevű déli lejtőjén. Amott nyolc, egyenkint hat-tizenkét sírdombot számláló sort különböztethetünk meg, s a sorok különbségét a talajban lévő kőtörmelék, vagy kiálló sziklafejek okozzák. Ily módon hatvan-hetven sírdomb állhatott e helyen; csakhogy a sírdombokat a marhacsapások és ösvények helyenként a felismerhetetlenségig ellapították.

A Szlevesoja sírmezeje hegymentére szélesedő sorokat mutat; de itt a sírdombok elhelyezkedését, s a sorok terjedelmét sokkal több akadály zavarta, mint a botesi hegyháton. Szembeötlő mindkét sírmezőnél a nap járásához való alkalmazkodás, s főleg a kelő nap sugaraira való tekintet. Mihelyt a hegylejtés elhajlik a verőfénytől, a sírdombok is véget érnek, s azon munkások, kik a Karábia éjszaki oldalán a mai Yulkojbánya körül voltak alkalmazva, s az oda épített kunyhókban szenvedtek ki, azokat a botesi tetőn helyezték nyugalomra, a Korabia déli oldalának munkásai pedig a bányák alatt temettettek el. A saját képi sírgödörnek a test nagyságának megfelelő méretekben készített ürege a köves talajban alig mélyed fél méternyire.
A kiszenvedett bányászokat itt égették el, s az olajjal élesztett tűz ereje még a kemény csontrészeket is elhamvasztják, úgy, hogy a fogak, sőt végtagok csontjai sem igen maradhattak meg. Ez erős tűznek áldozatul esett a behelyezett kegyeleti tárgyaknak legnagyobb része is. Megviselte az égetés a fémeket is: a vékonyabb bronzsodronyok, lemezkék elolvadtak, a megmaradt pénzeket, vasdarabokat erős olvadási crusta vonta be.
A Lukács Béla által kiásott bronz és rézérmek e miatt lőnek olvashatatlanok. Legépebben az olajos korsók, mécsek maradtak fönn: de például a szövetneműek, fatárgyak, csontkészítmények mind megsemmisültek. A hulla elhelyezése arccal keletnek történt, s a korsókat a lábtáján, a lámpákat a fej és kezek körül találták meg. Gyermeksír egy sem került elő, de női igen, sőt a női sírokban még ékszerek nyomai is konstatálhatók, és még faragott emlékekkel, föliratokkal is el voltak látva.

Elégetés után magas dombot hánytak a sírra. E dombok közepe horpadással jelzi a hulla helyét. A hantok csekély távolságban sorakoznak egymás mellé, s az épebbek magassága az egy métert ma is meghaladja. Kerületük átlag hat méter, de vannak nagyobbak is. A szegényebbek nem tettek kedveseik mellé, sem kegyeleti tárgyakat, sem emléket nem emeltek, hanem egyszerűen szikladarabokból rakott körrel igyekeztek megóvni övéiknek nyughelyét az idő előtti elrongálástól.
A vagyonosabbak még koporsóféléket is használtak, mert hatalmas szegeket találunk sírjaikban, s a könnytartó üvegcséken, üveggyöngyökön, üveg és cseréptárgyakon kívűl vaspánttal díszített szerénykéket, a nőknél fibulákat, egyes írástudóknál pedig vas stylusokat helyeztek be. De a kulturtörténelmileg legértékesebb tárgyak így az esetleges viasztáblák, mind elpusztultak, s a fényűzési cikkek közül csak a Lukács Béla birtokába került, bár szintén szétrepedt s erős égési nyomokat viselő bronztükör maradt fönn. Fényét arzén bevonat adja meg, s kiállítása megfelel a Brundusiumból (Brindisi) gyárilag szétküldött készítményeknek. A tükör Lukács Béla szerint tíz láb mélységben egy obulus, egy FAOR bélyegű lámpa, két vasszeg, egy fibula töredék és két karikafüggő társaságában találtatott. Téglás ásatásainak leleteiből egy római jellegű fibulát, három vas stylust, több doboz-pántot s a bélyeget kell kiemelnünk.

A vulkoji teleptől a Karábiának majdnem utolsó harmadáig kiseri el a kutatót vagy turistát a fenyves meg a növénytakaró, melyen fölül a későbbi omlások dacára is, fölismerhetjük a fő erekre mélyített Jeruga nevű óriási vágatot, mely Zalatnáról jövet a teljesen letarolt déli oldalon a kúpnak egész magasságában látható, s a ki Vöröspataknak hírneves Gsetatyeját, e bámulatra gerjesztő várszerű kiüregesítést, fölkeresve délre tekint, onnan is megkülönböztetheti egész tisztán, hogyan vágták ketté a szírt homlokát.
A robbantó technikának mai tökéletesített eszközeivel sem volna könnyű föladat a 151 m. magas (juarztrachyt kúpnak húsz méter szélességben, helyenként egész 30 méterig terjedő beárkolása. Mennyi könnybe, átokba, s mily bámulatra gerjesztő erőmegfeszítésbe kerülhetett e munkálat akkor, midőn lőpor és dinamit nem állott az emberiségnek rendelkezésére.

Valóban nehezen képzelhetők el az ilyeneknek készítési módját a klasszikus íróknál elszórtan fönnmaradt leírások nélkül. Fő forrásunk e tekintetben Diodor, ki az egyiptomi aranybányák műveléséről írva megörökíti Agatharchides nevű görög kereskedőnek érdekes tudósítását. Az egyiptomi bányák szilárd kőzetét beszéli tudósítónk tűz által teszik porhanyóvá, s aztán a sziklák szétzúzásához fognak pöröllyel és vésővel, 20-30 év közti erőteljes ifjú férfiak. A dús érceket suhancok válogatják ki és zsákokban vállaikon szállítják a lölszinre, hol 30-40 éves meglett férfiak veszik át, hogy kőmozsarakban vasnyelvekkel apróra zúzzák. E zúzadékot gyermekek, nők vagy elaggott férfiak kézi malmokkal őrlik finom lisztté.
Most az aranypor gyakorlott munkások kezére kerül, kik egy-egy rézsűt helyezett simára gyalult deszkalapon lassankint csörgedeztetett vízsugár segélyével olyképpen végzik a kimosást, hogy kezükkel az ércet folyton kavarják és újítják. Az értéktelen földes részeket a viz magával ragadja, az aranytartalom pedig nagyobb fajsúlyánál fogva visszamarad. Végezetül a fölgyűjtött s folyvást dúsabbá változott aranyport finom szivaccsal addig érintgetik, mígnem a könnyű ásványos részek fölszedetvén, csak a tiszta aranyszemcsék, pikkelyek maradnak vissza.
Az olvasztást ólom adalékkal tégelyekben eszközük. Az első olvasztásra következik a tisztítás, midőn ólmon kívül sót is vegyítenek hozzá s öt napig tartó izzó hőnek teszik ki az egészet. Hatodnap kiveszik a tégelyt az olvasztó kemencéből, s a munka sikerültét az bizonyítja, ha abban csupán színarany találtatik. Az ólom valamint a só klórjával társuló ezüstből keletkező klórezüstöt felszívja a tégely fala.

Az egyiptomi aranybányák császári tulajdont képezvén, rabszolgák és bányamunkára ítéltek által műveleteinek, s Diodor szerint összeláncolva, teljesen meztelenül dolgoztatták a szerencsétleneket.
Az egyiptomiak bányászatát eltanulták a phoeniciek, kik arany, ezüst s utóbb ón után kutatva, rendre benépesíték a Földközi tengernek egész partvidékét. A sidoni gyarmatosok már Kr. e. 1500-ban ráakadnak Siphnos és Thasos érceire, s Herodotos álmélkodva beszéli el, hogy Samothrakeban fölforgattak egy egész hegyet, mi alatt nyílván óriási külső műveleteket kell értenünk. Az általuk forgalomba hozott arany mindazáltal Arábiából, s a rejtélyes Ophirból került hozzájuk. Az arabok a sinai félszigettől délkeletre bányászkodtak, Ophir alatt pedig kelet Afrika aranymezőit sejtik újabban a kutatók.

A phoenicieknek fő jövedelmi forrását az ezüstbányászat szolgáltatta, s mert e fém nem fordul elő a folyók homokjában, mint az arany, bányászata fejlettebb technikát föltételez, mivel akna és tárnaműveletekkel járt. Nekik tulajdonítandó Hispánia bányászatának fölvirágzása; később a rómaiak is az ő nyomdokaikon haladva aknázzák Asturia, Lusitania ezüst érceit. Diodor1 szerint a rómaiak összevásárolt rabszolga csapatokat bocsátnak a felügyelők rendelkezése alá. Ezekkel számos aknát, tárnát nyittatnak meg, arany és ezüst tartalmú érceket kutatva. Bizonyos mélységig jutva nem csak hosszában terjesztik ki tárnáikat, hanem kereszttárnákat is vésnek, s több stádiumnyira mélyítik a bányát, vagy pedig sokfelé elágazó menetekkel teszik lehetővé a lefejtett érceknek fölszínre juttatását. Minél mélyebbre haladnak, annál tisztább arany és ezüst kerül elő, s a kőzetet mindenhol érctartalmú hálózat szővi át. Olykor vízerekre bukkannak, melyeket keresztvágatokban bocsátanak le, vagy a mi még ennél is meglepőbb, az úgynevezett egyiptomi csavarokkal (Archimedes csavar) emelnek ki.
E bányák még a carthagóiaktól származnak, s a pún háborúk óriási erőfeszítéseire csak is azok képesítők a hatalmas sémita várost. S hogy némi képzetünk legyen a bányaműveknél elfoglalt rabszolga hadról, ide iktatom, hogy Új-Carthagónál (most Carthagena) Polybius szerint 300 stádiumnyi területen négyezer rabszolgát foglalkoztattak s naponkint huszonötezer drachma ezüstöt bányásztak. Még kimerítőbben értesít Plinius. Az aranymosás előrebocsátása után így folytatja:
„Másképpen járnak el az aknaműveletekkel s bevágásokkal. Az aknázott arany neve bánya (akna) arany. Az aknákból az erek után oldalágak, sikátorok (canales) indulnak ki, melyekben faoszlopokkal támasztják meg a földet. A kiásott ércet szétaprózzák, megmossák, kipörkölik és megolvasztják (tunditur, lavatur, mollitur). A salakot összezúzva újra megolvasztják, s e célra egy, tasconiumnak nevezett fehéres földnemből készítik az olvasztókat (catini), mert más anyag nem állja ki a fújtatást és a tűz hevét.”

Másutt vágatokkal hatolnak a hegyék mélyébe. E földalatti menetekben a lámpáknak elfogyó olajmennyiségéből számítják az időt, s a munkások gyakran hónapokig sem kerülnek napfényre. E vágatokat „arrugia”-nak nevezik. Olykor hirtelen összeroppannak, maguk alá temetve a bányászokat, úgy hogy a gyöngykagyló és bíborcsiga halászat aligha lehet vakmerőbb foglalkozás, mint a bányaművelés. Az összedőlés veszélye miatt közönként oszlopokkal támasztják meg a bányát.
E két eljárásnál szilárd kőzetben dolgoznak, s a rétegeket tűzzel és ecettel lazítják. De ez a művelet tűrhetetlen gőzt és füstöt idézvén elő a bányaközökben, inkább nagy, gyakran 150 fontos pörölyökkel ütik szét a sziklát, s éjjel-nappal dolgozván kézről-kézre adva juttatják ki az érceket, miközben a napot az emberláncolatnak külső tagja láthatja csak. Ha a kemény szikla igen nagynak tetszik, oldalt fordulva körül dolgozza a bányász, s ezt a munkát könnyebbnek tartják, mint mikor egy „gangadia” nevű kovatartalmú agyagba kell vésniük. Vasékekkel, vésőkkel és kalapácsokkal folyik ilyenkor a munka, mert ellenállhatatlannak csak az arany után való vágyat tartják. Ha kellően aláaknázták a hegyet, kiütik a gyámoszlopot, s a tetőn levő őr kiáltozással s egyéb jelzéssel inti távozásra a munkásokat, mire rémítő dörejjel következik be a hegyomlás.

Most egy hasonlóképen sok költségbe, munkába kerülő újabb művelet veszi kezdetét, melyet „corruga”-nak neveznek, melyhez a hegytetőkről, száz meg száz stádiumnyiról gyűjtik össze a vizet. A víznek inkább esnie mint folynia szükséges, azért indítják oly magasról. Völgyéket s más közöket aquaeductokkal kapcsolnak össze; az útba eső sziklákat átfúrják, vagy a vízvezetékül szolgáló facsatornák oszlopaiul alkalmazzák. Ilyenkor a munkások köteleken csüngenek a meredélyek fölött, hogy távolról madaraknak néznők őket, s a hol nincsen egy lábnyomni ösvény sem, ott vezeti a bányász vízcsöveit.
Nagy hátrányára van az aranymosásnak, ha a víz már eredeti helyéről iszapot hord, s ezért inkább sziklákon és köveken vezetik, mert így nem igen képződik iszapréteg. A hegyek oldalain lerohanó vízsugarakat 200 lépés széles, ugyanoly hosszú és tíz lépés mély víztartókban fogják föl. Ezeket átlag öt zsilippel látják el, s ha a zsiliptartókat kiütik, akkora áradat rohan ki, hogy ereje tova ragadja még a sziklákat is. Most alább a völgyben vagy térségen „agaga” nevű árkokba osztják a szilaj áradatot s abba közönként a rozmarinhoz hasonló Ulex nevű cserje ágacskáit hintik be, azokkal fogva föl az aranyszemeiket. E deszkák közé szorított patakocskák szédítő meredélyek fölött futják meg további pályájukat, mígnem Új-Carthagónál a tengerbe szakadnak.

Néha a vízvezetékek és bányákban találnak tíz fontos aranyrögöket is, melyeket „palaga” vagy „palacurna” névvel különböztetnek meg a „balu”-nak nevezett apró aranyszemektől. Ily módon Asturia, Gallaecia, Lusitania évenként több mint húszezer font aranyat szolgáltat. A termelés súlypontja azonban Asturiára esik, s aligha ontja a földnek valamely más része annyi időn át hasonló bőséggel ásványgazdagságát.
Az ezüstbányákról, körülbelül ugyanezt írván Plinius, elég ha megemlítem a kővetkezőket: a Hannibál által Hispániában nyitott bányák még most sem merültek ki. Az egyik, honnan Hannibál naponta 300 font ezüstöt kapott, „Raebilo” nevet visel, s körülbelül 1500 lépésnyire van kiüregesítve. Tátongó hézagaiba az éjjel-nappal működő emelő gépek annyi vizet szivattyúznak föl, hogy valóságos folyó keletkezik.

A klasszikus íróknak e nagy közvetlenséggel, de túlságos fantáziával adott leírásai, a Diodortól, Strabotól, Pliniustól vett műszaki adatok szerfölött sok és meglepő analógiát szolgáltatnak a korábban bányászathoz. Mindenekelőtt a Jerugában a hispaniai arrugia párját kell fölismernünk, s ennek óriás dimenziói valószínűvé teszik a tűzzel való etetésnek és aláaknázásnak kettős műveletét. Az atmosphaeraliák által erősen megtámadott kőzetben nem könnyű ugyan végérvényesen eldönteni, meddig terjedt a tűzzel és ecettel való kezelés, mindazonáltal Téglás számos megfigyelés után arra a következtetésre jutott, hogy a tűz segélyét épen az ilyen bevágásoknál vehették legjobban igénybe.
A vésett munka, még ha ki van is téve a levegő behatásainak, ritkán áramlik ily domború, hajlásos fölülettel, hanem inkább éles fejlésekkel, jóformán lehámlik, ellenben a tűz melegségétől mélyen meglazított kőzet nagyon változó, s majd kidomboruló, majd kagylósán hajló fölületet nyer, vagy daraszerüleg szétbomló crustatiót kap. Föltételezhetjük tehát a Jerugában is a tűzműveletet.

Az ily módon porhanyóvá tett sziklát hatalmas pörölyökkel zúzták apróra, vagy véső csapásokkal tördelték le. Akármelyik eljárást alkalmazzák is, a lefejtés mindig szabálytalanul történt, s ezért nyoma sem látszik. Itt a szabadban egyébiránt a tűznek, valamint az izzított sziklára öntött ecet gőzének hátrányai nem vajának annyira érezhetők. Jobbra, balra a szakadék párkányzatán nyomait találjuk a vízfogó és csatornarendszernek is, melynek föladata a kőzet lesodrása és elaprózása volt. A bemetszések valószínűleg szakaszokban indultak meg, a közöket pedig aláváj ásókkal távolítják el. Ép így eszközölhették a tovább mélyítést, mely a főérnek megtalálására volt irányítva, s ha ez sikerülj úgy valóban irigyelnünk kell azokat, kikhez az innen kifejtett kincsek vándoroltak. De annál szánandóbb lehetett a sorsuk azoknak, akik e nagy munkát végezték. Ha az Új-Carthagói 300 stádiumnyi terület négyezer munkását nem föltételezzük is, bizonyára száz meg száz munkáskéznek kellett e meglepő műveletben részt vennie, és sok emberöltőn át hangoztathatták a sziklák a sűrűn lecsapó pörölyütések echoját!

A további műveletekhez szükséges vizet, valószínű, hogy a Plinius által leírt módon nyerték, mert a corrugákhoz egészen hasonló vágatok szeldelik át a Korabia meredekjét. Itt is a tetőről kezdék gyűjteni a vizet barázdákkal, melyek egy-egy réservoirba torkolván, esőzéskor szolgáltattak annyi vizet, menynyivel torrenst rögtönözhettek a kivájt kőzet eliszapolásához, vagy a fentebb leírt aranymosáshoz. Az időnkint lebocsátott vizet nem engedik veszendőbe, hanem ismét és ismét fölfogva, hasonló célokra hasznosítják.
A Jeruga mély árkának szegélyzetére gyűjtött víztömeggel úgy látszik a kőzetelhordást is célozták, és végre a Korabia déli perifériáján terül el a Plinius-féle szélességi és hosszúsági (200-200 lépés) s mélységi méreteknek megfelelő tó. A tó nyolc méter vastag és földből, kőtörmelékből rakott külső falazata nagy ívben övezi a mestérségesen készült medret, s híd (Podu) nevet kapott a néptől. E tó kiterjedt a Korabiának egész szélességére, s a Pereu Jadului (Jád patak) felé lejtő medrének feje az ellenkező oldalon, ott, hol a zalatnai útból egy ága Nyegrilászának szakad ki, tisztán fölismerhető.
Alsó vége felé a part folyvást óbban kanyarodik, míg, épen a Jád patak fölött oly irányt vesz, mely egyenesen záródásra mutat. Itt a part szilárdabb, szélesebb és a zsilip helye is erre esett, mint a hova az esővíz napjainkban is irányul. A tónak a Jád patak felőli falát az aranykutatóknak vállalkozási viszketege több helyen átszakítja, s ez okból a zsilipek helye sem maradt épségben. Ily módon rájutottuk a bányaművelésnek egy további mozzanatára, vagyis az aranyércek megtörésére és őrlésére, melyet, miként a leletek bizonyítják, itt éppúgy hajtának végre, mint Egyiptomban.

A művelésre vonatkozólag is a Diodor által elbeszélt eljárás divatozhatott úgy Korábián, mint az egész dáciai aranyvidéken. Teljes joggal föltételezhetjük, hogy javakorbeli (30-40 éves) férfiak aprózták föl kőmozsarakban a bányák előtt a kiszállított ércet, s hogy azt később öblös őrlő kövekben liszt finomságává változtatták. A aranyéivá!asztás teknőkben történt, s ha a Plinius által említett csapdosást használták nálünk is, úgy erre a Korábia vidékén tömegesen tenyésző hanga (Erica) kiválóan alkalmas lehetett. Az iszapolás végső terményét, a marát, aligha olvaszták ki a helyszínén, ezt már Ampelumban végezték a fehér agyagból (tasconium) készült edényekben.
Korábia bányászata állandó községi szervezettel aligha volt fölruházva, különben az elhunytak után meglehetősen népesnek föltételezhető telepen a szilárd építkezéssel találkoznánk. Iparosok, kereskedők leginkább a közelfekvő Ampelum (Zalatna) és Albumus Maior-ból fordulhattak itt meg. A bányászok testületé collegium aurariorum1 szintén Zalatnán működött. De ez még nem zárja ki, hogy e bányatelepnek is ne legyen külön neve, s épen ezért Torma Károly feltevése, hogy a viasztáblák helyneveiből valamelyik ide vonatkozik, teljesen elfogadható.

A sírokból napfényre került tárgyak: a gyéren előforduló bronznemüek (tükör, ruhatü), bélyeges lámpák, gyöngyök, üvegneműek kétségtelenül oly római gyártmányok, melyek mozgó kereskedők révén jutottak ide. A vastárgyak Ampelum kis iparának tulajdoníthatók, bár a bányák művelésére használt eszközök folytonos acélozása, javítása kovácsok közelségét tételezik föl. Föltűnő, hogy a leghasználtabb műszerekből, a vésők s kalapácsokból egyetlen egy sem került elő: ezektől a gyásznak keservei között sem váltak meg. A vastermelésnek akkori primitív módszere, bizonyára nagyon hozzájárult a vasárúk értékének növeléséhez.

A házi-ipar termékeiből a szöveteket, fakészítményeket, a megégetés elhamvasztás felismerhetük; csupán fazekas készítmények maradtak fönn. A korsók tehát helyi termékek, s ezeknek formáiban föltűnő a római agyagművesség utánzata. Az egészen piros és jól kiégetett korsófélék azonban a lámpákkal, csészékkel s tálcákkal együtt behozott bzikkeknek tekinthetők.
A temetőben nyugalomra helyezettek műveltségi fokozatának megítéléséhez nagyon kevés adatunk van. Az előkerült stylusok nyomán bizonyos, hogy volt írástudó is közöttük, és a síremlékek föliratai is azt tanúsítják, hogy a nép a birodalom hivatalos nyelvének használatát, s a sírföliratok szokásos formuláit elsajátította. Kedély világukat a temetkezési módból ítélhetjük meg, mert a halott arcának keletre irányítása a föltámadás, a sírontúli életben való hitről tanúskodik. Erre utalnak az olajas korsók, bányamécsek, s a síroknak csekély ékszerkészlete is. A szokásos amuletek azonban elhamvadtak, de hogy is maradjanak meg az átfúrt állatfogak és egyéb apró csonttárgyak, mikor az ember váza is elpusztult. Az elhunytak iránti kegyelet nagyon ki volt fejlődve, s nemcsak a sírokba tett emléktárgyak mutatnak erre, hanem a halmoknak kitetsző földomborítása, s azoknak kővel való körülrakása vagy épen körülfalazása, faragványos, föliratos emlékekkel való ellátása, megannyi bizonyítékul veendő. A síremlékeket Magyar-Igen vidékéről szállítják.

Ampelum és Alburnus Maior környékén a bányászok többsége pirust gyarmatosokból telt ki, kikhez görögök, dolicheiek, commageneiek, phrygek, bithynek stb. járultak. Ilyen pirust munkás gyarmat-működhetett Korábia körül is, s a két temető ezeknek nyughelyét képezé. A munkaközben elhalálozott pirustokon kívül az aurarii, a leguli aurariorum s az előbbiekkel együttesen megemlített rabszolgák is itt térhettek örök nyugalomra. Utóbbiaknak működését azon föliratból tudjuk, melyet Annia Lucilla császárnénak Ampelumban a „liberti et família et leguli aurariorum” gyülekezete Kr. u. 161-167. között állított. A rabszolgák adás-vevéséről a VI. számú viaszos lap ad felvilágosítást. Hogy vajon keresztények és kényszermunkára ad metalla Ítéltek pihennek-e e sirhalmokban, arra nézve nincsen határozott bizonyítékunk.

Még csak annyit említek, hogy e telepen műszaki vezetők is voltak alkalmazva, s így ezek közül is temethettek el itt néhányat. A sirmiumi bányákban a Passió szerint négy filozófus teljesíti a vezetést. Ezek császári rabszolgákból teltek ki. Bruzza Luigi atyá a Róma kikötőjében Ostiában felfedezett márvány monolitokon egy szakértőnek probator a márványkémlőnek nevét találván meg, föltételezhetjük nálunk is az ily szakértők működését, mert a fémerek meghatározása sokszor mondhatjuk a legtöbb esetben nagy képzettséget és tapasztalati ismeretet igényel.

A sírok koráról csak annyit mondhatunk, hogy azoknak római volta felül áll minden kétségen. A Traianus által nagy előrelátással létesített bányatelepek fejlődése a markoman háborúk kitöréséig fokozatosan haladt. E rettenetes katasztrófa erősen megviselte ugyan a bányaműveket, de nem semmisítő meg azokat végleg, mint azt 1873.i kőrútjának eredményeit összegezve, Hischfeld bizonyára a Mommsen által a Corpus Inscriptionum Latinarum M. kötetében Alburnus-Maiorhoz (Vöröspatak) irt előszónak hatása alatt a viasztábláknak csupán Kr. e. 131-167. közt mozgó s igy a 11. századon túl nem terjedő dátumaira támaszkodva kifejtette. Ámde hogyan hódolhatnak azután Kr. u. 200-ban Ampelum rendei (Ordo Ampelensium) Septimius Severusnak, kinek érmei itt, Rudán és Kis-Bányán, tehát a Fehér-Kőrös vidékén is föltalálhatók.
Avagy képzelhető-e Dácia fennmaradása a markoman háborúk után még hetvenöt esztendeig aranybányászat és sófejtés nélkül? S a birodalom biztossága szempontjából nem célravezetőbb lesz Septimius Severusnak is inkább az Al-Duna vonalán hagyni a Moesiából Potaissa székhellyel épen az aranybányászat éjszaki határőrségéül rendelt Légió V. Macedoncát. Ha tisztán, s kizárólag a hadászati érdek szerepel Dácia elfoglalásában és meghódításában: akkor az Alföld és éjszaki Kárpátok megszállását is bevonják az operatiók keretébe.

De Dáciának épen ásványgazdagsága volt az egyik fő indok arra, hogy a stratégiai elővigyázat föltűnő mellőzésével, tisztán az érceket és a sót tartalmazó hegyvidékeket hódítják meg Decebal birodalmából, az Al-Dunától föl a Számos-nyílásig (Mojgrád-Tiho), s még a kitűnő hadvezér Traianus sem törődve Dáciának excentricus, a birodalom testével organícusan össze nem forrasztható geographiai helyzetével, az ellenséges elemeknek úgyszólva kereszttüzébe állítva csapatait. S e végzetes tévedést a későbbi idők javításai, a másfél századig folytatott védelmi harcok változó sikerei sem tehetik többe jóvá. Hasztalan próbálja Septimius Severus az V. légió phalanxának a Szamos völgybe ékelésével az Érchegységet napról-napra jobban fenyegető veszélyt elhárítani: a népvándorlás nagy viharának első fuvalmára a nagy gonddal és áldozattal létesített római civilisatio Dáciában is megsemmisül, és 253. vagy 254-ben ismeretlen vándortömeg (a góthok?) árasztják el Dácia hegyeit, s ezeknek aranyát hatalmukba kerítve, a góthok megteremtik azt az ötvös ipart, mely az anyag gazdagságával hivalkodva, görög behatásoktól inspirált díszítési motívumaikkal rekeszes, gránát és üvegpaszta betéteikkel a népvándorlást jellemző szilágysomlyói és apahidai leletekben (1889.) excellalnak.


A vöröspataki bányászat.

Már említettem, hogy az 1.200 m. magasságú botesi hegyhátra terhes szekerekkel is járható út vezetett ki, s hogy onnan Vöröspatakig hasonló útnak kellett haladnia. Ez az út a botesi magaslatról Búcsúm-Izbita völgyén ereszkedhetett le legkönnyebben a bucsumi völgybe, s azon a kamai víz beszakadásáig haladva, a mai Karnánál érte el Verespatakot.
S a verespataki bányászat már akkor is a legjelentékenyebb lehetett az egész aranyvidéken, s bár mekkora csodálattal adózzunk is a karácsi Magúra (Körösbánya), kisbányai (Boica-Goranza), a Vurvu Fericseli, Magyarhegy, a nagy-almási Bozserica és a Korábia üregesítéseinek, a vöröspataki vájatok terjedelme és nagyság-arányai ezeket mind túlszárnyalják. Öt üreg sorakozik egymásután, s azok közül a kis és nagy Vár nevű két legnagyobb, a tomista közönségre is akkora vonzerőt gyakorol, hogy a legtöbb vöröspataki kirándulásnak egyenesen célpöntját képezik, s Cetate oláh névén széliében emlegetik.

Vöröspatak a hasonnevű víz forrásai körül képződött medencét tölti ki, s házai, zúzóművei a pataknak az Abrudvízbe torkolásáig (8 km.) hosszúságban vannak szétszórva. A völgyteknő felső részében a kincstári Orlea-Sz.Kereszt (Öralja-Sz.-K.) bánya közelében már konstatálhatók az egykori település nyomai. Leginkább a Lety, Igren, Skamnica, a Nagy és Kis-Várat s a Kirnik hegyet bányászták, de az Őralja-Sz.-Kereszt altárnának legmélyebb szintjeiben is akadnak régivájatokra.

A települések a bányák szerint voltak megoszolva, s a legtöbbet a baloldali részeken találjuk. A legnépesebb Alburnus Maior, a mai Vöröspatak helyén állhatott. A római kath. temetőben sokszor akadnak urnákra; a helység birájának Ebergényi Somának telkén csontvázat és urnákat vegyesen ástak ki. A legtöbb felíratos emlék mégis az Abrudbányára vezető hegyi úttól jobbra maradó Carina nevű rétről, az u. n. Gatira hegy környékéről származott, s a Gritta telkéről.
A Pereu de ia Boji nevű ér mellett letérve az AlsóFerdinand bányához, a fő völgyig egy cserjés magaslat a Padure Popi (Paperdeje) emelkedik, melyen még most is láthatók az egykori építkezés nyomai. A további építkezések a hegykoszorút követték keletre megkerülve a völgy fejét, az éjszaki lejtőkön már megkevesbedik számuk; Karna felé a Cetatye és Kimik déli oldalán szintén lehettek települések.
Az Abrudbányáról forgalomba hozott föliratokat is mind a Gaura környékéről hurcolták be, s bár Auraria Maior, s Aurarias Dáciáé nevű helységeket keresnek ott a laicusok, a rómaiak idejében munkástelepnél egyéb nem lehetett, mert Alburnus Maior volt a vidék legnagyobb bányatelepe. S Vöröspatak nevét tudvalevőleg a viasztáblák tették ismeretessé és emlegetetté a tudományos világban. Ezekben bírjuk a római bányászatnak legértékesebb emlékeit.


Az offenbányai bányacsoport.

Vöröspatakról az Abrudvíz mellett Topánfalváig kocsizva, onnan az Aranyos mentén éljük az erdélyi Érchegység legéjszakibb bányáját, Offenbányát. A Róbert Károly által 1325-ben privilegizált és Zsigmond által 1437-ben szabadalmaiban megerősített bányaváros, most a teljes elhagyatottságnak legszánandóbb képét nyújtja. Terjedelmes kohói pusztulóban vannak, s a kereset nélkül maradt nép napról-napra fogy.

A rómaiak lakházai nem mutathatók ki ugyan, de azért a helységben gyakran találnak római érmeket, s a római aranymosásoknak ki ácsolt csatornái észrevehetők minden kútásásnál, pincerakásnál. Legutóbb a görög keletiesperes házánál akadtak ily csatornákra. Régebben találtak bányász eszközöket, mécseket, teknőket is, de ezek eltűntek nyomtalanul. E negatív eredmények dacára is kétségtelen, hogy a helységtől keletre a Feregyo la Cotapilor evésein, valamint az Afinis hegy telér kibúvásain tátongó, s a még fönnebb 1012 m. magasságban a Baja Rosian (Vörösbánya) látható mély üregesítések legnagyobb részben a rómaiak müvei.


Az ércpataki bányák.

Végre egészen távol az Érchegység zömétől éjszak felé, a Jára vízbe szakadó Ércpatak mellett Torda közelében találjuk meg az utolsó aranybányászat és aranymosás nyomait. E bányákból Herepey Károly nagyenyedi tanár szerezte az első bányászeszközöket, később pedig Téglás Gábor jutott számos érdekes lelethez. Aranyzúzó mozsarak is kerültek elő, sőt föl kell jegyeznem még azt az elbeszélést is, hogy valamikor egy leláncolt bányamunkás vázát is megtalálták volna.


Forrás: Király Pál Apulum története