logo

XXV Februarius AD

Köz és magánélet

Apulum társadalmi élete a castrum Dáciának legnagyobb erőssége és főhadiszállása lévén, kezdetben tisztán katonai, valóságos tábori élet, polgári elemek nélkül. A vár falai között sátorokban tanyáznak á légionáriusok a segédcsapatok legénysége tisztjeikkel együtt, s a Légió I. Adiutrix és XIII. Gemina az első években épen úgy élnek, mint a háború idejében, szabályszerűen viszik a gyakran nagyon messze-terjedő őrjáratokat, gyakorlataikat, ellátják a várbeli szolgálatot stb. Mindez együtt elég sok volt ugyan, de mégsem annyi, hogy teljesen elfoglalta volna a közembereket, mint tiszteket, maradt még elég idő, s ezt a vár mellé települt markotányosok sátraiban borozgatva, vagy a «posca»-t szürcsölve, beszélgetéssel-, tervezgetéssel tölték el, ha szépen, csöndesen ment a mulatság, ha a kocka és szőlőnedv nem izgatja fel e vad legényeket. Ilyenkor a verekedés, duhajkodás alig tartozik a ritkaságok közé. A tisztek részére fenntartott helyiségekben már szolidabban folyhatott a mulatság.
A fiatal optiok adták a komoly meglelt férfiakat, a legtöbbször életkorúk delén lévő, vagy a csatatereken megőszült centuriók, komor, szótalan harcosok, míg az ő nyelvüket is megoldja az ó-bor, s akkor előálltak élményeikkel, kicsiny és nagy "tetteikkel, nem hallgatva el semmit, de kiszínezve mindent, hogy a dicsőség és a bajtársak bámulata annál nagyobb legyen.

Különben sohasem lehettek szűkében az elbeszélni valóinak. Világlátott ember volt valamennyi és tapasztalt, Rómában megfordult mindegyik, meg a birodalom legnagyobb részében, mert sűrűn helyezgették őket egyik légióból a másikba, és csak hosszú, a legénységnek huszonöt évi szolgálati idejét messze meghaladó aktivitás után bocsáttattak a jól megérdemelt nyugdíjba! Néha negyven-ötven évet töltének fegyverben, folytonos harc és háborúban. E hosszú idő alatt volt elég alkalmuk tapasztalatokat gyűjteniük, s vagyont, mert javadalmazásuk a viszonyokhoz képest elég nagy volt. Traianus idejében 720 dénár, teljes ellátás és szolgálat, s volt elég mellékjövedelmük is a császárok donativumaiból, a zsákmányból, a katonák ajándékaiból stb., úgy, hogy megkapják végkielégítésüket, kitudták mutatni akárhányan a 400.000 sesterciust tevő lovagi censust.
Ők voltak a légiónak valódi elítje, s a legelső centurio a primipilus, már a hadvezér, a legátus tanácsának is tagja, de néha valódi vezére is a légiónak, mert a tribumusok gyakran tapasztalatlan úrfiak, a parancsnokok pedig a harc és háborúhoz mit sem értő császári, vagy másféle kegyencek. Egészen rendén volt tehát, hogy nekik van legnagyobb tekintélyük a hadseregben, s hogy az ő állásaikat tölték be a legnagyobb elővigyázattal. A tribumusok legtöbbször hazulról is gazdag fiatal emberek, sokszor senatori rangúak, kik már nem érintkeznek közvetlenül a legénységgel, sőt a centuriokkal sem; a legátus környezetébe tartoznak, már annak udvarát képezik, s ép oly pompás életet folytatnak, mint maga a parancsnok. Fizetésük többszörösen meghaladja a centuriókét 25.000 sestercius ez bőven elég arra, hogy mint nőtlen emberek a táborban is megtartsák kényelmüket, fővárosi kényes és fényűző szokásaikat.

A legátusok a táborban valódi királyok, legtöbbször dúsgazdag nagyurak, de ha szülői házuk esetleg szegény is, fizetésük oly óriási ősszeg volt, mellyel alig versenyezhet egy-egy modern kis állam p. Szerbia, Bulgária uralkodójának civillistája. A legtöbb valóságos udvart tartott még a castrumban is, palotának is beillő sátorban lakott, s a háztartásához tartozók, elfoglalók a retenturának a tábor hátsó része jelentékeny részét. Fényes lakomákat adtak, asztalaikon három világrésznek minden nyalánkságát élvezhették az ínyencek ; arany, ezüst neműik bámulatba ejtik még az utókort is. Varusnak a nydami mocsarakból előkerült kincstárában (?) oly tálak, tányérok stb. voltak, melyeket irigy szemekkel nézhetnek a modern Croesusok is.
Az apulumi legátusok sem tettek másképen, ők is előkelő, senatori rangú férfiak mindnyájan; többen döntő befolyást gyakoroltak az egész birodalom sorsára, s csak egyetlen-egy van közöttük, valószínűleg Gallienus idejéből, ki nem származik Romának legmagasabb köreiből, s csak praefectusi rangot visel.

Később a tábor mellett keletkezett telep valóságos várossá bővül polgári elem is csatlakozik a katonaihoz, bár ennek legnagyobb része megint katonákból telik ki: elbocsátott veteránok, nyugalmazott tisztekből, kik nem akarták, vagy nem tudták elhagyni bajtársaikat, még a nyugalomban sem, nem régi dicsőségüknek színhelyét, a tábort. Meghúzódnak tehát mellette. Ők vezetik a táborváros közigazgatását katonás szigorral, egyszerűséggel, s a canaba is valóságos castrum, de békés jellegű, melyet, mint fentebb említettem, idővel elláttak a nagyvárosok minden kényelmével, s a melynek szépítésére még a veteránok sem sajnálták sokszor keservesen gyűjtött dénárjaikat. Itt olcsón, kényelmesen éltek csekély jövedelemmel is, virágzó háztájat alapíthatnak, melyben nem egy gyöngéd viszony szövődhetett s szövődött az ifjú szívek között, bárha a rendkívül szigorú szolgálati szabályzat a tényleges katonának nem engedi meg a nősülést, s még a főtiszteknek sem, hogy nejeiket magukkal vigyék. De a mit megtiltott a hadi jog, megengedő a polgári, a házasságnak oly alakját tévén lehetővé, mely ha a gyermekeknek nem adott is teljes polgárjogot, de megadta atyjuknak nevét, meg az örökösödést. S e házasságokat utólag megerősíti a császár, a legfőbb hadúr is, midőn az elbocsátás alkalmával megadja veteránjainak a connubiumot és commerciumot. Ez eléggé bizonyítja, hogy az ily házasságok sűrűek voltak s általánosak.
A contubernium, a canaba nem elégíthető ki a finomabb érzésű embereket, nem azokat, kiknek szerencsés gyermekkora volt szerető szülők közt. Ezek vágyódtak a családos élet melege után. s szívesen látták őket a szerényebb igényű házaknál, mert a katona elég jól volt díjazva. Az egy dénár napi zsold, a ruházat, fegyverek, a szabályszerű megtakarításokra stb.-re történt levonások után elég volt arra, hogy a táboron kívül lakó családnak egyszerű, de szolid existentiát biztosítson, sőt takarékosan bánva a pénzzel, még beszerzésekre is jusson. A jelentékeny zsold, s a számító élet tévé lehetővé, hogy egy-egy légionárius valóságos tőkepénzessé gazdagodjék; így Claudius Julianus, ki Claudius Philetustól 160 október 4-én, 420 dénárért veszi meg a cretai származású Theodote nevű rabszolganőt.

De Septimius Severusnak nagy és átalános reformjáig a katona mégis csak vendég volt saját háztájában, mindig rövid időre, s a táboron kívül különös engedély nélkül nem tölthetett el egyetlen éjszakát sem, míg a császár számot vetve a viszonyokkal, a táborukból nagy ritkán mozduló, az egyes helyőrségekben gyakran évszázadokig állomásozó, s ezáltal valóságos határőrséggé vált hadtestek és segédcsapatok legénységének megengedi a nősülést, sőt azt is, hogy a táboron kívül a canabában, vagy a castrum mellett fekvő városban, faluban lakjanak, csak szolgálattételre, megszabott időben jelenvén meg a várban. A császár eme intézkedése jó, részben átalakítja a katonaság jellegét, különösen ama tartományokban, melyek nem igen voltak ellenséges támadásoknak kitéve. Itt a légionárius békés polgárrá, földművelővé változott át, jó módú parasztok lettek.
A folytonos harc sohasem kedvezvén a gyöngéd érzelmeknek, a szakadatlanéi szolgálatban lévő legényeknek sem maradt idejük családalapításra, különösen Dáciában, hol Caracalla óta egy perezre sem szűnt meg a háború. Severus kormánya azonban elég békés volt, s akkor a légionáriusok közül sokan leköltözhettek a coloniába, vagy municipiumba, sőt tevékeny részt vettek azoknak társas életében is. De mindez nagyon rövid ideig tarthatott, s ismét a tábori élet lép előtérbe. Pedig az édeskevés szórakozást, üdülést nyújthatott a tömérdek fáradalomért, melynek a katona ki volt téve. A tábort önmaguk építik, tártják fenn, nagy közmunkákát hajtanak végre; 158-ban a vízvezetéket nyitja Statius Priscus; közutakat építenek, vasbányákat műveinek stb.
Legfárasztóbbak mégis a folytonos, naponként ismétlődő gyakorlatok, s a tíz naponként tartott manőverük. Hadrianus császár Lambesis-ben (Afrika) személyesen lévén jelen ily hadgyakorlatokon, annak befejeztével beszédet tart a III. légióhoz, szigorú kritika alá veszi a látottakat. Álljon itt allocutiájának egy része, mert majdnem teljes képet ad az a békés háborúról:

«A katonai gyakorlatoknak meg van a maguk módja mondja a császár s akár hozzá teszünk, akár elveszünk belőlük, kevesebb lesz a gyakorlat vagy nehezebb. De minél nehezebb, annál több dicséretet érdemel. Ti a legnehezebbek közül a legnehezebbet tevétek: vető gyakorlatokat végeztetek teljes páncélban. S én nem csak a tettet dicsérem, hanem annak szellemét is helyeslem.»
«Az oly erősítéseket, melyeket mások több napra elosztva végeznének, ti elvégeztétek egy alatt; a falat, mely hosszú munkát igényel, s a milyent csak téli táboroknál használnak, nem sokkal hosszabb idő alatt építik meg, mint a hogy az földkockákból elkészülhet, a melyek pedig egyenlő nagyságúakra vannak vágva, könnyen szállíthatók, s nehézség nélkül rakhatók össze, mert lágyak és simák már természetüknél lógva, míg ti megépítettétek nagy nehéz különböző méretű kövekből, melyeket egyes ember sem húzni, sem vinni, sem elhelyezni nem tud, hacsak egyformákká nem alakítják. Ti a kemény szikla talajba árkot vájtatok, s oldalait kisimítottátok. Elvégezvén munkátokat bementetek a táborba, s gyorsan megebédelnek újra fegyvert fogtatok a kiküldött lovast követve; a nagy lármával visszatérőket pedig (t. i. a visszavert lovasságot) fölfogtátok, s az utána nyomúló ellenséget visszavertétek.»
«Legátusomat Castellinust e kiváló férfit dicsérem, hogy betanított benneteket e gyakorlatra, mert így a harcnak valódi .képét látjátok, és ha így gyakorol benneteket, úgy titeket is meg kell dicsérnem. Praefectustok Cornelianus a légió mellé beosztott lovasság parancsnoka szintén megtette kötelességét. A rajokra oszlás nekem nem tetszik. A lovas mondja M. Cato ne hagyja el merészen födött állását, s az ellenséget csak teljesen biztosítva üldözze, mert ha nem. látja, hogy merre megy, s nem fékezheti lovát akkor a mikor akarja, farkasvermekbe, s rejtett árkokba zuhanhat. Lassan és tömör sorokban haladjatok...»

«A commagenek hatodik cohorsának lovasai!»

«A cohorsok mellé beosztott lovasságnak igen nehéz kivívnia a tetszést, még nehezebb az «ala»-k (lovas ezredek) gyakorlata után; mások a távolságok, más a vetőgépekkel operálók száma .. . különböző a lovak s fegyverek külseje a zsoldhoz képest. Ti kiálltátok a nagy hőséget, jókedvűen végezve mit tenni tartoztok, s még ezen fölül parittyáztatok s vetőgépekkel dolgoztatok; ügyesen ugrottatok. Legátusomat Catullinust dicséri, hogy ti ilyenek vagytok! ...»

A dicséret tehát nem maradt el, ha a gyakorlatok sikerültek, s a jutalom előléptetés, kettős zsold stb. voltak. E raaneuvre-ök alkalmával a különféle csapatok együtt működve gyakorolják a tábori és hadi szolgálat minden ágát, a rajokba oszlást, négyszögek és testudo alakítást, nyílt és rejtett támadást, a gyors és erőltetett meneteket, táborütést, a vetőgépek használatát, az ostromgépek fölszerelését, alkalmazását, a fegyverek hatásait stb.
Befejezés után a tisztek eszmecserére gyűlnek s megbeszélik az eredményeket, megbírálják a hiányokat s orvosolni iparkodnak azokat. E megbeszélések és észleleteknek számos újítás és reform lett az eredménye: így Hadrianus, ki részt vett Dácia meghódításában, elrendeli, hogy a római lovasság tanulja meg a Parthusok, örmények, szarmaták s keltáknak összes hadmozdulatait.
És e nehéz hadgyakorlatok befejezte után a nő télén légionárius vajon mi üdülést találhatott volna rideg sátrában? elment tehát mulatni társaival együtt, kikkel akárhányszor közös asztalt is alapítanak. Ilyen asztaltársaság névsorát tartja fenn a Corpus Inscriptionum Latinorum III. kötetének 1189. és 1190. felirata, melyeken librariusokat, consularis beneficiariusokat, duplariusokat és secutor tribuni-t stb. találunk együtt említve. Ezek valószínűleg írástudók mindnyájan, a mi nagy képesítés volt abban az időben, s számos apró előléptetésre, de mindenek fölött az egészen közönséges tábori munkáktól való fölmentésre adott igényt. Az ily katonákat rendesen lefoglalták a főtisztek, különösen a legátusok oly nagy számban, hogy a csapatoknak harcképessége is szenvedett.

A tisztek szintén alakítónak ily casinókat, rendesen vagy inkább mindig a legátus elnöklete alatt. Egy időben Mevius Surus legátus is praesidense volt az egyesületnek, melynek a castrumon kívül a legújabban kiásott fürdő mellett volt külön helyisége. Septimus Severus óta mi sem akadályozza a katonáknak a társas életben való részvételét, élénk nyomokat hagynak a föliratos emlékek közt, s a tábori és társadalmi életnek alig van egyetlen ága, mely ne állna ez adatok alapján teljes világosságban előttünk.
A tényleges szolgálatban lévő közlegények éppoly családi életet élnek, mint a polgárok, fölirataik megemlítik öveiket, egyenkint vagy összesen, vagy őket emlegetik a szülők, testvérek, rokonok, jóbarátok. S az inscriptióikban nyilatkozó szellemen nyoma sincs a hivatásukkal együtt járó s így megbocsátható nyerseségnek, vadságnak; és ha nem lenne megemlítve a hierarchiában elfoglalt rangjuk, úgy alig tudnak megkülönböztetni, hogy melyik fölirat származik katonától, melyik polgáritól! A kiérdemült centuriók, signiferek, közlegények végkielégítésük alkalmával földbirtokot s házat kapva, ama városnak kötelékébe lépnek be, hol kikapták járandóságukat, s decuriók, sőt hivatalnokok lesznek és így tényleges aktív befolyást nyernek a közügyekre is.

Sokkal nagyobb hatást gyakorolhatának a főtisztek: Házaik Severus óta legfényesebbek lehettek a városokban, s egy-egy tribunus laticlavius gyakran oly pompával élt, mint modern Rothschildjeink. Még nagyobbal a legátusok, kik Commodustól fogva nejeiket és családjaikat is elhozzák székhelyükre. C. Caerellius Sabinusnak háztáját neje Fufidia Pollitta igazgatja: L. Annius Italicus Honoratus udvarát felesége Gavidia Torquata vezeti s itt vannak gyermekeik is: Italicus, Honoratus és Italica; Severus Alexander legátusa M. Valerius Longinus övéivel cum suis lakik Apulumban.
Házaik fényéről fogalmat alkothatunk, ha megemlítem, hogy Valérián császár Claudiusnak, a Légió V. Martia legátusának háztartása számára természetben utalványod 26.000 liter rozsot, 52.000 liter árpát, 650 kg. szalonnát, 1860 liter ó-bort, 80 liter finom, 320 liter közönséges olajat, 175 liter sót, 49 kg. viaszt; továbbá szénát, szalmát, ecetet, gyümölcsöt, zöldséget a mennyi szükséges; 300 állatbőrt a sátrakhoz, évenként 15 ökröt, 3 lovat, 10 tevét, 16-5 kg. ezüst edényt, 150 db. aranyat.
Adni fogtok neki évenként írja Róma praefectusának 6 5 kg. súlyig fazekakat s egyéb edényeket a borok vagy más folyadékokhoz; évenként két katonai vörös alsó ruhát, két selyemmel szegett katonaköpenyt, két aranyozott ezüstből készült mellcsatot, egy-egy mellcsatot, egy aranyozott ezüstből készült kardkötőt, két köves, egy uncia súlyú gyűrűt, két uncia súlyú karperecet, nyakláncot, mely egy font legyen (= 320 gr.), bearanyozott sisakot, két, arannyal befuttatott pajzsot, egy páncélt, két nagy lándzsát, két rövid gerelyt, két kardot, négy kaszát; továbbá egy szakácsot, egy öszvérhajtót, két, a foglyok közül kiválasztott szép asszonyt; két díszruhát, az egyiket félselyemből, a másikat girbai biborból, egy alsó ruhát mauretaniai bíborból, s kirendelünk mellé egy titkárt, egy felügyelőt a főhadiszállásra, egy építőmestert; adjatok neki négy, cyprusi müvű pamlagot ebédlőjébe, két fehér inget, két fejszalagot, egy tógát, széles sávot (bibor sáv a tunicára) egyet, két vadászt, kik mindig rendelkezésére álljanak, egy ácsot, egy vízhordót, egy halászt, cukrászt, 327 kg. fát mindennapra ha van a helységben, ha nincsen, úgy onnan a hol van, naponkint négy véka szenet, egy fürdőst, a fürdőhöz fát, szükség esetében igénybe veheti a nyilvánosát is. S e tömérdek természetbeli szolgálmányhoz a tekintélyes új évi ajándék s a rendes évi fizetés járult, a mi szintén jelentékeny összeg, legalább tízszerese a tribunokénak még akkor is, midőn a birodalom pénzviszonyai oly zilált helyzetbe kerültek, hogy abból nem volt többé menekvés.
A katonák javadalma aranyban számíttatván, a forgalomban levő rósz, értéktelen váltópénzre reá fizeti az állam az arany agiot, s így Probus mint tribün 25.000 sestercius helyett 28.000-et kap, a mi 12% fölpénznek felel meg. Növelte még jövedelmüket a kiküldetések alkalmával élvezett tekintélyes napidíj. Aurelianus Rómába rendeltetvén, Valerianustól naponkint két aranyat, ötven Philippus féle ezüst apró pénzt, és száz réz dénárt kap a naturaliákon kívűl. S mennyivel nagyobb volt a pénz értéke akkor, mint most, s mily nagy az olcsóság. E nagyurak tehát fényes házat tártának mindnyájan, s mégis meggazdagodtak majdnem kivétel nélkül.

Egyedüli versenytársaik a legátusok voltak, kik a tartomány fénykorában szintén itt székelnek, s ép oly nagy javadalmazásban részesülnek, mint katona collegáik. Africa kormányzójának évi fizetése 1.000,000 sestercius (100,000 írt), de a dáciai is alig kap kevesebbet 500,000 sesterciusnál, mért consularis lévén, első rangú. S e nagy fizetéshez még a tömérdek természetbeli szolgálmány járulván, úgy élhettek, s éltek is, mint valódi dinaszták! És vajon ki ellenőrizheti igaz vagy igaztalan úton szerzett mellékjövedelmeiket?
Az ókorban a legmagasabb rangú tisztviselők hivatala, udvaruk egy részének tekintetvén, a sok alsóbb ragú hivatalnok, titkár, írnok, szolga, stb. mindnyájan a palotához tartoznak, annak fényét, hatásosságát emelik számukkal, jelenlétükkel, mert a nagy urak, különösen a régiek, kik a közéletben mindent cumulalnak, háztartásaikban a munkafölosztást a végletekig viszik, külön-külön egyéneket alkalmazva a legcsekélyebb teendőkre is. Termeik hemzsegnek a rengeteg személyzettől, s a rabszolganéptől, úgy, hogy ünnepélyek alkalmával majdnem több a szolga, mint vendég.

A legnagyobb fényt, pompát természetesen a császárok itt időzése alkalmával fejtik ki. S ebben többször volt része tartományunknak, mint városunknak. Caracalla, e félig őrült, valószínűleg meglátogató Apulumot is, s akkor coloniánk és municipiumunkban is megtörténhettek a furcsaságok és iszonyatosságok, melyek galliai utazását részben oly comicussá, részben oly undorítóvá teszik. Annál nagyobb örömmel fogadhatók Maximinust, Philippust, Deciust a helytartók, mint város, mert itt tartózkodásuk csak áldásthozó volt a provinciára. Mily fényes, igéző látvány lehetett a Légió XIII. Gemina teljes fölszereléssel, élén a nemes fajú lovon ülő, bíborba öltözött legátussal, a fényes, ragyogó egyenruhát viselő tribunokkal, arany és ezüst ékítményektől ragyogó signumaival, csillogó imagoival, s a féltékenyen őrzött és medvebőrös díszt viselő aquilifer által vitt sasával, midőn a castrumból levezető, tükörsimára kövezett úton lejött a közeledő imperator elé.
A legénységnek ha összpontosíttatott az egész légió hatezer főnyi tömege, a harcedzett erős alakok, ünnepi díszben mindnyájan, sisakjukon ott a tollforgó, páncéljuk, pajzsuk, kardjaik, lándzsáik csillámlanak a napfényben, nagy hatást gyakorolhattak még a legstoicusabb emberre is, és nyugodt, biztos, egyetlen vezényszóra történő mozgásuk megfélemlítőt a legátalkodottabb ellenségre is. Utánuk a légió lovassága jött, válogatott, szálas legények, nagy, inkább kitartó, mint gyors lovakon. Majd a lovas csapatok.
Egyenruhájuk sokkal fényesebbek, mint a légionárius lovasoké: lószőr forgóval díszített sisakjuk Hadrianus óta aranyos, rostélya a kivonulásoknál nem lévén leeresztve, láttatni engedi a katonák arcait; vállaikon festői redőzetű kimmer chiton, balkarjukon kicsi pajzs, oldalukon széles, rövid, de nehéz kard. A sorokat az auxiliaris gyalog-csapatok zárják be, nemzeti egyenruháikban! Az ily kivonulásokról hetekig, hónapokig elbeszélgethettek a szemtanuk, hiszen a világlátott Dió Cassius is azt írja, hogy sohasem élvezett szebb látványt, mint Severusnak Rómába érkeztekor a légióknak s az összes csapatoknak fölvonulása.
A katonaság után a nép szokott tódulni, ünnepi ruhában, messze ki, túl a város falain, hogy minél hamarább lássa, üdvözölhesse a közelgő imperatort, s majd bekísérje a virágokkal, szőnyegekkel díszített, s a füstölők, égő fáklyák, lámpák gőze, füstje által szinte homályossá lett utcákon át előbb a praetoriumba, hol a császár a főtisztek s katonák hódolatát fogadá, majd a lakásául kijelölt házba vagy palotába.

A városi közönség élén a hatósági személyek mennek, díszöltönyeikben; A duovirek a tóga praetextát öltik magukra, s lictorok viszik előttük hatalmuk jelvényét, a vesszőnyalábot, majd az aedilisek, quaestorok, a seribak stb. Utánuk a curia tagjai teljes számban, büszkén viselve ornamenta decurianoliáikat, rangjuk jelvényeit. Majd az előkelő polgárok, s közlük legelső helyen Apulum legtekintélyesebb, leggazdagabb családjai, az Aeliusok, Júliusok, Vareniusok.

Az Aeliusok szerény kezdetekből indultak ki. P. Aelius Marcellus a család alapítója, az állami rendőrségnél, a frumentariusoknál kezdi nyilvános pályáját, talán mint közlegény, majd centurio lesz, s subprinceps peregrinorum; ezután átlép a rendes hadseregbe a Légió VII. Gemina Pia Félix hastatusa, princepse, majd primipilusa lesz, később pedig praefectus, s mint ilyent, helyezik át az Aquincumban állomásozó Leg. I. Adiutrix-hoz. Ekkor nyugalomba vonul, polgári pályára lép s Italiában telepszik meg, hol az ősi, latiumi Laurentum és Laviniumban fiamén lucularis-szá választják, az umbriai Fulginium, Iguvium és flaminium pedig patronusaikká, s ő ez utóbbinak «splendidissimus ordoja» által megszavazott kitüntetést azzal viszonozza, hogy a decuriokat és gyermekeiket megvendégeli kenyérrel, borral, s egyenkint húsz sestercius-szal, míg a polgárságot, de az összes lakosságot fejenként 4-4 sestercius-szal ajándékozza meg. Üzleti összeköttetései Dáciába hozzák őt, Apulumban telepszik meg, s a colonia azonnal megválasztja decurionak és patronusnak.

Új hazájában is megmarad üzletembernek, az állami uradalmakat bérli, oly nagy terjedelemben, hogy két igazgatót tart! Dades és Filetust, kiknek fölirataiból értesülünk a derék férfiú családi viszonyairól is. P. Aelius Marcellus nőtlen, vagy legalább gyermektelen volt, mert két testvérének: P. Aelius Julianusnak leányát, P. Aelia Juliana Marcella-t a «splendidissima puella»-t s P. Aelius Antipaternek fiát, P. Aelius Antipater Marcellust adoptálván örököseivé teszi. Nagy vagyonából részesíti testvéreit is, ezek censusuk alapján felveszik a lovagrendbe, s Aelius Julianus, ki előbb csak augur coloniae, később már eques Romanus, fiamén és duovir coloniae Apuli; hasonlóan P. Aelius Antipater, ki eques Romanus, duoviralis coloniae Apuli lesz, bár a katonaságban közlegénynél többre nem tudta vinni, különben P. Aelius Marcellus jószágigazgatói alig hallgatták volna el rangját.
Családjuk megalapítása még az Antoninusok korára esik, s P. Aelius Marcellus, valószínűleg Marcus Aurelius vagy Commodus idejében hagyja oda a katonaságot, míg testvére, P. Aelius Antipater, csak Severus alatt, miként a cursus honorumában előforduló «a militiis» kifejezés eléggé igazolja. P. Aelius Marcellus kiterjeszti gondoskodását családjának többi tagjára is, P. Aelius Genialis fokról-fokra emelkedik: Aesculapius és Hygia tiszteletére emelt fogadalmi kövén még csak duoviralis, míg később pontifex és patronus centonariorum.

Az atyák szerzeményeit a fiuk még szaporítják, P. Aelius Gemellus oly censusra jut, hogy tagja lesz a római senatusnak, s mint senator szentel fogadalmi követ az általa Apulumban épített közfürdő megnyitásakor Fortunának; P. Aelius Strenuus equo publico, sacerdos arae Augusti, Sarmizegetusa augurja, majd polgármestere, Drobetában decurio, Apulumban ismét augur s patronusa az ácsok, takácsok és hajósok céheinek, főbérlője az állami legelők, sóbányák és szállításoknak; P. Aelius Antipater Julianus Genialis, valószínűleg P. Aelius Genialis fia, szintén equo publico, apulumi decurio és quinquennalis; P. Aelius Silvanus Apulum polgármestere, Augustus oltárának papja, római lovag és vir egregius, leánya Fabia Lucilla pedig az ácsok és takácsok céheinek védnöke; P. Aelius Lupus (az anyja Aurelia Apollónia) eques Romanus, pontifex és duoviralis. Családjuk tagjai lehettek még P. Aelius Valerianus a collegium fabrum patronusa és decurioja; P. Aelius Victorius Plautianus, Salvia municipium decurioja, s a hároméves korában elhalt P. Aelius Athenodorus.

E sok ágú, gazdag és előkelő család jelentékeny befolyást gyakorolt egész Dáciára, de főkép Apulumra, dominálván a köz, mint társadalmi életet, mely a római városokban, még a császárság idejében is, midőn a politikában s közügyekben való részvétel a minimumra olvadt, sokkal élénkebb, mozgalmasabb, lármásabb volt, mint a miénk, nem oly szétágazó, központosítottabb és legnagyobb részt a fórumon zajlott le. A piac, fórum, főhelye minden városnak, itt emelkednek a középületek fényes csarnokaikkal, oszlopos tornácok fogják be az egész teret, hogy a zord idő ne akadályozza meg a polgárokat napi teendőiknek eligazításában, s üres idejüknek beszélgetéssel, vagy a közdolgoknak megbeszélése által való agyonütésében.

Az oszlopcsarnokokban értesült a városi közönség a legújabb hírekről, utazók, kereskedők, ügynökök és hivatalos küldöncök, a futárok révén. Az Itáliából érkezett, vagy hazaérkezett boldog halandót ezer kérdéssel ostromolják egyszerre minden oldalról, a kereskedőt jóformán levették lábairól a kíváncsiak, s mire a hivatalos futár eljutott a legátus elé, két-három tabernában is megitatták, megvendégelték egy kis újságért. De az ilyen érkezők sohasem hozzák föltétlenül hiteles híreket, legmohóbban a hivatalos postát várták, mely a kormányzónak, a legio parancsnokoknak és procuratoroknak hozza meg a kormány intézkedéseit, rendeletéit, a föllebbezett ügyekben kiadott császári ítéleteket, s mi a legérdekesebb volt, a hivatalos csomagok mellett számtalan magánlevelet vagy legalább értesítést és az «Acta Diurna»-t, a birodalom hivatalos közlönyét.
Ebben adták tudtára a nagy közönségnek a legújabb eseményeket, rövid, minden magyarázat és tódításra alkalmas alakban, a keletről özönnel érkező mindenféle kalandos híreket, Róma pletykáit, a circus, az amphitheatrum idegrázó látványosságait. S a közönség hitt, élvezett, kapkodta és magyarázta a híreket, ki-ki saját vérmérsékletének és belátásának megfelelően bírálva azokat. És így messze Italiától, messze a császári udvar kémjeitől, még komoly politikai viták is támadhatnak, bár céltalanul, mert a Róma tribusaiba beosztott polgárok nem érvényesíthetik, emelhetik föl többé szavukat.
Az illetékes helyen senki sem hallgatta meg őket, ellenkezőleg szabadságába, sőt életébe kerülhetett a szabad szó még a legtekintélyesebb senator, sőt consularisnak is, ha azt egy Commodus vagy Heliogabalus udvarában, kabinetjében merte volna megkockáztatni. Még inkább óvakodnak érzelmeik, meggyőződésük nyilvánításától a nagy vagyont nélkülöző polgárok. Nem is olvassuk sehol, hogy vidéki polgár, hacsak nem volt katona, s érdemei vagy származásánál fogva az is magas rangú, felküzdhette volna magát számot tevő politikai állásra.
A vidéki polgár, ha szülővárosában vagy provinciájának fővárosában duumvir lett, elérte politikai pályájának tetőpontját, s csak a legritkább esetekben emelkedett procurátorságra, azzal pedig örökre dicsekedett, sőt sírkövére is rávéseti polgártársai átalános irigységének fölkeltésére, hogy egyszer vagy kétszer alkalma nyílt a helytartó biselliumán helyettesként büszkélkednie.

Így a közérdeklődésnek a városi ügyek felé kelle fordulnia. Ezeknek legfőbb foruma a decuriok gyülekezetének (ordo) ülései (senacuium). Itt állapítják meg a szolgálatban lévő duumvir elnöklete alatt a város költségvetését, döntik el egyeseiknek ügyes-bajos dolgait, a középítkezéseket, s vevék bírálat alá a hivatalból lelépett polgármesterek ügykezelését. A város dolgai mellett az igazságszolgáltatás okozott legtöbb izgalmat s szerzett ezer bosszúságot az esküdteknek, és ezreket az akkor is jól fizetett ügyvédeknek. A helyi ügyek iránt való érdeklődés, az erélyes, becsületes kormányok alatt sok jó gyümölcsöt teremhetett a nagy közönség, mint egyesekre nézve, s egyik-másik császár egyenesen követelni is látszik azt, midőn környezetüknek legkiválóbbjait küldik a tartományokba, mint Septimius Severus saját testvérét P. Septimius Getát, míg máskor mindenki elfordult a nyilvánosságtól, midőn rosszul választott, vagy épen személyi és aljas szolgálatok jutalma fejében jött-ment ember kezére kerül a helytártóság, mint Macrinus idejében, ki Caracalla gyilkosainak egyikét, a rabszolgaság s borbélyságból consulatusra emelkedett csalót, szédelgőt, Március Agrippát teszi helytartónak. Ilyenkor csak a magánélet és a magán ügyekkel való foglalkozás adhatott élvezetet és időtöltést.

A római családapa a nap legnagyobb részét övéitől elkülönítve tölti el. Kora hajnalban bocsáttattak, be a harmadik kakasszóra, a kapu előtt összegyűlt cliensek, kik pártfogójukat a patronust üdvözölni megjelentek. A házigazda vagyona, tekintélye vagy kedélyállapotához képest fogadja az ingyenélő népet. Sokan kezet szorítottak mindegyikkel, míg mások ridegen, szótlanul fogadják, s üres kézzel bocsátják el őket, és ha valamelyiknek kérelme volt közülök, úgy előbb a nemenclatornak kell megállapítani a személyazonosságot. A büszke nagy urak nem tudtak, vagy nem akartak megemlékezni róluk. De ez nem is csodálható, hiszen egy római dinasztiának néha öt-hatezer védence volt. Utánuk" az ügyvivők, a gazdasági tisztviselők, a házmester, a mesteremberek fogadják uruk rendeletéit. Ezzel elérkezik a curiába, vagy tribunalba menetel ideje, s a gazda magára öltvén fehér tógáját, megindult a fórumra.

Közben a ház udvara is megélénkült, a háziasszony is hozzálátott teendőihez, ő cselédjeit, rabszolgáit fogadja először, még pongyolában. Kiosztja a napi rendet, utána néz a megelőző napon végzetteknek, majd betekint a konyhába. S ekkor még alig virradt, de a dolog sürgős, mert a házaló zöldségárúsok, a kofák, majorsággal, tej és vajjal már megindulván, egymásután nyitnak be a hátulsó kapun, nagy ékesszólással ajánlgatva, dicsérve cikkeiket, lehetőleg nagyra szabja az árát mindennek. Erre sűrű alkuvás a válasz, majd alkalomadtával egy kis szóváltás is, de végre mégis megkötik a vásárt, s a háziasszony valódi örömmel, sőt. diadalérzettel viteti konyhájába a kosarak tartalmát. De így nem fedezhet még minden szükségletét, kimegy a piacra is vagy kiküldi cselédjét, megszámláltál! adva kezébe a sesterciusokat, quadransokat. Ezalatt a gyermekek is ébredeznek, a nagyobbak már maguk is fölöltöznek, de a kissebbeknek még segíteni kell.
A gondos jó anya megteszi még ezt is, s mire behozzák a reggelit, mézes kenyér, sütemény, sajt, készen vannak mindnyájan. Ezután megkezdődnek a villásreggeli előkészületei. Ha a házigazda foglalatossága olyan, hogy otthon tölti az egész napot, úgy ő is részt vesz benne, különben csak az iskolából éhesen hazakerült gyermekek s a házi asszony övéivel. A sajátképi ebéd (cena) estefelé van. Erre haza érkezik a ház ura is, elvégzi teendőit a fórumon, s megfordult már a fürdőben is, mire otthon megterítettek.
E cena néha nagy gondokat okozhatott az úrnőnek, kivált, ha sok a vendég. Az ínyencség ugyan távolról sem volt oly mérhetetlen, mint a köztársaság végső tizedeiben, s Augustustól kezdve Vespasianusig, de azért még elég követelőző. Rómában egy főpapi ebéden a következő fogásokat tálaltak fel: tengeri sün, nyers osztrigák a mennyi tetszett; pelorisi csigák, venus-kagylók, fekete rigó spárgával, hizlalt tyúk (poularde); pelorisi osztrigák fekete és fehér, tengeri tulipánnal; ismét venus-csigák, fügemadár (billegény) édes csalánnal, kecske comb, vaddisznó comb, hizlalt tyúk lisztbe hengergetve, füge madarak, kürt és bíborcsigák. Erre következett a sajátképi ebéd, melyet a derék szakács ilyképpen állított össze: sertéstőgy, vaddisznófej, halak, ismét sertéstőgy, vadkacsa főzve, kövérpecsenye, köttés, picenumi kenyerek.

Ily ebédeket ugyan Apulumban még a helytartó is alig rendezhetett a tenger nagy távolsága miatt, de a csigákat kivéve elkészíthették azt bármely úri háznál. Csak a köttés és a picenumi kenyerek előállítása igényelt hosszabb előkészületet. A köttéshez őszi búzát használtak, melyre naponként ötször-hatszor újított friss vizet öntenek, addig áztatják, míg péppé lágyult, ezután áthajtják fátyol szitán vagy sűrű szöveten, élesztővel bekent téglákra öntik s megszárítják a napon. Cato receptje sokkal egyszerűbb.
A faedényekbe tett tiszta búzára naponkint kétszer öntenek friss vizet tíz napig, ekkor áttörik szitán, s aztán tepsikbe téve a napon megszikkasztják. E primitív ételt, mely itt-ott hazánkban is divatos Chiosban találták föl. Az általánosan kedvelt, szinte nyalánkságnak tartott picenumi kenyeret, tarbúza lisztből készítik. Tésztáját kilenc napig hagyják lágyulni, midőn mazsola-szőlőlével feleresztve meggyúrták, és kiszakasztják, cserépfazekakban kemencébe rakták. Csak akkor tartják sikerültnek, ha a fazék, melyben sültek, elpattant. Asztalra e süteményt csak tejbe áztatva adják.

A háziasszony rendezvén a prandium dolgait, teljes toilettet öltött, s az oescusba ment hazavárva gyermekeit, fogadva vendégeit, kik rendesen hat-hét óra között (10-12 óra a mi számításunk szerint) érkeztek, vagy pedig ő indult el, módjához képest, hordszéken, vagy gyalog. Hazatérvén, a családnak honn lévő tagjai asztalhoz ülnek, vidám csevegés, vagy komoly beszélgetéssel fűszerezve a legtöbbször elég egyszerű villásreggelit.
A cenát jóval későbben tálalták föl, rendesen kilenc-tíz óra, de néha 10-11 között, akkor, midőn a ház ura is otthon volt. Ha az ebéd családi, úgy mindig ő foglalja el az első helyet, ünnepélyeknél pedig a legmagasabb rangú telepszik az asztal baloldalára helyezett legelső pamlagra, míg a házigazda nejével s egyik fiával az átelleni oldalon heveredik le.
A letelepedést a gazda által mondott asztali áldás előzi meg, mire gyors egymásutánban hordják föl az ételeket, előbb a könnyebben emészthetőket, majd a zsíros és nehéz, de egyszersmind tápláló fogásokat. Az utolsó tál elköltése után a házi úr által adott jelre elcsendesedik az egész társaság, s a Laroknak bemutatják az ételáldozatot. Ezzel a nők, gyermekek eltávozván az asztaltól, megkezdődik a gyakran késő éjszakáig nyúló iszogatás, de megtörténik néha az is, hogy az ég pírkadása, a cliensek gyülekezése oszlatja szét a vendégeket.

A családi ebéd az ételáldozat bemutatásával befejezeződik, a gazda övéinek, családjának, gyermekeinek szenteli a nap hátralevő részét, és méltán, mert a római apának nagy előjogai s állami kedvezményei voltak: «Neked meg vannak az apák előjogai, írja Juvenalis be vagy írva az államkincstár jegyzékeibe, akadálytalanul örökölhetsz, elfogadhatsz bármely hagyatékot, s még az állam illetékeire is igényt tarthatsz; ha hivatalra pályázol, előnyöd van a többi jelölttel szemben, és mint tisztviselő, előnnyel bírsz társaid fölött.»

Részint ez előnyök miatt öltött az egész ház ünnepi színt, midőn a gazdának fia született; az ajtókat, kapukat ilyenkor virágokkal díszítik föl, s ha gyászban voltak, rögtön letevék azt, összegyűjtik a rokonokat, barátokat és fényes lakomát tártának Juno tiszteletére, hogy adja vissza mielőbb a fiatal anya egészségét. Nyolc nappal később, ha leányka örvendezteti meg a házat, fiú születése alkalmával pedig a kilencediken következett a gyermekre a «tisztálkodás» napja, midőn a család legidősebb tagja, a nagymama, vagy nagynéni írja Persius kiveszi a gyermeket bölcsőjéből, és megdörzsöli homlokát és ajkait megnyálazott ujjaival, megveregeti mindkét kezével, kívánva, hogy legyen olyan gazdag, mint Licinius avagy Crassus, és rózsákon járjon egész életében.
A szertartás bevégeztével bejegyzők a gyermeket a polgárok anyakönyvébe. S ha nem lett is oly gazdag, mint Licinius, mégis mindig örömmel gondolt vissza a napra, melyen megjelent a világon, és megünneplő tőle telhetőleg. Fehér ruhát öltött annak évfordulóján, vagy legalább a legtisztábbat, ha amarra nem telt, s ajándékokat osztogatott barátainak, kik hasonlóval viszonozzák szíves megemlékezését, meglátogatják mindnyájan, üdvkívánatokkal halmozzák el s résztvevőnek a Geniusának és Larjainak bemutatott áldozatban. «Ne várd írja Ovidius a száműzetés szomorú napjaiban hogy születésnapomon fehér köpeny födje vállaimat, hogy a virágokkal díszített, s tömjéntől, füstölgő oltár előtt fogadalmakat s imákat rebegjenek ajkaim.»

A császárság idejében a gazdag előkelő házak úrnői gyermekeiket rendesen dajkákra bízzák, kik aztán pillanatra sem hagyják el a bölcsöt, lassankint fontos, nélkülözhetetlen és befolyásos személyek lőnek, hűséges kísérői a növekvő úrfinak, kisasszonykának, s mindvégig gondviselőik még a legzivatarosabb időkben is. Nérót és Domitianust dajkáik temetteték el, megmentve földi részeiket a gúny és meggyaláztatástól. De a dajkáltatás nem volt általános, különösen a provinciákban nem, hol legtöbb esetben maguk az anyák foglalkoznak kicsinyeikkel.

Ha a gyermek fölcseperedett, ügyes tanítót választának melléje, vagy iskolába adják, s ha még erre sem telt, legalább óvakodtak a rósz példa-adásától. A nevelésnek ama nagyfontosságú elvét: «maxima debetur puero reverentia a gyermeket a legnagyobb tisztelet illeti meg.»

Juvenalis írta lé ugyan legelőször, de azért érezte, tudta azt minden intelligens ember, s a szerint rendezé be. házát, hogy óvja, védje gyermekeinek gyöngéd, minden benyomást elfogadó, befogadó kedélyét, melynek tisztasága, nemessége hatással van szülőikre is. Hiszen ugyancsak az idézett satyricus mondja: «hogyha vétkezni akarsz, ellenáll kis fiad.» a S hol egyszerűség, tiszta erkölcsök uralkodtak, ott komolyan s szigorúan nevelik a gyermekeket. A családi élet tisztasága, fegyelme készíti elő őket a közélet szigorú rendjére, s az apa iránt való tisztelet és őszinte szeretet mellett, korán beléjük oltják a törvények tiszteletét is.

A fiuk tizenöt-tizenhat éves korukban emberedni kezdvén letevék gyermekruhájukat talizmánjukat (bulla) felajánlják a házi isteneknek, játékaikkal együtt és komoly munka után láttak. A szegény szülők fiai mesterséghez fogtak a gazdagokéi pedig valamely jogtudós vagy ügyvéd irodájába léptek be gyakorlati tanfolyamra, vagy épen a helytartó kíséretébe osztottak be, elsajátítandók a tudományokat s a kormányzás titkait. De az önállóság még nem menti fel őket az atyai hatalom alól teljes érvényben maradt az fölöttük, míg az atya nem mondott le róla, még házasságuk után is, midőn maguk is családot alapítanak, de még akkor is, midőn már magas rangot viseltek a közéletben, s tartott a percig, melyben az apa örök nyugalomra hajtja fejét.

Hasonló gonddal nevelik a leányokat is. Megtanítják őket szőni, fonni, varrni, sütni, főzni, szóval mindarra, minek gyakorlati hasznát vehetik majdan. A jobb módú házakéi nyilvános iskolába járnak mint a fiúk, vagy külön tanítójuk van, ki föltárja előttük a görög és latin irodalom szépségeit, tanultak zenét, táncot, éneket is tehát elsajátítják ama művészeteket is, melyekkel legkönnyebben lehetett férjet szerezni mondja a rósz nyelvű Statius. Elérvén tizennégy-tizenöt éves korukat, eladóknak nyilvánították őket, s a gondos anyák mindent elkövetőnek, hogy leányaik lehetőleg szerencsésen válasszanak. De ez sokszor nagyon nehéz volt, mert az anyagias korszellem vagyont kívánt s keresett mindenkinél, de főképen az eladó leányoknál.
Nehéz volt a választás a férfiaknak is, különösen a provinciákban, hol a régi babonák jóformán teljes erejükben éltek, Maximus szerint pedig szerencsésen csak akkor mátkásodhatott el az ifjú, ha a hold a nyilas, halak, vagy vízöntő jegyében volt, de midőn a kos és bika jegyében futotta pályáját, úgy mi jót sem várhatott, a némáéi oroszlán idejében választott feleség pedig mérges, indulatos, sőt verekedő. Szerencsés napot kell-e tehát bevárni, hogy a nagy esemény megtörténhessék, melyet nyomban követett a megkérés és eljegyzés. Ezt a vasból készült egészen sima karikagyűrűk kicserélésével szimbolizálták.

Az esküvőre hasonló körültekintéssel jelölték ki a napot, mely megállapító az új háztájat, mely Pilumnus és Picumnus ünnepe. Amaz legnagyobb a manesek között, ez a mátkapárok védője. S míg ezeket ajándékokkal halmozók el, az ellenséges isteneket: Ceres, Apollo és Bacchust tömjénfüsttel, bőr s mézzel iparkodtak megengesztelni. A házi istenek oltárain már kora reggel megkezdődtek az áldozatok, a ház kapuját fehér lepellel vonták be, s feldíszítik e nagy napon az egész házat. Végre megkezdődtek a szertartások. Bemutatók a véres áldozatot, s az állat epéjét messze vetik az oltártól, hogy soha semmi sem keserítse az ifjú párt.
A mennyasszony öltözete valódi allegória: fejét narancssárga, hátul a térdhajlásig érő fátyol flammeum födte, ez alatt fehér tunica, az ártatlan tisztaság jelvénye, magas, nyíl alakú tűvel átszúrt fejdísze az alázatosságé, a vasfűkoszorú a termékenységé, a gyapjú őv az egyszerű erényes életé.
A sajátképi szertartás legtöbbször papi segédkezéssel történt; a menyasszony és vőlegénye fátyolozott arccal ülnek egymás mellett, míg a pap bemutatja a tej, bor és mézáldozatot; ezután elfogyasztják a mézeskalácsot, mire a pap egymásba tévén kezeiket, bevégzi a ceremóniákat. Ezzel megered a mulatság s tart estig, mikor az ifjú pár elvonul otthonába. Kapujok előtt megáll egy perezre a férj, hogy neje elmondhassa a szokásos szavakat: «ubi tu Gaius ego Gaia,» s ezzel belépnek a házba és az ifjú asszonyka átveszi birodalmát, meg van alapítva az új család, melyet a törvényhozás oly erős törvényekkel sáncolt el, hogy megvédje és biztosítsa az államnak legfőbb létalapját.

Az utcák élete már hajnal előtt kezdődik. Legelsők a cliensek, kik külvárosi apró fészkeikből megindulnak pártfogóik házai felé, mielőtt szürkülődnék. Hajnalban nyílnak meg az üzletek is, a mesteremberek apró boltjai és teljes lesz az utcái zaj, midőn a kikiáltók a duumvirek vagy decuriók határozatait közzéteszik, midőn a kengyelfutók cifra öltözetben, kezükben pattogó ostorral, nagy lármával szólítanak; mindenkit kitérésre, a fényes kísérettel járó nagyúr vagy úrasszony hordszéke elől. Emitt lakodalmi menet indul meg, amott temetés megy a Via Sacra felé, néha oly pompával, hogy diadalmenetnek is beillenék. Máskor az utcaszögleten csavargó bűvész, szemfényvesztő mutogatja magát, vagy szájas rhetor állítja föl székét, s lehetőleg lármás reklámmal szólítja föl a közönséget itt vagy amott tartandó előadásának meghallgatására.
Az utcai élet rendkívül érdekes és tarka lehetett, sokkal mozgalmasabb mint modern városainké, mert a római, ha csak nem, akadályozók az idő viszontagságai, jóformán mindent az utcán végzett. Az iskolák bolthelyiségekben voltak elhelyezve, s a mesterek, sokszor kiérdemült veteránok nagy zaj és lármával tanítják az apróságot a latin vagy görög abc-re, a tudományok elemeire, s ha valamelyik figyelmetlen volt, vagy csínt követett el, úgy az utcán, a publicum szemeláttára büntetők meg.

Hasonló nyilvánossággal dolgoztak a kézművesek, gyárosok, mint P. Aelius Celsidius és Julianus, kik munkásaikkal együtt szentelnek fogadalmi követ Jupiter Optimus Maximusnak, vagy Mestrius Martinus festő és szobafestő, ki a maga és övéi jóvoltáért saját költségén állíttatja helyre a Fanum Dominarum-ot. A boltok fölött mindig ott van a tulajdonos cégje, műhelyének, üzletének vagy foglalkozásának jelzésével, pl. DIOGENES || LAPIDARIVS. Diogenes kőfaragó stb.
Az előkelő főutcákon, a vásártéren a legelőkelőbb kereskedők foglalnak helyet, a sarkokon az apró árusátrak, a mellékutcákban a szerény iparosok, akik két kezük munkájával keresik kenyerüket, s ama üzletek, melyeknek árt a nyilvánosság és világosság. A kisboltokat másod, harmadrendű áruikért, vagy éppen ószerükért a szegény, egyszerű nép keresi föl, míg a jómódúak és gazdagok a főutcák s vásártereken fedezik szükségleteiket. Itt "van kiállítva a színe-java mindennek, itt van a rabszolga vásár is, mely az ókorban a legjövedelmezőbb, bár nagy kockázatokkal járó üzletek közé tartozott, s divatos volt az imperiumnak egész óriási területén.

A rabszolgák állványokon voltak elhelyezve, lehetőleg olyan öltözetben, hogy testi tulajdonságaik, a nők szépsége és üdesége, a férfiaknak izomereje lehetőleg kitűnjék. Nyakukra kicsiny falapocska volt erősítve, nevük, életkoruk, képességeik, tulajdonságaik stb. leírásával; a tengerentúliaknak, tehát az ázsiaiak, s afrikaiaknak ezenkívül alsó lábszáraik is fehérre voltak festve, hogy a közönség azonnal fölismerje őket. Áruk tulajdonságaik, életkoruk, erejük, szépségük, képességük stb. szerint változott, s egy-egy tudományosan képzett rabszolgáért száz és százezer sesterciust is elkért s néha kapott is az élelmes tulajdonos.
A legnagyobb árakat természetesen a fővárosban érték el, ott lakván a dúsgazdagok, s odavitetvén az emberárúnak színe-java, míg vidékre már a másodrendűek kerülnek, a provinciák vagyoni állapotának megfelelően, vagy pedig csak helyi árúk vannak forgalomban. Az Alburnus Maior szomszédságában feküdt Kartoban Maximus, Bato leányát a hatéves Passiat 205 dénárért veszi meg Dasius Vérzőtől, oly föltétellel, hogy a gyermek egészséges, nem lop, nem szökevény és csavargó.
A canabában, melyből coloniánk fejlődött, két ily rabszolgavásárlás emléke, illetőleg oklevele maradt fenn: Dasius Breucus, Bellicus Alexandertől a görög nemzetiségű fiút, Apalaustust 600 dénárért veszi meg, szintén kikötvén, hogy a gyermek ne legyen szökevény, csavargó stb.; a második esetben Claudius Julianus a XIII légió egyik közlegénye szerez rabszolganőt, de álljon itt a szerződés szövege égési terjedelmében: C. Claudius Julianus a Légió XIII. Gemina-nak, Claudius Marus centuriájába osztott közlegénye megveszi és hatalmába veszi a Theodote nevű vagy azt, ki más nevet visel cretai asszonyt, Claudius Philetustól 420 dénárért Alexander Antipater hitelére. Az asszonyt a fentebb, említett vevőnek egészségesen adták át.
És ha az asszonyt, kiről szó van, más igényelné vagy bírná is, az említett vevő őt, s minden tulajdonát használhatja s bírhatja jogosan, bár mennyi legyen is; vagy ha abból valami a mi nem lett volna szabad, elvétetett volna, Claudius Julianus, a fentebb említett légió katonája leolvasott pénzéért visszaköveteli, s Claudius Philetus hittel ígéri, hogy visszaadja. Ezért kezességet vállal Alexander Antipater. Claudius Philetus kinyilatkoztatja, hogy a fentebb említett asszonyért a 420 dénárt, az előbb említett Claudius Julianus katonától megkapta.
Kelt a XIII. légió canabájában október IIII. nonáján Brádua és Varo consulok idejében. (160. okt. 4-én.) Az aláírások a következők: Valerius Valens a XIII. légió közlegénye, Cn. Varus A ... Aelius Dionysius a légió veteránja, Julius Victorinus, Alexander Antipater, Claudius Philetus az eladó.

Nagy körültekintéssel kötik tehát ez üzleteket, s ez óvatosság jellemzi a rómaiaknak minden birtokjogi, vagy jobban kétoldalú szerződéssel járó ügyletét.

A pénzforgalom, miként a vásárlások bizonyítják, eléggé élénk lehetett, s a készpénz mégis nagyon drága, míg az ingatlanok meglehetősen olcsók. De ez egyenesen a pénz, vagy jobban a nagyobb tőkék ritkaságának, vagy félénkségének tulajdonítandó.

A pénzkölcsönzést egyes apró tőkepénzesek gyakorolják, s ezek között első sorban Julius Alexander említendő, ki Sarmizegetusában állami építkezéseket vállalván, téglagyárat alapít, melynek bélyegjei a 158. évi consulok neveivel: Tertullus és Sacerdos látják el. A fővárosban lebonyolítván üzleteit, pénzét jobban értékesítendő, vidékünkre teszi át lakását, s Alburnus Maior, Deusara stb. megszorult bányászainak adogat kötelezvényekre borsos, 3,65 %-os kamattal. Így vett tőle kölcsön Anduenna Batonis 140 dénárt, 162. junius 20-án naponként 1% kamatra; Alexander Garus fia, 162. október 20-án 60 dénárt, 30 napi lejárattal, ugyancsak napi 1%-ra.

Jó kelete van a zálogkölcsönüzletnek is, ezért Alexanderünk Deusarában Cassius Frontinus (Palumbus)-szal közös üzletet alapít, s az érdektársak a következő, mindössze negyedévi tartamú szerződést kötik, tél idején, tehát akkor, midőn a szegény bányászok között a legnagyobb a szükség: «Cassius Frontinus és Julius Alexander zálogkölcsönző társulatot alapítanak Pudens és Polio consulok évébe (166. év) december 23-ától, a következő évi március 28-ig, s a mi nyereség vagy veszteség az üzletből származik, egyenlő arányokban osztatik meg. Ez üzlethez Julius Alexander leolvasott 500 dénárral járul, míg Secundus, Cassius (Frontinus), Palumbus rabszolgája és ügyvivője 267-el ...
Ha az üzletben valakit csaláson érnének, egy as-ért egy dénárt fizet, egy dénárért húszat a másiknak. Az idő lejártával elszámolván az idegen pénzt, s a fentebb említett összeget, azon a mi marad, osztozni tartoznak, s hogy ez úgy fog megtartatni, a mint megköttetett, megerősíti Cassius Frontinus és Julius Alexander. Ez ügylet megkötéséről két egyenlő oklevél íratott alá.» E szerződést később meghosszabbítván, Lossa nevű új társat vesznek 50 dénárral. Úgy látszik, hogy az első elszámolás jól ütött ki.

Az ingatlanok forgalmának érdekes példáját tartá fönn az Andueia Batonis s Veturius Valens között, egy háznak feléről 159. május 6-án kelt adás-vételi szerződés: «Andueia Batonis (=Bato Andueia-ja; leánya?) megveszi és birtokába veszi 300 dénárért Veturius Valenstől a bemenettől jobbra eső részét a háznak, mely Alburnus Maiorban, a pirusták falujában, Piator Acceptianus és Ingenuus Callistus szomszédok közt fekszik. A háznak ama felét, melyről szó van, kerítéseivel és kerteléseivel, határaival, bemenetéivel, záraival, ablakaival, úgy amint van .... jogosan bírja. És ha valaki a házat, vagy akár egy részét is bírni és használni akarná jogosan, a mi nem lenne szabad úgy Veturius Valens hittel ígéri Andueia Batonis kívánságára, hogy kárpótolni fogja őt. Veturius Valens a ház feléért megkapta a 300 dénárt.... Megegyeztek abban is, hogy Veturius Valens a házért az átalános becslésig megfizeti az adót.

Kelt Alburnus Maiorban, 159. május 6-án, Quintillus és Priscus consulok idejében»

Ha ugyanez az Andueia Batonis vett kölcsön Alexandertől 140 dénárt, úgy a házvétel aligha vált javára. Vagy új üzletekbe bocsátkozott az érdemes asszonyság?

A kereskedelem és ipar székhelye természetesen Apulum volt, de közvetlen adataink nem maradtak fönn. Azt nem vésték kőre, hogy házat, rabszolgát vásárolt valaki, vagy kölcsönt vett föl. Eme ügyletek okleveleit viasztáblákra írták, azok pedig megsemmisültek, s az itt említetteket is csak a szerencsés véletlen, az, hogy befalazták e féltett kincseket Alburnusnak bányaüregeibe, menté meg. Arról azonban értesülünk, hogy az apulumi provincia kereskedői egyesületet alakítanak s közös ügyvédül tárták Sarmizegetusában Crassus Macrobiust,a s bevonják üzletkörükbe még a távol eső provinciákat is. Egyikük facturát tart Salonában,s Aelius Arrius Alexander pedig Lemnosig terjeszti ki összeköttetéseit, személyesen végezve ügyeit a szép szigeten.
Sok élénkséget adhatott tehát a kereskedelem is a város utcáinak, melyek valóban megkapó látványt nyújthatnak a magukba vonult szemlélőnek vagy utazónak. A tógába öltözött polgár valódi, hamisítatlan «Gravitas Romana»-t igyekezett mutatni, hogy tekintélyt szerezzen önmagának s rangja jelvényeinek. A mindig elegáns, csinos görögök udvarias társalgással igyekeznek mulattatni a velük sétálókat, rósz nyelvű megjegyzéseket sem mulasztva el az átmenőkre.
Mellettük ott láthatók a világ minden nemzetiségének fiai, részben mint katonák az idegen cohorsok egyenruháiban, részben mint letelepedettek, mert a birodalom polgárai egyformán otthon érezhetik és érzik magukat a ködös Brittanniában, mint a perzsa-öbölnek, az imperium fennhatóságát elismert óriási kereskedő városaiban.

Az ünnepnapok képe talán még mozgalmasabb, mikor fényes vallási körmenetek kötik le a tömeg figyelmét, ragyogó játékok, melyeket a helytartó vagy egyesek bőkezűsége adnak a közönség ingyenes mulattatására. Ilyenkor a tribunal és curia csöndesek, kihaltak, a boltok, üzletek, zárva maradnak, s a ki csak teheti, siet az utcára, hogy mit se mulasszon el a látnivalókból. Az úri nép társas összejöveteleinek központja a helytartó palotája volt, s az egyes gazdag emberek házai, mint az Aeliusoké, kik alighanem sokszor versenyre keltek a kormányzók, a parancsnokló tábornokok s procuratorok ünnepélyeivel.

A nyári forró időszakot, mely a szűkén épített római városban, a mi félig keleti éghajlatunk alatt sokszor valóban tűrhetetlen lehetett, az előkelő világ, s a módosabbak fürdőkön födték, melyek közül Dáciában a germisarai (Al-Gyógy), a hydatai (kalán) és ad mediamiak (Mehadia) voltak a legkeresettebbek. Apulum közönsége az elsőt látogatja legsűrűbben, már közelségénél fogva is, és Bassus, Moenita fia, distichonokban énekli meg Germisara forrásainak tündér királynéját:

Hanc fibi marmoreo cassam de monte dicavi
Regina undarnm, nympha decus nemoris
Voto damnasti perfecta quem prece
Bassus Maonitae propter moenia Garmisarae.

A szegény emberek, kiknek nem volt módjukban egyesületekbe lépniük Apulumban is, mint mindenhol a világon, úgy tölték napjaikat, a hogyan lehetett: munkában görnyedve, vagy a tabernákban dobva ki az utolsó quadranst is, mely zsebükben alkalmatlankodott.


Forrás: Király Pál Apulum története.