logo

XXII September AD

A lakosság rendi felosztása

A legelső társadalmi szervezet csak szabad embert és szolgát ismervén, annak megadott minden jogot, míg emezt teljes rabságra kárhoztatja. Idők folyamán e két végletet számos fokozat enyhíti, az egyes osztályok nem állnak többé kasztszerűen elkülönítve - szemben egymással, hanem érintkeznek, sőt összefolynak elegyülnek, úgy, hogy határvonalaikat alig lehet megállapítani. Róma első kormányformája is csak két néposztályt ismert: a patríciusokat és plebejusokat - a szabadokat, míg alárendeltjeiknek nagy tömege rabszolga. Határainak kiterjesztése után, a körülmények ereje által kényszerítve ad jogokat a latinoknak, majd az itáliaiaknak, de csak végtelen küzdelmek után egyezik bele dúsgazdag arisztokráciája, hogy a plebejusok a város, a köztársaság nagyhatalmi állását megalapító és fenntartó néposztály, hivatalképesek és egyenjogúak legyenek a patríciusokkal.
Az egyenjogúsítás megtörténte után a külső megkülönböztető jelek, melyekre a köztársaság nagy súlyt fektetett, eltörlik a római polgárok és latinok ünnepélyes alkalmakkor tógát öltének, innen «togati», míg a civitasszal nem bírók, s az idegeneknek - peregrini - szigorúan meg volt tiltva a rendkívül mutatós fehér köpeny viselése, meg a vastag hüvely gyűrűé is, mely a lovagok kiváltsága és még inkább a senatorok, patríciusok ruháján lévő széles, vörös szegély használata. E két utóbbi jelvénnyel való büszkélkedés, még teljes jogú polgárnak is életébe, vagyonába kerülhetett.
A különbségek, melyek még a nevekben s jogszolgáltatásban is élesen kiütnek, csak a köztársaság idejében s a császárság első századában bírván valódi jelentőséggel, később tünedezni kezdenek, utóbb pedig, midőn Marcus Aurelius katonai, Caracalla pedig 212-ben adópolitikai indokokból tömegesen adományozzák a civitást ,el is enyésznek. Ez időtől a vagyonos lakosság rómaivá lesz, s büszkén viselik e nevet Brittanniától a persa öbölig, a Rajna torkolatától a nílusi Philaeig. Csak az alárendelt községekben tartják fönn az eddigi különbségeket.

A birodalom társadalma azonban az egyenjogúsítás dacára is arisztokratikus, s a szabad születés és ingatlan vagyon által adott vagy inkább szerzett jogokon alapszik. A városok, és ezzel az állam ügyeire, csak azoknak van külsőleg is látható befolyása, akik 100.000, 400.000, 1,200.000 sesterciusl tevő adóalappal bírnak, és ha életük, foglalkozásuk olyan, mely a rómaiaknak nagyon is érzékeny büszkeségét nem sérti, nem alázza meg. Ez esetben az apák jogai átszállnak a fiakra, kik még akkor is megmaradhatnak néha kiváltságaik, szabadalmaik teljes élvezetében, ha elpazarolják is vagyonukat, csak meg tudják őrizni a gravitas Romana-t, a méltóságot. Az imperium mérhetetlen társadalmát alkotó és fenntartó elemeket constatálhatjuk Apulumban is, - majdnem egész teljességükben, - beletekinthetünk annak jóformán minden titkába, - és csak olyannak fogjuk találni, mint bármelyik latin provincia városáét.

A lakosság legalsóbb osztályai a rabszolgák, kiket a római törvény soká, nagyon soká csak tárgyaknak tekintett, megengedvén, hogy életük és családjukkal a gazda, a tulajdonos korlátlan szabadsággal rendelkezzék. Legnagyobb tömegekben a császári és magán uradalmakban tartattak, hol olykor-olykor 10-20.000 szerencsétlen dolgozott naponta végső · kimerülésig - a nagyúr jóvoltáért. Legtöbbje láncra verve végzi megszabott kötelességét. Százával, sőt ezrével lehettek e nyomorultak Dáciában is, bár aligha oly nagy számban, mint Italiában, vagy a régi, gabonatermelő provinciákban.
A kincstári birtokokat itt is ők művelik, s nagy örömmel használják olcsó, jóformán költségbe sem kerülő munkájukat a bérlők is, mint az Aeliusok. A városi, a földesúr palotájában használt vagy alkalmazott rabszolgák élete, nem oly fáradalmas, mint a falusiaké, de sokszor annál keserűbb, közvetlenül szenvednek uraik, asszonyaik kiszámíthatatlan s határt nem ismerő szeszélyeit, kegyetlenkedéseit. Es mégis csak ezeknek volt módjukban helyzetükön javítani, gazdáik jóindulatának, szeretetének megnyerése, vagy gyöngéik ügyes fölhasználása, - de föképen használhatóságok által. Az ilyenek a család tagjainak tekintetének, gyakran együtt étkeztek uraikkal, gyermekeik, különösen, ha a tulajdonos házában születtek, együtt neveltettek az úrfiakkal, kisasszonyokkal. E házi rabszolgák - vernae - sok szabadságot élvezhetőnek, tetszésük szerint vezethetők sokszor a háznak összes ügyeit, dolgait.

A tulajdonosok e házi rabszolgák sorsát, jövőjét - saját érdekükben is - lehetőleg biztosítani törekedvén, megengedték nekik, hogy vagyont gyűjtsenek, üzletet alapítsanak, melynek tiszta jövedelméből egy rész a gazda pénztárába folyt, - tökét gyűjtsenek szabadságuk megváltására. Ha a gazda hivatalt viselt, az alárendelt állomásokat házi rabszolgáinak adományozza, a legtöbb esetben megosztozván járadékaikon. És ezt senki sem tar Iá törvénytelenségnek, mert a köztársaság idejében is így volt, - a császárok pedig szankcionálták a maguk példájával, midőn kabinetjüknek egész kezelő személyzete rabszolga, midőn ezeket küldik a tartományokba is a procuratorok mellé, a bánya-igazgatóságokhoz s minden pénzügyi hivatalhoz. Ilyen császári házi rabszolgák Apulumban Antrocius és Callistus, mindketten dispensatorok. És e császári rabszolgák néha döntő szerepet játszanak még a birodalomnak életbevágó ügyeiben is. Annál jelentéktelenebbek a városok - servi publici - a templomok, alapítványok s kisbirtokosokéi. A városok szolgái, az útcaseprők, hajdúk stb.

A hivataltviselő császári rabszolgák 20-25 évi szolgálat után felszabadulnak még a vidéken is, és mint szabadosok, libertini, élvezik végkielégítésül kapott tőkéjüket, vagy nyugdíjukat. Számuk jelentékeny, különösen Italiában s a latin provinciákban. Apulnniban is sokan lehettek, mert több föliratuk maradt fönn. Közéjük tartozott Carpion - tabularius provinciae Apulcnsis s Avianus subprocurator aurariarum. A fölszabadításokat a magánosok is sűrűn gyakorolták részint hiúság, részint valódi liberalitás vagy jóindulatból.
M. Aurelius Timotheus és Aurelius Maximus jóvoltáért, szabadosuk Euliches fogadalmi táblát szentel Deus Sol, Invictus Mithras-nak. I. Aelius decurio, pontifex s a collegium centonariorum patronusa (városi tanácsos, főpap, s a takácsok egyesületének védnöke) még családi nevét is átruházza Eulhymus-ra; Julia Valeria asszonyságnak szabadon bocsátott rabszolga női: Julia és Junilla az özvegyen maradt férjjel közösen állítanak sírkövet.

A szabadosoknak nincsen polgárjoga, és a «latini iuniani» csoportjába tartozók, még nem is végrendelkezhetnek, bárha a legtöbbször lett volna miről, hisz a «libertinas opes» szinte közmondásossá vált. Narcissus, Pallas, Crispinus milliókat és milliókat halmozónak össze 1 Es a birodalomban kívülük még sokan büszkélkedhetnének ilyen lucullusi vagy crassusi vagyonnal. De a pénzgyűjtés már vérükben volt.
Mint rabszolgák megtanulták és megszokták a munkát, s fáradhatatlanul dolgoztak szabadságuknak megnyerése után is, mit sem törődve az előítéletekkel s várva jutalmat, a hasznot, melyet a büszke, a földművelésen kívül egyéb megélhetési módot nem igen űző nép bőven adott, s bőven engedett szerezni, nem véve észre, vagy nem akarva látni, hogy az a mindenhez hozzáfogó libertin - ki ügyességével megszerző szabadságát - utat tör magának a világban is, s ha nem juthat is politikai jelentőségű hivatalokba, eljut a birtokosok pénzszekrényéig, s ha kiürül az, büszkén nézi le, nagy vagyonúra támaszkodva, az elszegényedett birtokost. Elhatalmasodásuknak ez volt a nyitja.
Tacitus szerint elárasztók Rómának minden tribusát, decuriáját. És aligha volt Apulumban is másképen. A nagy vagyon azonban ha conserválható volt, a libertinek gyermekeinek, különösen ha az apa megtudó kedveltetni magát, lassankint mégis csak megszerző a polgári életet. Beteszik őket kisebb-nagyobb hivatalokba, jogakadémiát végeztetnek velők, s ekkor eljuthatnak a legmagasabb jogászi rangokra, mert Hadrianus óta, majdnem egészen az ő osztályukból kerülnek ki a császári főméltóságok; vagy beprotezsálták őket a decuriók segélyével, az augustalisok közé, s ekkor megkaphatják az ornamenta decurionaliákat, ezeknek birtokában pedig alkalomadtával beléphetnek az ordoba is, mint decuriók. Septimius Asclepius Hermesnek, Aesculap isten szabadosának e nagy kitüntetéshez már megnyílt az út, mert felveteti a colonia augustalisai közé, megkapja a decurionatus díszjelvényeit.

A szabad embereket nem annyira a közjog, mint a közélet két nagy osztályra választá szét: a szegények, és vagyonosokra - humiliores et honestiores, - s a két rend közötti különbség, ha polgári perekben nem is, de bűnügyekben azonnal kitűnt. Amazokat megbotozták, keresztre feszítették, behurcolták az arénába, vad állatokkal való küzdelmekre stb., míg ezek a Lex Porcia védelmét élvezve, még a legnagyobb bűnök esetében is megszabadultak ily kegyetlen lealáztatások és megbecstelenítésektől.
Egykoron a szegényekre is kiterjesztő e törvény áldásait, de amint a peregrinusok nagy néposztálya a polgároknak mindig sűrűbbé és tömegesebbé való adományozása által fogyni kezd, később pedig el is enyészik, a szegényeket nyomják helyükre, s a harmadik században ez átalakulás bevégzett tény, anélkül, hogy az elnyomottakon kívül visszaóhajtaná valaki a régi szelídebb kort. Ezért a birodalomnak, a százmilliót kétségtelenül meghaladó népessége, két, egymástól, a városi közéletben való résztvehetés és a büntetőjog által elválasztott néposztályra oszlott, de a melynek mesgyéi annyira összefolynak, hogy határaik alig különböztethetők meg.
Az kétségtelen, hogy a decuriók, hivatalnokok, s a kik tiszteleti állásokat visellek, a jómódú, teljes joggal bíró családok, a honestiores közé tartoznak, míg a plebejusok, a jobbágyok, kézművesek, napszámosok, szatócsok, mindannyian humiliores. Közülök telnek ki a rabszolgák és szabadosok mellett, az állami és városi aprólékos teendők végzésére szükséges alkalmazottak, a templomok, egyesületek szolgái. De a mindennapi kenyér megszerzésének gondja nem igen engedvén választást a megélhetési módok közt, hozzáfognak ők mindenhez, versenyre kelve még a rabszolgákkal is. Az utakon, köztereken, utcaszögleteken (ölállított, s napról-napra szaporodó áru sátrak, kunyhók rendesen az övék, hol saját termékeiket vagy mások cikkeit értékesíthették másoknak; elmennek napszámosoknak, kézműveseknek, kiknek száma a fényűzés és igények növekedtével mindig nagyobb és nagyobb lesz. E nehéz, bár becsületes élet nem igen lévén mindenkinek Ínyére, a dologkerülők, „csavargó” színészek, gladiátorok lettek, vagy a nagyurak s gazdagok előcsarnokait árasztották el, mint cliensek. E szegény mesteremberek alakítják érdekeik védelmére az ipartestületeket, melyeket mint collegia dendrophorum, utriclariorum, centonariorum, nautarum stb. ismerünk. Személyes oltalmukról patronusok választása által iparkodtak gondoskodni.
Apulumban a patronusoknak gyakran sok baj és vesződséggel járó szerepére az előkelő asszonyságok látszanak különös előszeretettel vállalkozni: mint a hatvan éves korában elhalt Aurelia Placentina, kinek sírkövét védence T. Aurelius Stephaniis állítja «patronae benemerenti» felirattal. Az ötven éves Cassia Saturnina még végrendeletében is kiköti, hogy sírja fölé cliense Cassia Horticilla emeltessen monumentumot. S a hűséges védenc meg is tévé. Ugyanezt teszik a hálás Ulpius Domitianus és Miletus elhunyt pártfogójuknak Claudia Marianak emlékére «optima patrona»-nak magasztalva őt.

A humiliores és honestiores között a közvetítő kapcsot az «augustalis»-ok testületé képezi. E félig papi, félig világi rend Augustus császár idejében keletkezik, midőn az imperator birodalmának elernyedt vallásosságát új életre ébresztendő, számos régi kultuszt elevenít fel, közöltök a Lares tiszteletét az álak találkozási pontjain (compita). A kultuszt biztosítandó külön papságot alapít, négy-négy papot rendelve Rómának mind a kétszázhatvanhárom városrészébe (vici), kiket a negyedek lakói újra választának minden évben. S ezzel a régi arisztokratikus, papi collegiumokkal ellentétül, a népies kultuszok részére plebejus derűst szervezett, kapcsolatban a császártisztelettel, mert a «Lar» a római családban a legelső ős, vagy pedig az, kit a háznépnek leginkább áll érdekében kiválóan tisztelnie. Ily tiszteletben csak a legnagyobb földi úr, a császár részesülhetvén, képe vagy szobra oda helyeztetett a többi «Lar» közé a házi szentélyekben éppúgy, mint a keresztutakon. Ekként az új isteni tisztelet a császári hatalom, méltóság erősítésére, dicsőítésére irányult. És Augustus helyesen számított, mert mélyen behatván az a nép alsóbb rétegjeibe, a caesarismusnak oly szilárd s nagy terjedelmű alapot rakott, hogy azt nem ingathatták meg többé sem társadalmi válságok, sem forradalmak.
Az új papirend a császár és házának tiszteletére rendelt ünnepélyekkel együtt rövid néhány év alatt annyira népszerűvé lett, hogy Itáliában s a latin provinciákban alig volt önkormányzattal bíró város, mely meg ne honosította volna, saját szükségleteihez, igényeihez idomítva át annak (óvárosi szervezetét. Jogkörük alapjában a vidéken is ugyanaz, mint. Rómában, de sok helyén jelentékenyen kibővíttetett, - az pedig átalános volt, hogy ők, mint a «Magistri Larium» saját városnegyedük ügyeit vezetik; - azért az ordó által választott elöljáróik a «Seviri Augustales» papi minőségükön kívül polgári tisztviselők is, kik a rend és béke fenntartói, s békebírák a szegény nép kicsi és nagy bajaiban.
E kettős tiszt testületüket a nép előtt nagy tekintélyre juttatván, a misera plebs contribuens szemében nem kisebbek, mint az arisztokraták flamenjei, pontifexei. De éppen ez a kettős qualificatio hozza oly közel őket az ordohoz, hogy utóbb majdnem egyenrangú testületként szerepelnek. Így 140-ben, Domitia egyik szabadon bocsátottja 10,000 sesterciust adományoz az ordo decuriarum s a seviri augustaliumnak, hogy a pénz kamatjaiból minden év februárjának 111. idusán (= febr. 11.) a decuriók s seviri augustalium közös lakomát tartsanak.
Az előnyös vagyoni helyzet pedig elenyészted vagy legalább is jelentékenyen mérsékeli a teljes civitast élvezők s az auguslalisok közli társadalmi különbségeket is. P. Aelius Syrus, kinek módjában volt Aesculapius és Hygianak fényes templomát 30 láb hosszú előcsarnokkal bővíteni ki, kétségtelenül átalános tekintély és köztiszteletnek örvendhetett.1 Számuk nemiévén meghatározva, sokan voltak mindenfelé. Városunkban sok föliratuk maradt fönn. Sarmizegetusában volt külön templomuk is, melynek restaurálását M. Proc. Niceta duumvir, flamen saját pénzén kezdi meg, de csak fia M. Proclus Regulus decurio stb. fejezi be.
A honestiores közé tartoznak a «possessores» ház és telektulajdonosok, kiket gyakran meghívnak az ordo tanácskozásaiba is. Ilyenek a «honesta missióval» kitüntetett veteránok, a város által alkalmazott tanítók, tanárok, orvosok stb.

Legmagasabban az ordo tagjai állnak, a tiszteleti és rendes tagok, mint betetőz a rendiségen alapuló városi szervezetnek. Amazok a város patronusai előkelő nagyurak, kik a városért már sokat tettek, vagy még sokat tehetnek. S e címet megtiszteltetésnek tekinték még Róma senatorai is. Számuk nincs meghatározva. Az itáliai Canusiumnak Kr. sz. u. 223-ban készített albumán harmincketten vannak, s clarissimi viri, tehát senatorok mindannyian.
A patronatust a decuriók gyűlése adományozza, a duumvir = polgármester előterjesztésére: Genetiva Júliában szavazattöbbséggel, ha legalább 50 decurio van jelen, míg Malacaban a tanácsurak kétharmadának kellett a fontos ülésben résztvennie. A választás eredményét erre kihirdetek, s ha megerősítette a császár, úgy lehetőleg fényes küldöttség nyújtotta át a díszoklevelet.

Apulumnak eddig csak egy patronusát ismerjük P. Aelius Marcellust, az Aeliusok messze elágazó hatalmas családjának előkelő tagját, kinek befolyása és jótékonysága messze túl terjed a provincia határain feliratunk szerint ő egyúttal «patronus civitatium Foroflaminiensium Fulginatium et Iguviorum» is. Hivatalos címe vir egregius - tehát nem senator.
De találkozunk e nagy családból senatori rangú főúrral is. Ez P. Aelius Gemellus, vir clarissimus, ki sokat, nagyon sokat tehetett a város szépítésére, a közjóllét emelésére, ki semmi áldozattól sem riadva vissza, saját költségén épít a nagy közönség használatára közfürdőt, s midőn azt felavatják, oltárt szentel Fortunának.

A senatori rangúnk Róma város polgárai mindnyájan, s mint első birodalmi rend, a császár közvetlen fennhatósága alatt állnak. Utánuk a lovagok következnek, s osztályuknak feje, a legelső lovag, mindig a trónörökös. Rendjük nem lévén Rómához és Itáliához kötve, el van terjedve az egész imperiumban, és a provinciában ők teszik a sajátképi arisztokráciát. Eredeti censusok elég magas volt, de a hosszantartó polgárháborúk, a Nero halálai követett véres zavarok idejében tömérdek selejtes elem csúszott közéjük, szabadosok, sőt rabszolgák is, úgy, hogy a császárság első századának leteltével, osztályuk már teljesen elveszti tekintélyét.
A széles, vastag aranygyűrűt viselheti minden némi társadalmi súllyal bíró ember, s használhatták e címet az egykor gazdag lovagi családok gyermekei is, anélkül, hogy valaki kereste volna censusukat. De a császároknak arisztokratikus politikája nem szívesen nélkülözvén a régebben oly tisztességes elemekből állott rendet, újat szervezett helyette, „equus publicus”-szal tüntetve ki a személyes érdemeket szerzett s a törvényes adóalapot kimutatni tudó birtokosokat. Ez új osztály szigorú, tekintélyében napról-napra nőtt, s az equus publieus-szal bírók sohasem mulasztják el felirataikban e minőségük megemlítését.
Apulum gazdagságát Mustrálja tehát, ha gyakran találkozunk e címmel. Viselői tekintélyes emberek mindnyájan. D. Aelius Strenuus Augustus oltárának papja, Sarmizegetusa volt polgármestere és augurja; e papi tisztet viselte Apulumban is; Drobeta város tanácsosa; az apulumi ácsok, hajósok, takácsok egyesületének védnöke, s az állami uradalmak, sóbányák és vám bérlője. I. Aelius Antipater Julianus Genialis, Apulum tamicsosa, quinquennalis polgármestere. Sokan vannak az egyszerű lovagi rangúnk is - eques Romanus, és közülük többen tekintélyes állásokat töltenek be, mint: I. Aelius .Julianus Apulum flamenje és polgármestere; I. Aelius Rufus ugyanaz; I. Aelius Silvanus polgármester, sacerdotalis; T. Varcnius Sabinianus, mint lovas leszolgálván katonakötelezettségét, Ibimen Laurentinus lesz, ugyanez Sarmizegetusában, Apulum, és a fővárosnak tanácsosa; C. Nuinin. Gertus Apulum augurja, a collegium labrum és dendrophorum patrouusa.

A városi főhivatalokat viselt polgárok a quinquennalis duumvirek, duumvirek aedilisek, quaestorok, ha megválasztásukig nem voltak tagjai a tanácsnak, úgy évük lejárta után ők is azok lesznek - hivatalból. Hasonlóan a főpapok, kik a császár oltárának papjain kívül - előbb mindnyájan városi tisztviselők.
Ez érdemes urakból álló sorozatot az egyszerű - hivatalt még nem viselt decuriók - pedani, miként a cunusiurai album nevezi őket - zárják be. Közöttük veteránokat is találunk: C. Sentius Flaccust a Legio XIII. Gemina Martia Victrix veteránja; A. Manlius Verust - a XV. legio kiérdemült signiferje: és L. Valerius Rutust, a nyugalomba vonult consuli beneficiariust.

Az Ordoba van egyesítve ekként a város lakosságának színe-java, szellemi és vagyoni arisztokráciája, az egyetlen tényező, mely valódi hatalmat gyakorol a város összes ügyeiben, - részint mint kezdeményező, rendelkező s végrehajtó, részben pedig mint ellenőrző közeg. Nagyon helyesen ítéli meg tehát Justinianus császár a birodalomnak régi szervezetét, midőn egyik novellájának bevezetésében így ír: «Az államunkat alapító férfiak szükségesnek tárták, hogy a városok közügyéit, a zárt testületbe egyesített tekintélyes polgárok - viri nobiles - igazítsák.»


Forrás: Király Pál: Gyulafehérvár története