logo

XXV Februarius AD

A lakosság nemzetiségi viszonyai

Róma arisztokratikus szervezetének rendkívüli erejét, életképességél, legjobban az bizonyítja, hogy keretében békésen megfért egymás mellett oly tömérdek nemzetiség, sőt együvé tartozónak tekintő magát, s érzi mindannyi a perctől kezdve, midőn Traianus a birodalomnak utolsó európai szerzeményét, a világ minden részéből ide parancsolt telepesekkel benépesítő, pótolva a régi lakosságot, melyet a véres háborúk annyira megritkítanak, hogy feltűnt még az ellenségeik pusztulásával édes-keveset törődő rómaiaknak is. A gyarmatosítás, betelepítés megadóztató világrészünknek jóformán minden népét Brittaniától, Belgicától Hispániáig, a Fekete sőt Kaspi-tengerig. S a milyen tarka a polgári lakosság, éppoly vegyes a helyőrség.
A légiók: a XIII. Gemina, az V. Macedonica főhadiszállásaik területén, amaz Pannóniában, emez Moesiában soroztatván, áthelyezésük alkalmával kelta, thrák elemekből állnak, s a tartománynak katonai főpontjain állomásozva, a római haderőnek társadalmi hatásánál fogva is fontos, és csak válságos pillanatokban mozgósított magvát képezik, míg a segédcsapatok a folyton mozgatható, s a szükséghez képest a fenyegetett, területekre helyezett véderőt, a tényleges működésben lévő sereget, és ez a rómaiaknál egyenlő a harcra való teljes készültséggel. Legnagyobb részük már a hódítás alkalmával rendelik Dáciába, Traianus onnan válogató össze ezredeiket, honnan épen lehetett. Ezért a különös jelenség, hogy békés egyetértésben találjuk egymás mellett a britt és ituraeai, a germán és mór csapatokat, a batav és numidiai lovasságot.

A Kr. u. 43-ban meghódított, de még Titus és Domitianus alatt is lázongó Brittannia fegyverfogható, erőteljes, harckedvelő népét a császárok nagy előszeretettel ujoncoztatván, csapataikat a messze fekvő, s állandóan tekintélyes haderőt igénylő tartomány békéje érdekében rendesen külföldön alkalmazók, ott ahol a bennszülöttek nem fajrokonaik, hol a folytonos elfoglaltság nem hagyott időt nekik csöndes ábrándokra, melyeknek mindig nyomában jár a majdnem . legyőzhetetlen honvágy, hűvös völgyeik, zordon bérceik után. Traianus a polgárjogot kapott brittek első cohorsát (Cohors I Brittanica miliaria civium Komanorurn) az alsó-kosályi táborban helyezi el; egy kisebb osztályuk pedig Germizarában (Al-Gyógy) állomásoznak.
Csapatjuk a második század végéig tartózkodván itt, veteránjaik a Szamos és Maros partjairól aligha térnek vissza többé nagy szigetükre, hová csak ifjúságuk emlékei őrzik őket, míg Dáciához a tértikor keserves küzdelmei, talán dicsősége kötik, családjaik s ama kis ház és darabka föld, melyet a Caesarok kegyelme adott nekik, midőn hosszú huszonöt vagy harminc év után letéve fegyvereiket, csöndes nyugalomba vonulnak. Galliai rokonaik is kezdettől fogva szolgálnak a tartományban.
Hadrianus március 22-én bocsátja el veteránjait. És e derék keltákat teljesen ide szoktatván a viszonyok; első cohorsuk az ő ivadékaikból újoncoztatik és «Dacica» melléknevet kap, később pedig lovasságukat a pannonokkal, majd a bosporusiakkal3 osztják egy ezredbe (ala). így lassankint jelentékeny polgári elem képződhetett, mely befolyást gyakorolt a közéletre is. A Gallia Belgicából származott T. Cabins Ibliomarust Apulum canabaja decuriónak választja.

Déli szomszédjaik az iber hispanok már tömegesebben vannak, - talán a hispan eredetű hódító azzal is ki akará fejezni spanyoljai iránt való előszeretetét, hogy föltűnő nagy számban alkalmazza őket az új tartományban, melynek megszerzését világeseményként ünneplék az egykorúak. Hispania őslakói, az iberek törzsének nyelve az eddigi kutatások alapján még nem sorozható be a főnépcsaládok közé, csak annyi a bizonyos, hogy nem tartozik az árjákhoz, mert ragozó. Hajdan jóformán átalános volt az egész félszigeten; csak a déli partokon Cadix és Granada között uralkodott a punoké, de befolyásuk a rómaiak előhaladásának arányában csökken s lassanként el is enyészik, majdnem nyomtalanul, a nélkül, hogy észrevehető befolyást gyakorolt volna a benn-szülöttekre.
Annál jobban hatottak az éjszakról, Aquitania és Gallia Narbonensisből betóduló kelták. Némely területeket annyira amalganisáltak, hogy az imperiumban átalános lett a keltiber elnevezés. És ez talán még elősegíti a latin civilizáció terjedését, mert a császárság idejében csak elszigetelt vidékeken maradt fönn a régi nyelv és nemzetiség. Az iberek sötétbarnák, mint déli szomszédjaik Éjszak-Afrika népei, s élesen elütnek a magas termetű, legtöbbször szőkehajú és kékszemű keltáktól; életmódjukban rendkívül mértékletesek; dolgozni nem szeretnek, modoruk büszke és méltóságos; ravaszok, még ha műveletlenek is; a védelemben vitézek, kitartók, a gerilla harcban páratlanok, míg nyílt ütközetben majdnem használhatatlanok. De Traianusnak épen ilyen népre volt szüksége, hogy a hegyekkel borított és számos apró törzs által határolt Dáciái kellően meg védhesse. És ezért majdnem kivétel nélkül a mindig veszélyeztetett haláltáborokba helyeztetnek el.

A Magyar-Egregy (Szilágym.) közelében épült castrumban a Cohors 1 Hispanorum Pia Fidelis állomásoz. Kolozsmegye éjszak-nyugati határszélén Largianában a Cohors II Hispanorum3 s ugyancsak eme cohors néhány centuriája (század) vezényeltetek Ampelumba (Zalatna); Potaissa (Torda) közelében a Cohors I Ulpia Hispanorum miliaria Civium Romanorum; Udvarhelymegyében Enlakán a Cohors III Hispanorum equitata6 s a Cohors IIII Hispanorum őrzi a tartomány belsejébe vezető hegyi ólakat; a mai Hunyadvármegye területén Germizarában (Al-Gyógy) az asturok ala-ja állomásozik; Micia fontos castrumát, mely a marosi közlekedést s az Érchegységbe nyíló völgyeket biztosítja, a eampaganok könnyű csapatai tárták megszállva, kisebb osztályaiak pedig szét vannak szórva az egész vidéken. E cohorsok és alak majdnem kivétel nélkül kezdettől fogva tartózkodván Dáciában, a latinságnak buzgó támogató és terjesztői lehettek ivadékaikban is, terjesztői a római műveltségnek, melyet egyenesen hazájukból hoztak, mert csapataik minden valószínűség szerint hazulról rendeltettek a gerilla harcokban annyira bővelkedő dák háborúkba, a győzelem kivívása után pedig a helyi viszonyokra való tekintettel itt hagyattak helyőrségekül, így veteránjaik is ide telepíttettek, kiknek megürült helyeit első sorban fiaikkal tölték be, és csak azután, ha nem telt ki így a kellő számú újonc, soroztattak esetleg helyőrségük területén. De ez a gyakorlat, mint fentebb említem, nem átalános. A segédcsapatok hiányai legtöbbször saját hazájokból egészíttettek ki. 

A hadászatilag fontos pontokat a hispánok mellett leginkább germánok védelmezik, s csapataik kivétel nélkül Alsó-Germaniából származnak. Certiában (liomlot) a Cohors 1 Batavorum miliaria állomásozik, egy lovas ezredük pedig az Ala I Batavorum miliaria talán Krassó-Szörény megye területén. Népük a Rajna deltájában lakott s Julius Caesar vagy Drusus csatoló területüket a birodalomhoz - békés úton, és ők, fajrokonaik nagyobb részétől eltérően, hűséges jó alattvalók.
A kormány nagy kiváltságokkal viszonozza lojalitásukat, teljes adómentességet ad nekik, de másfelől rendesen újoncoztat is, és a batavok ifjúsága, majdnem kivétel nélkül, katonáskodik. Csapatjaiknak tisztjei korábban szintén saját nemzetbeliek voltak, különösen nemeseik, de Civilis forradalma óta Vespasianus itáliai tiszteket alkalmaz, s eoborsaikal Germanián kívül helyezi el. Ezt a politikát követi Traianus is, mert a Legio I Minerviával a római diadaloszlopon is föltüntetett germánokat vezet Decebal ellen. Bérceink között csapatjaik kétségtelenül éppoly vitézül harcoltak, mint egy emberöltővel előbb Neró alatt Brittaniában, - se vitézség, de állandó hűségük is, nem véve figyelembe a politikát, elég indokot szolgáltatott a hódítónak arra, hogy hadosztályaikat rendes szolgálatra is Daciában hagyja. Velük együtt katonáskodtak az ubiak Ad Mediam (Mehádia) castrumában, s a tnngroknak egy lovas osztálya Alsó-Ilosván.

A germánok déli szomszédjait, a kelta vindelicieket Miciában a Cohors I. Vindelicorum képviseli. Ezredük, ugylátszik, állandóan itt maradt, mert Antoninus Pius 157. december 13-án bocsátja el veteránjaikat. Meghonosultak tehát ők is. A sajátképi Raetia már jóval nagyobb contingenst szolgáltatott. Apulumban a Cohors I. Alpinorum equitata említtetik,6 Miciában pedig a Cohors I. Alpinorum. E két csapat eredetileg talán Raetia őslakóiból szerveztetett, kik a császárság idejében is megtudták tartani rejtett völgyeikben ősi civilizációjukat, s az etruskokkal rokon nemzetiségüket. Az alpok déli völgyei Itáliának közvetlen befolyása alatt lévén, korán romanizáltattak, s e ténynek ad kifejezést a Traianus császárnak 110. február 27-én kelt honesta missiójában előforduló elnevezés: Cohors VII. Rhaetorum Civium Romanorum.
A teljes polgárjogot élvezett polgárok fiaiból újoncoztatott tehát e csapat, és elbocsátott legénysége Dáciában, az eleintén még igen gyér polgári elemet szaporítja, midőn veteránjai nyugdíjukkal letelepedtek a gyorsan fölvirágzó városokba. Előnyös helyzetük ősi hazájukból is sokat csalhatott ide, mert felirataink oly raetiai polgárok emlékét is fenntartják, kik nem a nemzeti cohorsokban, hanem a birodalmi hadseregben szolgáltak. Így a (faleria Tribusba tartozó eluniai T. Julius Leuganus, a Legio XIII. Gemina Martia Victrix veteránja s Apulumban a ΧΙΠ. legio Canabájában tartózkodó polgárok templomának őre. Betelepedésük tehát 180 előtt történt.

A Dáciával jóformán határos Pannóniát is igénybe veszi a római hadvezetés a tartomány helyőrségének első szervezése alkalmával. Pannónia lakossága kelta származású, s egyik főtörzsük «boj» nevet viselt. Róluk nevezte el Strabón és Plinius Mosony, Hoprony és Vasvármegyék vidékeit a «bojok pusztaságának „deserta Bojorum”, állítják, hogy Burivista dák király teljesen megsemmisítette volna e hatalmas népet. De ez aligha igaz, legalább nem ily mérvben. Itt vannak a bojok még később is, s velük együtt sok törzsrokon nép.
Szint oly kevéssé írták ki őket a rómaiak, lázadásuknak leveretése után (68. Kr. u.), mert hiteles írók, de a közvetlen jelenből merítő feliratos kövek is számos kelta népet említenek még másfél, sőt két századdal később is. Csak Ptolemaeus névsorára utalok, ki itt-ott még határaikat is kijelöli.

A bojok Kr. u. 140. körül Ausztria szomszédságában, talán Vasmegyében laknak, s ha L. Volcatius sírköve igazat mond, úgy még némi önállóságot is élveznek. Es keltaságnak is kétségtelen. Legalább Strabon határozottan állítja. A másik nevezetes néptörzs, mely Pannóniát lakta, az aravisc volt. Az Hsc» végzet szintén kelta eredetre vall. Az araviscok, ha Ptolemaeus adatait helyesen vonatkoztatom, a Duna mentén laktak együtt a hercuniatokkal. A Dráván túl a skordiskok telepedtek meg.
A breukokat név szerint is megemlítik Dácia föliratos kövei. Pannonia területén az elsoroltakon kívül lakhatott még számos más nép is, de az irányadó törzsek mégis csak a kelták voltak, s ha a rómaiak nem nevezők Pannóniát is Galliának, úgy annak oka valószínűleg az, hogy előbbit, mint gúnynevet már itt találták. És így az emlékeinkben megnevezett pannon csapatokban keltákat, bár részben talán romanizált keltákat kell sejtenünk. Hadaiknak legnagyobb része a Maros mentén táborozik: Apulumban az Ala II. Pannoniorum, Miciában pedig az Ala Pannoniorum; Sarmizegetusában az Ala II. Pannoniorum végzi a helyőrségi szolgálatot. De konstatálhatók nyomaik a polgári elemek köreiben is: igy Apulum feliratai közt Claudia Savaria sírköve olvasható. Napocaban pedig a vindobonai eredetű Aurelius Umbrianus szentel fogadalmi oltárt Vénusnak. Moesia romanizált részeiből csak polgári elemet adott. Sarmizegetusában Aurelius Constantius viminaciumi decurio telepszik meg. Potaissában pedig az Alsó Moesiában született Aurelius Zosimust és fiait találjuk.

A Duna jobb partjának alsó részét a Margus (Morava) mindkét partja és a limes közt elterülő hegyvidéket, s a Havasalföldet thrákok lakták; elárasztva éjszak felé Dáciát, délen pedig a Bosporuson túl Bithyniát, Phrygiát. Nem oknélkül mondja tehát Herodotos, hogy e nép a hindúké után a legnagyobb az egész világon. Es mégsem jutott nekik döntő fontosságú szerep a világtörténetben. Nyelvükkel együtt kihalt nemzetiségük is, alig hagyva nyomot maga után. Törzsüknek jellegét az elmosódott régi adatok alapján majdnem lehetetlenség rekonstruálni és teljes bizonyossággal csak annyit mondhatunk, hogy kitűnő katonák, kik harciasságuknak számtalan bizonyítékát adják, a peloponnesusi háborúk és Nagy Sándor hadjárataitól kezdve a Caesarokig, akár az ókor legnagyobb hódítója, akár a rómaiak ellen vagy mellett küzdöttek.
A vidékeiken divatozó, orgiasticus, vad és mégis nagyszerű isteni tisztelet is nemzeti sajátságuk talán, melyet oly érdekessé és bizarrsága dacára is oly vonzóvá tettek a rózsákká fejlett ifjú leányok által, tavaszkor, éjszakánként, fáklyafénynél tartott ünnepélyek; majd a férfiak szertartásainál az ének, a zajos, hódító zene, a patakként omló bor és vér, melyek végletekig izgatták a szenvedélyeket.

A felséges és rettenetes Dionysos is thrák istenség, és a görögök, rómaiak midőn elfogták őt, meghonosították szertartásait is. Törzseik a hódító Caesarok kormányaival jó ideig nem tudván megbarátkozni, sókat küzdöttek, lázongtak ellene, de végre is beleszokván lassan a változhatatlanba, feltétlen hívei lőnek Rómának. Optatianaban (Zutor) az Ala I. Thraecorum állomásoz.
Antoninus Pius a Cohors I. Thraecum Sagittariorum (íjászok) kiérdemültjeit 157. december 13-án 2 s 158. július 8-án bocsátja el; ugyancsak ő, meg nem határozható évben a Cohors VI. Thracum kiszolgált legénységet. E csapatok, úgy látszik, a szorosabb értelemben vett thrákok között újonezoztattak, mert egyik törzsük - a bess, külön megneveztetik a honesta missioban, melyet Hadrianus március 22-én adott ki 129-ben. És e csapatok aligha éllek úgy Dáciában, mintha idegenben lennének. Hiszen fajrokonaik, a dákok, a hódítás dacára is megtartják nemzetiségüket. Veteránjaik révén, de a hivatalos telepítés és önkéntes telepedés útján behatolván a polgári népesség rétegeibe is, jellegzetes neveik többfélé konstatálhatók: Sarmizegetusában Don. C. Salara Mithrának áldoz, C. Sextus Atta Mercuriusnak; Apulumban Flavius Attalus Sule (?) dák vagy thrák isten tiszteletére váltja be szerény táblácskán fogadalmát; ugyanitt egy bánatos anya közös sarcophagba helyezi tizenhárom éves leánykáját Januaria Pupat és kilenc éves fiát. Megtaláljuk a besseket is. Szamosújvárott Aelius Diaiest fia Aurelius Ditugenius temeti, Apulumban Mucasenus Cesorinusnak, neje Rescu Turme Soie állít sirkövet, a fővárosban pedig Julia Ressa és férjének föliratát olvashatjuk. Megtaláljuk Dáciában a thrákoknak bosporusi testvéreit, is. Apulumban az Ala Bosporanorum, Miciában pedig az Ala I. Bosporanorum szolgálja a Caesarokat.

A Balkán-félsziget nyugati részét, a thrákokkal párhuzamosan az illyr néptörzs foglald cl, melynek utódjai, az albánok, még most is élnek, ép oly gondot okozva néha az európai diplomaciának, mint egykor őseik a rómainak. Népeik az indogermánok nagy családjába tartozik, rokona a görögnek, de aligha közelebbről, mint a kelták a latinoknak.
Erőteljes déli faj; barna arcszínük eléggé igazolja a meleg égalj alól való származásukat. Józan, mértékletes, büszke emberek; lő foglalkozásuk a marhatenyésztés, a földművelést nem szerelik, de annál kitűnőbb katonák. Politikai fontosságra csak skodrai királyságuk jutott, de Kóma erős karja leveri ezt is már Hannibál háborúit megelőzőleg, tehát előbb, hogysem romboló hatását érvényesíthette volna.
A város építésének hatodik, hetedik évszázadában pedig megszállván az egész partvidéket, Istria és Scutari között is, az illyrek teljesen háttérbe szorulnak, vissza a félsziget belsejébe, hova csak Augustus fegyverei hatnak el, midőn szervezi Illyria névvel az újonnan meghódított területeket. De nem sokáig maradtak békében.

Kr. u. 6-ban általános lázadásban törnek ki, s a birodalom csak egész erejének megfeszítésével tudja legyőzni az óriás arányokat öltött mozgalmakat. Nemzetiségüket azonban nem érinti, s a mai Bosnia, Szerbia déli részei, de mindenek fölött Albania lakossága megtartja faji jellegét a császárok korában is. Ez azonban csak a civilizációtól való teljes elmaradás árán történhetett.
A partvidék másképen sokkal szerencsésebben fejlett. A görög kereskedők, szülőföldjükhöz legközelebb eső területen, Apollóniát (Valona mellett) s Dyrrachiumot (Durrazzo) megalapítják ugyan, s betelepítettek néhány szigetet is, de az éjszakra fekvő részeket már itáliaiak szállták meg, oly tömegesen, hogy a gyarmatosok jelentékeny szerepet játszottak Caesar és Pompeius harcaiban.
Augustus önkormányzati joggal ruházta fel városaikat, Dalmatia gyorsan fölvirágzott, míg a hajdan oly hatalmas görög emporiumok elhanyatlanak, s ezzel félbeszakadt a déli illyrek hellenizálása is. Annál nagyobb mérveket öltött az éjszakiak ellatinosodása. A civilizáció is gyorsan terjedt s a béke műveihez szoktatott bennszülöttek kitűnő kereskedők, iparosok, munkások lesznek. Ők művelik Bosniának gazdag vas és érezbányáit, s oly tökélyre fejlesztik iparágukat, hogy a birodalom legkiválóbb bányászaiként említenek. Ezért telepíti őket tömegesen már Traianus a bőtermésű dáciai Érchegységbe, itt Arany, Potaissa (Torda) vidékén só és kő, Sarmizigetusa szomszédságában pedig márvány-bányászokat alkalmazva életerős, kitartó munkásaikat.

Főtelepük alburnus Maior (Vöröspatak) volt, a «Vicus Pirustarum», hol külön főnök alatt éltek, ha vonatkoztatható reájuk T. Aurelius Afer ampelumi felirata, melyen dalmatának mondja magát és «princeps adsignatus»-nak «ex municipio Splono.« Főiparáguk itt is a bányászat, melyet részben, mint bérlők, részben mint jobbágyok űznek. De vannak közöttük önálló bányabirtokosok is.
A vöröspataki viaszos lapok élénk világot vetnek társadalmi és magánviszonyaiknak jóformán minden ágára. Idegen, kemény hangzású nemzeti neveikről könnyen fölismerhetők: Aurelius Epicatius (Vöröspatak) viaszos lapok alapján összeállított jegyzékből is: Anduenna Batonis;Annesis Andunocnes, Bato Pr . . . . ri Toves, Cerdo, Mico, Geldo, Titus Beusantis qui et Bradua, Planius Verzonis Sclaies, stb.
Neveik tehát egy-kettő kivételével latinosították, a mi arra mutat, hogy Illyriának romanizált részéből, tehát Dalmatiából kerültek ide. Szolgáltak mint katonák is. Hadrianus császár 129 március 22-én bocsátja el az Ala Equitum Illyricorum s a Vexillatio Equitum Illyricorum veteránjait. Képviselve vannak a dalmaták is: Apulumban jaderiek s aequumiak, Ampelumban salonaiak tartózkodnak.

Dalmátia és Macedonia határa, határa kelet és nyugatnak, a latinság és görögségnek is, a két nagy kultúr elemnek, melyek itt békésen, kölcsönösen jótékonyan hatva állnak egymás mellett, bár utóbbinak fejlődése nem tart többé lépést az ifjabb testvérével a latinsággal, mely fegyvereivel és szellemének mérhetetlen erejével meghódítja a földközi medencéének mindkét partját egész Hercules oszlopáig, - meg egész Európát. De annál nagyobb a hellenizmus hatása keleten, melynek befolyása elől a hatalmas nyugati colossus sem tud de nem is akar elzárkózni, mióta elfoglalja Ázsiát.
A hellénizmus átalános fontosságú tényezőként Kr. e. a VI. században lép föl, s akkor oda mutatott minden jel, hogy a görögök kezében van a világ jövője. Gyarmataik elárasztók a földközi tenger partjait, a kereskedelmet hajóik közvetítek, s ha leghívebb szövetségesük a fáraó átvágatja a Suezi földszorost, és képes érvényesíteni nagyhatalmi állását a keleti világrészben is, úgy a görögök előtt megnyílt volna egész Ázsia. De ez nem történhetvén meg, egyelőre csak a kis-ázsiai és syriai partokra voltak utalva, hol az Assyria bukása után alakult királyságok uralkodói, ha meghódítják is városaikat, s ellenállnak - néha túlságosan nagyralátó aspiratióiknak, nem érintők nemzetiségüket, sőt ápolják műveltségűket, meghonosítják vallásukat, intézményeiket még birodalmaiknak belsejében is.
A lydiai fejedelmek számtalan görög templomot alapítanak s ajándékoznak meg pazar bőkezűséggel. Delphi Croesustól kapja legértékesebb kincseit. E pompás és sok reményt keltő idillnek Kyros vet véget, midőn 546-ban megdönti a leggazdagabb király trónját. A vendéglátó, bőkezű, kegyes uralkodó helyét perzsa satrapa foglalja el, ki egyformán követeli s hajtja be az adót mindenkitől. A görögök erre fölkelnek, de szabadságharcuknak vége romlás, pusztulás és a nagy király uralmának teljes megszilárdulása.

Még nagyobb veszteség volt reájuk nézve Egyiptom eleste. A görögök támogatták ugyan a fáraót, de a perzsák százezreivel nem tudván megmérkőzni, ellenséges hatalom kerül fölényre a Nilus mellett, Syriában, Kis-Ázsiában, meggátolni igyekszik mindenhol a hellenizmus terjedését. Később jobbra fordulnak a viszonyok. A győzők megismervén a legyőzötteket, szabad tért nyilának nekik, s a görögök otthonosak lesznek a «nagy király» palotájában is. És Darius Hystaspes a skythák ellen indított nagyvállalatáramár a görögök együttes támogatását veheti igénybe!
Ez az érintkezés azonban nem volt benső, csak az önző óriás szeszélyes barátsága, melynek közönként meg-megújuló ellenségeskedéssé kellett válnia s elkeseredett harcokká. És ennek dacára a jó barátság évei dús hasznot hajtanak a helléneknek, a viszályokéi pedig sohasem tevék kiegyenlíthetetlenné az ellentéteket. A görög tudományosság, szellem, ügyesség mindenhol érvényesülhet, szabadon gyakorolják még vallásukat is, mert Ahura-Mazda nem irigyli Zeus olymposi trónját, sőt megengedi, hogy az idegen, de hatalmas istenségnek barátságát keressék a nagy király, mint alattvalói. Datis háromszáz font tömjént égetett el a delosi nagy oltáron.

Az Ázsiában és Afrika éjszakkeleti részében lakó görögökéi ez alattvalói viszony, ha teljes békében részesítő is, és városaikat a nyugalmas fejlődés áldásaiban, nem elégíthető ki, hisz a műveletlenség és műveltség, a szolgaság és szabadság annyira ellentétes elemek, hogy lehetetlenség azokat kiegyeztetni. Nem is kisérték meg, egyik oldalon sem. E megalázó helyzetnek macedoni Nagysándor vet véget, midőn sasként csapva Ázsiára, meghódítja az Achaemenidák birodalmát.
A görögök, mint megváltót, s az egyetemes Hellas megalapítóját üdvözlik. Örömük csalódás volt. Sándor sem adott köztársasági szabadságot! De nem is adhatott keleten. Ázsiában a szabadság üvegházi növény, mely az apátiába merült, az önállóságot nem ismerő népek között nem verhet gyökeret, melyet nem élvezhettek ott a görögök sem, mert egy akaratnak, Nagy Sándorénak kellett engedelmeskedniük, hogy a király óriási alkotása: a görögség világuralma megszilárdítható legyen. Ez megtörtént.

A király halála után az óriás birodalom felbomlik ugyan, de intézményei tovább élnek, jóformán lankadatlan erőben, teljességben még akkor is, midőn a törpe diadochok már alig árnyékai a nagy elődöknek. A hellen politika sziklavárként állott, terjesztve, propagálva a görögségei még a legnagyobb politikai és szellemi ziláltság idejében is. Ez áldatlan zavart Róma szünteti meg, midőn Pompeius meghódítja Kis-Ázsiát, Syriát, s Augustus Egyiptomot. Ezzel az imperium Nagy Sándor örökébe lép, s a görögök a sasokat ismét szabadítókként köszöntik. Róma készen kapja a kormányzat minden elemét, a politikát érintetlenül hagyja, s csak a széthúzó elemekei egyesíti, tömöríti.
A görögség tehát újra egynek érzi magút, de az egység megalkotója megint idegen, mint a makedónok voltak, de a kiket mégis áthatott s legalább nyelvre nézve görögökké tett Hellas szelleme, míg Róma csak kardja és pajzsa akart lenni a görögöknek az egész világon! Es ez betelt. A császárok, mint a haldokló köztársaság nagyjai, kormányuk alatt a görögség akadálytalanul terjedhetett, s míg Nagy Sándor Keletet nyitja meg, Róma nyugatot tárta föl elöttük egész Brittanniáig. És a görög rugékonyság, élelmesség föl is használja a helyzetet eléggé, mert tömegesen árad szét az imperium latin felében is, - de nem az európai Hullásból, hisz ez már haldoklott, hanem Ázsiából, Afrikából. S a római innen is szívesen látja őket, mint a legnagyobb históriai múlt örököseit.
Nincs is az imperiumnak egyetlen tartománya sem, hol ne találkoznánk velők. Sűrűn vannak Dáciában is, hova részint telepíttettek, részint önként jöttek. Jelentékeny telepeik vannak a provincia minden részében, községében, de különösen Sarmizegetusában, Apulum és Alburnus-Maiorban, hova kétségtelenül a bányászattal összefüggő élénk kereskedés vonzhatta őket. De feliratos emlékeink tanúsága szenet a görögökkel együtt jelentékeny számú nem hellenizált, vagy külsőleg, ilyenképpen politikai intézményeiben görögösített keleti telepedett Dáciában különösen Kis-Ázsiából, Syriából.

A hatalmas félszigetnek egykori politikai struktúrája teljes hasonmása a német-római birodalomnak. Százféle kis államból, királyságból áll, melyeknek bennszülött uralkodói örökös játékszerei voltak a szomszédos nagy hatalmaknak, Assyriának, Perzsiának, a makedónok világbirodalmának, ennek bukása után pedig a rómaiak diplomáciájának. És e kis királyságok népessége eléggé sűrű s még éjszaki életerős törzsekkel is szaporodik, midőn a galaták Európából átköltözvén állandóan megtelepülnek a belső részekben. S a belien városi élet világrészünkön kívül sehol sem vert oly hatalmas gyökereké b mint itt. Josephus szerint Asia tartományban ötszáz község volt, holott e provincia alig harmada a félszigetnek.
Egy-egy városhoz pedig nagy területek tartozta. Így az Amasia hatósága alá rendelt vidék 16-800 km. telt. És a városok igen tekintélyesek voltak mert némelyik 100-400.000-nyi lakossággal is dicsekedhetik. Környezetük sem lehetett tehát pusztaság.
Strabon, szülővárosának Amasiának vidékét, - ezerfalujának - chiliokomon-nak nevezi. S ha hódított is, mégis csak azt igazolja, hogy a lakosság száma rendkívül nagy. Így aligha csalódunk, ha Kis-Ázsia népességét húsz millióra becsüljük. Innen bőven lehetett telepíteni, anélkül, hogy a tartományok kárt szenvedlek volna. S a római kormány telepít is, de leginkább oly területeket vesz igénybe, melyeket a hellénizmus még nem hatja át egészen

Ezek közé tartozott nagy részben az Attalidák egykori birodalma Asia is, különösen keleti részein, hol Phrügiaban még a késői császárság idejében is beszélik az örményekével rokon ősi nyelvet. E phrygeknek egy vexillatióját Antoninus Pus bocsátja el 158. július 8-án. Az asianusok főhelye Napoca, hol elöljárójuk Germanius spirarcha. 235-ben Severus és Quintianus consulok évében kelt csonka névsorukon huszonnyolc pár, kétségtelenül férj és nő említtetik, és neveik között igen sok még az ősi nyelvre vall, mint Tattario, Dizo, Eptala, Tzinto, Ermescus; - a nők közt Epipodia, Tzinta stb. Apulumban Isidora - domo Asiae, tehát asiai míg Aelia Hassa és Aelius lergamianus Miciában pergamoniak.
A szomszéd tartománybeli lydeknek ismét Apulumban van jelentékeny telepe. Az éjszakon fekvő egykor egészen thrák, de a császárság idejében teljesen elgörögösödött Bythiniát Ampelumban Asclepius és Asclep . . cives Bithynum képviselik;8 Paphlagóniából M. Antonius Onesas és M. Aurelius Theodotus, Glycon kigyóisten tisztelői származnak.

Jelentékenyen nagyobb számban vannak a kelta galaták, kik dacára, hogy évszázadokig laknak Kis-Ázsiában, a legnagyobb szívóssággal tartják meg faji jellegüket, nemzetiségüket, intézményeiket és Hieronymus egyházi atya tanúsága szerint Kr. u. a negyedik században is ugyanazt a nyelvet beszélték, bár idegen elemekkel telítve, melyet európai fajrokonaik Trierben. Mennyivel erősebb lehetett nemzetiségük Traianus s első utódjai alatt! Majdnem eredeti tisztaságában hozhatták azt magukkal új hazájukba, Dáciába. Bérceink között Napocát (Kolozsvár) csak időleges tartózkodási helynek tekintvén, «Galatae consistenses» nevezik magukat, de Miciában és Germisarában már collegiumokat alapítanak, kétségtelenül anyagi érdekeik, nemzetiségük és vallásuk védelmére. Sarmizegetusában vannak taviumiak is, s közölök A. Januarius Rutus a Collina tribusba tartozik.
Érdekes lenne nyomát találnunk, hogy mily viszonyban voltak e telepesek, kiknek elei negyedfél század előtt hagyják el világrészünket, Dáciában talált fajrokonaikkal. Közeledtek-e egymáshoz? Vallási tekintetben elég éles lehetett köztük az ellentét, mert az ázsiai kelták elhagyják őseik hitét, a druidismust, a szomszéd phrygek kultuszát fogadták el. Kis-Ázsiából származik még az Apulumban állomásozó Cohors I Cretulorum legénysége. Ősi hazájuk a Pamphyliához, majd Tisidiához számított carbaliai Kreton lehetett.

Nagy Sándor világbirodalmának földrajzilag legfontosabb része Syria volt, mint az Ázsia és Afrika közti kapocs, s mint közvetítő a tenger és Mesopotamia közt. Ezért telepítő ide népének színét, javát, második Macedóniát alkotandó a dúsgazdag és virágzó óriás területeken. Innen kormányozta birodalmát a béke rövid napjaiban, s holta után is itt székelt a régenség, míg a diadochok fel nem darabolták uruknak örökét. De a Seleukidák politikája is ugyanazon csapáson haladnak, mint Sándoré, a hellénizmus, legalább intézményeiben, napról-napra terjedt, s mindinkább megszilárdulván, Pompeiusnak alig van szervezni valója, midőn a Földközitenger partjainak majdnem legutolsó szelvényét a köztársasághoz csatolja.

A görög politikát érintetlenül hagyják a császárok is. Amalgámizáló hálásai észlelhetők voltak már kezdettől fogva - bár a nép nagy tömegét még sem hellenizálták. Erős faji jellege ellenáll minden kísérletnek, és megmarad sémitának. S ha előkelői elsajátítják is a hódítók nyelvét, műveltségét, szokásait, és használták is a közéletben, kereskedelemben, syrek maradtak mégis, miként nálunk a románok megtartják nemzetiségüket a hivatalos magyar nyelv s műveltség dacára is.
A syrek így leiig kellenek, félig sémiták, csak görög mezt öltött keletiek, kik csüggenek őseik vallásán, propagálva, terjesztve azt meddig a görög s latin nyelv hatalma elért. És midőn syriai dinasztia foglalja el a Tiber parti trónt, Jupiter meghátrál Bál előtt, nem csak Rómában, de a keleti provinciákban is.
A vallás terjesztésével s megőrzésével együtt járván a nemzeti nyelv terjesztése és megőrzése is, házi tűzhelyeiknél a hatalmas görög városok lakói - még Antiochia sem volt kivétel - legnagyobb részben saját idiómáikat beszélik, legtöbbször még neveikben is kifejezést adva származásuknak.
Az Európába költözött syrek legtöbbször latin vagy latinosított neveket használnak ugyan, talán a nagy közönség kedvéért, de fölirataikban csak a legritkább esetekben mulasztják el nemzetiségük megemlítését. S hogy ez mily erős volt a hellénizmus dacára is, legjobban az bizonyítja, miképp a syriai metropolisok nevének legtöbbje nem görög, hanem eredeti semita alakjában jutott át az utókorra. És midőn Dáciái telepíteni kezdik, már el voltak hintve a nemzeti reakció magvai is, mely a második század második felében abban nyilatkozik, hogy az előkelők a nemesség mint polgárság körében megtagadják a hellenséget, meg a nyelvvel együtt, mire lassanként irodalma is támad Syriának, mely idő folytával buzgó közvetítője lesz a kereszténységnek.

Ilyen jellegű telepesek a kormányzatnak ama ezélját, hogy Dácia romanizálhassék, nem igen segíthetek elő. Pedig sokan voltak Syria minden részéből. De egyébként sem nyert velők az imperium. A syrek nem javítják a fajt, sem a közszellemet. Nekik - írja Henan - nem volt meg sem az a bátorságuk, sem az a bölcsészeti emelkedettségük, még kevésbé életerejük, mint az európaiaknak. Halaványak, gyenge testalkatúak s rendesen hideglelősek, mert nem esznek, nem alszanak meghatározott mérték és időben.
Húst alig fogyasztván, zöldséggel, de különösen hagymával táplálkoztak, keveset, s inkább szundítva aludván, mindig álmatlanok, betegesek, és a hidegebb égalj alatt hamar elhalnak. tömegesen költözvén Európába minden évben, a szállító hajókon fölismerhetek voltak már az első tekintetre nagy családjaikról, elragadó szépségű, majdnem egykorú gyermekeik csoportjairól, kik hátuk mögött a legnagyobb csöndben játszadoztak, míg a hajadonnak látszó ifjú anyák alázatosan és édesen mosolygó arccal álldogáltak férjeik mellett. Foglalkozásuk nyugaton is a kereskedés és mindennemű közvetítés1 E testileg gyönge, de szellemileg sok tekintetben erős faj volt egyik főakadálya annak, hogy a római kabinet által kívánt latinosodás talán alig kezdődött el, nem hogy befejeztetek volna akkorra, midőn a bekövetkezett katasztrófák megdöntik Dáciában a sasok uralmát.

Dáciában konstatálhatók a kisebb táborok közelében, falvak s városkákban éppúgy, mint a nagyobb municipiumok és coloniákban. Alsó-Kosályon antiochiaiak telepedtek le, Hévizén annyian vannak, hogy külön temetőt tartanak; Apulumban számos kereskedő tartózkodik, de felirataik kívül még sok családot említenek. Sarmizegetusában mindnyájan, együttesen állítanak fogadalmi követ Mithrásnak, kereskedőik pedig a dolichei Jupiternek megemlítve nemzetiségüket is, s Dácia délnyugati részében még egy íjász csapatuk is állomásozó Helyőrségi szolgálatra azonban inkább az erősebb kötésű kommageneket alkalmazzák.

Antoninus Pius 157 december 13-án bocsátja el a Cohors I. Flavia Commagenorum veteránjait; Hévizén ΠΙ. Cohors-uk főhadiszállása van; Miciában pedig a Cohors II. Commagenorum látja el a castrumot, s talán vele együtt szolgállak ott - ha nem egy és ugyanazon csapatról van szó - a Cohors II. Flavia Commagenorum és a Cohors II. Flavia Commagenorum Philippiana.
Sokan lehettek a Kommageneből származott polgári telepesek is, mert latin nevet öltött főistenüknek, a dolichei és kommagenei Jupiternek, Ampelumban három papot tartanak: Aurelius Marinus, Addebar Semei és Oceanus Socratist. Syria belseje - Coelesyria is képviselve van.
Ad Mediam (Mehadia) egyik fölirata oda valónak mondja Simonins (Proculus) Iulianust. S ő aligha volt egyedül. Helyőrségeket adott a Palaestinától (illetőleg Decapolistól) keletre a sivatag határán fekvő Ituraea is és csapataik már a dáciai hódító hadjáratban is részt vesz, állandó táborozásra is ide rendeltettek.
Traianus 110 február 17-én bocsátja el a Miciában tartózkodott Ala I. Augusta Ituraeorum kiérdcmült legénységét s az ismeretlen állomású Cohors I. Ituraeorum veteránjait.« Ugyanezt teszi Antoninus Pius 158 július 8-án a Cohors I. Augusta lturaearumnak húsz s több évet szolgált katonáival. Ily hosszú itt tartózkodás után föl nem tételezhető, hogy visszavágytak volna a végtelenbe vesző sivatagba, vagy a Hauránnak kopár, vörös sziklái közé.

A Syria és Mesopotamia s Arabia közt fekvő végtelen sivatag óceán épült a hatalmas Palmyra, az ókor legkiválóbb kereskedő városainak egyike (a bennszülöttek nyelvén Thadmor), melyet helyzete, összeköttetései teljesen függetlenné, sőt félelmessé tőnek.

Midőn Antonius második Nagy Sándor akarván lenni Kelet meghódítását tervezé, elküldi légióit a gazdag metropolis elfoglalására is - de a kalmárok, kereskedők véres fejjel űzik vissza a támadókat. Augustus rendet teremt a birodalomban, Palmyra meghajlik a császárság előtt, s a kormány szabad kereskedelmet biztosít polgárjainak az egész imperiumban; felmentetnek a légiókban való szolgálat alól is, de kötelesek megvédeni az Euphrát és Perzsa öböl felé vezető utakat. Ezt megtevék, de másfelől a béke csöndes éveiben a szabad kereskedési jogot lehetőleg kiaknázandók, elszéledtek polgárjai az összes provinciákba, s keleti ipar és fényűzési cikkekkel dúsan jövedelmező beviteli kereskedést űzve, eljutnak Dáciába is, magukkal hozva isteneiket, semita nyelvüket, mely a többi svrekétől nem igen különbözött ugyan, de a nemzetközi érintkezés révén megtelt perzsa, tiszta arab és zsidó elemekkel, sőt még görög és latin szók és kifejezésekkel is.
A tulajdonnevek közt pedig oly káosz támadt, hogy majdnem lehetetlen azoknak osztályozása. Szerencse, hogy a helyi hazafiság segítségünkre jön a legtöbb esetben, s a derék sivatagbeliek nemcsak szülővárosukat nevezik meg alkalomadtával, de használják nemzeti írásjegyeiket is. És ez azt bizonyítja, hogy nyelvük közkeletű volt magánköreikben, az övéikkel való érintkezésben. Traianus diadalmas keleti hadjáratai után szerveztetvén a határ, Palmyra kötelezettsége: a kereskedelmi utak védelme majdnem egészen megszűnt. Csapataik alkalmazhatók lőnek másfelé is, s Karánsebes vidékén egy Numerus Palmyrenorum állomásozik, melynek optiója Curas. Ugyanő föliraton Aelius Habibis pontifexnek nevezi magát; Porolissum helyőrségébe egy második palmyrai csapat van beosztva, s ennek katonája Salmas Kami sírkövet emel nejének s öt éves fiacskájának: Polaissaban a harmadik numerussal találkozunk. És itt 1act.uráik is lehettek, mert polgári állású palmyraiak is említenek, így: Aelia Tiiadmcs Palmyra; Aelius Bolhás Bannaeus két fiát és két leányát temeti el a messze nyugaton.

Syria délkeleti része: Nabat, Traianus császár által a birodalomhoz csatolta, a görög civilizáció a már korábban lerakott alapokon oly gyorsan terjedt, hogy a hódítás után egyetlen arab föliratú emléket sem találunk. De a hellenizálás a hódítás első, második századában itt inkább csak a külsőségekben nyilvánul, - a lényeg a nyelv, a nemzetiség még arab, a vallás még nemzeti, s így a kitelepítettek, ha külsőleg elgörögösödöttek is, szellemileg, lelkileg, érzelmeikre nézve még mindig arabok. Es ennek a messze nyugoton is kifejezést adnak. Ilyen arab P. Aelius Theimes, - Sarmizegetusa duumvirje.
Dr. Coldzieher Ignác a Theimes nevet az «Al-Tejm - a Tejm törzsbe tartozó» arab kifejezés, illetőleg szó görögösített alakjának tartja. Ez valóság, s duumvirü-nk görög-arab volt, ki Kómában, jobban annak dáciai provinciájában meghódol ugyan a rómaiság előtt, sőt annak előkelő képviselőjévé küzdi fel magát, de azért templomot emel hazai isteneinek, jótékony alapítvánnyal köti azt össze, s gyermekeinek arab neveket ad: tíz éves leánykáját Zabdibol-nak hívták. És ezen kívül még nagyon sokan lehettek, kik így gondolkoztak s tettek.

A semita regiók közelében fekvő, s a semitismus, mint hellénizmus által áthatott Cyprust a Cohors ΙΠ Cypria Civium Romanorum képviseli. A harmadik világrész - Afrika sem maradt érintetlenül. A Caesarok kormánya jelentékeny számú telepest rendelhetett Dáciába, egyfelől békés polgári foglalkozásra, de másfelől igénybe vévé helyőrségi szolgálatra is az afrikai csapatokat.
Antoninus Piusnak 145 körül a honesta missiójában a Cohors II Hispanorum Scutata Cyrenaica veteránjai mentetnek föl. Ezek valószínűleg hellenizált berberek, mert Cyrenet majdnem egészen áthatotta a görögség. A hispan elnevezéshez valószínűleg úgy jutott a csapat, hogy legénysége több emberöltőn át ott állomásozott spanyol cohors keretébe osztatott be. A scutata melléknév csak megkülönböztetés, melyet a spanyolok által nem használt, de a görögök s rómaiaknál közkeletű nagy pajzsaik révén kaptak.

Afrikának a Syrtisek által elválasztott nyugati része, már nem tartozik a görög szférába. Itt a phoeniciaiak - a carthagóiak telepedtek meg. Erős intenzív civilizációjuk ugyanazon jelenségeket provokálja, melyeket a hellénizmus - különösen Syriában. A nép előkelői, a birtokos, kereskedő osztály semita lesz, míg a nagy tömeg megtartja eredeti nyelvét, írásjegyeit, nemzetiségét. És midőn a rómaiak meghódítják Afrikát, a semitismus helyére a latinság lép, s a phoeniciai városi rendszert az itáliai municipalis kormányzat váltja föl. De a romanizálás sem haladt többre, legalább a második században nem, mint egykor a phoenicismus. Numidia a két Mauretania megtartó faji jellegét. Berberek voltak tehát ama veteránok is, kik Hadrianus által a Cohors II Numidarum-ból bocsáttatnak el.
Berberek a Vexillatio Mauretanorum Caesariensum lovasai is, akik Miciában állomásoztak, de a kiknek fészke Tibiscum (Zsúppá) vidéke lehetett, hol oly tömegesen vannak, hogy területükön egész ala újoncozható, s oly szívósan megtartják helyi reminiscentiáikat, hogy átrendeltetvén Afrikába, még ott is használják elhagyott második hazájukban fekvő szülővárosuknak nevét.

Eleiket kétségtelenül Traianus telepíti Dáciába, elvonandó legalább egy kontingenst a jóformán évről-évre megújuló hispaniai betörésektől, s eredetileg talán ama Lusius Quietus maur sejk lovasai valának, ki Traianusnak oly váratlanul jött segélyére a dák háborúban. «A maurok - írja Strabon - áldott országban laknak, s mégis legnagyobb részt megmaradnak nomád életmódjuk mellett. És dacára ennek csinosítják magukat, hajuk, szakálluk göndörítése által, s nyírják körmeiket.
Ritkán történik, hogy a járókelők megérintsék egymást, nehogy hajdíszükben kár essék. Leginkább lovon harcolnak vetőlándzsákkal, s nyergeletlen ménjeiket kötőfékkel kormányozzák. Viselnek kardot is . . . Apró, gyors és engedelmes lovaik vannak, úgy, hogy csak vesszővel igazgatják azokat. Nyaklójuk gyapjúból vagy szőrből készül, és erre van erősítve a kantár. Némelyek vezetés nélkül is engedelmeskednek, mint a kutyák. Apró bőrpajzsaik vannak, rövid, széles élti lándzsáik; alsó ruhának átkötetlen, széles szegélyű tunicát viselnek, felöltőül pedig és mellpáncélul állatbőrt.»
Épen ilyeneknek látjuk őket Traianus oszlopán is.

Vajon milyen színképet mutatott e nép conglomeratum? A latin nyelvét? Aligha, pedig sokan, nagyon sokan vannak az idealisták, kik még ma is szeretik hinni, hogy Dácia teljesen románizáltatván, völgyeiben keletkezett a most oly sok millió ember ajkáról hangzó román nyelv. És e hypothesis, jobban ködfátyolkép bebizonyításáért, valósággá tételéért mennyi kiváló nagy tehetség küzdött, fáradozott, midőn az ellenkezőnek teljes realitása oly világos, oly kétségtelen, hogy alig szorul igazolásra.

Dáciái a császári fegyverek legutoljára csatolák az imperium óriási terűleiéhez, midőn a rómaiság már hanyatlóban, erkölcsileg, szellemileg, de anyagilag is, midőn erői meggyöngülvén, a családok régi termékenysége megszűnt, a nép faji értéke alább szállt s a tiszta rómaiság elenyészett. A régi római koponyák nagy intelligencia, nagy testi és lelki fejlettségről tanúskodnak, míg a hamu és lávasírba temetett Pompei-ből előkerülök, ha nem is az ellenkezőt, de legalább a hanyatlást illusztrálják.
Hasonló észleleteket teszünk a régi és újabb szobrokon is. Az egykor oly hatalmas, szinte ellenállhatatlan római faj, fölszívódott tehát egészen; átalakítják, kivetkeztetek eredetiségéből az Itáliába betódult idegen elemek, meggyöngítve, megfogyasztva amagamizáló képességét. S ezt elősegítek még a Traianus idejéig szakadatlanul tartó deductiók is. De a második század kezdetén, már szó sem lehet, arról, hogy Itália gyarmatosítson, s még kevésbé arról, hogy denationalisálván latinná, rómaivá tegyen valamely idegen népet, még kevésbé annyiféle elemből alakult conglomeratumot, milyen Dácia lakossága volt. De ezt nem is kísérlik meg.

Itáliaiakat nem telepítenek ál hegyeink közé s völgyeinkbe. Azt a néhány beneventumit, carsulait1 s rómait az önkéntesen vállalt katonai szolgálat, vagy kereskedelmi ügyek csábítók ide, és nem az egykor oly intenzív colonizáló politika. Hiszen épen a hódító Traianus volt az, ki megtiltó, hogy az anyaországból gyarmatok küldessenek a provinciákba. Latin, vagy talán latinosított elemeket csak Hispania és Dalmatia adhatott tehát, de a hispanok s dalmaták sincsenek oly tömegesen, hogy hatást gyakorolhattak volna. A birodalom csak intézményei által romanizált már. Ez pedig külső, a lényeget nem érintő processus, mely nem alkot többé új népfajt. Ezért maradt meg jóformán teljes erejében az eredeti, mondjuk bennszülött lakosság - a dák.
Nemzetiségük nyomai konstatálhatók a provinciának minden egyes pontján, - ősi neveikkel együtt. Alsó-Ilosván Sola Mucatri az eredetileg tungrokbol állott Alá Frontiniana veteránja, Apollónak szentel fogadalmi követ, “s ugyanez a csapatnak lovasai Aelius Mucapor és Mucapius; Optatianában ismét egy Mucaporral találkozunk; Potaissában nemzetiségüket az utolsó leheletükig megtartva haltak el Aia Nandonis, Andrada Bituvantis, mindketten nyolcvan éves korukban, s velük együtt helyezték nyugalomra Bricenát, Bedarust.

Apulumban a jellegzetes nevű Tib. Julius Bubalus feliratát menti meg a szerencsés véletlen; C. Buvipal Syrnphori Miciában élt: Germisaruban Sulavi - Acuinus dák istenségnek emel kicsinyke oltárt.; Sarmizegetusában Bubalus örökíti meg magát. E neveken meglátszik a latinosítási törekvés, de eredetiségük még sem mosódott el. A slatinai P. Aelius Ariorlus családján sokkal föltímőbb a románisálási szándék. Két fiának egészen latin neveket ad, de unokája, mintha megsokalta volna az öreg úr övéi közt a rómaíságot, már Udarus - tehát tisztán dák.
Annál őszintébb híve a rómaiságnak a napocai P. Aelius Dacianus. De ily esetek csak elszigetelten fordulhattak elő - ambiciózus családok körében, midőn a családfő hivatalba akart lépni, vagy pedig fiait szánta közpályára. Ehhez Claudius törvénye szerint föltétlenül szükséges volt a latin nyelv teljes ismerete s a római szokásokhoz való alkalmazkodás. A nép nagy tömege azonban megmaradt dáknak, megtartva nyelvét, vallását egyaránt. S ezt elismeri a kormányzat is, vagy legalább elnézi, különösen éjszaknyugaton, hol Kesculum tisztán dák telep lévén, egyik törzsükről Vicus Anartorum-nak neveztetik. De jelentékeny lehetett a dák elem a többi városokban is, hiszen neveiknek legnagyobb része dák, hasonlóan a vidéken, különben alig állíthattak volna ki oly tekintélyes számú csapatokat.
Hyginus Gromaticus, három légióra számítolt táborban hétszáz dáknak jelöl ki helyei. s ez Traianus idejében volt így, midőn a véres háborúk pusztításai nagyon is észrevehetők voltak. Később az új nemzedékek kipótolván a veszteségeket, a markoman háborúk után pedig Sabinianus helytartó telepítései (12.000 szabad dáknak ad lakóhelyet) jelentékenyen gyarapítván a nép tömegét, csapataik száma is megnövekszik.
A hadvezérlet azonban nem alkalmazza őket itthon. Leginkább Brittanniában a limes táboraiban állomásoznak. Csapataik közül a I. Aelia Dacorum sal. Dacorom külön-külön cohorsokul konstatálhatok. Ez minimum ezer ember lévén, az első sorozás alkalmával legalább 30.000 főnyi dák lakosságra következtethetünk, mert a második században már rend-kívül követelőző sorozó bizottságok a fegyverforgató ifjúságnak színét-javát veszik igénybe, a dák népességnek 2-3 %-nál nagyobb kontingensét nem állíthatták a zászlók alá. Később konstatálhatók csapatjai Africa-ban, sőt a birodalomnak majdnem minden provinciájában, mi pedig a szaporodást s nem a meglogyást igazolja. Nemzetiségüket tehát nem romanizálták, s ők nagyrészt Dáciában laknak még akkor is, midőn a római sasok visszaköltöztek már a Duna jobb partjára, valószínűleg ivadékaik közé tartoznak a picensek, kikkel Constantius császár küzd hegyeink közölt 358-ban, a karpokkal is összemérve fegyvereit, kik később a dákokkal összeolvadva, vagy csak egyesülve a bűnök betörései idejében Carpodaci néven említenek.
A szlávokkal sem volt talán szerencsésebb a római kormány. A déloroszországiak már a Fekete tengerig nyomultak, egyes rajaik pedig bevetődtek már hazánk területére is Krassó-Szörény és Temesvármegyékbe, hol a rómaiak által is elfogadott Csorna és Berzovia nevek egyenesen reájok utalnak. De tömegesen alig lehettek, mert felíratilag csak egyetlen szláv név: Juni Nedym konstatálható Ampelumban.

Polgári elem azonban nem igen telvén az európai provinciákból, a császároknak keletre kellett fordulniuk, s ha onnan első sorban a hellénizmus által nem denationalisált gyarmatosokat hoznak is, mint galatákat, a túlnyomó óriási többség elgörögösödött kis-ázsiaiakból, de foképen szírekből telt, kik a római birodalom népeinek tömkelegében a legmegbizhatatlanabb, fizikailag, mint erkölcsileg a legalantabb álló elemek, kik magokkal hozzák a nyugatról származott, de nem értett civilizáció által megbomlasztott nézeteiket, babonáikat, vallásaikat, növelve a nemzetiségi, mint vallási káoszt, erjesztve az intézményeket is, melyek a birodalmat összetartják, rontva a nyelvet, melyet kénytelenségből talán megtanultak, de a melynek propagandáját nem csak visszautasítják, hanem lehetőleg korlátolták, nyugaton az elparlagosodott görög, de semita nyelvek javára is. Eme jelenséget illusztrálják a görög és kétnyelvű, latin s palmyrai szír feliratok. De a latin föliratok nagy része is csak olyanoktól származik, kik nem maguk, hanem a nyelvtant értők által fogalmazták - a hivatalos világ kedvéért, inseriptióikat latinul - különben nyomára kellene akadnunk a köznyelvnek, miként azt tömegesen találjuk Itáliában, Galliában, Hispániában, sőt Afrikában is.

Dáciában nem keletkezett tehát köznyelv. Hiszen csak nem nevezhetjük ennek Julius Corinthianus feliratát: így csak az írhatott, ki nagyon keveset, s azt is rosszul tudott latinul. Annál inkább járta a rontott, keleti elemekkel telített, a latin nyelvet megfertőzhető görög nyelv, a keletiek s azok között, kik beletapadtak a hellénizmus által elposványosított talajba, míg a nyugatiak saját nyelvüket használták, s a kelta elemeket a XIII., a thrák elemeket pedig az V. Macedonica legio nagy kontingense támogatván, ép erőben maradt fönn mindkét nyelvcsalád a hódítás végéig.
Az ázsiai galaták 235-ben még kelták s nem latinok, hasonlóan a thrákok, kiknek a dákok fajrokonai. És e tények megdönthetetlen igazságnak lévén, kimondhatjuk bátran, hogy Dácia nem romanizált, nem rendelkezik többé az imperium ama hatalmas elemekkel, melyek Galliát, Hispániát rómaivá tevék, s így épp oly kevéssé volt a provincia latin. De ha a byzanti császárok is bírják még, úgy elgörögösödött volna igen rövid idő múlva, mert a hajlandóság meg volt reá. A románok nyelve nem keletkezhetett tehát bérceink között - épen azért nem, mert román. Így a szamosújvári farkas csak a római birodalomnak égisze volt Dáciában, - és nem a rómaiságé.


Forrás: Király Pál: Gyulafehérvár története