logo

XXV Februarius AD

Concilium Provinciarium Trium Daciarum (A tartománygyűlés)

Augustus ellentétben a respublica gyakorlatával a császárság főbb hivatásának a jó kormányzat létesítését, szervezését tekintvén, elkövet mindén lehetőt, a provinciális közigazgatás, törvénykezés megjavítására, s konzervatív hajlamainak megfelelően a birodalmi vallást, nemcsak, hogy bele viszi a politikába, de középpontjává tevén a köz és társadalmi élet minden ágának, az imperium mintha a régi. köztársaság hagyományaihoz térne vissza. De ez csak látszat, mert a múltnak nagy tradíciói, melyek évszázadokon át mozgatják, éltetek a birodalmat, már elhalványultak, s ha Vergilius lantja szívet, lelket, megindítóan, majd megrázóan énekű is azokat, a hideg, elfásult, s végtelen polgárháborúkban kimerült kedélyekre nem tud hatni többé, és Augustusnak a régi, egykor az egész rómaiság által vallott kultuszt ujjal kell helyettesítenie, s az állam eszméjének, és az állam egyetlen képviselőjének tiszteletét dekretálja, s a provinciákban, hol eddig Jupiter Optimus Maximus oltárain égetik a tömjént, most Dea Romának áldozván, Ara Augusti-t állítanak, külön templomokat építenek, s külön papságot rendelnek tiszteletére. És ez az új kultusz, miként a birodalomnak, éppúgy középpontja politikailag a provinciáknak is. Papja a sacerdos arae Augusti, ki a szertartásokat, a tartománynak politikai testületé, a tartománygyűlésbe egyesített, s az önálló törvényhatóságok által választott megbízottjainak jelenlétében hajtja végre.
E tartománygyűlések eredetileg nem római intézmények, hanem görög institutiok, melyek a hellén világban közkedveltségnek örvendenek. Julius Caesar commentárjai szerint meg voltak a még barbar Galliaban is, meg Hispániában, sőt még a hegyes Kilikia képviselői is összegyűltek minden évben, hogy megbeszéljék kicsinyke országuk belügyeit. És midőn Augustus Galliát, mint birodalmi provinciát szervező, Narbonne-ba hívta össze a galliai nagyokat, véleményeik, jó tanácsaik meghallgatására. Békés, csöndes időkben e gyülekezetek, politikai jelentőséggel nem bírnak ugyan, de még akkor sem föltételezhető, hogy ne vitassák meg e képviselők, a principes civitatum, ha már egyszer együtt vannak, szűkebb hazájuknak életkérdéseit.

A lyoni tartománygyűlésről a legtöbb adat maradván fenn, látjuk, hogy a galliai nagyok gyakran az egész birodalmat érdeklő ügyekről tanácskoznak és határoznak, majd szobrokat szavaznak meg római vagy tartományi főhivatalnokoknak, kitüntetéseket kérnek részükre a császártól, de alkalomadtával panaszt is emelnek ellenük. Fenntartják templomukat, papjaikat, megszavazzák e célra a közadóval együtt fizetett, de külön megbízottjaik által kezelt szükségleteket, fedezik az ünnepélyek, követségek költségeit stb. Még amphitheatrumot is építenek, melyben külön széke van; a hatvannégy kerület minden képviselőjének. Augustus e tartománygyűléseknek, hogy valóban teljesíthessék hivatásukat ugyanoly jogkört szándékozott adni, mint a birodalmi senatusnak. Erre látszik utalni, hogy a lyoni gyűlés bronzérmeket veretett Dea Roma s Augustus tiszteletére. De ha a lugdunumi gyülekezet nem volt is teljes képe, mása a római senatusnak, mégis nagy fontosságúak voltak politikai mint társadalmi hatásai, mert fölébreszti a nemzeti egység érzetét, mely kifejezést nyer a főpap címében is, midőn az »sacerdos III. Galliarum»-nak neveztetik. És ez örvendetes jelenséggel Dáciában is találkozunk, mert a tartománygyűlés itt is a három Daciae «concilium III. Daciarum» s a főpap is „coronatus”


III. Daciarum

A provinciák érdekei a császárság idejében sokkal nagyobb védelemben részesülnek tehát, mint a köztársaság karában, midőn a senatus csak a legvégső esetekben volt hajlandó lépéseket tenni a bevádolt helytartók ellen. Most azonban nagyot változván a helyzet, a tartományokból panasszal érkező küldöttség a patronus palotájába száll, ki buzgó védőjük a senatus, mint császár előtt, ha kérelmükre megindíttatik a tisztességről megfeledkezett kormányzó vagy főhivatalnok ellen a per.
Az ifjabb Plinius és Tacitus, mint consularisok a legnagyobb örömmel tevének a tartományoknak e tekintetben jó szolgálatokat, s az előbbinek levelei szerint öt bevádolt helytartó közül három, utóbbinak följegyzései szerint pedig huszonkettő közül tizenhét elítéltetett. Talán így járt ama dáciai consularis helytartó is, kinek neve letöröltetett a Jupiter Optimus Maximus-nak szentelt fogadalmi tábláról. És a császárok nagy súlyt fektetvén a tartománygyűlés kritikájára, Claudius a helytartót, kinek mandátuma lejárt, nem alkalmazta több hónapig, nehogy az új állással járó immunitás megakadályozza az elégületlen alattvalók panaszát. E jogokat azonban a provinciálisok lehetőleg ritkán használják, de annál sűrűbben fordulnak a császárhoz kérelmekkel s ajánlásokkal, egyes nagyérdemű tisztviselők kitüntetése érdekében.
És az uralkodók, különösen ha a kérelmek reális alapokon nyugodtak, szívesen fogadják őket a legtöbb esetben, meghallgatják panaszaikat, segítnek bajaikon, mert épen a jó kormányzat volt az, mely a provinciálisok szemében teljesen törvényszerűvé, legitimmé tévé a császárságot, a mely sokkal jobban hozzácsatolja őket a birodalomhoz, mint annak bármiféle intézménye, és sokkal inkább biztosítja hűségüket, mint akárhány légió. Gallia nyugalmának föntartására elég volt a Lyonban táborozó 1200 ember, mert hűségük alapja nem a félelem, hanem az őszinte rokonszenv és szeretet, mely még oly kísértéseknek is ellenállt, milyen Vitellius idejében éri a tartományt, midőn a föllázadt germánok fegyverfogásra szólítják a gallokat is.

A Reimsben tartott rendkívüli tartománygyűlés visszautasítja fölhívásukat, s e visszautasításnak akkor végtelen nagy fontossága volt, mert a birodalomban rémületes, az imperiumnak minden izét megrázkódtató polgárháborúk voltak kitörőben. Teljesen indokolt volt tehát, hogy a római kormány bizalommal viselték e tartománygyűlések iránt, hogy a császárok közvetlenül érintkeznek velük, s hogy még oly nagy fontosságú aktusba is, mint a katonaságnak s provinciáknak évről-évre ismétlődő eskütétele, bevonják őket, általuk tétetvén le a szokásos fogadalmat.


Marquart e gyűlések szervezetéről a következőket mondja:

1. A tartománygyűlésbe minden önálló törvényhatóságú város küldött képviselőket, kik önmaguk közül választék a sacerdos provinciáé.

2. Sacerdos provinciáé csak egy választatott, s az illetőnek már viselnie kellett lakóhelyének összes hivatalait, vagy pedig romai lovagnak kellett lennie.

3. A papokat csak egy évre választék, mindig az évenként összeülő tartománygyűlésen.

4. A képviselőket küldő kerületek s municipiumok száma szigorúan meg van szabva. Galliában 64, Etruriában 15, Lyciában 23 kerület, Asiaban 44, a bithyniai Pontusban 11, a polemoni Pontusban 6, Cyreneben 5 város küldött képviselőket.

Dáciában a tartománygyűlésnek csak a harmadik században találjuk nyomait, és csak a 241-ben tartott sessionak, mely Marcus Antoninus Gordianus Pius Numenjének és Maiestas-ának dedikál feliratot, emléke maradt fönn. És aligha sokkal előbb részesült a tartomány e kiváló előjogban, mert igen sok minden utal arra, hogy Dacia kiváló jövedelmi forrásai miatt, ha külsőleg nem is, de lényegileg az egyiptomihoz hasonló kormányzás alatt volt.
A császár kincstárát gazdagítják a dús arany-, ezüst-bányák, az óriás terjedelmű, bérlők által kezelt uradalmak, tehát az uradalmaknak legnagyobb része, ezért éppoly kevés volt itt is a polgári, politikai jogokkal bíró elem, mint a Nilus-parti országban. És e polgárság a második századnak majdnem végéig három-négy, de utóbb is csak hat-hét coloméban és néhány municipiumban lévén összetömörülve, a tartomány közügyeire távolról sem gyakorolhatott oly befolyást, miként ez Galliában vagy Hispániában történt, hol a polgárság hatalmas és erős. És a tisztán financiális érdekű kormányzatot fenntartjuk egész teljességében, míg a provincia biztosságban volt. Septimius Severusnak 211-ben bekövetkezett haláláig ez tűrhető volt, de aztán mindig ingatagabb lett a két, utóbb három legiónyi helyőrség dacára is.

A közigazgatást vélték tehát javítani a császárok, midőn Dáciának is engedélyeznek tartománygyűlést, mely szükség esetében a népfölkelés elrendelése által a császári fegyveres hatalmat is gyarapíthatja. Hatáskörébe tartozik még az apulumi tartományi pénzverde ellenőrzése is. Székhelye kezdetben valószínűleg Apulum volt, erre látszik utalni az a körülmény is, hogy papjai közűi: P. Aelius, Strenuus az Apulumban lakó Aelius családból származik, második coronatusa pedig szintén Apulumban ingenuus s ott is lakik, holott a tartomány gyűlés papjainak mindig a székhelyen kell tartózkodniuk, ott hol az Ara Augusti van, úgy, miként Galliában, Germaniában s a szomszéd Pannóniában történt. Később már Sarmizegetusában tanácskozik a gyűlés valószínűleg azóta, hogy a tartományi kormányzat visszaköltözött a fővárosba.


A tartományi papok emlékei gyéren fordulnak elő. Eddig a következők voltak konstatálhatók:

1. Pius Aelius Strenuus, equo publico, sacerdos arae Augusti.

2. M. Antonius Valentinus eques Romanus, decurio municipii Apuli, sacerdos Arae Augusti nostri, coronatus Daciarum ül. 238-244 között.

3. M. Proc . . . n. vir, flamen, sacerdos arae Augusti.

4. M. Gominius Quintus, pontilex, bisquinquennalis coloniae, eques Romanus, sacerdos arae Augusti.


Forrás: Király Pál Apulum története