logo

XXI Februarius AD

Apulumi utak

Városunk, mint katonai központ, központja a tartomány fő-, s részben mellék közlekedési vonalainak is, és közvetlen összeköttetése van -háromszorosan is - a hatalmas birodalmi úttal, mely az imperiumnak európai tartományai közül: Galliát, Germánját, Vindeliciát, Norieumot, Pannóniát, s a két Moesiát fűzé egybe. A fő közlekedési vonalhoz az első csatlakozás már Moesia területén Lederata (Rama) városkánál történt, ott, hol Traianus légiói két hatalmas hajóhídon keltek át 101. és 105-ben, hogy meghódítsák Dáciát. E kiindulási pontot a római kormány jelentékeny nagyságú castrummal erősíié meg, s e régi várnak omladékai szemébe ötlenek még a laikus utazónak is. Innen kiindulva teszem meg szíves olvasómmal utunknak első részét, mely Tibiscumig (Zsúppá - Krassó-Szörény-vármegyében) vezet.

Átkelve a Dunán, a balparti út már Dácia területén van, s reá lépve teljes elismeréssel kell adóznunk a mérnököknek, kik tervezők, s a kincstárnak, mely megépíttető, nem kímélve a költséget, fáradtságot, hogy legyőzhetek legyenek a munkát sokszor végtelenül hátráltató természeti akadályok. A küzdelem azonban mindig sikeres volt. Hol két domb között mélyedés van, hatalmas töltéssel egyenlítik ki a talajt, vagy pedig, ha célszerűbbnek látszott, bevágásokkal tették egyenletessé.
A sziklák elől sem tértek ki a mérnökök, levágták, átvágták azokat is, vésővel, csákánnyal, segítségül véve, ha kellett, a tűznek romboló erejét is. De lágy talajon sem volt sokkal könnyebb a munka. Itt beástak mélyen, egész az ősi rétegig, melyet tíz-tizenöt cm. vízhatlan réteggel födtek be; erre alól nagy, fölfelé mindig kissebbedő kövekből készítők az úttestet, jól megválogatott polygon lapokból, vagy esetleg kockákból álló burkolattal födve be a fölszint, úgy, hogy legtöbb esetben méltán versenyezhettek a római útvonalak még modern nagy városainknak utcáival is.

A római utak sokba kerültek tehát és sokat vett igénybe a kormányzók ellenőrzésére bízott fenntartás is, mely millió és millió dénárt nyelhetett el évenként. Hiszen legalább 70.000 milia (1 milia = 1-48 km., = 103.600 km.) útja volt az államnak, Brittanniától a Perzsa öbölig, az Északi tengertől a Saharáig, melyeket egyenlő gonddal tartottak ép és használható állapotban a birodalom minden részében, gyakran valódi fényűzéssel, úgy, hogy az átlagos szükséglet aligha volt kisebb, mint valóban költséges vasútjainké. Ezzel szemben vannak az államnak jövedelmei is közlekedési vonalaiból, de ez távolról sem elég, bár az útazók elég nagy vámot fizettek, mi azonban a római szemeiben nem látszott igaztalan követelésnek, s megfizette jó szívvel, mint ahogy mi sem zúgolódunk a vasúti vitelbér ellen, melybe nemcsak a mozdony, a kocsik költségei számítják be, hanem az építés, fönntartás kiadásai és az állam haszna is.
A római országúton különben mit az utazó elvesztett a vámon, megnyerte a réven, mert teljes kényelmet élvezett, kímélhette igavonóit, és a mi fő, gazdálkodott az idővel, gyorsan juthat célhoz a legtöbbször egyenesre mért vonalon. Ez ugyan elég kellemetlen lehetett a túristáknak, mert nagyobbacska városokért sem hajlott meg az út, de annál kedvezőbb azokra, kik fontos ügyekben indultak meg hazulról, talán nagy távolságra. Épen ezért nem igen írhatom le a szép vidékeket, városokat, falvakat, a lakosságot, népet. Úgy vagyunk a római országúton, mint a vasúti kocsiban, melynek ablakán át Európa Calaistől a Feketetengerig majdnem egyforma.
Ugyanazon kocsik, ugyanazon kerékdübörgés, mozdonyfütty, ugyanazon pedans hivatali és szolgaszemélyzet, ugyanazon indóházak s bennük vendéglők, őrházak, távirda-rúdak stb. S mi a római utat még egyhangúbbá, de egyszersmind kényelmesebbé is teszi, főképpen az, hogy a birodalom óriás területén egy és ugyanaz a hivatalos nyelv, a mérték, súly és pénz.

Átkelve a Dunán, 12 miliát kell haladnunk (= 1776 km), hogy elérjük az Apo (Karas) hídját, s innen ismét 12 római mérföldet, hogy a legközelebbi állomásáig Arcidavaig (Varadia) eljussunk. Itt valószínűleg lovakat - melyeket állami szolgálatra közköltségen tartanak - lehet váltanunk. Eme lovak szállítják a hivatalos postát is, mely a császárság korában a legfejlettebb intézmények közé tartozik. Kezdetben gyalogok vitték a postát állomásról-állomásra, és «cursor» nevükhöz méltóan a legjobb tüdejű fiatal emberek avagy mesterségük szerint kengyelfutók teljesítők e szolgálatot.
Később lovasokat alkalmaztak, a küldemények halmozódtával pedig könnyű kocsikat. Utóbb, a harmadik századtól kezdve a nagy országutaknak állomásain - még a kisebbeken is - legalább negyven lovat tartottak állami, vagy a legközelebbi község avagy helységek költségén, megfelelő számú lovaslegény és kocsissal s mindenféle célra alkalmas szekérrel. Es mindezt - a birodalom méltóságához illően - a legjobb minőségben. Takarékos császárok a fővonalokon magok is így utaztak, s megtehettek naponta akár 100 - 150 miliát is (- 148 v. 222 km.). A római út tehát nemcsak kemény kőtöltés, hanem vannak felső építményei is - így nevezzük vasútjainknál - s fenntartási költségeikhez hozzá kell még számítanunk a váltásra szánt lovakat, igás állatokat is.Eme állomások a legtöbb esetben vendégfogadókkal is be vannak rendezve.

Arcidavától utunk a mai Kakova, Komoristye s Forotik községeken át Nagy-Szurdukra vezet, s ezzel 12 római mérföldet téve ismét, a Csernovec gyönyörű völgyében fekvő Centum-Puteibe érkezünk. És e nevet - száz forrás - nem ok nélkül kapta a község, mert közelében az oldalokról tíz-tizenöt gazdag és kitűnő vizű forrás bugyog elő. Rövid pihenés után átkelve a Paula hegyen Kőnigsgnad s Füzesen keresztül Zsidovint, s a Traianus által is említett Berzoviát érjük, hol a hasonnevű folyó át volt hidalva. Innen az út Baína felé hajlik, majd a Vurvu-Pietrire kapaszkodva Ahihis-nél állapodik meg. Ez hosszú, 12 milia és fáradságos hajtás volt, melyért csak a pompás kilátás kárpótol.
Lefelé már könnyebben haladhatunk s túlhajtva Ezeresen, 3 milia távolságban találjuk (laput Bubalit. Innen a Poganis völgyében fekvő Prebult, s a hegytetőre épült Valiaboult balra hagyva, megérkezünk Tibiscumba, mely hajdan a Temes és Bisztra összefolyásánál Jaáz és Zsúppá között virágzott 10 milia távolságban a legutolsó állomástól. Így korán reggel indúlva Lederatából, ha Ahihisnél megpihentünk, a 73 mérföldnyi utat (= 108-64 km.) estig megtehettük.

A második útvonal a Duna balpartján a Gserna torkolata mellett fekvő Orsovánál, a hajdani Transdiernánál kezdődik meg, s éjszaknyugoli, majdnem egészen egyenes irányban halad Tibiscumig, toronyiránya miatt a római mérnökök által legtökéletesebbnek tartott völgyben. A birodalmi útvonallal Egeta (Milanovác, Szerbiában) és Drobetán (Csernec, Szerbiában) át volt összefüggésben. A községből kiindúlva a Csernának ritka szépségű völgyében állandóan a balparton haladunk, s így érjük el Herculesfürdőt, majd Mehádiát - ad Mediam, hol a rómaiaknak omladékaiban még most is látható castruma állott. Utóbbinak nincsen nagy stratégiai fontossága; annál jelentékenyebb volt a polgári telep, a fürdő, a meleg források, melyeket akkor aránylag ép oly sűrűn kerestek fel, mint most. Mind a huszonnégy gyógyvizei alig ismerték ugyan, de a legerősebbet, a Hercules forrást már igen, és gyógyerejét kiváló előszeretettel fűzték össze a görög-római hitregetan győzhetetlen naphősével, neki szentelve a feliratok legnagyobb részét.
Alig is találunk más vonatkozásiakat. S e feliratok, bár nincsenek nagy számmal, mégis élénk világot vetnek az egykori fürdő életre. 157-ben már látogatják, tehát negyven évvel a hódítás befejezte után, és 254 körül még virágzik. Virágzó, keresett hely volt tehát az imperium uralmának egész folyamán. Vendégei közt képviselve van a helytartóktól egész a szerény veteránokig jóformán minden társadalmi osztály nemcsak Dáciából, de a szomszéd Moesiából is. Calpurnius Julianus, Moesia Inferior vagy Superior legátusa «-Herculi, (lenio, Loci, Fontibus Calidis» szentel fogadalmi oltárt.
Simonius Julianus vir clarissimus praeses Daciarum (kormányzó) «Herculi Sancto» dedikálja feliratát, hogy megmenekült bajától.3 L. Pompeius Celer a szomszéd Praetorioban állomásozó Cohors I. Ubiorum praefectusa szórakozást és gyógyulást keresve a fürdőben «Hercules Invictus»-nak állít ara votivát;1 Sarmizegetusából (). Vibius Amillus látogatja meg a gyógyforrásokat beteg fiának, Julianusnak jóvoltáért, s távoztakor kifejezendő háláját, oltárt emel «Herculi Salutifero» ; egy szűkszavú névtelen föliratán csak ennyi van «Hercule tibi votum solvi», míg Junia Cyrilla inscriptiója valódi reclameként hangzik Aesculap és Hygia tiszteletére: « quod a longa infirmitate virtute aquarum numinis sui revocaverunt.»

S e vendégék talán ép oly kellemesen tölték idejüket másfél évezreddel ezelőtt, mint a mostaniak. De ezért távoznunk kell mégis. Alig két miliányi távolságra Praetoriot érjük a mai Plugova vidékén; Kornián túl Ad-Pannoniost; Teregova mellett Gaganist; Szlatina és Szadova közt Masclianist, honnan két óra alatt behajthatunk a tibiscumi mansioba. Később betekinthetünk a városba is, mely félig nyugati, félig keleti jellegű lehetett, mert lakosságának s a közvetlen vidéki népességnek nagy része afrikai mór volt.
Az út tovább a Hisztra völgyében vezet, s első állomása Agnavis, talán a mai Zevoj körül keresendő; később Pons-Augustit érjük Hunyadvármegye nyugati határán (Márga) innen pedig Baucáron, Bukován, a vaskapui hágón, Zajkányon át, Paucsinyesdet jobbra hagyva, összesen 15 miliát (222 km.) haladva, megérkezünk a tartomány tővárosába: Ulpia Traiana Augusta Colonia Dacica Sarmizegetusába.

Kocsink a városon kívül maradván, málhánkat a lecticariusok erős vállaira bízzuk, hogy elvigyék valamely fogadóba, talán a «Szőlőfürtbe», amely a város keleti felén az út mellett állott, ahova szekerünk is eljut majd, megkerülve a körfalakat, vagy pedig éjszakára, midőn meg van engedve kocsiknak is járniok az útcákon. Magunk gyalog megyünk be, az egész coloniát átmetsző főúton. Előbb apró, kicsinyke fészkek között haladunk, később a jómódúak kényelmes házait találjuk, majd a főurak, főhivatalnokok palotaszerű lakásait, a középületeket: Jupiter basilikáját, Aesculap és Hygia fényes templomát, a tanácsházat, fürdőt, hol fölüdítve magunkat, valamelyik tabernában meg is ebédelhetünk.
Később meglátogathatjuk az amphitheatrumot, melynek hatalmas méretei meghaladják a carnuntumi, aquincumi és porolissumiét. Óriási falai sziklaszilárdan állnak még ma is, bámulatba ejtve tömegességük által a szemlélőt. Mily impozáns lehetett az épület hatása másfél évezreddel ezelőtt, midőn Statius Priscus helytartósága idejében (Kr. u. 158-ban) átadták a nagy közönségnek, midőn nézőterét ezer és ezer ember foglalta el, midőn arénájában gladiator küzdelmek, atlétaversenyek, venatiók gyönyörködtetik a publikumot.

Közvetlen szomszédságában emelkednek a castrumnak, helyenként még most is 10-12 m. magas sáncolatai. Falai akkora területet fognak be, hogy kényelmesen helyet találhatott benne Traianusnak egész hadserege. - Az út folytatása a castrum éjszaki oldala mellett haladván, látjuk a porta praetoriát, a föléje épített propugnaculumot, odább a tornyokat stb., majd befordulván a vár udvarra végig nézhetünk a légionáriusok egyszerű barakkjain, megtekinthetjük a pompás praetorimnot, - a parancsnokság épületét, a nagy raktárakat, az apró szentélyeket stb.
Ezalatt kocsink megérkezvén a főváros keleti végén levő vendéglőbe, tartsunk magunk is oda, hogy tovább mehessünk. A fogadó elég térés. Majdnem négy méter széles kapuján egyszerre két kocsi is befordulhatott a tágas udvarba. Innen nyílt jobbra a kocsisok és szolga nép ivója. A mellette levő két helyiség már a jobbmódúaknak lévén fenntartva, a vendéglős még dicsekedhetett is kényelmes szobáival, sőt talán konyhájával is.

Az út innen legnagyobb részt a hátszegi völgy keleti oldalán halad, s az Őrhegynél, melynek tetejét vigilia koronázza, éri el a Sztrigyet, s annak balpartján haladva Kalánt - Ad Aquas vagy Hydatat, mely szintén kedvenc fürdője volt a rómaiaknak, és kőbe vájt hatalmas medencéje még ma is teljes épségben hirdeti, bizonyítja, hogy hajdan mozgalmasabb volt itt az élet, mint most. Hydatatól egyenesen éjszakra halad, az út eléri a Marost, s Aranynál - Petris átmegy a jobbpartra, és a hegység aljában húzódva éri Germizarát (Algyógy), és Blandianat (Kama). Az Algyógv, Bokaj, Akmár, KarnaBorberek s Portusnak vezető járási út, nagyjában reá van épülve. Utóbbi falunak határa hajdan Apulum extravillanuma lévén már hozzátartozott a városhoz.

De mielőtt tovább tárgyalnám az északi elé vezető fővonalat, hadd említsem meg a bányaságba vezetőt is, továbbá az oescus-apulumit, s a vulkánboldogfalvi mellékutat. Utóbbi a Vulkán szorosán érkezik előbb az Oláh, majd a Magyar-Zsily völgyébe, utóbb pedig a Sztrigyébe, s ennek folyását követve Banyica, Krivadia felé, hol a hasonnevű tetőn őrtorony áll; innen Ptuj és Baresd felé megy és Boldogfalvánál egyesül a Sarmizegetusa felől érkező fő iránnyal. Ezen az úton érkezett be Lusius Quietus mór sejk lovas hadteste Traianus segítségére.
Az oescus-apulumi vonal Moesiaban indul ki a jobbparton fekvő Oescusból s átkelve a Dunán a Castorius térkép szerint Komula, Acidava, Busidava, Pons-Aluti, Burridava, Castra-Traiana, Arutela, Praetario állomásokon át, - Bomulától kezdődőleg az Olt völgyében haladva - érkezik a vöröstoronyi szorosba, s az ismeretlen fekvésű Praetorio (Boica?) után kilépve a szorosból Pons-Vetus-nál (Talmács?) átmegy a Szeben folyó völgyébe, és az ismét ismeretlen fekvésű Stenarum állomáson át Cedoniába (Nagy-Szeben?) jut, honnan Szecsel, Szelislye, Nagy-Apold, Szerdahely, Konca, Szász-Sebes, Lámkerék és Maros-Váradja felé irányulva érkezik Ampelumba. Cedonia és Apulum közt csak egy mansio van Acidava, mely kétségtelenül Konca vidékén keresendő.

A római aranybányászatnak gócpontja - az igazgatóság ugyan Apulumban székel - Zalatna, Ampelum közvetlen állami úttal van összeköttetésben városunkkal. Vonala az Ompoly mentén Kisfalud, Tóthfalu, Gaurény irányában a jobbparton s innen, de inkább Metesdtől a balparton haladva éri el Zalatnát - Apulumot. E központtal hegyi ösvények, de részben utak által van kapcsolatban a rómaiaknak hat bányacsoportja közül öt és pedig a fericseli s magyarhegyi; a nagy-almási; corabiai; vöröspataki és offenbányai. Ezzel visszatérhetünk a fővonalra - s térképünk csakis azt és azokat jelzi.
Most északra fordul az, s miként a leletek bizonyítják gazdag, kultivált vidéken vonult mindig a balparton Tövis irányában egyenesen Nagy-Enyedre - Brucla. Innen 12 miliat haladva Salinaet (Székely-Földvár) érjük, melynek nyomait gróf Esterházy István kastélyának szomszédságában a Kápolna hegy előfokán találjuk meg. Ez állomásnak a Maros-Újvári sóbányászat adta sajátképi fontosságát.
Innen a főirány a «Káptalan» földjétől körülbelül a vasútnak megfelelően halad Harasztos felé, majd az Aranyos terére csap át, és Gyéres körül átlépve a folyót, megérkezik Tordára - Potaissa, mely Septimius Severus uralkodása óta katonai tekintetben második városa Dáciának, főhadiszállása a Legio V. Macedonicának, székhelye a legio legátusának, s teljesen szabad, független, önkormányzattal bíró colonia.
Potaissától Puszta-Gsán, Ajtón és Györgyfalva felé irányulva Kolozsvárra - Napocába, honnan térképünk Kardosfalva, Rács, Magyar-Nádas, Magyar-Gorbó, Tűre, Sárd, Sólyomtelke, Oláh-Köblös, Vásár-Telke irányában vezeti Optatiana-ba (Zutor); Puszta-SzentMihály, Vaskapu felé Largianaba (Magyar-Egregy), majd Alsó-Kékesen át Gertia-ba s végül Zsákfalván át a megerősített határvárosba Porolissum-ba (Mojgrád - Szilágy-megye).
És ezzel elértünk a tartomány mesgyéjére, mert Gastorius a limesen túl már a barbárokat jelzi.
A fővonalból több mellékág válván ki, egyike a legfontosabbaknak a líesculumig (Sebesváralja) vezető. Resculum neve sokáig vita tárgya volt, míg Torma Károly szerencsés kutatásai meg nem fejték a talányt. A város már a Körös völgyében fekszik, s -így a hódításnak egyik legnyugatibb pozíciója. Védelméről erős castrummal, s jó összeköttetéssel gondoskodtak. Útja kettő is van: Optatianából (Zutor) és Napocaból (Kolozsvár). Amaz az Almás völgyében Közép-Lak, Nagy-Almás, Alsó-Füld, Közép-Füldön át, Hódosfalvát balra hagyva érkezik be; emez pedig a Meleg-Számos jobbpartján, nem futva be az ellenkező oldalon, Szucságtól délkeletre fekvő Macedonicaba halad Gyaluig; itt átkelvén a folyón a Kapus-patak völgyébe csap át, s Kapus, Magyar-Gyerövásárhely, Kőrösfő, Sárvásár, Bánffy-Hunyad és Remete érintésével jut el Rescukimig.
E kettős összeköttetéshez járul még a bányavidéken átvezető út, melyet Téglás (Iákor derített ki. Ez a Sebes-Kőrös völgyén fölfelé Bekiezelnek irányul, majd fölkap a 791 m. magas Nagy-Hegyre (Muncsel Maré), melyről Albakra ereszkedve, Topánfalván, Vererespatakon (Alburnus Maior) át jut föl a 719 m. magas Corabiára, honnan leszállva, eléri Ampelumot (Zalatna) s így az Apulumból kiindult birodalmi utat. Vármezőt Largianával (Magyar-Egregy) az Egregy balpartján épített vonal, az optotiana-resculumi úttal pedig a N.-Rajtolc és Nyirce felé vezetett köt össze.

Ezzel visszatérhetünk Napocába, hogy végig járjuk az éjszakra vezető vonalat, mely elhagyva a várost, Szamosfalva felé csap, s Fuszta-Szt.-Miklós előtt és Apahidán túl átkelve a Kis-Szamoson végig megmarad a balparton, s Nem, Zsuk, Válaszút, Kis-Jenő, Diód, Dengeleg érintésével érkezik meg szembe Szamos-Újvárral, mellyel híd vagy komp által volt összekötve; innen követve a mai országút és vasút irányát. Deés-ig halad, hol ketté ágazva, egyik része éjszak-nyugatra fordul Alsó-Kosály felé, s itt átlépve a Nagy-Szamost, ennek völgyében törekszik előre a balparton s Csatán, Vaád, Tőkepataka, Dobrocsina, Oláh-Fodorháza, Közfalu, Oroszmező, Búzamező, Csömény, Konkolyfalva, Ködmönös, Nagyés Kő-Lozna, Klic, Szurdok érintésével érkezik Tihóra, honnan a vallum mentén van összeköttetése Porolissummal (Mojgrád).

A másik kiágazás Deés-től észak-keletre fordulva Kozárvár, Monostorszeg, Boica, Retteg, s Felőrön át tart Alsó-Ilosvának, innen délkeletre hajolva Csicsó-Keresztúr fölött átmegy a Szamos balpartjára s Omlásalja és Behlen felé irányúi, majd átcsap a Sajó völgyébe és Sajó-Udvarhely, Sajó-Szt.-Andrást és Magyarost elhagyva, Kis-Németi alatt átkel a Besztercén, s éjszak-keletre hajolva Szászés Kis-Budak közt Solna felől éri Várhelyt, a rómaiaknak egyik keleti végvárát, honnan az délkeletnek, majd délre fordul a vécsi castrumhoz. Innen éjszak-keletre irányuló mellékút vezet a dédai pozícióhoz.
E két pont már a Maros partján feküdvén - a jobboldalon mind a kettő - a főút is ott halad délnek Szász-Régen felé, majd Abafája, VajdaSz.-lvány, Sárpatak, Várhegy, Udvarfalva, Sz.-Anna, Egerszeg, Maros-Sz.-Király, Náznánfalva, és Csitt-Sz.-Iván irányában. Ezzel majdnem szemben a balparton van Maros-Keresztur castruma, melynek védelme alatt a folyó át volt hidalva. Tovább Malomfalva, Orbó, Badnót, Maros-Lekence, Dátos, Maros-Ludas és Kece felé irányul, majd átkel az Aranyoson (Vajdaszegnél?) és Székely-Földvárnál egyesül a fővonallal. A vécs-székelyföldvári útra nyílt a nyárád-menti is, mely Mikházát, hol szintén castrum volt, köti össze a maros-keresztúrival.

A fentebb említett exponált pozíciók és pedig Déda, Vécs, Mikháza és Maros-Keresztur, Székelyföldváron át Torda felé, míg a délkeletiek; a Kis-Küküllő völgyében fekvő Sóvárad, a Kis-Küküllővel egyesülő Küsmed patak fejénél levő Enlaka, a Nagy-Küküllő mellé épült Székely-Udvarhely, - amazok a Kis-Küküllő völgyén, emez a Nagy-Küküllőén - Balázsfalván át, hol a két folyó egyesül, már Apulum felé gravitálnak. Hasonlóan az Ojtozi-szoros nyugati torkolatát elzáró Bereck a Feketeügy mellett, Kézdi-Vásárhely, ugyancsak a Fekete-Hegy melletti Berecktől délnyugatra Várhegy, s ettől nyugatra Komolló, melyek az Olt mellett levő Hévíz által vannak összeköttetésben a Praetorio (Boica), lons-Vetus, Stenarum, Cedonia és Acidaván át Apulummal.

Összefoglalva a fönnebbieket következőleg csoportosíthatjuk Dácia útvonalait:

1. Lederata (Barna) - Tibiscum (Zsúppá).
2. Transdicrna (O-Orsova) - Tibiscum (Zsúppá), melyhez a
3. Vulkán-boldogfalvi mellékút csatlakozik.
4. Tibiscum (Zsúppá) - Apulum.
5. Oescus - Apulum, melyhez a
6. Bereck-Várhegy-Komolló-Hévízi út csatlakozik talán Praetorionál.
7. Apulum-Ampelum (Zalatna), melyhez az Erchegység bányaútjai csatlakoznak.
8. Apulum-lorolissum (Mojgrád) csatlakoznak nyugaton (9-11).
9. Napoca (Kolozsvár) - Resculum (Sebesváralja).
10. Optationa (Zutor) - Resculum (Sebesváralja).
11. Largiana (Magyar-Egregy) - Vármező.
12. Éjszakra: Napoca (Kolosvár) - Deés; ebből ágaznak nyűgöt felé:
13. Deés-Alsó-Kosály-Tihó-Porolissum (Mojgrád).
14. Keletfelé: Deés-Alsó-Ilosva-Várhely-Vécs; utóbbi állomáshoz csat-lakozik: (15-16).
15. Vécs-Déda.
16. Vécs-Keresztár-Székelyföldvár.
17. Mikháza-Keresztur.
Az Apulum-Potaissai szakaszhoz csatlakoznak:
18. A Sóváradnál kezdődő K.-Küküllő menti, (melyhez a Küsmed patak melléki enlakai csatlakozik).
19. A Székely-Udvarhelynél kezdődő N.-Küküllőmenti. E két folyó Balázslalvánál egyesül, egyesül a két út is, és úgy érik el a főszakaszt.

Eme utak vagy a provincia belső részeit kötik össze, vagy pedig a szomszéd Moesiából jönnek, avagy oda irányulnak, de a barbaries felé nem megy egyik sem. Erre csak egy irány szolgál a Petristől (Arany) Micia (Vecel) felé a Maros balpartján lefelé haladó, melyet egész Német-Gsanádig követhetünk, hol egy időben őrséget tartott a Legio ΧΙΠ. Gemina.
Valószínűleg ezt az utat használták a jazygok, kiknek még a markoman háborúk után is megengedik, hogy a szarmát síkságon lakó törzsrokonaikkal - a roxolánokkal Dácián át közlekedhetnek, de minden egyes esetben ki kell kérniük a helytartó engedélyét. A forgalom nagyon élénk lehetett, mert Mieia vámszedő állomás.

A vízi utakat szintén használták, bizonyítják az utriclarii és nautae a szállítók és hajósok egyesületei. És ha összehasonlítjuk ez úthálózatot a középkori Erdélyével, az utazás könnyűségét a vasút építést megelőzött korral, forgalmát ugyanazon időkével, úgy a mérleg valószínűen az ókor javára fog felbillenni. S hogy ez lehetséges volt, az kizárólag a római császárság érdeme, mely békét és rendet parancsolt az egész világnak, vaskézzel sújtva le mindenkit, a ki egy perezre is megmerte azt zavarni. És ez a teljes béke majdnem három századig tart, a birodalom limesei mögött átalános volt a jóllét, virágzottak a tudományok, művészet, ipar, kereskedelem, földművelés, oly óriási sphaerán, mely az egykor ismert világnak nagyobb felét foglalta el, a melynek nagy része ma messze mögötte áll az egykori állapotnak. Gondoljunk csak Kis-Azsiára, Syriára, Egyptomra, Atricára.
Az imperium tehát betölti hivatását, s a kortársak ezt hálás szívvel ismerik el. Egy Halikarnassosi fölirat Augustusi ünnepelve, őt «az emberiség megváltójának mondja, kinek gondviselése nemcsak betölti mindenek imáját, de meg is tetézte: mert békesség honol szárazföldön és tengeren, virágzanak a városok, az igazság, az egyetértés, jóllét és bőség uralkodik minden földi javakban.»
És e világbékéi egyformán magasztalják három világrészben, három századon át. Mióta a Gaesároknak hódol a föld kereksége, az irigység daemonai elvesztik hatalmukat az országok és népek fölött, nem árthatnak többé nekik: a gonosz szellemek kiűzettek, míg a jókat mind össze-gyűjtők a tengeren, mint szárazon az imperiumba - írja Philo - megművelik a hegyeket, völgyeket, számtalan hajó hasítja a tengereket, az országok terményeit cserélve ki. Nincsen többé háború, nem vívnak csatákat, s nem lévén rabióhordák és kalózok, bátran lehet útazni, hajózni az év minden szakában napkelettől-napnyugatig.

A világ Róma jogara alá van egyesítve - írja Plinius a nagyhatalmú főúr büszkeségével - s az istenek általa ébresztvén új életre az emberiséget, a népek buzgón imádkoznak hogy éljen örökké. Még lelkesültebben nyilatkozik smyrnai Aristides Antoninus Pius s a birodalom világuralmáról írt dicsbeszédében: «Nem járhatunk, kelhetünk-e gond nélkül mindnyájan ott, a hol akarunk? nincsen-e nyüzsgő élet a kikötőkben? s a hegyek közt nincs-e az útazó ép oly biztosságban, mint a városok lakói otthonukban? nem díszlenek-e a szántóföldek, s a félelem nincs-e elűzve? vajon nem kelhetünk-e át minden folyón, s el van-e zárva a tengernek valamelyik öble?
A világ leveti régi köntösét, a vasat, és ünneplő ruhát öltött. A hellenek és barbárok elmehetnek most mindenfelé, magukkal vihetik vagyonukat, mintha egyik hazából a másikba mennének; nem félelmesek többé a ciliciai szorosok, Arabia és Egyiptom homokos keskeny ösvényei, a járhatatlan hegyek, a mérhetetlen folyók, az ismeretlen barbár törzsek, mert arra, hogy teljes biztosságban legyen valaki, elég rómainak, de még inkább alattvalótoknak lennie. Homérosz mondása, hogy a föld mindnyájunké, betelt. Felmértétek a világot, áthidaltátok a folyókat, utakat törtetek a hegyek közé, a sivatagokat benépesítettétek, mindent megnemesítve a rend és fegyelem által. Semmi szükség tehát a földleírásokra, az egyes népek törvényeinek, szokásainak ismertetésére; ti vezetői vagytok az egész világnak, megnyitottatok minden kaput, megengedvén, hogy saját szemeivel lásson meg mindent mindenki.
Ti közös törvényeket szabtatok, véget vetettetek a régi, elbeszélve kedélyes, de a valóságban elviselhetetlen állapotoknak, s társítván a népeket, egy családdá tettétek az egész világot.» S ez ékes dícsbeszéd is a mélyen érzett fohásszal végződik, hogy «Róma és birodalma álljon örökké, míg a vas úszni fog a tengeren, míg a fák nem virágzanak tavasszal.»

Ez a dicsbeszéd többet mond ugyan a kelleténél, mert nem mind arany az, a mi fénylik, de ha nem is az minden, azért nagyjában mégis igaza van. A közbiztosság nem volt épen mindig és mindenhol kifogástalan s így Dáciában sem. Ad Mediam vidékén (Mehadia) a Sergia tribusba tartozó Julius Bassust Drobeta (Csernec) decurióját és quaestorát rablók ölték meg, miként fiai: Julianus és Bassus elbeszélik az atyjuknak állított sírkövön. Szörnyű halálát testvére, Julius Valerianus bosszulta meg.
Ugyanez történt Drobeta vidékén Raedariis leányával. De a közbiztoságnak ilynemű meglazulása alighanem a végső időben következett be, és ha máskor történt is ilyesmi, az annyira ki-vételes volt, hogy ily izolált esetek egyáltalán nem csappanthatták meg az utazási kedvet. Ez pedig elég nagy volt s elég átalános. De mégis alighanem nagyobb volt a nem magok jószántából utazóknak száma.

Ezek között első sorban a kereskedőket említem, kiknek akkor hasonlíthatatlanul többet kellett járniuk, kelniük, mint a mostaniaknak, kik a posta és távírda segélyével még a legkényesebb dolgokat is eligazíthatják, kilenctizedrészét mindenesetre azon ügyeknek, melyekért a régi kalmárnak már úti kocsijába kellett szállnia. De hát ezt egészen természetesnek tárták akkor, s Plinius azt mondja, hogy ezeren és ezeren járják be még a legfélreesőbb tengereket is, csakhogy nyerészkedhessenek. De el is jutának mindenfelé, s Egyiptom megmeghódítása után még az Indiába hajózás sem tetszett többé félelmesnek. Ide Myos-Hormos vagy Berenike kikötőjéből indultak, s megjárták hat-hét hónap alatt az egész utat.
Az idősb Plinius annyira ismeri India állat és növényvilágát, hogy csakis olyanoktól szerezhető értesüléseit, kik közvetlenül szerzők tapasztalataikat. Ezek pedig nagyon sokan voltak, mert a római földrajzírók pontosan, sőt sokszor görögösített nevükön ismerik Kelet legszebb részének emporiumait. Eljutnak Chinába is, és 166-ban An-Thuni-Houanli császár követséget küld viszonzásul Marcus Aureliushoz stb.

A szárazföldi kereskedés meg épen internacionális jellegű lévén, a keletiek állandó faktúrákat tartanak nyűgöt minden tartományában. Apulumban szír kereskedők telepednek meg; hasonló célból vannak a kis-ázsiai Galatiából galaták Germizárában, Miciában, Sarinizegetusában erizaiak, taviumiak, Napocaban asianusok, dáciaiak pedig Katonában, Lemnos szigetén stb. telepednek meg.
Másfelől a centrálisait kormányzat, közigazgatás, mint igazságszolgáltatás, is szükségessé tevék a provinciáknak Rómával való folytonos érintkezését, de még inkább a tartománybelieknek a saját fővárosukkal, a helytartó székhelyével való összeköttetést. A legátusok szakadatlan levelezésben voltak a császárokkal vagy kabinetjükkel, épen úgy a procuratok, a fiscalis uradalmak kezelői stb., úgy, hogy a császári irodákba ezer és ezer ügydarab gyűlhetett be naponkint. A hivatalnokok utazása napirenden van, hogy elfoglalják állomásaikat, s néha megtörténik, hogy Britannia éjszaki határáról a perzsa öböl valamelyik kikötőjébe helyeznek át vagy megfordítva, egy-egy szerencsétlent. De jártak-keltek ők eleget magán ügyeikben is, előléptetést kérve vagy megköszönve, s ilyenkor semmiféle út sem tűnt fel előttük hosszúnak.

A magas rangúak sem tehettek és tettek másképen, mert ritkán érhető el valaki a legmagasabb polcot a nélkül, hogy előbb meg ne járta volna legalább is a létvilágot. Dacia helytartói közűi Sextus Minicius Faustinus C. Julius Severus 126-ban kormányozza a tartományt, 127-ben Rómába megy consulnak, aztán Moesia helytartója, innen Brittanniaba megy hasonló minőségben, később a föllázadt zsidók ellen indított háború főparancsnoka Palaestinában.
A háború befejezte után Syria legátusa, végül pedig Bithyniáé. M. Statius Priscus (158-ban), ki az apulumi vízvezetéket építi, előbb lovas ezredes, s mint ilyen, vitézül harcol a most említett C. Julius Severus alatt Palaestinában, mire Hadrian megengedi neki, hogy átlépjen a polgári pályára, és Galliába küldi procuratornak, utóbb Rómában quaestor, néptribun, majd praetor lesz.
158-ban Dacia helytartója, 159-ben consul Rómában, aztán Moesia helytartója, majd Brittanniaba megy ugyancsak legátusnak; Lucius Verus parthiai háborúja idejében már Cappadocia kormányzója Elő-Ázsiában; M. Valerius Maximianus mielőtt Dácia helytartója lesz, Numidia kormányzója volt Afrikában. S másokkal sem történt másképen. Rómában az ügyes-bajos emberek száma mindig nagy lehetett, s követségek is jóformán naponta érkeztek a városoktól, tartománygyűlésektől köszönettel, kérelemmel vagy üdvkívánatokkal.
Körülbelül 150 körűl Ulpius Secundinus, Marius Valens, Pomponius Haemus, Julius Carus, Valerius Valens mint Dácia követei a tartomány nevében gratulálni járnak Rómában Severianusnál, hogy consul lett, s szerencsés visszatértük alkalmával fogadalmi oltárt állítanak Ad Mediam berkeiben «Dis et Numinibus Aquarum» ajánlással.

Nagyban előmozdítja az utazásokat a teljes szabadság. A római birodalom e tekintetben sohasem alkalmazott rendőri szabályokat, útlevélkényszert, s ezért örökös volt a járás-kelés, hurcolkodás. De ez nem is történhetek másképen a hatmillió négyzetkilométer kiterjedésű birodalomban, melynek minden egyes része elválaszthatatlan, szétszakíthatatlan kapcsokkal van egymáshoz fűzve. És e kapcsolaton belül minden él és mozog, a legkorlátlanabb szabadsággal zsúrlódik és érintkezik, annál bensőbben, minél hosszasabban vannak együtt az egyes részek, éppúgy mint a modern Angliában, hol minden, a gyarmatokba induló hajó visz utazókat és átköltözöket, s minden érkező hoz az eltávozottak helyett másokat, nyugalomba vonulókat stb.
Kereskedés, ipar, vállalatok, melyek nem sikerültek Pannóniában, gazdagon jutalmazhatók a fáradtságot Dáciában, vagy megfordítva, avagy Syriában, Egyiptomban. Ezért látjuk, hogy az élelmes emberek elmennek mindenhova, hol szerezhetnek valamit, erre pedig a birodalomnak szinte mérhetetlen területén volt elég hely és alkalom. A középitáliai Keateban született Flavius Sabinus, Vespasianus császár atyja Kis-Ázsiában bérli a 25 % beviteli vámot, szerződésének lejárta után pedig mint bankár működik.
Az utazóknak legnagyobb része Rómába törekedik ugyan, de azért a főváros sem maradt adós. Dáciában is találunk fővárosiakat, a birodalom provinciái pedig képviselve vannak jóformán kivétel nélkül, különösen az első időkben, midőn a hódító dicsőségét száz meg száz röpirat magasztala, magasztalva a tartományt is, tejjel-mézzel folyónak s arannyal-ezüsttel megteltnek tüntetik fel azt. És e nagy remények később jórészt beválván, a bevándorlási kedv alig csappant meg jelentékenyen, bizonyítják a tarka nemzetiségi viszonyok, melyekről későbben fogok megemlékezni.

A hadi szolgálat szintén tömérdek embert mozgósított minden évben, mert a fegyverfogható lóriinkban szegényebb vidékek helyőrségeit olt sorozzák, hol bőven vannak újoncok, s Tacitus megemlíti, hogy 65-ben Gallia Narbonensisből Alrika és Ázsiából egészítik ki a moesiai, dalmátiai és pannoniai légiókat. S nem csak a főtiszteket váltogatják gyorsan, de az altiszteket is sűrűn helyezgetik egyik tartomány és légióból a másikba, úgy, hogy némelyik nyolc-tíz légióval bejárja a fél világot, és közbe-közbe megfordul még valamely lovas vagy gyalog segédcsapatatban is.
Vettius Crispinus tribunussá nevezték ki, azt kérdi tőle Statius: vajon a Rajnához vagy Afrikába, Pannóniába vagy a Dunához, Judaeába vagy Armeniába fog-e kerülni. A légiók segédcsapatai a legtöbb cselben hazulról egészíttetnek ki, legalább ezt látszik igazolni ama felső-germániai tribününk a Mauretania Tingitanaban (Marokkó) fentmaradt caesareai sírköve, mely szerint azután költözött jobblétre, hogy ezer hess újoncot, vitt át Afrikába talán a Cohors VI. Dalmatarum részére. E segédcsapatok pedig gyakran változtatták helyőrségeiket.

A cohors I. Thracum Vespasian idejében Germaniában, Domitian alatt Judaeaban, Antoninus Pius korában felső Pannóniában, Septimius Severus és Caracalla idejében Brittanniában, a negyedik században pedig Arabiában állomásozik. Dáciában a 110. évi honesta missio szerint Traianus, D. Terentius Scaurianus helytartósága idejében ituraeai (Palaestina északkeleti része), hispaniai, thraciai, galliai, raetiai és brittanniai csapatokat bocsát el. És e veteránok húsz, huszonöt vagy még több évig tartatván zászlóik alatt, fölmentésük megkapása után aligha mentek többé hazájukba, hanem megmaradtak, letelepedtek legutolsó állomáshelyükön, különösen ha családot alapítottak. Sok embert távolított el hazájából a colonisatio is, különösen Traianus idejében, midőn ő «mérhetetlen ember tömegeket telepít Dáciába a majdnem egészen kipusztult férfi népesség pótlására.»
Sűrű a levelezés is - bár az állami posta nem szállít magán leveleket - következtethetjük, hogy a világhírű Galenus doktor, asiai, thraciai, galliai, hispaniai stb. betegeket levél útján gyógyít, maga küldvén meg nekik a szükséges gyógyszereket is, melyeket ő Syria, Palaestina, Egypitom, Cappadocia, Pontus, Macedonia, Dácia, Gallia, Hispania, és Mauretaniából szerez össze. A könyvárusok rendszeresen küldözgetik a provinciákba a klasszikusokat, az irodalmi újdonságokat. Dáciában is közkeletűek azok, s alkalom adtával idéznek is azokból. De nemcsak a könnyű könyveket küldik meg mindenfelé, szállítának élő növényeket, nagy terheket, ragadozó állatokat: oroszlánt, tigrist stb. az amphitheatrumoknak, lovakat a futtatásokra Cappadociából, Arabiából, Afrikából stb. Brittaniában négy évvel a hódítás után már ismerik a cseresznyét. Dáciában szintén, és tenyésztik a rózsákat is, melyeknek sokféle utánzatát találjuk a sírköveken.

Az utazás módja az illetőknek vagyoni állapotától függött. A szegények gyalog járnak az országutakon, a jómódúak bérkocsikon, vagy saját fogatjaikon, úgy a hogy telt; a gazdagok fényűzéssel rendezvén be hintáikat, lehet azokban írni, olvasni, kockázni, ebédelni, és aludni.

Forrás: Király Pál: Gyulafehérvár története