logo

X December AD

Küzdelem a javából

A ló- és kocsiversenyeket régi, vallási hagyományokon nyugvó, a hadvezérek diadalmenetére emlékeztető felvonulás, a pompa vezette be. A káprázatos menet a Capitoliumtól indult el, élén a játékok rendezője, a magister (elnök), rendszerint consul, praetor vagy aedilis haladt, gazdagon díszített kocsin állva, aranyhímzésű, bíbor színű tógában és pálmagallyakkal hímzett tunicában, kezében sas alakban végződő elefántcsont jogarral, mögötte egy rabszolga arany tölgyfalevelekből készített, drágakövekkel kirakott koronát tartott a feje fölé.
A magister kocsija körül fiatal, fehér tógába öltözött rómaiak mentek lovon vagy gyalog, attól függően, hogy lovagrendi származásúak voltak-e, vagy sem. Őket a kocsihajtók követték kocsijukkal. A menetet vörös tunikába öltözött harcosok, továbbá a szoborvivők csoportja zárta fuvolások, trombitások és egyéb zenekarok és táncosnők kíséretében.

A tensa nevű díszkocsin az istenek, istennők, később már a héroszok és istenné nyilvánított császárok szobrait is vitték. Ha a tensa akkor billent egyet, amikor a római polgárok kedvenc istenük nevét kiáltották úgy vélték, az isten fejbólintással jelezte jóindulatát. A kocsik elé fehér paripákat, öszvéreket vagy ökröket, néha elefántokat, sőt embereket is fogtak. A menet végigvonult a cirkuszon, az istenszobrokat felállították a spinán, majd a verseny rendezője áldozatot mutatott be az isteneknek.

Mindezek után következtek a futamok. A futamok száma naponta eleinte 10–12 volt. Később, Caligula császársága idején, egy Augustus tiszteletére emelt templom felavatási ünnepségének első napján 20, a következő napon 24 futamot indítottak.
Gyakori volt ez Nero idejében is. 24 futamnál többet csak rendkívüli ünnepélyeken rendeztek. Az egyes futamok – az előkészületekkel együtt – mintegy fél órát vettek igénybe. Az egész napon át tartó játékok miatt gyakran tartottak szünetet. Ekkor frissítették fel a cirkusz levegőjét különböző illatszerekkel, ugyanis a lovak és a közönség – amely folyvást evett-ivott, sőt előfordult, hogy egyesek szeméremsértően még szükségüket is helyben végezték el – elég bűzössé tették azt.

romaikor_kep



A rendszerint négy ló húzta kocsik kicsik és könnyűek, a görög versenykocsikhoz hasonlóak voltak. A legjobban futó lovat a fogat bal oldalára fogták be, ugyanis a kanyarodásnál ennek a lónak a gyorsasága és ügyessége bizonyult döntőnek. A nézők is ennek a lónak a nevét kiabálták szurkolás közben. Az indítórekeszek előtt kifeszített kötelet a cirkuszi szolgák elrántották, s a lovak óriási sebességgel nekiiramodtak. A hajtók ilyenkor inkább fékezték a paripák futását és bal kezükkel erősen fogták a gyeplőt, nehogy a lovak már a verseny elején kiadják erejüket, s képtelenek legyenek a végén hajrázni.

Fontos volt az, hol, a pálya melyik részén futott a kocsi. Nagy előnnyel járt a ”kötélnél”, azaz a spin mellett elvágtatni, hiszen a szorosan egymás mellett haladó versenyzők között annak a kocsinak volt előnye a fordulónál, amelyik elébe vághatott a külső pályán futónak. Az ilyen elhelyezkedés nagy figyelmet és ügyességet igényelt.
A fordulók sok veszélyt rejtegettek. Ugyanis ha a versenyző túlságosan szűken vette a kanyart, könnyen beakadhatott kocsijával a kúp alakú határkőbe, ha viszont nagyon széles ívben fordult, akkor kisodródhatott a pálya szélére, ami tetemes hátrányt okozhatott. A verseny hajrája az ötödik körnél kezdődött.

romaikor_kep



A hajtók a díj elnyerése érdekében olykor nem riadtak vissza sportszerűtlen eszközök alkalmazásától sem. Az ellenfél akadályozására kipróbált módszer volt a ”tengelyakasztás”. A hajtó nekiszorította kocsiját ellenfelééhez, hogy ezáltal felemelje annak tengelyét és kibillentse egyensúlyából. Nem riadtak vissza attól sem, hogy ráhajtsanak az előttük futó kocsi hátuljára, amelyet így a lovak patái összetörtek. Ez azonban kétélű fegyver volt, hiszen az is előfordult, hogy a támadó kocsi lovai beakadtak a felborított jármű felfelé meredő kerekeibe, és maguk is harcképtelenné váltak.
Ha viszont egy kocsi felborult és a hajtónak nem sikerült idejében elvágni a derekára csavart gyeplőt, a megvadult lovak magukkal rántották, és sokszor halálra taposták. A vetélytársak a küzdelem hevében sokszor ostorral támadtak egymásra és a másik lovaira. Még az is előfordult, hogy a kocsijáról leesett hajtó egy másik járműre kapaszkodott fel, s annak irányítóját letaszítva idegen kocsin fejezte be a versenyt.
A kockázat vállalása érthető, ha- meggondoljuk, hogy egy-egy győztes 15-16 ezer sestertiust is bezsebelhetett. Érdekes, hogy a legnagyobb jutalmat az a győztes kapta, aki a verseny során mindvégig az első helyen hajtott. Már kevesebbet kapott, ha hirtelen tört előre és úgy nyert, míg a legkisebb összeget akkor kapta, ha fokozatosan nyomult fel az első helyre. Ezzel a premizálási módszerrel igyekeztek a hajtókat minél vakmerőbb versenyzésre ösztönözni.

A versenyzők különböző színű ruhákban küzdöttek, s mindegyik szín egy-egy párt (factio) jelképe volt. Természetesen nem szabad itt sem mai értelemben vett politikai pártokra, sem egymással versengő sportklubokra gondolnunk. Arról van csak szó, hogy időnként különféle üzleti körök vagy politikai csoportosulások, esetleg egy-egy császár valamelyik szín pártfogása mellett döntöttek, annak istálló-tulajdonosait, versenyzőit támogatták, s így a vetélkedő színekben küzdők biztatása politikai töltést kapott. Ha például a zöld ”pártot” támogató Caligula császár idején valaki a kékeknek szurkolt, evvel kifejezhette ellenérzését a kegyetlen uralkodóval szemben. Eredetileg, a köztársaság korában mindössze két szín: a fehér és a vörös küzdött egymással, majd a császárkorban divatba jött a zöld és a kék is.

A társadalom belső politikai konfliktusai idején a különböző színekkel jelzett ”pártok” vetélkedései kiéleződhettek, és ilyenkor véres jelenetek követték egymást nemcsak a küzdőtéren, hanem a tribünökön szurkoló nézők között is. Nem egy versenyt követtek politikai zavargások. Nem csupán Rómában, hanem a birodalom nagyobb központjaiban is, mint például Alexandriában, Antiochiában, Karthágóban vagy Bizáncban.



Soós István


Forrás:
http://www.tankonyvtar.hu/historia-1982-06/historia-1982-06-081013-2