logo

XV December AD

Kocsiversenyek Néró idejében

Néró lelkes Zöld-párti volt. Mert a pártok azokról a színekről nevezték el magukat, amikbe hajtóik öltöztek. Harminc évvel azelőtt, Tiberius alatt, a legnépszerűbbek a Pirosak voltak. Az idősebb korosztály meg jól emlékezett rá, mi történt egyik kocsihajtójuk temetésén: valaki egyszer csak a halottégető máglya lángjai közé vetette magát. Később a Fehérek – a Pirosak ellenségei – azt terjesztették, hogy a férfi máglyára patakokban öntözött illatszerektől kábult el, megtántorodott, és egyszerűen beleesett a tűzbe. Az igazság azonban az, hogy valóban öngyilkosság volt.
Az az ember szívvel-lélekkel a Pirosokhoz húzott. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy már soha többé nem látja viszont pártja legjobb hajtóját. Soha többé nem nézheti, amint lábát erősen megvetve, mint egy fiatal isten, áll a négy pompás paripa húzta fogaton, testhez simuló, ujjatlan, piros tunikában, fején sisakkal, kezében ostorral, övéhez erősített gyeplővel s a késsel, mit öve mögé dugott.

Háromszázezer néző figyelt várakozásba dermedve, minden szempár a négy fogatra és négy hajtóra szegeződött. A fölöttük lévő páholyból hirtelen a stadionba hull egy fehér kendő. A négy fogat, tizenhat ló, mint a villám, nekiiramodik. Hatalmas, nem némuló kiáltás tör az ég felé. Az egyenest már maguk mögött hagyták! Most kanyar következik, ez a legveszélyesebb pillanat. Éles ívben veszik, a kerekek csikorognak – ilyenkor mutatkozik meg a hajtók bátorsága és mesterségbeli tudása –, a bal oldali fogat kereke szinte az oszlopot súrolja! Aztán megint egyenes az út.
A stadion majdnem fél mérföld hosszú, hétszer kell körbefutni. Minden kör után lefelé fordul egy delfin a stadion tengelyén elhelyezett hét közül. És minden körrel nő, fokozódik az izgalom, erősödik a kiáltozás, végül – mikor a fogatok mar hetedszer közelednek a fehér célvonalhoz – tébolyult üvöltésbe csap át.

romaikor_kep



Vége a félórás izgalomnak, pár pillanat múlva kezdődik az újabb menet. Versenyek idején naponta tíz-tizenkettőt is irtanak, nemegyszer huszonnégyet, ami mar csaknem az egész napot kitölti. És a több százezer fanatikus kibic egész álló nap ott rostokol a nézőtéren, az árusok ennivalókat hordanak szét, a szünet közben sétálni lehet és udvarolgatni a hatalmas cirkusz árkádjai alatt. Ez a főváros igazi szíve!

Néhány évenként új meg új kocsihajtó csillagok bukkantak fel, az előbbiek pedig kihunytak. A leghíresebbek, több száz győzelemmel a hátuk mögött, főúri vagyonra tettek szert, mert a jelképes díjakon, pálmákon és koszorúkon kívül nagy pénzösszegeket is kaptak csodálóiktól, és magas fizetést pártjuktól. Ezek egyszerűen remekül megszervezett vállalkozások voltak. Állandó vezetőik, istállóik voltak, képzett dolgozókat toboroztak maguknak: kerékgyártókat, nyergeseket, állatorvosokat, rendtartókat.
Aki versenyeket rendezett – márpedig ezt minden magas rangú hivatalnok megtette, gyakorta pedig, a legkülönfelébb alkalmakkor, maga a császár –, igénybe vette a pártok – természetesen mind a négy párt – szolgálatait, függetlenül attól, melyiknek a ”drukkere" volt, mert hiszen máskülönben nem jött volna létre a stadionban a kellő izgalom.

Az egyes pártok népszerűsége és jelentősége bizonyos változásokat mutatott. Caligula a Zöldek fanatikusa volt. Állítólag istállójukban étkezett. Ezáltal megnőtt a velük szemben álló Kékek jelentősége. Mert így volt ez mindig: ha nagy hatalmú emberek támogatták az egyik pártot, azon nyomban akadtak olyanok, akik – már csak dacból is, és titokban – az ellenfélnek kedveztek.


Forrás:
Aleksander Krawczuk: Néró
Európa Könyvkiadó, 1981