logo

XII December AD

A kocsiversenyek - az ügyesség és az erőszak próbatétele

Kiszámították, hogy egy-egy futam az előkészületekkel együtt aligha tarthatott félóránál rövidebb ideig. Márpedig Nero alatt az egy napra eső versenyek száma a korábbi tizenkettőről huszonnégyre emelkedett. Maga a látványosság is elég sokáig tartott, és ehhez hozzájött még a felvonulás, az áldozat es a szünetek ideje: különösen a déli szünet volt huzamos. Ahhoz, hogy ilyen zsúfolt műsort le lehessen bonyolítani, az kellett hát, hogy a kora reggel megkezdett futamok gyorsan kövessék egymást.

A verseny sorshúzással kezdődik. Minden egyes missusban, azaz futamban, általában négy kocsis kerül össze, bár ez nem áthághatatlan szabály. A hajtók a cirkusz életét pezsgésben tartó négy factio - fehérek, kékek, vörösek, zöldek - egyikének képviselői. Ezért négy színes golyót dobnak egy urnába, mely két függőleges oszlopon nyugvó vízszintes rúdra van felfüggesztve, majd az urnát felborítják: alatta négy csésze van, mindegyikbe egy golyó jut. Ez határozza meg, hogy hová kerülnek a kocsisok a rajtnál: belülre, a kötélhez, a spina mellé - a spina a választóvonal, körülötte fut a verseny -, középre vagy kívülre, a tribün felőli oldalra. Egy fogat általában négy lóból áll, de van, amikor csak kettőből, máskor viszont akár tízből is.

A fogatok a sorsolás után elfoglalják a nekik jutó carcert, azaz a rácsos kapuval elzárt rekeszt; a lovak türelmetlenségükben kapálva várják a rajt jelét. A jelt a játékok elnöke adja meg, aki a carcerek fölött elhelyezkedő páholyból egy mappának nevezett fehér kendőt dob a pályára. Nyomban szolgák rohannak elő, es egyetlen mozdulattal elrántják a kötelet, mely a rekeszeket elzárta: a factiók színével feldíszített lovak nekiiramodnak, és „a vágta tompa dobajához” máris „a kerekek könnyed nesze vegyül...”
Akár a zöld, akár a fehér robban ki, és szerez előnyt a vetélytársak előtt, a cirkuszt nyomban betölti a szurkolók hangorkánja: ütemesen kiáltozzák a balos ló nevét, és örömittasan látják, ahogy tagjai megnyúlnak egy-egy szökésnél. De az örömujjongást csakhamar szemernyi aggodalom árnyalja, ami egészen a szívszorulásig fokozódhat: a gyakorlott látogatók nagyon jól tudják, milyen ritka dolog, hogy egy fogat mindjárt az élre vágva, a győzelemig megtartsa első helyét.

Torkuk szakadtából intik óvatosságra a hajtót: ha már az első körben erőlteti fogatát, a jóvátehetetlen megtorpanást kockáztatja; akkor sem az ordítás, sem az ostor nem képes nagyobb sebességre ösztökélni a kifulladt paripákat; egyre-másra hagyják el őt az ellenfelek; még a legesélytelenebbnek is mintha szárnya nőtt volna. Az ilyen katasztrófát éppoly nehezen viseli el a hajtó, aki fölindulásában még ostorát is elejti, mint a fanatikus szurkoló, aki padjához szegezve, vagy képzelt gyeplőkkel hadonászva nézi végig kedvenceinek megszégyenülését; nagy pénzben fogadott rájuk, de tétjét besöpörték. A futam elején tehát a kocsisok, hogy lovaik szilajságát fékezzék, kissé hátravetett testtel hajtanak: bal kézzel magukhoz vonják a gyeplőt, mely körbefut a derekukon, de azért elég hosszú ahhoz, hogy laza játéka legyen; az ostor pedig egyelőre munkátlanul csüng alá jobb kezükből.

romaikor_kep



Egyelőre nem a gyorsaságra van gondjuk, inkább a jó helyezkedésre, mert a kocsihajtó művészete főként abban áll, hogy az ellenfelet akadályozza, amaz viszont ne akadályozhassa őt : nyilvánvaló előny „a kötélnél” futni, a spina mellett, ahol a táv a legkisebb, s ha a fej fej mellett futó külső ellenfél néhány hossznyi előnyre tesz is szert, a belső futó elébe vághat, megtörve ellenfele lendületét: amaz tehát kénytelen fékezni a lovait, vagyis időt veszít, még akkor is, ha egy szerencsés kanyarodással visszajutott a belső pályára.
Az efféle helycserék adják meg az egész verseny savát-borsát, ezért a jó kocsisnak tanácsos szüntelenül mérlegelnie minden megmozdulását, és rajta tartani a szemét összes ellenfelén. De művészetéhez tartozik az is, hogy a határkövet a lehető legközelebbről kerülje meg; az eredmény itt is attól függ, milyen helyzetbe sikerült kerülnie s azt hogyan őrizte meg.

Már láttuk, hogy a pálya két sávból áll: ezeket az elválasztó alépítmény, a spina megszűnése egyesíti kétoldalt. Itt emelkednek a határkövek, melyek körül a kocsiknak teljes fordulatot kell tenniük, vagyis a legjobb helyzetben hajtűkanyart kell leírniuk, egymás után tizenháromszor, hogy teljesítsék az előírt tizennégy kört. A kanyarvétel sikere éppen annyira függ a kocsis tudásától, mint a balos 16 fürgeségétől és tanulékonyságától. Ez a ló vezeti a fogatot: nincs is a rúdba fogva, hanem csak a szomszédjához köti a szerszám.
Ha a kocsis túl nagy ívben veszi a kanyart, elveszít néhány másodpercet; sőt, ha hagyja, hogy lovai túlságosan kisodorják, a tribünök közelében találhatja magát, a verseny vonalán kívül: ügyetlenségével nyomban kiérdemli a nézők gúnykiáltásait. De a határkőhöz közel menni még veszélyesebb, mert ha a kocsi nekimegy az oszlopnak, összetörik vagy felborul. Igaz, a határkő kör alakú, nem áll ki belőle sarok, de a kocsik, e két kis keréken futó, hátul nyitott ládák olyan törékenyek, hogy a legkisebb ütközés is katasztrófára vezethet.

romaikor_kep



Amint a fedőgerendáról leemelik az ötödik tojást, a verseny is vadabbá válik. A lovak pofáját belepi a hab: a kerekek alatt fröcsög a homok; az összevissza szántott pálya, akármilyen jól megöntözték is az előbb, porfelhőben úszik. A kocsisok egyik, meghajlított lábukkal a kocsi hátuljára támaszkodnak, a másikat megfeszítve előrenyújtják; a kanyarban kiegyenesednek; egész testüket hátravetik, a gyeplőt összeszorított térdük közé veszik, hogy egy pillanatra fékezzenek; de még ebben a helyzetben is szüntelenül hátraforognak, hogy figyeljék az ellenfelek manővereit.
A futam többnyire ebben a néhány utolsó percben dől el: megtörténik, hogy a második felfut és sikerül elhagynia a már-már győztesnek látszó kocsist, vagy — ami mindig őrjöngő lelkesedést vált ki — a leghátul kullogó, akit már majdnem elfeledtek, egyszer csak előtör és sorra megelőzi a többieket.
A kocsisok egy vonalban futtatnak, kerék-kerék mellett a pálya egész hosszában, teljes erővel ostorozva lovaikat, hogy kikényszerítsék a győzelmet jelentő fél testhosszt. A cselfogások helyébe a tiszta erőszak lép: nem elégszenek meg azzal, hogy az ellenfelet akadályozzák, hanem vállalják a kockázatot, hogy fölborítsák: kocsijukat nekiszorítják az ő kocsijának, hogy fölemeljék a tengelyét, vagy ráhajtják lovaikat a kocsija hátuljára.

A veszélyeztetett kocsis nem egyszerűen előredől, hanem valósággal „lovainak fején csügg”: nem kell visszafordulnia, hogy lássa, mi történik: már oldalról érzi üldözőinek áporodott leheletét, s az ellenséges lovak patáinak ütemes dobogása rázza kocsijának végét. Néhány perc múlva, ha nem sikerül némi előnyre szert tennie, nincs se versenyző, se kocsi, se fogat, csak valami alaktalan tömeg a pálya közepén.
A cirkusz tolvajnyelve ezt úgy hívja, hogy „hajótörést szenvedni” — mindegy, hogy a baleset, mely csaknem mindig helyrehozhatatlan, a határkő túl szoros vételéből ered, vagy valamelyik versenyző kíméletlenül erőszakos fellépésének a következménye.

A verseny minden mozzanata közül ez a leglátványosabb, ezt szeretik a nézők a legjobban, így aztán a kocsisok minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy lehetőleg a császári páholy előtt semmisítsék meg valamelyik ellenfelüket. Ebben az aktusban sűrűsödik össze a római számára a cirkusz egész költészete: az embert hordozó törékeny láda a legvadabb száguldásban kurta, száraz reccsenéssel rapityára törik: a túlhevült tengely összeomlik, szilánkok röpködnek szanaszét: a lovak a porba zuhanva, az összegabalyodott lószerszám hálójában fetrengenek, vagy rémületükben kitépik magukat a hevederekből.

romaikor_kep



A kocsisnak a katasztrófa pillanatában ki kell rántania az övében hordott tőrt, és el kell vágnia a gyeplőt, mely derekánál fogva a fogathoz köti: ha ez sikerül neki, még van rá esélye, hogy felkelhet, bár összezúzottan, szilánkokkal teleszurkált testtel. De van úgy, hogy az ütközés ereje fejjel előre röpíti ki: ilyenkor már erre az egyszerű mozdulatra sincs ideje, és ha a lovak nem rogynak össze, végigvonszolják az egész cirkuszon: mármost a kocsis minden öltözete egyszerű tunika, melyet a mellkasa körül szíjak fognak össze: minden oltalma egy bőrsisak, s az ilyen esetben nem védi meg az életét.

A támadó maga sem kerül ki mindig sértetlenül az ilyen összecsapásból: ha az ütközés pillanatában lovai felágaskodnak, mellső lábuk az összetört kocsi levegőben forgó kerekének küllői közé akadhat: fájdalomtól nyihogva, összetört csonttal zuhannak le, és a száguldásban megakasztott kocsi hajtójára ugyanaz a sors vár, mint ellenfelére.
A „hajótörések” azonban nem mindig ilyen drámaiak. Előfordul, hogy a kocsi egyszerűen csak felborul. Ekkor odarohannak a kocsis factiójának formaruháját hordó szolgák, befogják az elszabadult lovakat, és megfékezik a többit, amelyek a kocsit a pálya másik vége felé vonszolják, felsegítik a hajtót, megpróbálnak újra lelket önteni belé, és ezért külön erre az esetre előírt, vadkan ürülékéből készült italt itatnak vele; állítólag Nero is szívesen fogyasztotta, mert nem akarta a szakma egyetlen szokását sem elhanyagolni.

A legenyhébb balesetek után még az is megtörténik, hogy a kocsis folytatja a futamot; vagy ha Pliniusnak hinni lehet, folytatják a lovai, kocsisuk nélkül: a Claudius által adott ludi saeculares (százados játékok) alkalmával Corax, a fehér factio hajtója már a rajtnál kiesett a kocsiból, de lovai mintha észre sem vették volna : elfoglalták a vezető helyet, maguk hajtották végre a fentebb leírt akadályozó manővereket, gyorsítottak, amikor az ellenfél a sarkukban volt, es első helyüket végig megőrizték.
Persze lehet, hogy azért nem egészen maguktól érték el ezt a sikert, mert minden kocsi mellett ott lovagolt az ugyanahhoz a factióhoz tartozó úgynevezett agitator, akinek szerepét nem ismerjük közelebbről: lehet, hogy egyszerűen közvetítenie kellett a versenyt, mert az ábrázolásokon olykor szócsőfélével felszerelve látjuk.

A célt a bírák ülésével szemben a pályán keresztbe vont fehér vonal jelzi. Amint a győztes ezen áthaladt, felegyenesedik; baljában elegánsan tartja a gyeplőt, jobbjával üdvözlő mozdulatot tesz. Factiójának egy embere felemelt karral siet feléje, a spina közelében pedig egy hírnök színes kendőt lobogtat, a győztes factio színét (másik kezében árván lóg a három másik színes kendő), és kikiáltja a balos 16, a funalis nevét - ennek érdeme ugyanis a győzelem.
Esetenként ősi szokás szerint a kocsisok leugrottak a kocsijukról, felsorakoztak, és még futóversenyen is megmérkőztek egymással. Halikarnassosi Dionysius azt állítja, hogy ezt a szokást még maga is látta Rómában, bár akkorra már kétségtelenül nem volt általános. Rendes körülmények között a győztes a carcerek elé lépett, hogy üdvözölje a játékok elnökét, és átvegye a pálmát vagy a koszorút; a kézzelfoghatóbb díjakat - pénzt vagy ajándékot - később kapta meg.

Épp csak lezajlottak a formaságok, és a közönség, melynek lelkesedése és izgalma közben lecsillapodott, „Lássuk a többit!” kiáltással a látványosság folytatását kezdte követelni.



Forrás:
Roland Auguet: Kegyetlenség és civilizáció. A Római játékok
Fordította: Balkay Bálint
Európa Könyvkiadó Budapest, 1978
ISBN 963 071055 2