logo

V December AD

A politikailag semleges tömeg

Ha meg akarjuk vizsgálni a klubok szerepét a politikai életben, világosan meg kell különböztetnünk Rómát Bizánctól, vagy másképp fogalmazva, a korai császárkort a kései császárkortól. Ezek a factiók ugyanis mindenütt elterjedtek, ahol a cirkusz átütő sikert aratott: római modellre készült factiókat találunk Karthágóban, Antiochiában és Bizáncban is.
De Bizáncban egy pontosan meg nem határozható időpontban a kékek és a zöldek elszakadtak római elődjeiktől. Igazi politikai pártokká váltak, hol rokonszenveztek a hivatalos hatalommal, hol ellenségesek voltak vele, és szükség esetén képesek voltak polgárőrséggé szerveződni: így ellenséges fenyegetés idején a zöldek a kikötőket védték, a kékek pedig a város egy negyedét. Ezek a pártok a nép szervezeteit, az úgynevezett démoszokat képviselték, és a névrokonság ellenére semmiben sem hasonlítottak a régi Róma factióihoz. A jelenség természete megváltozott. Csak az a kérdés, mennyi szerepe volt ebben a cirkusznak.

„Lehetséges - jegyzi meg Manojlovic -, hogy ezek a pártok a cirkusz által szentesített sportegyesületek elemeiből épültek föl, azoktól nyerték kifejezési eszközeiket és szerveiket.”

Az mindenesetre biztos, hogy a bizánci cirkusz minden inkább volt, mint versenypálya: igazi fórummá vált, s benne a cirkuszimádattól merőben idegen események zajlottak le. Azok a kékek és zöldek, akik ott a császár jelenlétében helyet foglaltak, engesztelhetetlen ellenségei voltak egymásnak. Ha valami apróság miatt a két fél halomra öli egymást, azon sem lehetett volna csodálkozni.

Márpedig szóról szóra ez történt Bizáncban, a híres Nika zendülés alkalmával, 532. január r I-én, Justinianus és Theodora uralkodása alatt. Az előző napokban a városban gyilkosságok történtek. A zöldeket felháborította a császárnő részrehajlása, aki hagyta, hogy a kékek zabolátlanul kitöltsék bosszújukat. A cirkusz lépcsőiről megindult a szidalmak özöne. Justinianus, hírnöke által, így szólt a néphez:
„Nem azért jöttetek hát el, hogy a látványosságot szemléljétek, hanem azért, hogy a kormányt sértegessétek.”

Erre kitört a vihar a kékek által támogatott hírnök és a zöldek között: ez utóbbiak nehezményezték, hogy ki vannak zárva a hatalomból. Végül a zöldek tömegesen elhagyták a cirkuszt; ez volt a legnagyobb sértés, amit a császárral szemben elkövethettek. Harmadnapra pedig Justinianus és csatlósainak baklövései folytán a kékek es zöldek összeszövetkeztek a palota ellen. Ez az epizód vérbeli, hamisítatlan forradalom előjátéka volt; forradalomé, melyből nem hiányoztak a körmönfont intrikák, a bizonytalansági tényezők és a példás büntetés sem: harmincezer áldozatot követelt.

Máskor a versenyekkel kapcsolatos heves vita lehetett az a szikra, melytől a lőpor felrobbant. De látni való, hogy ezek a véres jelenetek nem az elmebetegséggé fajult sportimádat következményei, amint egyesek állították; a sport nem uralkodott el annyira a politikai életen, hogy császárokat emelhetett vagy buktathatott volna meg. A cirkusz csak keret: az ott elszabaduló szenvedélyeket másutt szították. Még az sem igaz, hogy a cirkuszban dúló pártszenvedély Bizáncban jutott volna el tetőfokára. A fogadási irodák bolondjainak őrjöngése és a pártfanatikusok vérszomjas dühe nem azonos. Ne tévesszük hát össze a kettőt.

romaikor_kep



Rómában egy 509-ben kitört zavargás alkalmával a zöldek és a kékek szintén aktív szerepet játszottak, és bár a factiók története jócskán különbözött az egyes városokban (Karthágóban például a zöldek a kékek szövetségesei), az intézmények, melyeknek szülőivé váltak, kétségkívül mindenütt fokozatosan telítődtek politikai tartalommal. Mindez nem meglepő, ha tekintetbe vesszük, milyen mélyen gyökerezett a cirkusz a közéletben. De a folyamat fokozatait es alakulásának mikéntjét nem tudjuk rekonstruálni.
Mindössze azt állapítjuk meg, hogy a császárság elejétől fogva a kékek szurkolói inkább az arisztokráciából kerültek ki, a nép rokonszenve viszont a zöldeké volt. Jellemző e tekintetben a császárok állásfoglalása: Caligula, Nero, Lucius Verus, Commodus, Heliogabalus - megannyi demagógiára vagy önkényre hajlamos uralkodó - szívük szerint a zöldekkel tartottak: elsősorban nyilván azért, mert ösztönös gyanakvással és ellenséges érzülettel viseltettek az arisztokráciával szemben, de azért is, hogy - a tömeg ízlését kiszolgálva - népszerűséget szerezzenek zsarnok uralmuknak. Vitellius viselkedése is jellemző: bár előbb a kékekhez húzott, mikor hatalomra került, nem habozott nyíltan hízelegni a zöldeknek, és igyekezett megjátszani „a nép egyszerű fiát”, ahogyan egyik-másik elődje.

De az egyik vagy másik factio pártolása még nem árul el többet egyszerű politikai vonzalomnál, a társadalmi hovatartozás érzeténél, a kékeknél pedig talán egy letűnt világ iránti nosztalgiánál. Semmit sem ért meg a hatalmon levő rendszer természetéből, aki ezzel az igen csekélyke politikai tartalommal akarja magyarázni a rómaiak versenyszenvedélyét: semmi esetre sem a politikai versengés talált szimbólumra és ösztönzőre a factiókban.

A cirkusz egyebek közt ártalmatlan eszköz lett a minden felelősségről lemondott nép kezében, hogy kifejezésre juttathassa azt a keveset, ami az állampolgári tudatból megmaradt benne. Az említett tények nem a cirkusz politikai szerepét bizonyítják, hanem a tömeg politikai semlegességét; a tömegét, melyet az állam élelmezett és amely megszokta, hogy a határait védelmező hadvezérek időnként egy-egy távoli győzelemmel hallatnak csak magukról.

A versenyeknek, mint minden más játéknak is, az volt az eredménye - hacsak nem éppen a célja -, hogy elfojtsák a politikai érdeklődést, és a közönyt erősítsék. De akár a valóságos közöny, akár a félelem gyümölcse: a cirkuszt szerette a közönség, mert olyan beszédtémával szolgált, amellyel senki sem keverhette magát gyanúba.

Idézzük csak emlékezetünkbe, hogy Bizánc zöldjei Justinianusszal való összetűzésük alkalmával a szó szoros értelmében bojkottálták a versenyeket, hiszen tömegesen vonultak ki a cirkuszból. Rómában ettől nem kellett tartani, amikor Nero elnökölt a Circus Maximusban. Rómában a versenyek látványossága felejtésre szolgált; néhány évszázad múltán Bizáncban, éppen ellenkezőleg, csak szította a társadalmi és politikai ellentéteket. Pedig mind a római, mind a bizánci cirkusz ugyanabból az intézményből fakadt.


Forrás:
Roland Auguet: Kegyetlenség és civilizáció. A Római játékok
Fordította: Balkay Bálint
Európa Könyvkiadó Budapest, 1978
ISBN 963 071055 2