logo

XVII October AD

Az atléták helyzete a római jogban

Cicero egy helyen megemlíti, hogy a ludi circenses testi versenyekből, azaz versenyfutásból, bokszból, birkózásból és kocsiversenyből állt. Ezek szerint Rómában már a császárkor előtt is rendeztek görög mintára atlétikai küzdelmeket. Livius szerint ilyen látványosságot először Kr.e. 186-ban tűztek műsorra azokon a játékokon, melyeket M. Fulvius Nobilior ajánlott fel az isteneknek az atoliai háború sikeres befejezéséért. Tacitus szerint azonban Lucius Mummius volt az első, aki az agonokat megismertette a rómaiakkal. 186 után a forrásokban csak ritkán találkozunk az athletae kifejezéssel, és akkor is minden esetben másféle versenyek alkalmával léptek fel. Csak több, mint 100 évvel később, Sulla, majd Caesar idején jelennek meg újra az atlétaversenyek.
Az agonok a Kr.u. I. és II. sz-ban váltak általánossá, miután Augustus aki a régi római szokások felélesztésén fáradozott kibővítette az atlétákat megillető privilégiumok körét, és ezzel megteremtette az előfeltételeket az atlétika római meghonosításához. A senatus pedig az actiumi csata után a győztes tiszteletére négyévenként megrendezendő játékok tartását rendelte el, melyek alkalmával a Mars mezőn felállított stadionban atlétikai küzdelmek is szerepeltek a programban.

Nero, aki a görög kultúrának nagy tisztelője volt, görög minta alapján vezetett be egy ünnepet 60-ban, melyen zene, testgyakorlás és lovaglás voltak a főbb műsorszámok. Ezek a játékok ötévenként kerültek megrendezésre, és Neroniának nevezték el. Domitianus 86-ban alapította a capitoliumi agont, melyet az olimpiai
játékokkal egyenrangúnak tekintettek. Ezeken a capitoliumi Iuppiter tiszteletére bemutatott játékokon szintén zenében, lovaglásban és testgyakorlásban mérték össze erejüket a versenyzők. Habár más császárok is vezettek be agonokat, ezekről szinte semmit sem tudunk.

A császárkor folyamán az atléták fellépése mind gyakoribbá vált, különösen az ötödik évszázadtól, mikor az atlétikai versenyek a betiltott gladiátorjátékokat pótolták. Az atlétákról, akik a cirkuszban szerepeltek, nem lehet elmondani, hogy akkora hírnévvel és olyan széleskörű privilégiumokkal rendelkeztek, mint az aurigae sztárjai, a kocsihajtók. Kiindulási helyzetük jogilag és szociálisan gyakran ugyanaz volt, de pénzügyeiket és jogi státuszukat tekintve nem értek el ugyanolyan eredményeket. Az atléták tisztelete azonban lassanként a színészekét és a gladiátorokét is felülmúlta és ezzel együtt a görög agonok is egyre inkább közkedveltté váltak. Tacitus is megemlékezik róla, hogy a nép a magistratustól certamina Graeca tartását követelte.

Az atléták görög hivatásos sportolók voltak, akiket a jelentős díjak elnyerésének lehetősége csábított a versenyeken való részvételre. A görög földön honos atlétika Itáliában és a nyugati provinciákban mindig csak vendégjátéknak minősült, és sohasem tudott teljes egészében gyökeret ereszteni. A győzelmi listákból kitűnik, hogy az atléták, a növekvő szimpátia és a császári támogatás ellenére, mindvégig görög vagy kisázsiai származásúak voltak.
Az atléták jogállását tekintve a jogfonásokban nem találunk egységesen kialakult álláspontot.
A rómaiaknál ugyanis igen fontos kérdés volt, hogy ki rendelkezik perindítási, ún. postulációs képességgel, hiszen ezen múlt, hogy valaki állami úton érvényt tudott szerezni jogainak. A praetor ezért pontosan meghatározta, kik indíthatnak előtte eljárást, és ez alapján három csoportot különböztetett meg:

1. Teljesen postuálció-képtelenek azok, akik még nem töltötték be 17. életévüket és a süketek.

2. A második csoportba azok tartoznak, akik pro alone postulant, tehát akik csak a maguk érdekében tudnak postulálni. Ilyenek pl. a nők és a vakok.  

3. A harmadik csoportba tartoznak azok, akik magukért és a személyek egy meghatározott köre, pl. szülők, testvérek érdekében postulálhatnak. Ezeknek is két csoportja van:
akik számára törvény állította fel az akadályt, és akik számára a praetor állapított meg korlátozást, ez a praetori infámia esete.

A Digesta pontos útmutatót ad arról, hogy kit, milyen alapon nem illet meg a perindítási képesség, valamint a főszabály alóli kivételeket is megnevezi. Az, hogy az atléták melyik csoportba tartoznak, a források szerint nem egyértelmű.

Iulianus első könyvében azt írja, hogy a praetor szerint infamisnak minősül, aki, mint előadó, színpadon lép fel:

Iul. D. 3,2,1 ,pr.: Praetoris verba dicunt: Infamia notatur ...qui artis ludicrae pronuntiandive causa in scenam prodierit.

Labeo szerint a scaena egy játékok tartása céljából emelt építmény, egy tetszés szerinti helyen, ahol valaki a nézők szórakoztatására lép fel. Ez lehet közterületen vagy magánterületen, Rómában vagy falun, de mindenképpen egy olyan helyen, ahová mindenki beléphet a látványosság végett. Pegasus és az ifjabb Nerva szerint pedig azok, akik pénzért párviadalokba bocsátkoznak, és mindenki, aki díj reményében lép színpadra, becsületcsökkenést szenved. Maz famosus lesz:

Ulp. D. 3,2,2,5: scaena est. ut Labeo definit, quae ludorum faciendorum causa quolibet loco, ubi quis consistat moveaturque spectaculum sui praebiturus, posita sit in publico privatove vel in vico, quo quo tamen loco passim homines spectaculi causa admirtantur. Eos enim, qui quaestus causa in certami-na descendunt et omnes propter praemium in scaenam prodeuntes famosos esse Pegasus et Nerva filius responderunt.

A Labeo által használt szavak ludi, spectaculum arra utalnak, hogy a jogtudós a scaena jelentését nem a színházban lévő színpadra korlátozza, hanem sokkal tágabb értelemben használja, és szerinte ide tartozik minden olyan hely, bárhol legyen is, ahol valaki azért lép fel, hogy másoknak látványosságul szolgáljon.

Előfeltétel azonban, hogy olyan helynek kell lennie, ahová kívülről nézőket engednek be, hogy az előadást megtekinthessék. Labco definícióját még kiegészíti Pegasus és az ifjabb Nerva responsuma, akik a becsületcsökkenést attól teszik függővé, hogy a fellépés quaestus causa, azaz nyereségért, és propter praemium, azaz a díj elnyeréséért történik-e. Labeo kísérlete a scaena jelentésének meghatározására azt sejteti, hogy legkésőbb Augustus uralkodásának idején a praetori edictumot a lényeges szavak speciális interpretációja révén próbálták meg kiterjeszteni.
Pegasus és az ifjabb Nerva az edictumol a munkaszerződés szempontjából részletezte, és a becsületcsökkenést a quaestus causa és propter praemium fellépőkre korlátozták. Ezzel a finomítással az in scaenam prodire kifejezés pedig munkaszerződés keretében fellépőkre vonatkozik. Ezt a jelentést bizonyítja Gaius, aki szerint, ha valaki egy munkaszerződést kötött arra, hogy ars ludicra keretében lép színpadra, de ennek később mégsem tesz eleget, nem lesz infámis, mert ez a tevékenység nem annyira tisztességtelen, hogy már a szándékot is büntetni kellene:

Gai. D. 3,2,3: Qui autem operas suas locavit, ut prodiret artis ludicrae causa neque prodit, non notatur: quia non est ea res adeo turpis, ut etiam consilium puniri debeat.

Ezen vélemények alapján pedig az atlétákat is a becsületcsökkenéssel sújtott személyek közé kell sorolnunk, hiszen scaenán, azaz olyan helyen versengenek egymással, ahová a nézők azért mennek, hogy megtekintsék a párviadalukat. Ha pedig Pegasus és az ifjabb Nerva definícióját vesszük alapul, szintén a becsületcsökkentnek számítanak, mivel az atléták legfőbb célja éppen a díj elnyerése volt, hiszen ebből tartották fenn magukat, más kereső foglalkozásra nem maradt idejük. Szerintük nemcsak azok lesznek personae famosae, akik ludi publicin vesznek részt, hanem azok is, akik certaminán lépnek fel, és teljesen mindegy, hogy pénzért, vagy hogy a kitűzött díjat megkapják.
Ebben a forráshelyben három proculiánus jogtudós véleménye áll, hiszen Labeo, Pegasus és az ifjabb Nerva is ezen iskola jeles képviselői voltak. Ulpianus azonban szintén az edictumhoz írt hatodik könyvében a sabinianusi iskola két jogtudósának Sabinus és Cassius véleményét is ismerteti. Szerintük az atléták a tevékenységükkel semmi esetre sem ars ludicra keretében lépnek fel, hanem ők a tudásukat akarják küzdelmükkel bizonyítani. És ezért az a véleményük, amely mindenki számára egyértelmű, hogy sem a thymelici, sem a xystici nem tartoznak az ignomiciával sújtott személyek közé:

Ulp. D. 3,2,4,pr: Athletas autem Sabinus et Cassius responderunt omnino ar-tem ludicram non facere: virtutis enim gratia hoc facere. Et generaliter ita omnes opinantur et utile videtur, ut neque thymelici neque xystici ... ignomi-niosi habeantur.

Ebből láthatjuk, hogy a sabinianusoknak más volt a véleményük, mint a proculianusoknak. Szerintük az atléták fellépése nem vonható az ars ludicra kifejezés körébe, és a spectacula athletorum nem vonható a ludi körébe sem.”
Az, hogy a különféle kifejezések mögött különféle látványosságok szerepelnek, már Augustus Res gestae-jéből is kitűnik, ahol nem egyetlen szóval utal arra, hogy játékokat rendezett, hanem mindegyiket külön veszi fel a felsorolásba, elkülönítve a spectacula athletorum-ot a gladiátorés állatviadalok mellett, a ludi-ból is.
Ha a kifejezéseket vesszük szemügyre, ezek szerint az atléták küzdelmei nem vonhatóak a ludi körébe; ők nem scaenán lépnek fel, és ebből következik, hogy artem ludicram non facere, tehát nem olyan a tevékenységük, amely Labeo definíciója szerint becsületcsökkenést vonna maga után. A sabinianusok indoklásul a virtutis enim gratia facere-t hozzák fel, azaz, hogy nem fizetségért, hanem a dicsőség végett küzdenek.
Pennitz szerint pedig a virtutis gratia kifejezéssel a két jogász mindenekelőtt az atlétasport feddhetetlenségére utal, a győzelemért való versengés elvére, ahol a virtus fogalom tágabb értelmében éppen a katonai erénynek felel meg. A tevékenységnek ebből a pozitív értékeléséből, mely a színészettel teljesen ellentétben áll, természetesen következik, hogy ahhoz semmilyen jogi hátrányt nem szabad kapcsolni.

Horsmann szerint azonban a virtutis causa kifejezést a quaestus causa-val kell szembeállítani, azaz az ellenszolgáltatásért és egy idegen akaratnak alávetve való fellépést, mely kritériumok jelentős szerepet játszottak Rómában egy tevékenység megítélésénél. Ilyen módon lépnek fel pl. azok, akik állatokkal küzdenek. Ezért Horsmann azt a végkövetkeztetést vonja le, hogy minden fellépő, aki a tevékenységét munkaszerződés locatio conductio alapján másnak lekötelezve, quaestus causa gyakorolja, az ars ludicra-t űz, és ezért infamis lesz.
Ebben az összefüggésben az ars szakmát jelent, tehát az artem ludicram kifejezés szakmai fellépést jelent a római ludi bármilyen fajtáján. Ennek alapján pedig csak azok az atléták mentesek az infamia alól, akik αγώνες ιεροι-οη, azaz szent versenyeken vesznek részt. Horsmann ennél a megállapításánál azonban figyelmen kívül hagyja, hogy ezeken a küzdelmeken a dicsőséget jelentő koszorún kívül a győztesek olyan anyagi juttatásokat is szereztek, melyek bizonyos szintű jólétet biztosítottak számukra.

A szent agotok győzteseinek különféle lehetőségeik voltak a felemelkedésre. Először is azoknak a Aierontoknak lehetett igényük városuktól különféle privilégiumokra. akik legalább egy άγων ιερος-οη győzelmet szereztek. A tiszteletadás kifejezésének körében megillette őket a triumphusi bevonulás szülővárosukba, szoborállítás, a játékokon egy tiszteletbeli hely biztosítása. A közmegbecsülésen kívül azonban nagyvonalú, materiális javakat is garantáltak számukra. így tiszteletbeli nyugdíjat kaptak, melyet életük végéig vagy maguk vettek igénybe, vagy másnak el is adhatták. Ezen kívül a hieronikok mentesek voltak az adóktól és díjaktól, továbbá a bírói hivatal ellátásától, a védelmi szolgálat alól, valamint hivatalok és egyéb, a közösség érdekében végzett tevékenység elvállalásától. A különösen sikeres atléták több város polgárjogával rendelkeztek. Ha több város számára, melynek polgárjogával rendelkeztek, győzelmet szereztek, azok mindegyike különféle financiális kedvezményeket biztosított számukra.
A császár mintegy kezeskedett azért, hogy a városok ezeket a privilégiumokat az atlétáknak megadják. Győzelmi oklevelek, melyeket az ökumenikus atlétaegyesületek vezető tagjai állítottak ki, gyakran kezdődnek olyan császári iratokkal, amelyek a privilégiumokra való jogosultságot erősítik meg. Az tehát egyedül a császár mérlegelésén múlott, hogy a győztes atlétáknak adott privilégiumok tartalmát és terjedelmét kiszélesítse vagy korlátozza, beleértve, hogy adományait a hieronikok csoportjára szorítsa.

Azt, hogy ezekre az anyagi javakra mennyire számítottak az atléták, és hogy a szent versenyeken sem pusztán a dicsőség vágya hajtotta őket, Antinoupolis atlétáinak esete jól példázza: Egy fennmaradt papyrosból kitűnik, hogy egy egyiptomi város, Antinoupolis hieronikjai azért perelnek a császárnál, a legmagasabb helyen, mert már tizenöt hónapja és hét napja nem kapnak pénzt a várostól, pedig győzelmük alapján járna nekik.
A 253-257-ből való rescriptumban Valerianus a reklamálókat a császári irattal a praefectus Aegyptihez, Magnus Felixhez utalja, akinek az eset kivizsgálása volt a feladata. Ha az igény jogosnak bizonyul, mind a kiesett, mind a jövőben esedékes honoráriumot ki kell fizetni. Figyelmet érdemel ebben az esetben az a tény is, hogy a császár a hieronikokat a praefectus Aegyptihez utalja.
Az atléták által követelt pénz itt nyilvánvalóan a császári kasszából folyt, míg egyébként a győztes városának, ebben az esetben Antinoupolisnak kelleti viselnie az ilyen költségeket. Hogy ez egy egyszeri alkalom volt-e, vagy a császárkor folyamán a győztes atlétákat megillető privilégiumok teljesítésének hatáskörében változás állt be, nyitott kérdés.
A másik esetről az ifjabb Plinius ír. Traianus császárhoz címzett levelében arra kéri a császárt, hogy nyújtson iránymutatást abban a kérdésben, hogy az atlétáknak mikortól járnak a juttatások: attól a naptól fogva, amikor győztek az iselasticus versenyen, vagy a szülővárosukba való bevonulás időpontjától.
Plinius negatívan áll a kérdéshez, mert azt a véleményét fejezi ki, hogy szerinte az atlétákat akkortól illetik meg a juttatások, amikor szülővárosukba bevonultak. Ezen kívül az atléták olyan versenyekért is ellátást követelnek, melyeket a császár, győzelmüket követően nyilvánított iselasticussá. Szerintük ez azért lenne méltányos, mert ha azokért a versenyekért, amelyek győzelmüket követően vesztették el iselasticus jellegüket, semmit sem kapnak, ezért olyanokért, amelyek azóta elnyerték ezt a címet, kapják meg a juttatásokat.

A császár válasza az atléták számára itt nem olyan kedvező mint az előbbi esetben, hiszen szerinte is csak akkortól járnak a juttatások, mikor az atléták szülővárosukba bevonultak. Visszamenőleg pedig az atléták nem kapnak ellátást. Ezt azzal indokolja a császár, hogy a versenyek feltételeinek megváltoztatásával azt sem kérik vissza tőlük, amit korábban megkaptak. Ez a válasz ugyan az atléták lebecsülését tükrözi, de alátámasztja, hogy joguk volt az ellátásra, és ez is bizonyítja, hogy a sportolókat a szent Egonokon megszerezhető előnyök is motiválták.
Az atléták egyik városról a másikra járván az év folyamán olyan küzdelmeken is részt vettek, melyeket a „szent versenyek” keretében rendeztek, és létfenntartásuk érdekében αγώνες θεματικοι-οη is, ahol a kitűzött magas jutalomért mérkőztek. Ezért nem lehet az atlétákat az infámia szempontjából azon az alapon kategorizálni, hogy milyen jellegű versenyen szerepeltek, mivel elég valószínűtlennek tűnik, hogy egyáltalán akadt olyan atléta, aki csak αγώνες ιεροι-οη szerepelt volna.

Ha elismernénk, hogy az atléták tevékenysége ars ludicra-nak minősül, és ezáltal becsületcsökkenést szenvedtek, nemcsak a postulaciós képességük vált volna korlátozottá, hanem egyéb szabályozások is érvényesültek volna rájuk: a lex lulia de maritandis ordinibus, ami megtiltotta, hogy házasságot kössenek velük, a lex lulia de adulteriis coercendis, mely szerint a megcsalt férj megölhette őket, a lex lulia iudiciorum publicorum, amely a ius accusanditól fosztotta meg, aki ars ludicran szerepelt. a lex lulia de vi publica el privata, mely által erősebb védelemben részesítették őket egy római hivatalnok eljárása előtt.
A mi vizsgálódásaink számára azonban a következő rendelkezések az érdekesek. A Tabula Heracleensis törvénye a municipiumokban a decuriok, duumvirek, quattorvirek soraiból és az ezekkel járó tiszteletbeli jogokból kizárja azokat, akik ars ludicra-n szerepelnek. A császárkorban azonban, különösen az ismert sportolók, részben még az aktív idejük alatt, de leginkább karrierjük befejezése után tagjai lettek azon város tanácsának, melynek polgárai voltak, vagy különféle hivatalnokok lettek. Ezeknek a privilégiumoknak csak az volt az előfeltétele, hogy egy szent agonon is nyerni kellett.

Diocletianus két reseriptuma megengedte az atlétáknak, hogy mentesüljenek a munera civlia alól és azon politikai kötelezettségektől a helyi közigazgatásban, amelyek a késő ókorban inkább már terhet jelentettek azok számára, akiknek ezt el kellett vállalniuk. Az egyik rescriptum a Codexben, a másik a lipcsei papyrusokban található. Ez egészen bizonyosan két különböző constitutio. Az egyiket egy magánszemélynek címezték, akinek neve Hermogenes, a másikat egy egyiptomi versenyszövetségnek, ad synodum xysticorum et thymelicorum, melynek székhelye Alexandriában volt. A két rescriptum közötti néhány különbségből kikövetkeztethetjük, hogy a Codexből mit hagytak ki. A két leirat tartalma analóg, a császár ugyanabban a kérdésben mindkét alkalommal azonosan döntött.

C. 10,54,(53):
Athletis ita demum, si per omnem aetatem certasse, coronis quoque non minus tribus certaminis sacri, in quibus vel semel Romae seu an-tiquae graeciae, merito coronati non aemulis corruptis ac redemptis proben-tur, civilium munerum tribui solet vacatio.
P. Lips. 44, Col. II: Impp. Diocletianus et Maximianus Augg. Et Constantius et Maximianus ttobb. Caess. Ad synodum xysticorum et thymelicorum. Et ividem: Familiare nobis, praerogativas integras inlibatas servare quas divorum parentorum Augg. Constitutiones in suos quibusquae concedunt. Sed ne sub specie coronarum declinandi munera civilia potestas omnibus detur, ideo ad praeces vestras dato scripto declaramus ei dem a muneribus civilibus per-sonalibus immunitatem iure competere qui per omne tempus aetatis suae certaminibus adfuisse non nova corruptela et suscriptio interveniente non minus quam aras certaminis nobilis retulerint in quibus vel urbicae victoriae vel antiquae Graeciae vel ex numine nostro comoediam certamine constituto-rum not*****lal**l*necetl***********l quae species privilegii intra personam eorum quorum /**** non huiusmodi beneficio remunerare placuit const necuit ut iustius persuasum habeant ai**t*»*Q**i*****i***a*i*i** huiusmodi persona /***/*/*****/

Col. III: nisi haec persona sub aemula pro sessione parentium privilegii speciem in se provocaverint.

Ezekből a rescriptumokbói kitűnik, hogy a császár a privilégiumok megadását feltételekhez kötötte:

a) A kiváltságos személy egész életében versenyezzen, azaz mindaddig, amíg az ereje elég ahhoz, hogy atlétaként működjön.

b) Legalább három alkalommal győzzön szent játékokon, melyekből egyszer Rómában vagy Görögországban kell nyernie, azaz olyan versenyen, melyet a legnagyobb tisztelet vesz körül, ahol a versenyzők nagy létszáma miatt nehéz győzelmet aratni. A papyros a Rómában megszerzett győzelmet a certamen ex numine nostro-ból hasonlítja, azaz olyan játékokról van szó, melyet a császár patronatusa alá helyeztek.

c) Az atlétának valódi győzelmet kell aratni, azaz nem olyat, amit az ellenfél megvesztegetésével szereztek.

Ez a rendelet is mutatja, hogy az atléták nem tartoztak a becsületcsökkenéssel sújtott személyek közé, hiszen az infamisok nem vállalhattak hivatalt, és nem lehettek munera civilia alanyai sem, nemhogy még abban a kedvezményben részesültek volna, hogy mentesülnek ezen terhek alól.

Az, hogy az atléták nem minősültek infamisnak, leginkább mégis a Digestából tűnik ki. A Digestában ugyanis első helyen szerepel a D. 3,2,2,5 fragmentumban a főszabály, hogy mindenki, aki a Labeo által felállított definíciónak megfelel, infamisnak minősül, és ezt követi a D. 3,2,4,pr, mely a főszabály alóli kivételeket teremti meg, melyek között az atléták is szerepelnek. Ezért hiába minősül az atléták cselekménye is ars ludicranak, hiába lépnek fel scaenán és quaestus causa, mivel ők virtutis causa is küzdenek, ezért nem érvényesek rájuk sem a postulációval kapcsolatos, sem az egyéb, a becsületcsökkenést szenvedőkre vonatkozó szabályok, még akkor sem, ha mint professzionális sportolók, nemcsak a dicsőségért versenyeztek.
Az atléták mentesek voltak az infamiától, mivel az ő tevékenységüket elismerte a princeps, hiszen, mint később látni fogjuk, az atlétaegyesületeken keresztül ők is a császári kultusz hordozói voltak. Az ilyen szellemű értelmezés pedig összhangban áll azokkal a privilégiumokkal is, melyekben az atlétákat részesítették a későbbi idők folyamán a császári rescriptumok.

Ezek a szabályok csak azokra az atlétákra vonatkozhattak, akik római polgárok voltak. Mivel ezen sportolók többsége görög volt,” valamint nagy részük a rabszolgák közül került ki60, az a kérdés, hogy infamisnak minősültek-e vagy sem, az atlétáknak viszonylag szűk körét érintette. Az agonokon elérhető előnyök ellenére a római atléták száma csekély maradt, pedig Nero sokat fáradozott azon, hogy minél több római vegyen részt a játékokon, főleg a nemesség soraiból. Ebből a célból fürdőt és gymnasiumot építtetett, a senatoroknak és lovagoknak pedig olajat adományozott, hogy alkalmat adjon nekik az edzésre.
Néhány feliraton, melyen bokszolok szerepelnek, olyanokat is találunk, akik a római polgárokra jellemző tria nomina-t viselik, azonban nem tudjuk, hogyan juthattak a római polgárjoghoz. Az kevésbé valószínű, hogy ha rabszolgák voltak, a nép a szabadon bocsátásukért demonstrált volna, mint a gladiátorok esetében, az azonban bizonyos, hogy az atléták nemcsak a kitűzött díj nagysága miatt utaztak a fővárosba egy-egy verseny alkalmával, hanem a győztesnek adományozandó polgárjog elnyerésének lehetősége is csábította őket. Végkövetkeztetésként tehát megállapíthatjuk, hogy az a római polgár, aki foglalkozásszerűen atléta volt, nem szenvedett Rómában becsületcsökkenést, tehát minden joghátrány nélkül felléphetett a különféle agonokon.

Ahhoz azonban, hogy egy atléta valamilyen versenyen győzelmet érjen el, megfelelően kellett edzenie magát, egy sajátos életmódot volt kénytelen folytatni a mai hivatásos sportolókhoz hasonlóan. Mivel a sportolók általában a vagyontalanabb rétegekből kerültek ki,64 módot kellett találniuk arra, hogy anélkül, hogy valamilyen egyéb munkát végeztek volna, megélhetésüket biztosítani tudják.
Erre a problémára kínált megoldást, hogy az atléták pénzt vettek fel kölcsön, azzal a feltétellel, hogy csak akkor kell visszafizetni, ha nyertek a versenyen, és megkapták a díjat. Ezt ahhoz az esethez hasonlítják a jogtudósok, amikor egy halásznak halászati eszközök megvételére nyújtanak kölcsönt, amit csak akkor kell visszafizetni, ha a halászat eredményes volt. A megegyezéshez nem volt szükség stipulatiora, egy egyszerű pactum is elegendő volt:

Scaev. D. 22,2,5: „... nec dubitabis, si piscatori erogaturo in apparatum pHrimum pecuniae dederim, ut, si cepissel, redderet; et athletae. unde se exhiberet exerceretque, ut, si vicisset redderet.:„ln his autem omnibus er pác· tűm sine stipulatione ad augendam obligationem prodest."

Ez az aleatorikus szerződés, a tengeri kölcsönnel mutat hasonlóságot, melyet szintén csak akkor kellett visszafizetni, ha a hajó, aminek útjához kölcsönt adtak, szerencsésen teljesítette küldetését. Földi a tengeri kölcsönnel kapcsolatban arra mutat rá, hogy a hajótörés kockázatát külön megállapodás hiányában a hajós viselte, tehát a kölcsönadó kockázatviselése nem volt az ügylet naturalia negotii-jének tekinthető. A halászoknak és az atlétáknak nyújtott kölcsön esetében is külön megállapodásra volt szükség, mégpedig egy feltétel szerződésbe foglalásával.
A veszélyviselés átvételének kiegyenlítéseképpen a kölcsönadó magasabb kamatot szedhetett a szokásosnál. A forráshely kifejezetten nem beszél kamatról, azonban az „ad augendam obligationem” kifejezés, tehát hogy a pactum az obiiga szóban foglalt kötelezettségek súlyosbítását célozza, kamat kikötésére enged következtetni. Valószínűleg itt is, mint a tengeri kölcsön esetében, a veszélyviselés átvállalásának fejében a szokásosnál magasabb kamatot lehetett szedni. Az a kitétel pedig, hogy stipulatio helyett pactum is elegendő az érvényes kamatkikötéshez, szintén a hitelezőt részesítette előnyben, hiszen így a kamatot a főköveteléssel együtt, egy keresettel érvényesíthette.
Wacke szerint ebben az esetben a kamatot nem rendszeresen, meghatározott időközönként kellett fizetni, hanem a kölcsön összegével egyidejűleg volt köteles az adós megadni, tehát egy nagyobb összeget kapott vissza a hitelező, mint amit eredetileg kölcsönadott. Ez a véleménye Amelottinak is, aki szerint a hitelező számára méltányos, ha egy ilyen bizonytalan kimenetelű ügyletnél többet kap vissza, mint amennyit adott. Az is elképzelhető, hogy kikötött kamat helyett az atléta a nyereményének egy részét adta a kölcsön összegén felül a hitelezőnek. Erről azonban nem tudunk semmi bizonyosat.
Felmerülhet a kérdés, hogy az atléta a kölcsön visszafizetésének elkerülése miatt, esetleg szándékosan nem akart győzni a versenyen. Ennek azonban nem lett volna semmi értelme, hiszen a hosszú felkészülés és edzés után olyan nyereményért küzdöttek, mely jóval meghaladta a kölcsönként felvett pénz összegét.

A pénzen kívül számos, fent említett privilégiumban részesültek, melynek haszna sokkal nagyobb volt, mint az, hogy nem fizetik vissza akár kamatostul a kölcsönt. A veszélyesebb inkább az volt, hogy az adós atléta pénzért lemondott a győzelemről az ellenfele javára. Ebben az esetben pedig amellett, hogy pénzhez jutott, a kölcsönt sem kellett megadnia. Mit tehetett a hitelező, ha erre rájött, vissza tudta-e szerezni a pénzét? Azt az esetet, hogy az adós hagyta magát megvesztegetni, és ezzel a feltétel megvalósulását, azt, hogy győzzön a küzdelemben, jogellenesen megakadályozta, a római jogtudósok úgy fogták fel, mintha a feltétel bekövetkezett volna, és ezért az atléta mégsem menekült meg az adósság visszafizetésétől.
Azt gondolhatnánk, hogy a hitelező érdekében az állt, hogy az atléta vegyen részt a versenyen, győzzön, és azáltal, hogy a feltétel megvalósult, kamatostul visszakapja a pénzét. A források közt azonban találunk olyan esetet is amikor egy hitelező azért zárja be az atlétát, hogy az ne tudjon részt venni a versenyen, és ilyen módon olyan ígéret megtételére kényszerítse, hogy a kölcsönbe kapott összegnél többet fog visszafizetni. Ekkor a bíró a korábbi állapot helyreállításáról hozott ítéletet:

Ulp. D. 4,2,23,2: Si faenerator inciviliter custodiendo athletam et a ceriaminibus prohibendo cavere compulerit ultra quantitatem debitae pecuniae, his probatis competens iudex rém suae aequitati restitui decernat.

Wacke szerint azonban ebben az esetben nem olyan kölcsönről van szó, mint az előbbi forráshelyben, ahol a visszafizetés feltétele a győzelem volt, hanem egy szokványos ügyletről, ahol nem kötöttek ki ilyen feltételt. Egyes sikertelenebb atléták ugyanis nem voltak abban a helyzetben, hogy ilyen kockázat nélküli módon jussanak pénzhez. A hitelezők pedig nemcsak a kiadott pénzüket, hanem attól többet akartak viszont látni, ezért erőszakos úton próbálták a sportolót kamatfizetési kötelezettség felvállalására rábírni.
A praetor az erőszakkal kicsikart ügyleteket nem engedte érvényre jutni, ezért a megfélemlítettnek in integrum restitutiot nyújtott. A forráshely bíróról beszél, ezért itt arról lehetett szó, hogy a hitelező beperelte az atlétát a magasabb összeg kifizetésére. Az alperes az erőszak hatása alatt tett nyilatkozatok teljesítése ellen általában exceptioval védekezhetett, itt azonban a bíró a korábbi állapot visszaállítását rendelhette el. Ez pedig véleményem szerint arra utal, hogy a bezárás előtti állapotot kellett visszaállítani, tehát a hitelezőnek az eredeti kölcsönösszeget meg kellett kapnia az adóstól.

Kérdés, mi történt akkor, ha az atléta a bezárás következtében lekéste a versenyt, és így elesett az esteleges győzelemmel járó díjaktól. A szabad mozgás biztosítása egyik alapvető tétele a római magánjognak. így, hogy ha valakit abban akadályoznak, hogy nyilvános fürdőben fürödjék vagy színházban nyilvános páholyban üljön, vagy abban gátolnak, hogy valahol, ahol ennek egyébként nincs akadálya tartózkodjék, egyaránt actio iniuriarumra ad alapot. Ezek szerint ha az atlétát bezárták és ezzel megakadályozták abban, hogy részt vegyen a versenyen, mint sértett, jogosult volt fogvatartójával szemben actio iniuriarumot indítani.
Mivel ez az actio aestimatorius jellegű, a büntetésként követelendő összegbe beszámíthatta azokat az esetleges veszteségeit, amit a versenytől való távolmaradás miatt kénytelen volt elszenvedni, hiszen a bíró az eset megvizsgálása után annyit ítélhetett meg, „quantum ob eam rem aequum iudici videbitur.”

Ha egyik részről sem történt semmilyen csalárdság, az atléta azonban a győzelem után mégsem fizette vissza a kölcsönt, a hitelező pedig beperelte, a végrehajtható ítélet alapján, a nyert összeget a marasztalt féltől zálogba vették a hitelező kielégítése végett:

Papinian. D. 42,1,40: Commodis praemiorum, quae propter coronas sacras praestantur, condemnato placuit interdici et eam pecuniam iure pignoris in causam indicati capi.
Felmerülhet a kérdés, hogy vajon a hitelező a kölcsön bebiztosítása végett, már a verseny előtt az adós által megnyerhető díjon szerezhetett-e zálogjogot? Ezt a lehetőséget Alexander Severus tiltotta meg egy rescript urnában:

C. 8,16,5: Spem eorum praemiorum, quae pro coronis athletis pensitanda sunt, privata pactione pignerare minime admittendum est: et ideo nec si ge-nerale pactum de omnibus bonis pignori obligandis intervenerit, tener.

Miért hozta ezt a döntést a császár? Ha megnézzük a forrásokat, találunk bennük példát arra, hogy jövőbeni dolgokat is el lehet zálogosítani, így pl. még meg nem született állatkölyköt vagy rabszolgagyereket. Gaius szerint pedig ami eladható, azt el is lehet zálogosítani. Jövőbeni dolgokat pedig el lehetett adni, magát a puszta reményt is (emptio spei), mint pl. amikor egy halászat vagy madarászat eredményét előre megveszik, akkor is létrejön a vétel, ha semmit sem fognak. Gaius definíciója alapján pedig ezt is el lehetett zálogosítani.
Miért nem zálogosíthatta el ugyanígy az atléta is a díj megnyerésének reményét? Wacke szerint ennek jogpolitikai indokai vannak. Az atléták ugyanis, ha nem alapíthattak előre zálogot a nyereményükön, nem is tudtak annyi kölcsönt felvenni, nem tudtak annyira eladósodni.
A jövőbeni nyeremény reményét nem értékesíthették, nem játszhatták el a győzelem megvalósulása előtt. Ha ezt megtehették volna, a szükségesnél nagyobb kölcsönöket vesznek fel. melynek következtében könnyelműbb életet folytatnak, és elhanyagolják a szükséges edzést. Ezen kívül, ha az egész nyereményt már előre elzálogosítják, nincs, ami a győzelemért hajtsa őket, hiszen abból már semmi sem illette volna meg őket. A zálogalapítási tilalom egy átgondolt szociális védelmi intézkedést valósít meg, mely megakadályozza az atléták eladósodását és a hitelezők kizsákmányolási lehetőségét.
A díj a győztes atlétát személyesen kell, hogy illesse, mielőtt a végrehajtásra jogosult hitelező szükség esetén abból keresne kielégítést. Amelotti szerint pedig a győzelem előtt, bármennyire is kedvezőek a kilátások, nem lehet egy ennyire bizonytalan helyzetre függő jogi helyzetet teremteni.

Az atléták azonban nemcsak a hitelezők különféle kölcsöneinek segítségében reménykedhettek. Versenyekkel teli életüket nagyban megkönnyítette, hogy egyesületekbe tömörültek, melyek nemcsak a mérkőzések szervezésénél játszottak fontos szerepet, hanem a távoli küzdelmeken résztvevő tagjaik utaztatásáról, szállásáról is gondoskodtak. A szabad mesterségek gyakorlóinak az orvosok, filozófusok, színészek, énekesek, muzsikusok egyesületei mellett ugyanis az atléták és profi sportolók egyletei is kialakultak. A sportolók az egész birodalom tekintetében még főszervezettel is rendelkeztek, míg az összes többi egyesület lokális maradt, és nem ismert semmilyen összekapcsolódást egy nagyobb szervezetben.
A kisvárosokban, ahol versenyeket rendeztek, helyi societasok jöttek létre, melyek később regionálissá váltak, és általában egyesületbe tömörültek. Emellett a különféle versenyek alkalmával, azok számára, akik nem a város polgárjai voltak, ideiglenes societasok alakultak, melyek az idegen atléták érdekeit képviselték a helyi szervezetekkel szemben (συμπας ξυστός).

Rómában a köztársaság utolsó idejében és a császárság kezdetén létezett egy regionális társaság (σύνοδος ξυστική περιπολιστικη των περί τον Ηρακλεα), majd Kr.u. I. sz. közepén a Keleten működő általános szövetség feloszlott és további nagyszámú atléta telepedett le Rómában, melyek szövetsége szintén Heraklesznak lett szentelve (ιερά ξυστική σύνοδος των περί τον Ηρακλεα απο καταλυσεως εν τη βασιλιδι Ρώμη κατοικουντων).
Az atlétaegyesületek Kisázsiából Rómába való települése nem császári parancsra történt, a császárnak azonban előnyös volt, mert így jobban tudta ellenőrizni a pénzügyeiket, A két testület rövid ideig párhuzamosan létezett, majd Hadrianus uralkodásának idején egyesültek (σύνοδος ξυστική των περί τον Ηρακλεα ατλητων ιερονεικων OTEcpavEiTíűv). Ez az új társaság, mely a császárság fővárosában székelt, méltán vált az atlétika világszervezetévé a császár patronatusa alatt, és az elnevezését is a császárokról kezdte felvenni. Virágkorát Septimus Severus alatt élte. A helyi társulások a római szekciói lettek, és a központi befolyást közvetítették a provinciákba.

Az atléták számára az atlétaegyesületekben való tagság hozzájutást kínált meg-határozott funkciókhoz, melyek bizonyosan nagy jelentősséggel bírtak, azonban a cursus honorum hivatalával nem voltak összehasonlíthatóak. Az egyesületet az aktív és nyugdíjas atléták maguk igazgatták, a főtisztviselők personálunióban működtek a császári fürdők igazgatójával. Ebből arra lehet következtetni, hogy ezt a pozíciót az uralkodó császár, vagy az ő egyetértésével töltötték be. A császár határozta meg a xystarchiákat is, azaz általában az atléták közül életfogytig kinevezett hivatalnokokat, akik a városnak egy meghatározott vagy minden egyes ünnepén felügyeletet gyakoroltak az atléták fegyelme felett. Az atléták az erre a tisztségre való kinevezést nagy megbecsülésnek tekintették.
Ezen kívül az atlétaegyesület a maga igazgatóival, főpapjaival, titkáraival, le-véltárosaival, pénztárosaival sportorvosaival pozitívan hatott a sportolók nyilvánosság általi megítélésében. Mivel a szervezet hasonlóan volt felépítve, mint más szakmák egyesületei vagy céhei, azt is lehet mondani, hogy az atléták által elért teljesítmények a munka és szakma eredményei voltak.

Az egykori sikeres atléták ezen egyesületekben különféle funkciókat vállaltak, melyek az egyleteknek két lényeges feladatából következtek:
Az egyikhez tartozott a versenyekkel összefüggő feladatok organizálása. Ennek keretében mindenekelőtt a versenyek időpontjainak koordinálását, a győztesek regisztrálását végezték. Az egyesületek másik feladata, a versenyek és a császár közötti nagyon szoros kapcsolatból adódott. Az atlétaegyesület ugyanis jelentős hordozója volt a császári kultusznak: lényegében minden agont az éppen uralkodó princeps tiszteletére rendeztek. Ez, mint a privilégiumok garanciája érvényesült, mely előnyök a győztest az egyesület tagjaként illették. Az uralkodó császár neve mindig része volt a synodus elnevezésének, sőt gyanítható, hogy egy tag felvételénél esküt kellett tenni a császár géniuszára. Az atléták egyesületét, mint egy testületet lehet felfogni, ami a sportolók akkori védőistenét és az uralkodó császárt részesítette tiszteletben.
Azonban nem minden atléta vált valamilyen szervezet tagjává, hanem voltak olyanok is, akik a császárkorban tehetségüket saját maguk kamatoztatták. Például voltak udvari birkózók is (aulici luctatores), akiket Nero úgy elkényeztetett, hogy Alexandriából hozatott homokot a számukra. A palotában tartotta ezeket a sportolókat a maga gyönyörködtetésére, vagy birkózók edzésére?
Kölcsönadta vagy bérbe adta őket hivatalnokoknak vagy magánembereknek nyilvános játékok rendezése céljából, mint ez olyan gladiátoroknál szokás, akik közvetlenül a császártól függtek? Ezek mind nyitott kérdések, a moralisták és szatirikusok azonban nem hagynak kétséget afelől, hogy egyeseknek saját atlétacsapaluk volt, saját edzővel.

A Iustinianusi kodifikációba nem került bele minden, az atlétákkal kapcsolatos rendelkezés, hiányoznak az új és keresztény császárok dokumentációi is. Ha figyelembe vesszük azt a népszerűséget, melyet a cirkuszi látványosságok ebben a korszakban is élveztek, kérdésessé válik, hogy a kereszténység képes lett volna eltörölni ezeket a versenyeket. Bár az ókeresztény írók műveiben és a Codex Theodosianusban is találhatunk az atlétákra vonatkozó, negatív kinyilatkoztatásokat, a császári kultusz támogatása miatt nem lehetett őket a gladiátorokkal vagy színészekkel egy megítélés alá vonni.



Gedeon Magdolna