logo

XXX Novembris AD

A kereszténység viszonya a gladiátorjátékokhoz

Ebben a fejezetben szeretnénk kifejteni, hogy a kereszténység elterjedése milyen hatást gyakorolt a gladiátorjátékok rendezésére, és hogy ez mennyiben járult hozzá a gladiátorjátékok teljes megszűnéséhez. Továbbá arról is szót ejtünk, hogy milyen konfliktusokhoz vezettek a keresztények és a pogány rómaiak közötti ellentétek.


A gladiátorviadalok keresztény ideológiával való ellentéte

A keresztények vélekedését a rómaiak vérontással járó látványosságairól a különböző ókeresztény szerzők tanításaiból ismerhetjük meg. Tertullianus a De spectaculis című művének bevezetőjében kijelenti, hogy a keresztényeknek tilos a látványosságok látogatása, és különféle érveket hoz fel a keresztények számára, hogy miért ne látogassák az ilyen rendezvényeket.
A látványosságok alatt valószínűleg a gladiátorjátékokra. színészi előadásokra és kocsiversenyekre is gondolt. Először is a Bibliára hivatkozik, miszerint a látványosságok minden tartozéka a bálványimádásból ered. Kifejti, miért tartja bálványimádásnak: „Figyeld meg jól, óh keresztény, mennyi tisztátalan név vette birtokába a cirkuszt! Idegen tőled az a vallás, amelyet annyi ördögi szellem tart hatalmában.".

„Ugyanazzal az ajakkal, amellyel „amen”-t mondtál a szentségre, most a gladiátort ünnepelnéd?” kérdezi. Bár a Szentírás nyíltan nem tiltja meg. hogy tartózkodjanak ezektől a játékoktól, mégis érezhető, hogy egyértelműen nem összeegyeztethetők a keresztény ideológiával a gladiátorjátékok. mivel azok egy pogány szokásból erednek. Ez a szokás, ahogy már említettük, az volt, hogy az elhunylak lelkét embervérrel engesztelték ki a temetési szertartásokon. Ezt egyfajta szolgálattételnek tekintették, és innen ered a gladiátorviadal latin elnevezése a munus is. amely eredetileg szolgálatot jelent. Fontos leszögezni, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint ez a szokás semmiképpen nem tekinthető emberáldozatnak, inkább a halottak tiszteletére adott "ajándék" volt maga a látványosság, s a gladiátoroknak nem is biztos, hogy meg kellett halniuk temetési ünnepen rendezett párharcban.

Tertullianus a viadalok elleni fellépést sürgeti, még mártírságra is buzdít, amikor azt írja, hogy a keresztényeknek perbe kell szállniuk azokkal, akik elkövetik ezeket a kegyetlen tetteket. Szerinte a pogányoknak ezeket az összejöveteleit és gyülekezeteit gyűlölniük kell a hívő embereknek, mert ott káromolják Isten nevét, és naponta oroszlánokat uszítanak az emberek ellen. A következőkkel vigasztalja a keresztényeket:
„Most ők vigadnak, mi szenvedünk. »A világ pedig örül« mondja az írás -, ti szomorkodtok.” Gyászoljunk tehát, míg a pogányok örvendeznek, hogy örvendezhessünk, ha majd az ő gyászuk kezdődik, nehogy most velük örvendezvén osztoznunk kelljen majd gyászukban is.” Tehát Tertullianus elítéli a pogányok ezen szokását, és kéri a keresztényeket, hogy tartózkodjanak ezektől, szigeteljék el magukat a pogányoktól, s ha kell, lépjenek fel ellenük.

Érdekes módon, Pál apostol Korinthosziaknak írt első levelében azt fejti ki, hogy szerinte a gladiátorjátékokban keresztény értékeket is fel lehet fedezni. Az arénában a gladiátorokra egyfelől úgy tekintettek, mint a társadalomból kiközösített személyekre, akiket rabszolgaként harcra és mások szórakoztatására kényszerítettek, másfelől pedig mint a római harcias erények megtestesítőire. Szerinte ezek a társadalomból kivetett emberek követendő erényeket tanúsítottak. Sőt mi több, Pál az apostolokat az elítéltekhez vagy hadifoglyokhoz hasonlította, akiket az arénában fognak kivégezni, így beteljesíthetik az Isten által nekik rendelt szerepet.
Továbbá a keresztényi életet a fegyelmezett futóversenyzőhöz hasonlítja, aki a célszalagra összpontosít és mindent alárendel annak az erőfeszítésének, hogy elnyelje a díjat, vagyis a keresztények esetén a mennybe kerülést. Ebben az értelmezésben a gladiátorjátékokra is kiterjeszthetjük ezt a hasonlatot. Habár a gladiátorjátékok és az egyéb látványosságok keresztény értékeket is közvetíthetnek az emberek felé, mégsem mondhatjuk, hogy a gladiátorjátékok a kereszténység elveinek megfelelnek, mivel a viadalok elemeinek többsége teljesen ellentétes a keresztény értékrenddel.


A pogány rómaiak és a keresztények közötti ellentétek

Eleinte a kereszténység illegitim vallásnak (religio illicit) minősült a Római Birodalomban. A zsidóknak meg volt engedve a vallásuk gyakorlása, a keresztényeknek azonban nem. A pogány rómaiak nem tűrték meg az olyan fogalmakat, mint a „Krisztus király", vagy az „Isten országa, mert az a császáré volt, és ő volt a legfőbb hatalom. „A birodalom területén mindenki azt az istent imádta, amelyiket csak akarta, senki nem szólt bele. Egészen addig, amíg tiszteletben tartotta Róma “nemzeti vallását”, az ősi istenek tagadása ugyanis kimerítette a hazaárulás fogalmát. A császárkultusz elutasítása ugyanilyen főbenjáró bűn volt, hisz az állam alapjait ásta alá.”
A keresztényekre viszont pont a pogány istenek és a császárkultusz elutasítása volt jellemző. Elfordultak a társadalom nem keresztény, bűnös tagjaitól, elítélték a pogány szokásokat. A római társadalmon belül egy saját közösséget alakítottak ki. Ráadásul a korai keresztények elutasították a vérontást, ezért nem csatlakoztak a római hadsereghez sem. Végsősoron ez az elkülönülés és ellenállás vezetett ahhoz, hogy a rómaiak embergyűlölőnek tartották a keresztényeket, s ez hozzájárult a keresztényüldözések, majd a kivégzések megindulásához. A keresztényüldözés fázisairól majd néhány sorral lejjebb fogunk írni.


A keresztény mártírok

A keresztények katonái, azok Isten királyságának katonái, a mártírok voltak. A mártírok nyíltan szembeszálltak a világi hatalommal, és úgy vonultak az arénába, mint akik az ördög elleni győzelmet várják. A mártírok halála egyenlő volt az ördög elleni győzelemmel, és így vértanúságuk által megváltást nyertek, Isten eltörölte az összes bűnüket, és azonnali bejutást nyertek a paradicsomba. Főként a 2-3. századra volt jellemző az önkéntes mártírság. Felkészültek arra, hogy milyen viselkedést tanúsítsanak a tárgyaláson és a kivégzés alatt, hogyan válaszoljanak a kérdésekre, milyen legyen az arckifejezésük, és hogyan leplezzék a szenvedésüket. A haláltól való félelem eloszlatására a platóni filozófiát is előhívták, miszerint a halál az valójában csak a test megszabadulása a vágyaitól.
A mártírságra ösztönző erőként hatott Jézus kereszthalála, aki szintén önként halt meg a kereszten. Jézus is bűnözőnek számított a rómaiak szemében, éppúgy, mint a keresztények. A mártírok elszántságát jól példázza Perpétua esete. 203-ban egy csoport keresztényt kivégeztek Karthágóban. Africa provinciában. Köztük volt egy 22 éves mártírnő, Perpétua is. Vadállatok elé vetették őket, Perpétuát viszont nem érte súlyos sérülés, ezért később egy gladiátor végzett vele kardjával, de a kardot Perpétua szándékosan irányította a nyaka felé, tehát félelem nélkül, önszántából ment a halálba.

A keresztényeket a rómaiak ateistának tekintették, mert nem a római isteneknek áldoztak. 112-ben Traianus egy rescriptumában szabályozta a keresztények büntetőeljárását: akik megtagadták keresztény vallásukat és a római isteneknek áldoztak, azoknak ejtették a vádat. Ennek ellenére sok keresztény így is hű maradt hitéhez, csak azt tartották szem előtt, hogy a jutalmuk a mennyországba való bejutás lesz. Ilyen mártír volt többek között Polikárp is, aki megvallotta a nép előtt az arénában keresztény hitét, így őt is kivégezték.
Mikor már egyre több áldozatot követelt a keresztényüldözés, a római népet megérintette a mártírok elszántsága, szilárd kitartása hitük mellett, és hogy milyen örömmel mennek a halálba. Ahogy egyre több keresztényt öltek meg, kezdték belátni igazukat, ártatlanságukat a rómaiak, és egyre többen áttértek közülük a keresztény vallásra. Tehát a mártírok hozzájárultak a kereszténység egyre nagyobb terjedéséhez.


A keresztényüldözések

A legnagyobb keresztényüldözések Nero, Decius, és Diocletianus nevéhez fűződnek, „fellépésükhöz pedig kiváló ürügyet szolgáltatott, hogy a zárt közösségekben élő keresztényeket polgártársaik előszeretettel tették meg bűnbaknak a rossz termés, a természeti csapások, vagy a balszerencsés háborúk miatt.
Nero cirkusza a mai Szent Péter Bazilika helyén állt, ahol Juvenalia és Neronia néven rendezett ünnepségeket, versenyeket a népnek, de gladiátorharcok nem voltak. A nép úgy vélte, Nero nem szereti a vér látványát. Érdekesség, hogy Nero maga is fellépett ezeken a látványosságokon kocsihajtóként és énekesként is.
Amikor Kr.u. 64-ben pusztító tűzvész ütött ki Rómában melyet egyesek szerint maga Nero okozott a császár a keresztényeket tette meg bűnbaknak. Ez adott ürügyet neki a keresztényüldözés megkezdéséhez. Tacitus így ír erről: „Elfogták tehát először azokat, akik hitüket nyilvánosan megvallották (...), és rájuk bizonyították nem ugyan a gyújtogatás bűnét, hanem az emberi nem elleni gyűlöletet. Halálukat pedig nevetségessé tették, mivel vadállatok bőrével bontottan, kutyáktól szétszaggatva pusztultak el, vágykeresztekre szögezve, vagy lángok martalékául vetve. (...) Erre a látványosságra Nero felajánlotta saját kertjét. (...) nem az állam hasznára, hanem egyetlen ember könyörtelenségének kielégítésére végezték ki őket.”

Diocletianus Kr.u. 303-ban hirdetett keresztényüldözést, amikor négy ediktumot (rendeletet) adott ki a kereszténység ellen. A 4 rendelet célja a keresztény hit megtagadásának és az államvallás követésének fokozatos kikényszerítése volt. Az első ediktum kimondta a keresztény papoknak, püspököknek, hogy a szent könyveket és bizonyos kegytárgyakat szolgáltassák ki, különben letartóztatással és a templom felgyújtásával kellett számolniuk. „Második szakasza előírta a püspökök, presbiterek (áldozópapok), lektorok letartóztatását és bebörtönzését tehát mindazoknak a fogságba vetését, akiknek vezető szerepe volt a keresztény közösségben. Miután megtámadta az egyház vagyonát, az állam elhatározta, hogy megszünteti annak hierarchikus szerkezetét is.”
Ezután következett a letartóztatott egyházfők kényszerítése, hogy nyilvánosság előtt áldozzanak a római isteneknek, így a keresztény nép követi majd őket. Végül az üldözés negyedik fázisában bárkit, akit kereszténynek minősítettek, letartóztattak és arra kényszerítettek, hogy áldozatot mutasson be a római isteneknek. Diocletianus a római vallás elkötelezett híve volt. A kereszténység elleni intézkedéssorozatának két kiváltó oka lehetett:

1. A keresztények részvételét a hadseregben nagyon ártalmasnak gondolta, mivel a keresztények istene meghiúsította a jósjelek kérését, és hatástalanná tette az áldozatokat.

2. Diocletianus veje, Galerius maga idézett elő tűzvészt a nicomediai császári palotában, és a keresztényeket tette meg bűnbakká, mert annyira utálta őket.

Érdekesség, hogy a birodalom keleti felén maga Galerius vetett véget 311-es türelmi rendeletében az üldözésnek. Nagy Konstantin (Constantinus) volt az a császár, aki „felismerte, hogy a keresztények komoly politikai, gazdasági és szellemi befolyással rendelkeznek, amit később a maga javára, majd a Római Birodalom megszilárdítására használt fel.. A császár történetírója szerint egyik csatája előtt „különös jelenést látott a napkorong körül: megjelent egy kereszt, a keresztény isten szimbóluma, és egy mondat: »In hoc signo vinces«, azaz «Éjeiben győzni fogsz.« (...) Erre Konstantin megtért, és a másnapi csatában katonái már keresztet viseltek pajzsukon. (...) Konstantin fényes győzelmet aratott, a keresztény vallás pedig az uralkodó hathatós segítségével elindult diadalútján.”

„313. február 3-án adta ki I. Constantinus (ur. 306337) és Licinius császár (ur. 308-324) a milánói ediktumot, mely a szabad vallásgyakorlás biztosítása mellett arról is rendelkezett, hogy a hitük miatt rabságban tartott keresztényeket engedjék szabadon, elkobzott személyes és közösségi tulajdonukat pedig szolgáltassák nekik vissza. Az ediktum fordulópontot jelentett a Római Birodalom történetében, ezután ugyanis a császári hatalom felhagyott a keresztény vallás üldözésével, és egyre nagyobb mértékben támaszkodott annak stabilizáló erejére. " A későbbiekben mindegyik római uralkodó a keresztény vallás valamely formáját követte, ez alól csak a pogány Julianus (361-363) volt kivétel. A megtűrt keresztény vallást végül Theodosius császár (379-395) államvallássá tette.


A kereszténység győzelme a gladiátor játékok felett

A gladiátorjátékok megszűnését több különböző tényező okozta, ezek földrajzilag is eltértek egymástól. A birodalom keleti felén a gladiátorjátékok visszaszorulásának fő oka a kereszténység előretörése volt, ugyanis ott volt nagyobb hatása a kereszténység terjedésének. A népen belül egyre többen áttértek a keresztény vallásra, így nem tartottak már igényt többé erre a szórakozási módra. Ezzel szemben a birodalom nyugati felén a játékok hanyatlását főként a barbár támadások okozták. Az ezek elleni védelemre kellettek az anyagi források, a védelem nagyon költséges volt, ezért a gladiátorjátékokat már nem tudták finanszírozni.


Forrás: Gyurácz Domokos A véres római látványosságok viszonya a keresztény valláshoz