logo

XI Sextilis AD

A délutáni küzdelmek

A venatio és a kivégzések hatalmas népszerűsége ellenére a nézők többsége számára a délutáni gladiátorküzdelmek jelentették a nap fénypontját. Az izgalom és a lelkesedés nem csillapodott, mivel a nézők a mindjárt színre kerülő munusról beszélgettek, miközben a szolgák egy csoportja újból eltakarította a maradványokat az arénából.
Miután a szolgák befejezték a munkát, megkezdődött a felvonulás, melyben az összes színre lépő gladiátor részt vett. A gladiátorok pazar és élénkszínű ruhákban az aréna hosszanti tengelyén található nagy boltív alatt jöttek be az arénába. A gladiátorküzdelmek eredeti céljai közül csak ez a felvonulás maradt meg: tiszteletet adni a holtaknak. A tömeg továbbra is kiabált és tapsolt, miközben szemükkel kedvenceiket keresték a csoportokban. A gladiátorok megtették tiszteletkörüket az arénában, elvonultak a császár páholya előtt, ahonnan Commodus rezzenéstelen szemmel figyelte őket.

Miután a gladiátorok megtették a kört, két nagyon fontos dolog volt még hátra. Az első a sorshúzás volt. Bár a libellus numerarius, amelyet majdnem minden néző megvásárolt, felsorolta azoknak a gladiátoroknak a nevét, akik a délután folyamán a küzdőtérre lépnek, nem adott információt arról, ki kivel, milyen sorrendben fog megharcolni. A füzet a neveken kívül csupán arról tájékoztatott, milyen teljesítményt nyújtottak a gladiátorok a múltban, amit a nevük mellé illesztett betű jelzett.
A „V" victort jelentett, azt, hogy a gladiátor legyőzte ellenfelét. Az „M" a missust jelezte, vagyis azt, hogy a gladiátor legyőzőre talált, de olyan jól harcolt, hogy élve távozhatott a küzdőtérről. Más feliratokon is használták ezeket a jeleket a gladiátorok teljesítményének megörökítésére, beleértve a görög theta (0) betűt, amivel azt jelezték, hogy a gladiátor meghalt a küzdelemben. A sorshúzásra Commodus figyelő szeme előtt került sor, így állapították meg, kik küzdjenek meg egymással.

A gladiátorok ügyességét természetesen figyelembe vették; nem lett volna nagyon érdekes egy újoncot egy olyan veteránnal összeereszteni, aki már vagy tízhúsz győzelmet tudhat maga mögött. Ez tiszteletlenség lett volna a tapasztaltabb férfival szemben (Pompeiben sok évvel ezelőtt egy bölcs ember falra rajzolta e fontos szabályt. A rajz két gladiátort mutat, az egyik egy Antigonus nevű retiarius, aki 2112 győzelmet mond magáénak, míg ellenfele, Superbus csak egyet).
Amikor a sorshúzás véget ért, és a gladiátorok már tudták, hogy kivel kerülnek szembe, hozzáfogtak a másik fontos dologhoz, a probatio armorumhoz, ami a fegyverek megtekintését jelentette. Ezt maga Commodus tette meg, aki minden kardot, szigonyt és nyilat gondosan ellenőrzött, hogy elég élesek és egyenesek-e. A tömeg egyáltalán nem unta ezt az aprólékos szemrevételezést, sőt nagy figyelemmel követte, hiszen ez biztosította azt, hogy a gladiátorok a lehető legjobb fegyverekkel harcoljanak, és így ügyességük és nem a fegyver minősége dönti el a küzdelmet.

A probatio armorum közben a gladiátorok az aréna különböző pontjain melegítettek be a harcokra. Ezzel egyrészt ellazították izmaikat, elfoglalták magukat a verseny előtti idegfeszítő percekben, és látványossággal is szolgáltak a tömeg számára. A gladiátorok magasba dobták a pajzsokat, majd elkapták azokat, lándzsákat és dárdákat hajigáltak a lehető legelőkelőbb módon. Mások manővereiket életlen fegyverekkel gyakorolták.
Időnként egy-egy műkedvelő jött az arénába, hogy segítse a gladiátorokat a gyakorlásban. Ezt az egyre vidámabb nézők elismerő tapssal jutalmazták, mások viszont gúnyos megjegyzéseket tettek. Miután a császár befejezte az ellenőrzést, és látható an elégedett volt a fegyverek minőségével, az életlen gyakorló fegyvereket valódiakkal cserélték ki, a műkedvelők gyorsan elhagyták az arénát, és a trombiták jel adtak az első küzdelem megkezdésére.

Az első két gladiátor a homokkal beterített hatalma aréna közepére ment. Miközben közeledtek, a törne újból ütemes tapsba kezdett, kiabálásuk most hangosabb és kitartóbb volt, mint a mai napon eddig bármi kor. A nézők szinte észre sem vették, hogy mikor ér kezdtek meg a csatákat zenével kísérő muzsikusok. A zenészek hangszereiket cipelték, amelyek között volt tuba, organum és lituus, majd elfoglalták a podium köze lébe kijelölt helyüket, és készülődni kezdtek arra, hogy eljátsszák szerepüket az azonnal kezdetét vevő drámában. Az első férfi egy retiarius volt.

romaikor_kep



A hálón kívül, amellyel megpróbálja majd ellenfelét csapdába szorítani és harcképtelenné tenni, csak egy háromágú szigony volt nála. Csupán egy laza tunikát viselt, nem volt semmilyen páncél sem rajta. Bár ennek köszönhetően nyilvánvalóan nagyon gyors tudott lenni, a közelharcokat á szigony ellenfele felé való tartásával el kellett kerülnie. Valójában a retiarius olyan sebezhető volt, hogy időnként egy emelvényről harcolt, amelyre egy meredek palló vezetett. Bár ezzel némi helyzeti előnyhöz jutott, már nem volt olyan mozgékony. Ma nem fogják az emelvényt használni.

Ellenfele a retiariusok egyik hagyományos versenytársa, egy secutor. Augustus idejében samnis néven volt ismert ez a gladiátortípus. A secutor, vagy „üldöző", egy háromszög alakú pajzsot vitt, és sisakrostélyos fejvédőt viselt. Alsó lábszárát páncéllal védte, és manica fedte be kardot tartó karját. Izmos, nagycsontozatú férfi volt, elég erős ahhoz, hogy nehéz pajzsát, ha kell, hosszú órákon keresztül cipelje, miközben kardjával harcol. A ludusban nehezebb fegyvereket kellett használni, amikor az arénai küzdelmekre felkészítették, ami állóképességét igen megnövelte.
A gladiátorküzdelmekben nem járatos ember számára az erőviszonyok nagyon kiegyenlítetlennek tűnhettek: egy könnyed, páncélzat nélküli retiarius egy lomha, iszonyúan erős secutorral kerül szembe. De a nézők tudták, a retiarius helyzete korántsem reménytelen, mivel már sok ilyen küzdelmet láttak. Amikor az ellenfelek felálltak egymással szemben, ezrek és ezrek kötöttek fogadásokat a caveában, bár kétségtelen, hogy a secutorra fogadtak többen.

A harc azzal kezdődött, hogy a retiarius azonnal körbeforgatta hálóját, és a secutor felé dobta. A páncélba öltözött gladiátor előre látta ezt a mozdulatot, és pajzsát feltartotta, amikor a háló elhagyta a retiarius kezét. Fejmagasságban tartotta a pajzsot, kissé dőlt szögben, majd leguggolt, ezzel kisebbé vált a célpont. Mintha a tenger mélyének gyönge, de veszélyes teremtménye lenne, a háló átcsúszott a secutor pajzsán, majd az aréna földjén suhant tovább még néhány lépésnyit, majd hangtalanul megpihent a homokon.
A zenekar egyre gyorsabban játszott, ahogy a retiarius a secutor elől az arénán keresztül menekült. A távoli földről érkező, aki még sohasem látott gladiátorküzdelmet, megint azt hihette volna, hogy a tömeg a retiariust látszólagos gyávasága miatt ki fogja fütyülni. De nem ez történt. A nézők tudták, hogy a retiarius csupán kevés védelmi fegyvereinek egyikét alkalmazza, és ez a gyorsaság. Elismerően bólogattak és tapsoltak, amikor azt figyelték, hogyan rohan a retiarius a forró homokon, gondosan megtervezve, miként tudná hálóját visszaszerezni, mielőtt a secutor közbe tudna lépni, és föléje kerekedne.

Amikor biztonságos távolságba került, a retiarius rájött, hogy helyzete mily nehéz. A secutor még csak meg se próbálta üldözőbe venni, egyszerűen átsétált a hálón. Taktikája nyilvánvaló volt: a háló mellett fog várakozni, amíg a retiarius úgy nem dönt, hogy elindul érte, ami nemsokára meg fog történni, mivel a tömeg gyorsan ráun a tétovaságra. Inkább előbb, mint később a retiarius megteszi ezt a mozdulatot, és a secutor készen állt fogadására.
A retiarius a szigony nyelét mindkét kezével erősen megfogta, majd megindult ellenfele felé, nagy elszántsággal a már most verítékben úszó arcán. Természetesen a secutor arckifejezését nem lehetett látni, mivel a sisak elrejtette azt a kíváncsi szemek elől, ám a retiarius jól tudta, hogy az legalább olyan eltökélt, mint az övé.
Egy villámgyors mozdulattal a retiarius rohamot indított a szigonnyal, megpróbált ellenfele pajzsán utat találni. A pajzs mögül a kard határozott és veszélyes ívet írt le a levegőben. A másodperc törtrésze alatt a retiarius a szigonyt jobb oldalára vette, törzsét egészen meghajlította, ahogy felsőtestével ki akart térni a kard útjából. Ez sikerült neki, de hatalmas hibát követett el azzal, hogy egész testét jobb felé fordította, mivel a secutor kardja továbblendült, és belevágott a hálóember bal combjába.

Olyan éles volt a kard, hogy csak egy könnyű legyintést érzett. Azonban tapasztalatból tudta, mindig meg kell nézni a testét, ha vágást érez, hogy azonnal fel tudja becsülni a sebesülést. Most is ezt tette, és megállt a szívverése: bár a kard nem vágott be olyan mélyen, hogy megbénítsa, egy darab húst kivájt a combjából, feltárva az izmok véres és lila tömegét. Bal lába még vinni tudná, de a vérveszteség hamar halálát okozza. Miközben a következő kardvágás elől visszaugrott, rájött, hogy gyorsan kell cselekednie.
A secutor, tudva, hogy már megsebesítette ellenfelét, a kivárásra játszott, abban reménykedve, hogy a retiarius újból támadni fog a szigonnyal, és emiatt ellenfele sebesült lába még jobban vérezni fog. A tömeg azonnal felismerte ezt a taktikát, és szidalmazni kezdte a secutort. Ez nem tisztességes, kiabálták a nézők egymásnak, a férfinak harcolnia kellene, nem pedig kutya módjára pajzsa mögé bújni. Hol van a bátorság? — üvöltötték. Harcolj! — hallatszott a cavea minden zugából. Harcolj! Harcolj!

A secutor amíg merte (tekintettel a tömeg hangulatára), húzta az időt. Majd úgy döntött, megindul ellenfele felé, pajzsát maga elé tartotta, hogy a retiariust kibillentse egyensúlyából. Hol a pajzzsal, hogy a karddal nyúlva előre, a secutor lassan előre araszolt, miközben a retiarius visszafelé bicegett szigonyával. A két harcos így tette meg az utat az aréna rövidebb tengelye mentén. A tömeg most már inkább a hálóember, mint az üldöző pártján állt, aki szégyenletes taktikája miatt számos csodálót vesztett. Miközben mindkét férfi továbbra is szúrt és védett, lassan elérték a márvány podiumot.

A retiarius ismét sebesült lábára pillantott, valami csodáért imádkozott, ami megállítaná a vérzést, hiszen a vér már ráalvadt és rászáradt a bokájára. Mindahányszor kitért egy kardvágás elől, vagy szigonyával előre szúrt, olyan éles fájdalmat érzett, mint amikor a sós veríték a sebbe csepeg.
A háta mögül érkező hangokból a retiarius arra a következtetésre jutott, hogy már közel van a podiumhoz, ezért jobb felé fordult, hogy több helye legyen. Mindeközben másfajta támadást indított. Most magasra nyújtózott, és felülről szurkált a secutor felé. Amikor a másik férfi feltartotta pajzsát, hogy megvédje magát, a retiarius azonnal leguggolt, és megpróbált a szigonnyal a pajzs alatt szúrni.
A stratégia sokba került, energiáját és vérét tekintve is, amely újult erővel eredt el minden egyes különleges mozdulatra. A retiariusnak azonban nem volt választása: érezte, hogy már gyengül a vérveszteség miatt. Gyorsan meg kell ölnie a secutort, ha életben akar maradni (bár igaz, hogy a secutor halogató taktikájával annyit vesztett népszerűségéből, hogy a nézők esetleg kegyesek lesznek, ha a hálóember elbukik; a végső szót azonban nem a nézők mondják ki, a végső szó a császáré... Commodusé...). A retiarius minden megmaradt erejével újabb és újabb támadásokat indított.

romaikor_kep



A csata még egy darabig így folytatódott, a retiarius abban reménykedett, hogy a secutor gyorsan elfárad abban, hogy állandóan felemeli és leengedi a pajzsát, bizakodott, hogy ellenfele legyöngül, mielőtt neki a vérveszteség következtében egy másik taktikához kellene folyamodnia. Miközben a szigony állandósult felső és alsó szúrásai ellen védekezett, a secutor hiába próbált megfelelő pillanatot találni arra, hogy ellentámadást indítson a kardjával.
A pajzs már egyre lassabban mozgott fel és le. Végül túl lassú volt, és a szigony három ága a secutor bal vállába fúródott. A retiarius elképzelte, milyen grimasz ülhetett ki ellensége arcára, és jól eszébe véste ezt a képzeletbeli arckifejezést, mert folytatni akarta a támadást. Amikor a pajzsot a secutor leengedte, a retiarius vethetett egy pillantást a felszakadt vállból patakokban folyó vérre. Ha most újult erővel támad, esetleg leterítheti a secutort...
Lábában a fájdalom már a csontig hatolt, és érezte, hogy egyre gyengül. Hirtelen eszébe jutott, hogy a secutor bal vállát sebesítette meg, tehát ellensége fegyvert forgató keze még mindig olyan erős, mint volt. Biztos, hogy csak néhány másodpercbe kerül, amíg a kard megtalálja a célpontot a közelharcban...

A retiarius a döntés után azonnal cselekedett. Gyorsan hátrálva megfordult, és futott, ahogy csak bírt a háló felé, amely sorsára hagyva az aréna távoli pontján feküdt. A secutor, aki rögtön megértette, miről van szó, felállt, kétségbeesett üldözésbe fogott, miközben a terhes pajzsot elhajította.
A retiarius agya éppen olyan gyorsan dolgozott, mint ahogy lábai futottak. Életösztöne legalább olyan erős volt, mint lábában a fájdalom. Ahogy a hálóhoz közeledett, a secutor trappolását hallotta maga mögött, amelyet a fémsisak még hangosabbá tett. Nem mert visszanézni: combjából már spriccelt a vér. Most már ömlött a vére, mivel újabb erek szakadtak el. Tunikája vér és verítékfoltokkal volt teli, és csaknem teljesen lecsúszott a testéről, amikor a hálóra vetette magát.

A tömeg felpattant, mivel a retiariusnak sikerült névadó fegyverét megszereznie. Egyetlen mozdulattal megforgatta a hálót, és rádobta a feléje rohanó secutorra. A secutor felemelte a kezét, de a védekező mozdulat hiábavaló volt: a háló lába és dereka köré tekeredett, és lerántotta a földre. Az 50 000 néző egy emberként ordított fel diadalmasan, mivel a retiarius, már félig holtan, fejmagasságba emelte a szigonyt, és megcélozta vele a secutor mellét.
Ebben a pillanatban a secutor felemelte a bal karját és felmutatta a mutatóujját a retiarius, a nézők, majd a császár felé. Ennek jelentése vitán felüli volt: életének utolsó pillanatában a secutor úgy döntött, kegyelmet kér, megpróbál engedélyt szerezni arra, hogy élve távozzon az arénából, hogy egy másik napon visszatérhessen oda, és akkor talán győzelmet arathasson.
A retiarius ledobta a szigonyt a homokba, visszalépett, és bizonytalan lábakon állva várta a tömeg ítéletét. Ám a nézők nem voltak kegyesek: a secutor már nem élvezte támogatásukat, hiszen megpróbált kitérni az elől, hogy megküzdjön sebesült ellenfelével. A mozdulat halált jelentett. A retiarius felnézett a császár páholyába. De Commodus elkerülte a tekintetét; üveges szemekkel a secutort bámulta. Ellentmondást nem tűrően, arcának kegyetlenséget kölcsönözve felvonta a szemöldökét, és ő is a halál jelét mutatta. A secutor már csak egyetlen dolgot tehetett: ha bátran néz szembe a halállal, esetleg visszaszerezhet valamit becsületéből, amelyet olyan könnyelműen dobott el a harc elején, amikor még minden esélye megvolt a győzelemre.
Lassan leszedte a hálót a lábáról, és félig térdelő testhelyzetet vett fel. A retiarius felkapta ellenfele eldobott kardját, és közeledni kezdett feléje. A secutor átkarolta a retiarius combját, aki ellenfele fejét a bal kezével tartotta, majd jobb kézzel beleszúrt a vesztes nyakába. Gladiátorszokás szerint a secutor nem rándult össze a kard látványától, és egyetlen hang sem jött ki a száján, amikor meghalt.

A hagyományoknak megfelelően egy Khárónnak, az alvilág révészének öltözött szolga jelent meg az arénában, odament a secutor holttestéhez, megütötte egy bottal, azt jelezve, hogy a testet tulajdonába vette. Ezután egy másik szolga lépett az arénába. Ő Mercurius, a holt lelkek kísérójének jelmezét viselte. Egy caduceust hozott, ami tulajdonképpen egy izzó vasdarab volt, amellyel megbökdöste a testet. Ezután néhány szolga egy saroglyával jelent meg, rátették a holttestet, és a Porta Libitinarián keresztül kivitték a spolariumba, ahol levették róla a páncélt.
Ekkor a győztes gladiátor fellépett a császár páholyához, hogy megkapja jutalmát. Ez alkalommal Commodus a győzelem hagyományos jelképét, egy pálmalevelet, valamint több aranyérmét nyújtott át. A retiarius átvette a díjat, majd mielőtt távozott volna a nézők üdvrivalgásától és tapsától kísérve, tiszteletkört tett az arénában. Most jó néhány hónapig nem kell majd az arénában harcolnia.

romaikor_kep



Commodus még mindig nem volt túl jó hangulatban, amikor a következő két gladiátor lépett a színre. Bármennyire is próbálta, nem tudta a mérgelődést abbahagyni, amit az váltott ki, hogy délelőtt az a szerencsétlen felmosolygott rá. A következő küzdelmeket csak lanyha érdeklődéssel figyelte. Az egyszerre két kardot forgató diamachaerusok, és a sok páncélba öltözött hoplomachusok, valamint a harci szekérről küzdő essedariusok és a lasszót forgató laqueariusok közötti küzdelmek teljesen hidegen hagyták. Amikor egy murmillo szétrepesztette az egyik retiarius koponyáját, csak ásított egyet; amikor egy sagittarius jól célozva nyilával leterítette samnis ellenfelét, Commodus mélyet sóhajtott és körmeit vizsgálgatta.
Arra a következtetésre jutott, hogy csak az vidíthatja fel, ha maga is az arénába lép. Gondolatai túl messze jártak a vértől és a homoktól, a harctól és a haláltól. Saját magának kell ölnie, magába kell szívnia a tömeg dicsérő szavait, éppúgy, ahogy a homok szívja majd magába ellenfelei vérét. Commodus rögtön jobban érezte magát, ahogy meghozta a döntést; még némi érdeklődést is mutatott a páholy alatt folyó harc iránt. Felállt, elhagyta az emelvényt.

A nézők legtöbbje azonnal tudta, miért állt fel és távozott sietve a császár. Ezt tárgyalták mindenhol a caveában, még azok is, akik az aréna homokján folyó küzdelmet kísérték figyelemmel. Ők ugyan nem látták a császárt távozni, de most már tudták, hogy Commodus is az arénába fog lépni. Az amfiteátrum alatt húzódó folyosókban és átjárókban várakozó gladiátorok válluk alig észrevehető megrándulásával hajtották le a fejüket. Tudták, aki a császárral kerül szembe lényegében fegyvertelenül, csak a rudisszal, a játékszernek minősülő fakarddal kénytelen majd a harcot fel venni, így biztos halál vár rá.
Amikor befejeződött az utolsó csata, az arénát ismét megtisztították a vértől és a maradványoktól. Amikor császár az aréna hosszanti tengelye mentén található nagy boltív alatt az arénába lépett, a zenekar tust fújt, és a tömeg egy emberként felállva köszöntötte a császárt hangos kiáltásával. Commodus a hatalmas tér közepére ment, és felintegetett az embereknek. Pompás ruháját egy egyszerű tunikával váltotta fel. Fegyvere egy egyszerű gladius volt; valójában nem lesz másra szüksége, de ha mégis, a podium mellé más fegyverek is ki vannak készítve, ha megunná ezt, és másikat szeretne használni.

A fentről figyelő lovagok és szenátorok jól tudták szerepüket, mivel már nem először látták Commodust az arénában fellépni. Amikor a császár rárontott első ellenfelére, egy dimachaerusra, aki két fakarddal állt ki, majd mélyen a férfi mellébe mártotta kardját, a lovagok és a szenátorok a gyakran elhangzó paiont skandálták: „Te vagy a mester, te vagy az első, te vagy a legboldogabb férfi. Te vagy a győztes, mindig is az leszel, Amazonus, te vagy a győztes."
A szavak újból és újból felcsendültek, és összevegyültek a nézők kiáltásával, miközben Commodus az aréna egyik oldalától a másikig járt fel és alá, kardját lengetve, amellyel fejeket és karokat vágott le, lábakba és testekbe szúrt, egy pillanat alatt véve el más életét. A legkülönfélébb harcmodort képviselő gladiátorokat küldte a halálba, és úgy egy óra elteltével, amikor már fáradni kezdett, rátámaszkodott a gladiusra és magához intett egy rabszolgalányt, aki a podium mellett várakozott.
A lány előrelépett, díszpálcát formázó arany kelyhet tartott a kezében. Commodus átvette a kelyhet, és nagyot húzott a hűvös, mézzel édesített borból. Majd újból nekilátott a munkának. Még több gyilkosság, rivalgás, dicséret és vér. Egyszer csak Commodus észrevett egy lovagot, aki nem az elvárható lelkesedéssel figyelte tevékenységét. A császár ledobta kardját, az arénán keresztül a podiumhoz sietett, elővett egy nyílvesszőt, majd a pimasz lovag szívébe repítette. Pillantásra sem méltatva az élettelen testet, a boldogtalan lovag társai megkétszerezték erőfeszítéseiket, hogy még jobban kifejezésre juttassák elragadtatásukat a császár gladiátori képességei iránt.

Végül, amikor a nap már nyugovóra tért, a császár vérszomja csillapodni látszott, és vége szakadt a játékoknak. Egy csata azonban még hátravolt — egy olyan csata, aminek nem volt semmi köze sem a vadállatokhoz, sem a gladiátorokhoz. Sok néző ezt az időpontot választotta a távozásra, mivel nem bírta gyomorral, ami most következett, vagy egyszerűen csak nem volt elég brutális hozzá. Eljött a sparsio ideje. A tömeg már nem üvöltött, leült a székekre, és várta, hogy a lineának nevezett hajítógépszerű alkalmatosságot behozzák az arénába.
A gépen száz és száz érme volt, mindegyik egy-egy ajándékot képviselt, amelyet a császár ad az ő népének. Az érmék által megtestesített érték széles skálán mozgott, az ajándék lehetett egy madárpár a plebejus asztalának díszítésére, de lehetett akár egy vidéki ház is.
Miközben a linea a sorok közé lőtte az érméket, az értük folyó harc csaknem olyan véres volt, mint a nemrég befejeződött gladiátorküzdelmek. Ennek oka igen egyszerű volt: az ordító csőcselékben voltak olyan plebejusok, akik az ajándék reményében kölcsönt vettek fel. Mások fix összeget kaptak spekulánsoktól, és kötelezték magukat, hogy az összes megkaparintott érmét átadják a számukra.

Eközben Commodus visszament a császári emelvényre, és jól szórakozott a plebejusokon, akik körülötte egymást rúgták, ütötték vágták, a másik haját cibálták, és hason fekvő testeken keresztül tettek kétségbeesett kísérleteket értékes érmék megszerzésére. Dühöngő kutyák módjára másztak keresztül a sorokon, amelyeket már elborított a vér, néhányan törött orrukat vagy karjukat tapogatták, ám alig-alig vették észre sebeiket, miközben a prédára vetették magukat. A játékok napja ezzel zárult. Az aréna erőszakossága és aljassága az egész amfiteátrumot elárasztotta.


Forrás: Alen Baker A Gladiátor JLX kiadó 2001