logo

V December AD

Biztonság.

A gladiátorjátékok népszerűsége részben abban rejlett, hogy a városi elöljárók mindent megtettek a látogatók biztonsága érdekében. Az építészek alapos munkáját dicsérik a Római Birodalomban fellelhető amfiteátrumok maradványai is. Ennek ellenére fennállt annak a lehetősége, hogy egy szerkezeti hiba, tűzvész vagy földrengés következtében összeomlik az építmény. Eddigi ismereteink szerint az első három században a Colosseumot nem érte semmilyen súlyosabb katasztrófa, bár néhány alkalommal volt kisebb földrengés vagy tűz, amelyek miatt ideiglenesen el kellett halasztani a játékokat. Antoninus Pius császár idejében nagyszabású helyreállítási munkálatokat folytattak, de ezek közelébe sem értek a Heliogabalus és Alexander Severus alatt végzett javításoknak.
217. augusztus 23-án Macrinus rövid ideig tartó uralkodása alatt villámcsapás érte a legmagasabb fa körfolyosót, s az így keletkezett tűz gyorsan terjedt a fa tribünökön, de még az alsóbb, kőből készült tribünöket is kikezdte. A tűz elérte az aréna alatti kabinokat és cellákat is, ahol szintén óriási pusztítást végzett. A külső fal és a tribün egyes részei összeomlottak, mert a lukacsossá vált kő a vízfecskendők bevetése miatt megszívta magát vízzel. Ezután majdnem hat évig semmilyen rendezvényt sem lehetett tartani a Colosseumban. Csak 223-ban, nagy ünnepségek kíséretében vették az épületet újra használatba. Tudomásunk szerint ez volt a legnagyobb tűz, amely az 5. századig, a gladiátorjátékok megszűnéséig a Colosseumot érte.

A közönséget a legnagyobb veszély az arénából fenyegette. Soha nem lehetett teljesen kizárni annak a lehetőségét, hogy egy feldühödött, vesztésre álló gladiátor puszta kétségbeesésében a publikum felé hajítja fegyverét. A ketrecekből fáklyákkal az arénába hajtott vadállatok reakcióit sem lehetett kiszámítani. Nem csoda, hogy a leopárdok, tigrisek és oroszlánok, hogy csak a legveszélyesebb állatokat említsem, teljesen megzavarodtak, mikor sötét odúikból hirtelen a vakító napfényre terelték őket. A játékok előtt kiéheztették őket, hogy az arénába érve azonnal rávessék magukat áldozataikra, de pánikba esve olykor a várttal ellentétesen reagáltak, és elfojtott agressziójukat és frusztrációjukat épp azok ellen fordították, akik azért jöttek, hogy abban gyönyörködjenek.
A leginkább szembetűnő célpontnak az első sorban ülő császár és a szenátorok számítottak, akiket egy körülbelül négy méter magas fal választott el a küzdőtértót. Ez a fal azonban nem volt elég magas ahhoz, hogy teljes biztonságban érezzék magukat akkor is, ha például egy tigris megvadul, hiszen ez az állat négy méternél is magasabbra képes ugrani. Ezért elsődleges óvintézkedésként görgőket helyeztek a falra, ezzel akadályozva meg, hogy egy vadállat fel tudjon rá kapaszkodni a mancsaival. Mivel a császárt és a szenátorokat ez sem nyugtatta meg kellőképpen, a rendes faltól néhány méterre ideiglenesen egy fából készült falat is felállítottak. A tetejét vaskampókkal vagy elefántagyarakkal rakták ki, melyekhez egy egészen a talajig érő hálót feszítettek ki, amit a kő talapzathoz rögzítettek. Ha egy vadállatnak mégis sikerült volna az első falon átjutnia, a nyomban odasiető őrök a két fal közti folyosón ártalmatlanná tették volna. A válaszfalat a viadalok után újból elbontották.

A szervezőknek egy felkelés lehetőségével is számolniuk kellett. Mindent egybevetve egy nap a Colosseumban mégiscsak egy nap brutális erőszakot jelentett. Elkerülhetetlen volt, hogy a küzdőtér hangulata olykor át ne csapjon a tribünre. A római proletariátus számára a Colosseum (a Circus Maximussal együtt) volt az a hely, ahol a császár és a szenátorok jelenlétében nyilváníthatták ki érzéseiket, agressziójukat és elfojtott frusztrációjukat.
Egy népszerűtlen császár, aki csalódást okozó játékokat szervezett, vagy politikailag megbukott, mert nem tudta okosan kezelni a gabonatartalékokat, nem kerülhette el a nézők szemrehányását, akik kigúnyolták, esetleg megdobálták a kezük ügyébe kerülő tárgyakkal. De még gyakrabban előfordulhatott, hogy a nézők estek egymásnak. Minden viadal két táborra osztotta a közönséget. Döntéseiket azonban kevésbé az egyik harcos iránti szimpátia vezérelte, sokkal inkább az alkalmazott fegyvernem és harcmodor. Egyrészről ott voltak a parmulariusok, a kis kerek pajzzsal (parma) küzdők hívei; az ezekhez a harcosokhoz tartozó legjelentősebb csoportot a thraex gladiátorok alkották. Velük szemben álltak a secutariusok, akik a nagy hosszúkás pajzzsal (scutum) harcoló gladiátoroknak szurkoltak, vagyis a murmillóknak és a secutoroknak.

Gyakran előfordult, hogy a „győztes párt" sértéseket vágott a vesztesek fejéhez, akik ezt nem hagyták annyiban, és visszavágtak, annak minden következményével. Am a lázadások feltehetően mégsem öltöttek komoly méreteket, gyorsan, már csírájában elfojthatták őket. Ahogy korábban említettük, a társadalmi csoportok egymástól szigorúan elkülönítve kaptak helyet, így az amfiteátrumban nemigen juthatott szerephez a hagyományos társadalmi különbségekből adódó viszály, habár nem lehetett kizárni annak lehetőségét, hogy az egyik szektor nézői tömegesen átmásznak az elválasztófalon, és egy másik szektor ellen fordulnak. Ebben az esetben a vezetőség a hétezer katonából álló, a császár és családja biztonságáért felelő praetorianus gárda és a több mint háromezer főből álló speciális városi cohors segítségét vehette igénybe. Ez a rendfenntartó erő képes volt arra, hogy gyorsan leverje a Colosseumban vagy a körül kirobbanó apró lázongásokat. Az ókori szerzők sem tesznek említést semmilyen nagyobb rendzavarásról, ami arra utalhat, hogy sikeresen fenn tudták tartani a rendet.
Másrészről, ha közelebbről megvizsgáljuk az 59-ben a pompeji amfiteátrumban kirobbant zavargásokat, akkor arra következtethetünk, hogy az előadás előtt, alatt és után olykor Rómában is igen robbanékony lehetett a helyzet. Egy bizonyos Livineius Regulus, egy meglehetősen kétes hírnévnek örvendő személy szervezte Pompejiben azokat a játékokat, amelyek alatt kirobbantak a zavargások. A rendzavarás pontos lefolyását nem ismerjük, de a tőle megszokott távolságtartással és tömörséggel tudósító Tacitus szerint91 az volt az ok, hogy egymásnak estek a Pompejiből és a közelben fekvő Nuceriából érkező szurkolók.

Viszonylag ártatlannak tűnő kölcsönös szidalmazásokkal kezdődött az egész, majd kövekkel dobálták meg egymást, végül pedig fegyvereket ragadtak. Mivel többségben voltak a pompeji nézők, ők kerültek ki győztesként a csatából.
A nuceriaiak közül került ki a legtöbb áldozat. Többen meghaltak az összetűzések alatt, pontos számuk azonban ismeretlen, mások pedig olyan súlyos szúrt sérüléseket szenvedtek, hogy amputálni kellett valamelyik végtagjukat. Egy bírósági kivizsgálás után Pompeji lakosságát tíz évre eltiltották mindenféle gladiátorjáték rendezésétől.


Forrás: Fick Meijer - Gladiátorok Gondolat Kiadó 2009