logo

XXX Novembris AD

A Colosseum építése

Rómának még mindig be kellett érnie a Statilius Taurus-féle amfiteátrummal. Nero megpróbált változtatni a helyzeten, és egy új amfiteátrumot ajándékozott Rómának, de kérdés, hogy ez a fából épült szerkezet impozánsabb volt-e a vidéki városok építményeinél. Ezt már nem fogjuk tudni megállapítani, hiszen a 64-es római tűzvészben ez is a lángok martalékává vált. Róma végső válasza azonban megsemmisítő volt, és örökre elhomályosította az összes, Itáliában és a provinciákban korábban épített amfiteátrum dicsőségét. Vespasianus császár 70-ben rendelte el egy új amfiteátrum építését, melyet Martialis új világcsodának nevezett:

„Csak hallgasson Egyiptom a sok barbár piramisról,
csend legyen, asszír kert és Babylón falai.
Trívia szentélyét se dicsérjék jámbor iónok,
s délosi oltáron néma a szarv, s az agancs,
és Halicarnassus csoda nagy mauzóleumát most
már ne magasztalja bőszen a káriai.86
Túlszárnyal Caesarunk amphitheatruma mindent:
többi homályba merül, s hírneve csak neki lesz."

Az épületnek Amphitheatrum Flavium volt a hivatalos elnevezése, de a középkor óta mindenki Colosseumként emlegette, Nero nagy bronzszobrára, a Colossus Neronisra utalva ezzel a névvel, amely Nero monumentális palotája, a Domus Aurea előcsarnokának a közvetlen közelében állt. A lakosság nagy részében ellenérzéseket kiváltó arany palota Nero arroganciájának és tékozlásának szimbólumává vált. A palota kertjében található, a Velius, Esquilinus és Caelius dombok közt fekvő mesterséges tavat választották a Colosseum helyszínéül. Jól átgondolt döntés volt, amit nemcsak a terület kedvező fekvése indokolt, hanem az a gondolat is, hogy ily módon Róma nem éppen dicsőségesnek mondható időszaka értékes lezárást nyerhet. Nero zsarnokként uralkodott Róma felett, a 68-69-es polgárháború pedig mélyen megosztotta a társadalmat. A Colosseum az új időket szimbolizálta; olyan épületnek kellett lennie, amely a császár és a nép összetartozását közvetíti, és amely segít eltörölni a szörnyű múlt emlékét.

Vespasianus építészmestereinek sikerült lecsapolniuk a tavat, és vízelvezető csatornák segítségével a terület szárazon tartásáról is gondoskodtak. Emberek tízezreit kellett ehhez munkába állítaniuk. Az a szóbeszéd járta, hogy rabszolgák és polgárok mellett, akik örültek, hogy az építkezéssel némi pénzt kereshetnek, több mint tízezer zsidó hadifogoly is dolgozott ezen a monumentális építkezésen, akiket Jeruzsálem 70-ben történt elpusztítása után deportáltak Rómába. Martialis a következőképpen foglalja versbe Vespasianus erőfeszítéseinek eredményét:

„Itt, hol a csillagokig nyújtózik az égi kolosszus,
s színpadi gépszörnyek nőnek az út közepén,
nemrég itt ragyogott a sötét zsarnok palotája:
úgy tűnt, fél Rómát elnyeli majd ez a ház.
Épp itt tárul elénk e csodálatos amphitheatrum
roppant tömbje, holott itt Nero mély tava volt.
Hirtelen épített fürdőt bámuljuk (ajándék!):
nemrég viskókat falt fel a kert ehelyütt.
Errefelé ad Claudius oszlopcsarnoka árnyat:
régen idáig nyúlt épp az Aranypalota.
Róma uralmad alatt lett újra saját maga, Caesar:
egy úré volt csak — és ma a nép öröme."

Az építkezés tíz évet vett igénybe, amelynek minden egyes fázisát egyre nagyobb ámulattal és csodálattal kísérték figyelemmel a római polgárok. Először a korábbi tó helyét ásták ki, aminek során több mint harmincezer tonna földet mozgattak meg. Ezután egy betonból és kemény kőből álló alapot fektettek le, amely az aréna alatt három-négy méter mély volt, a travertino tartóoszlopok alatt pedig elérte a nyolc-tizenkét méteres mélységet is. Az amfiteátrum szerkezete mögött az az elképzelés állt, hogy hét, koncentrikus körben elhelyezkedő oszlopsornak el kell bírnia az amfiteátrum teljes súlyát. A belső fal oszlopai egészen az ülőhelyekig felértek, ám némileg el voltak csúsztatva, hogy az ülés alatti boltozatot meg tudják tartani. Hihetetlen mennyiségű travertinót, becslések szerint több mint százezer tonnát szállítottak Rómába Tivoliból, az albán hegyekből a speciálisan erre a célra épített utakon.

romaikor_kep



A világ minden részéből érkeztek márványlapok a fal dekorációjához és szövetek a szenátorok üléseinek bevonásához, akárcsak a vas, amivel a travertino-tömböket egymáshoz illesztették. Gondosan kiszámolták a formákat és a méreteket. Az építmény két tengelye 188, illetve 156 méter, a kerülete pedig 527 méter. Az aréna több mint 80 x 54 méterével 3600 négyzetmétert tesz ki. A küzdőteret egy majdnem négy méter magas fal választotta el a tribüntót, amelyet hosszanti oldalán két, a gladiátoroknak szánt bejárat szakított meg, a rövidebb oldalán pedig a császár és kísérete, valamint a Vesta-szüzek számára alakítottak ki két bejáratot.

Az aréna szilárd talajára vastag réteg homok került. Sajnos nem tudjuk, hogy a Colosseum felavatásakor, 80-ban, Titus császár idején mi volt a küzdőtér alatt, mert a bonyolult folyosórendszerekkel és beugrókkal ellátott földalatti létesítményt, amelynek maradványai máig jól láthatók, csak bátyja, Domitianus építtette, aki 81-ben követte őt a trónon. Az építőmesterek az aréna alatti területet, a hypogeumot a hosszanti és a szélességi tengely mentén futó két egymásra merőleges folyosóval négy egyenlő szakaszra osztották. Itt, a külső falban voltak a ketrecek, ahol a vadállatok a játékok előtt egyetlen fellépésüket várták. Néhány órával az előadás előtt nyitották ki a ketreceiket, és egyenként egy nagyon keskeny, nem több mint 55 centiméter széles folyosóra terelték őket. Kizárólag egy irányba mozdulhattak, mégpedig a készenlétben álló liftketrecek felé.
Amikor megérkezett a jelzés, hogy az állatokat az arénába kell küldeni, ellensúly segítségével felhúzták őket egy felsőbb szintre. Itt kiterelték az állatokat a ketrecekből, és az enyhén emelkedő rézsűkön vagy lépcsőkön a nyitott csapóajtón át az arénába kergették őket. Ugyanígy villámgyorsan fel lehetett vonni a déli kivégzésekhez szükséges mindenféle segédeszközöket és dekorációkat is, de az arénában néhány perc alatt erdőszerű környezetet is lehetett varázsolni.

A majdnem 52 méter magas külső homlokzat négy szintből áll; a földszinten nyolcvan, dór fél-oszlopokkal tarkított boltíves építmény, az első és második emeleten pedig hasonlóan ión és korinthoszi oszlopokkal körbezárt árkádok találhatók. A legfelső szint oszlopokkal díszített boltívek helyett egy ablakokkal szabdalt vastag falból áll, amelybe korinthoszi oszlopok vannak süllyesztve. 80-ban fejeződött be az építkezés, ám Domitianus, Titus bátyja később egy újabb üléssor ráépítésével egy negyedik emelettel toldotta meg az épületet. A toldás fából készült, amelynek legfőbb díszét a nyolcvan márványoszlopból álló oszlopsor jelentette.

A tribünök tervezésekor nagy figyelmet szenteltek a közönség igényeinek, fontos volt, hogy mindegyik helyről jó rálátás legyen az egész küzdőtérre. Legalább ennyire lényeges szempont volt az is, hogy mindenki gyorsan megtalálja a helyét. Az ülőhelyeket három zónába (caveae) osztották, minden zóna további hatvan ék alakú szektorból (cunei) állt. Minden helyjegyen pontosan meg volt adva, hogy melyik szektor hányadik sorának hányadik székére szól az adott jegy, például Gun v, In(feriori) (gradu decimo) viii (az ötös ék formájú szektor, alulról a 10. sor, 8-as számú szék).
Már a Colosseum körüli térről lehetett látni a nézők számára fenntartott hetvenhat bejárat feletti számból, hogy közvetlenül hol lehet bejutni az adott helyre. Minden bejárat egy körfolyosóra (ambulacrum) vezetett, mely a tribün alatti helyiségbe torkollott; a látogatók innen juthattak el lépcsőkön és bejáratokon (vomitoria) a helyükre, ahová táblák mutatták az utat. Minél feljebb szólt valakinek a jegye, annál nagyobb kört írt le a hozzá tartozó, koncentrikusan alatta futó körfolyosó, és annál hosszabb lépcső vezetett az ülőhelyhez.

A különböző rangú, különböző társadalmi osztályhoz tartozó emberek az amfiteátrumban sem keveredtek. A római társadalmat jellemző határvonalak a Colosseum falain belül is teljes mértékben érvényesültek. A legalsó sorban, négy méterrel az aréna felett egy emelvényen (podium) ültek a többnyire fehér togába öltözött legelőkelőbb rómaiak. A császárnak volt a legjobb helye: páholya (pulvinar) a rövid tengely végén, az első sorban helyezkedett el.
Külön bejáraton, a zaklatásokat kikerülve érkezhetett páholyába, és ha szükséges volt, akár az előadás vége előtt távozhatott. Nemritkán családja férfitagjai vagy előkelő vendégek is elkísérték, akik zsöllyékből nézhették végig a játékokat. A játékok rendezői, a császárnő, a magisztrátusok és a Vesta-szüzek vele szemben ültek ugyancsak páholyban (tribunal editoris).

romaikor_kep



A legalsó sor fennmaradó helyeit a szenátoroknak tartották fenn, akik közül néhányan állandó ülőhellyel rendelkező rendszeres látogatói voltak a játékoknak. Többük neve máig olvasható az ülésekbe karcolva.

Az „alacsony tribün" (ima cavea) következő sorai a lovagok és a decuriones, a provinciák városainak elöljárói számára voltak fenntartva. Minél magasabban ült valaki, annál jelentéktelenebb személynek számított. A „középső tribün" (media cavea) következő sorait jómódú római polgárok foglalták el, akik ezeken az alkalmakon gyakran különleges színes togákban jelentek meg. E fölött kezdődött a „legmagasabb tribün", a summa cavea, ahol együtt ültek a szegény polgárok a felszabadított rabszolgákkal és az idegenekkel. Ennél még feljebb, az amfiteátrum tetőgerincén (summum maenianum in ligneis), a kíváncsi tekintetek elől magas fallal elzárva ültek a szenátorok, lovagok és jómódú polgárok feleségei és leányai.

Lehetséges, hogy a női tribünön is érvényben volt a társadalmi hierarchia, és a szenátorok feleségei és leányai előrébb ültek a többi női látogatónál. Szembetűnő viszont, hogy ekkora különbség állt fenn a Vesta-szüzek és a többi előkelő hölgy között, az előbbiek ugyanis az első sorból követhették a viadalokat, míg az utóbbiakat a tetőgerincre száműzték. Részben talán az is volt az oka ennek, hogy a gladiátorok szívtipró hírében álltak, s a császárok így akarhatták megakadályozni, hogy a szenátorfeleségek szemkontaktust létesítsenek az aréna hőseivel. A gladiátorok csábításának engedő nőket, mint Eppia és Messalina, általában megvetés övezte.

A Vesta-szüzek esetében kevésbé tartottak ettől, hiszen Vesta istennő papnőiként hivatalos funkciót töltöttek be, és a császárral — tekintve, hogy ő volt a pontifex maximul (a római államvallás főpapja) — is szoros kapcsolatban álltak. Emellett ezek a kiválasztott nők teljes mértékben tisztában voltak azzal, hogy örök szüzességet kívántak tőlük, miként azzal is, hogy fogadalmuk megszegése a legsúlyosabb büntetést vonja maga után: az élve eltemetést.

A hétköznapi látogatók között sok volt a nem itáliai származású személy is, mert Róma a Kr. e. 2. század végétől fogva nagy vonzerővel bírt a provinciákban lakókra. A késő köztársaság kora óta a világ minden tájáról ezrével érkeztek Rómába tartós letelepedési szándékkal a bevándorlók, hogy aztán kereskedőként vagy kézművesként kezdjenek új életet. Gyorsan beilleszkedtek a római társadalomba, és az őslakos rómaiakhoz hasonlóan a gladiátorjátékok lelkes látogatói lettek. Martialis leírása szerint a Colosseum megnyitó ünnepségén is jó néhány idegen nép képviseltette magát:

„Hát van olyan barbár nép, s annyira távoli, Caesar,
mely nem jött ide, hogy lássa a városodat?
Jött a paraszt, odahagyva a thrák Rhodopét meg a Haemust,
s jött lóvért megivó sztyeppei szarmata is,
és aki meglelt forrásánál látja a Nílust,
és ki a zord tengert szelte keresztül ezért.
Sőt az arab sietett ide, és sokakat Saba küldött,
s sáfránytól bűzlőn jött a kilíkiai.
Kontybacsavart hajjal járt erre a szőke, sycamber,
és másképp becsavart hajjal a mord etióp.
Más-más nyelven szól valamennyi, de megvan az összhang:
mind tudják, »a haza atyja« vagy ám igazán."

Martialis itt a Rómában letelepedett idegenekről beszél, de voltak olyan provinciabeliek is, akik kifejezetten a gladiátorjátékok kedvéért jöttek Rómába, majd „egy hét Colosseum" után hazautaztak. Néhányak egészen hosszú utat tettek meg keletről vagy a távoli nyugatról. Egy Baeticából (a mai Délkelet-Spanyolországból) érkező férfinak egy hónapjába telt, míg elért Rómába, de a hazaútja még ennél is hosszabb ideig tartott. Egy vihar eltérítette eredeti útirányától, és csak kemény nélkülözések árán, néhány hónappal később érkezett haza szülővárosába.

A távoli országokból érkező nézők egy kisebb csoportja bizonyos rendszerességgel visszatért, de ezt csak az igen tehetősek engedhették meg maguknak, akiknek hosszabb időre szóló bérelt helyük volt a Colosseumban, így biztosítva maguknak az állandó jó ülőhelyet.


Forrás: Fick Meijer - Gladiátorok Gondolat Kiadó 2009