logo

XV December AD

A versenyek

A versenyek kezdetben évente megrendezett és ismétlődő vallásos fesztiválok voltak, majd a későbbiekben a római előkelők által az isteneknek és a római népnek ajánlott játékokkal bővültek. Ezek megrendezése szoros kapcsolatban állt a fogadalmakkal (votivi), illetve a római magistraturák iránti választási küzdelmekkel.
Ugyancsak időszakos volt a diadalmenetekhez kötődő, a római győzelmeket megünneplő ludus triumphalis megrendezése, amely szintén etruszk gyökerekre megy vissza, ilyen volt a Tarquinius Superbus által megrendezett, Iuppiternek ajánlott ludi, amelyet egy latiumi város, Pometia fölötti győzelmére szentelt.

A legfontosabb ünnepek, amelyeket itt rendeztek a Consulia, a Cerealia és a ludi Romani voltak. Funkcióját tekintve a köztársaság korában nem csupán a lovas- és kocsiversenyek (ludi circenses) színtere volt, hanem a gladiátori játékoké (ludi gladiatorii) és az állatviadaloké (venationes) is, de tartottak itt atlétikai játékokat és – vallásos és győzelmi – díszfelvonulásokat is. Statilius Taurus amphitheatrumának, s nem sokkal később a Colosseumnak a felépülése után azonban már csak a hagyományos játékok és a lovas- és kocsiversenyek megrendezésére használták.

Augustus idején egy évben a játékok 77 napon át tartották, ebből 70 napot tettek ki a kocsiversenyek. Általában 10 versenyt bonyolítottak le egyetlen napon, Caligula megduplázta a számukat, majd uralkodásának végén a napi 24 verseny vált általánossá. Egyszer Domitianus rendezett egy olyan játékot, amikor egyetlen napon 100 futamot indítottak. Commodus idején Kr. u. 192-ben egyetlen délután két óra alatt 30 futam volt. Ezek a számok azonban kivételesek lehettek.
Nem véletlen Iuvenalis (Sat. 10.81) mondata: panem et circenses, azaz kenyeret és látványosságokat! A circusi játékok rendkívüli népszerűségnek örvendtek. Mint Tertullianus oly hatásosan leírja, az izgalom már a verseny kezdete előtt érezhető volt. A circus körüli tabernákban fogadásokat kötöttek, és hangosan latolgatták az esélyeket. Ez az izgalom a fogatok versenypályáinak sorsolásakor tovább fokozódik, hogy orkánná erősödjön az induláskor:

"Nézd csak a népet: már a verseny kezdetére felpaprikázva érkezik, már akkor tombol, már akkor elveszti eszét, a fogadások már akkorra lázba hozzák. Lassú nekik a versenybiztos: tekintetük oda-odacikázik a sorsolólapokkal teli urnára; aztán a jeladást lesik lélegzetüket visszafojtva; és az általános versenyőrület általános hangorkánba tör ki!" (Tertullianus de spectaculis 16: ford.: Borzsák I.)

A verseny tizenhárom fordulóból, azaz hét teljes körből állt és hosszát tekintve hozzávetőlegesen a mai modern versenyek kétszeresét futották, ami körülbelül 8–9 percig tarthatott, pontosan annyi ideig, ameddig a minden idők legjobb, kocsiversenyt (is) megörökítő modern filmjében, a Ben Húrban is tart.

A versenyek tisztasága érdekében az indítókapuk, hogy biztosítsák az azonos hosszúságú távot, ugyanúgy, mint a mai futóversenyek esetében, ívesen helyezkedtek el, és egy bizonyos távolságon belül kötelezték a hajtókat, hogy maradjanak saját sávjukban. Ezután indulhatott meg a “befelé tartás”, a versengés a rövidebb távot biztosító belső sávokért. A belső sávok ugyan előnyösebbek voltak rövidségük miatt, de a fordulókat, a rögzített rúddal ellátott kocsik számára, az élesebb kanyarok miatt, sokkal veszélyesebbé tette.

A kocsiversenyzők több „osztályban” indultak, kétlovas (bigae), háromlovas (trīgae) és a négylovas (quadrigae), a későbbi időkben pedig hatlovas (sēiugēs), sőt a hétlovas (septeiugēs) kocsikat is hajtottak.

A hajtók (aurigae vagy agitatores) általában rabszolgaként kezdték pályafutásukat. A kocsiversenyzők és a „szurkolók” már akkor is táborokba tömörültek. Ezeket feltehetően a carceres eredeti színeiről nevezték el. Kezdetben csak két szín versenyzett, a pirosak (russāta), és a fehérek (albāta), majd jöttek a kékek (veneta), akik Augustus korától versenyeztek és a zöldek (prasina), akik talán közvetlenül Augustus uralkodása után alkottak csapatot. Domitianus még két rövid életű „színt” indított mellettük, a vöröset és az aranyat.
A színek azt a szimbolizmust jelzik, amely a játékok eredetére megy vissza. A vallási színezetű versenyek valaha a bolygók mozgását, az évszakos változásokat, az őselemeket is szimbolizálták. A fehér Jupitert, a zöld Venust, a piros Marsot, a kék Neptunust jelentette. Az őselemek közül a fehér a levegő, a zöld a föld, a piros a tűz, a kék vizet jelképezi. Az őselemek közül a fehér a levegő, a zöld a föld, a piros a tűz, a kék vizet jelképezi. az évszakok körforgását szimbolizálva pedig a fehér a tél, a zöld a tavasz, a piros a nyár és a kék az ősz.

Hatalmas összegekben fogadtak a lovakra, amelyeket Hellasban, Hispaniában és Mauretaniában tenyésztettek. Természetesen a hajtók is részesedtek a nyereményből. Gyakoriak voltak a vesztegetések, de nem riadtak el a riválisok megmérgezésétől, de megátkozásától sem. Számos átoktáblát találtak, amin leginkább az a „jókívánság” volt olvasható, hogy az illető (hajtó vagy ló) törje ki a lábát.

A késő római korban a versenyzők és köréjük tömörült tábor komoly politikai befolyásra is szert tett. A 331. év consulja, Iunius Bassus pl. versenyzőként ábrázoltatta magát egy mozaikon, hogy befolyását erősítse.

A sikeres versenyzők körül kialakult kultusz hasonlatos napjaink „sztárkultuszá”-hoz. Ugyanúgy rajongtak értük, mint ma valamely klubcsapat legjobb focistájáért, vagy, hogy a kocsiknál maradjunk, egy-egy Forma 1-es pilótáért. Tekintve a versenyek számarányát, itt nem egyes vagy tízes nagyságrendű győzelmeket tudhattak a magukénak. Nem éves szinten, hanem futamonként tartották számon a győzelmeket.
A százszoros győztest centēnāriusnak, a kétszázszorost ducēnāriusnak nevezték. Akármilyen lehetetlennek tűnik, voltak olyan hajtók, akik ezeket a számokat megsokszorozták. Ez azért volt különösen lelkesítő, mert maga a sport igencsak veszélyes volt, és a futamok végén a győztest mint istent koronázták meg, a sokszoros győztesek pedig valóban a halhatatlanok csarnokának részét jelentették.

A legnevezetesebb hajtók, akik ebbe a kivételes csoportba tartoztak:

Publius Aelius Gutta Calpurnianus a késő császárkorból (1127 győzelem); Caius Apuleius Diocles, aki 24 év alatt 4257 futamon indult és ebből, 1462-t meg is nyert. Nyereményének végösszegét is tudjuk: 35 863 120 sestertiust, mondhatott a magáénak, annyit, amennyit egy birodalomszerte virágzó kereskedelmi tevékenységet űző nagybirtokos-kereskedő nagyjából harminc év alatt tudott előteremteni kemény munkával.

Flavius Scorpus, akiről csak annyit tudunk, hogy 27 évesen már 2048 győzelemmel büszkélkedhetett. Marcus Aurelius Liber (3000 győzelem); Pompeius Muscosus (3559 győzelem). Meg kell említenünk Crescens nevét is, kinek életéről sokat árul el az 1878-ban talált felirat, amit dicsőségének emlékére állítottak fel. Eszerint a Kékekhez tartozott, mór származású volt, és az oszlop felállításakor 22 éves. Első győzelmét Lucius Vipsanius Messalla consulsága alatt aratta az istenné avatott Nerva születésnapján, a 24. futamban, Circius, Acceptor, Delicatus, és Cotynus nevű lovaival.

Messalla consulságától Glabrio consulságáig 686 alkalommal állt a rajthoz, és 47 alkalommal győzött. Emellett az antik játékoktól szokatlan módon megörökítették második és harmadik helyezéseinek számát is. Nemcsak négylovas kocsival, de két- és háromlovassal is indult. Az elnyert összeg, amit győzelmeivel felhalmozott 1 558 346 sestertius volt. Ez futamonként jobban fizetett neki, mint Dioclesnak.



T. Horváth Ágnes