logo

XX Aprilis AD

A Circus története

Róma első és legnagyobb állandó circusa volt. A Vallis Murcián, a Palatinus és az Aventinus közötti völgyben épült fel. Létrehozását, illetve az első verseny (ludi) megrendezését Livius a szabin nők elrablásának történetéhez fűzi, amikor a Consus, a magtárak ősi istene tiszteletére rendezett kocsiversenyt néző szabinoktól a rómaiak elrabolták hajadon leányaikat. A mitikus történeten túl az első itt megrendezett játékokat az etruszk uralkodókhoz, Tarquinius Priscushoz (Kr. e. 599.) és Tarquinius Superbushoz kapcsolják. A kocsiversenyek vallásos színezetűek voltak, de fogadalmi játékok is lehettek (ludi votivi).

A völgy, amelyben a circus létrejött, a városközpont Tiberis által rendszeresen elöntött része volt. Itt korábban mezőgazdasági művelés folyt, a Tiberis hordaléka által gazdaggá tett talajt egy, a völgyet kettéosztó patak is táplálta. A patak nevét II. Callixtus örökítette ránk, aki újraásatta a medrét, hogy a Torre Moletta malmát működtesse. Ekkor Aqua Marianának nevezte, tehát feltehetően ez volt a patak neve is. A völgyben mirtuszbokrok nőttek, ez kötötte eredetileg a patak névadó istennőjéhez Murciához, de a későbbiekben, erős hellén hatásra ugyanezért kötötték a helyet Venushoz.

A völgy mintegy 600 méter hosszú, és 150 méter széles volt. Az első versenyek a patak két partján folytak, a fordulók egy-egy gázlónál voltak. A terület lecsapolása és alagcsövezése után a tér közepén felállítottak egy sorompót (spina), ami biztosította a kocsik ütközés nélküli, körben történő futását. Ennek hossza mintegy 344 méter volt, és egyik végén 84, a másikon 87 méteres teret engedett a fordulónak.
A nézőtér eleinte a Palatinus és az Aventinus domboldala volt, csak a későbbiekben, a hagyomány szerint Tarquinius Priscus vagy inkább Tarquinius Superbus idején épült meg először egy fából, majd maradandóbb anyagokból kialakított cavea, azaz nézőtér. Az első nézőtér amolyan lépcsőzetesen elhelyezett lócákból álló, napellenzős fa alkotmány volt, amelyen a legelőkelőbbek, a senatorok és a lovagok kaptak helyet. Gyakori utalásokat találunk arra, hogy összedőlt, és nem javították ki.

A korai időkben kitüntetett helyet csak a játékokat rendező tisztviselő (editor) kapott, akinek az istenek képmásait védő, elkerített hely (pulvinar) mellett jutott ülés. A legelőkelőbbek közül, jelenlegi ismereteink szerint Manius Valerius Maximus dictator kapott különleges engedélyt arra, hogy senatori rangját jelző székét, a sella curulist olyan helyre állíthassa, ahonnan az egész versenyt jól láthatta, és ez a Murcia-szentély környékén volt. Ezt a jogot leszármazottai is örökölték. Ezt egy megtalált felirat is megerősíti, amelyet Kr. e. 494-re datálnak (Insc. Ital. 13.3). Még majd kétszáz év telt el addig, amíg megbízható adatunk van arra, hogy stabil szerkezetű, téglára és kőre alapozott nézőtér valóban felépült. Ez valamikor a Kr. e. 190-es években történt.

Az első ismert ludi Romanit Kr. e. 366. szept. 12-én tartották meg a circusban. Az állandó, fa szerkezet azonban már a Kr. e. IV. században kiépült. Kr. e. 329-ben készültek el az első állandó indítókapuk (carcer, görögül: hysplex). Ezeket ekkor fából készítették és Livius szerint fényes festékkel színesre festették. Az volt a szerepük, hogy kiegyenlítsék a spina és fogatok közti távolságot. Kezdetben 25 négyes fogat (quadriga) indult, a későbbiekben a számuk 12-re csökkent. Feltehetően ekkor az ideiglenes sorompót (spina) felváltotta egy stabilabb szerkezet, amelyet szobrokkal díszítettek.

Kr. e. 282-ben egy árvíz teljesen elöntötte a völgyet. Utána kijavították a Circust, és díszkaput (porta pompae) emeltek az aréna ívelt végénél. Kr. e. 240–238 között Marcus és Lucius Publicius aedilisek megépíttetik Flora templomát (aedes Florae) az Aventinuson a Circus Maximus nyugati végében.


Bizonyos feltételezések szerint a spina vonalában állította fel Kr. e. 196-ban Lucius Stertinius Róma egyik legelső, aranyozott bronzszobrokkal ékes diadalívét, a fornix Stertiniit, majd a spina másik oldalán Kr. e. 193-ban vagy 191-ben C. Licinius Lepidus felszenteli Iuventas templomát (aedes vagy sacellum Iuventatis). Ezt követően állították fel a spinán a hatalom, az erő és a győzelem istennőjének, Pollentiának a szobrát. Ez Kr. e. 187-ben már ott állt, ugyanis ebben az évben a P. Cornelius Cethegus és A. Postumius Albinus által megrendezett ludi Romanin egy rosszul megerősített oszlop rádőlt az istennő szobrára, ledöntötte és összetörte azt.
A rossz előjelre való tekintettel ezért egy nappal meghosszabbították a játékokat, és egy helyett két szobrot állítottak fel, és az egyiket újra is aranyozták. (Livius 39.7. 8–9.) Ez mutatja, hogy a szobrok a lehető legnagyobb gondossággal készült, reprezentatív darabok voltak, amelyeket – bármiből is készültek – bearanyoztak.

Kr. e. 174-ben, amikor Q. Fulvius Flaccus és A. Postumius Albinus censorok a Circust újjáépítették, megújultak a carcerek és hét nagy fából készült tojás (ovae) került a spinára, hogy jelezze a futott köröket. A meták, a pálya fordulópontját jelző kúp alakú oszlopok is ekkor készültek el. Három–három ciprusfából faragott jelzőoszlop (meta) állt mindkét végén.

A Kr. e. II. század megélénkülő építkezései, dekorációs munkái azt jelzik, hogy a circus mint szórakoztató intézmény szélesebb repertoárral rendelkezett, mint korábban. A pun háborúk diadalmenetei mellett a hellenisztikus hatásra bevezetett játékok és fesztiválok is helyet kaptak rendezvényei között.

Kr. e. 55-ben azokon a játékokon, amelyet Pompeius a Venus Victrix-templom felszentelésének tiszteletére rendezett, a felvonultatott elefántok lerombolták azt a fém korlátot, amely a nézők biztonságát szolgálta.

Caesar Kr. e. 50-ben megnagyobbíttatta a játékteret, amely 621×118 méteres lett, és a nézők védelmére a korábban lerombolt korlátok helyett az aréna körül megépíttette az Euripusnak nevezett csatornát. Ez tekintélyes, 2.98 méter széles és ugyanilyen mély volt. Ennek a vizesároknak az volt a célja, hogy megvédje az alsóbb sorokban ülő nézőket a vadállatoktól. Ezt a csatornát később Nero töltette fel és alakított ki a helyén újabb nézőhelyeket. Caesar építette ki Kr. e. 46-ban az első háromemeletes, állandó üléssort is.

Kr. e. 33-ban, mint Cassius Dio írja, Agrippa a játékidő jelzésére a fából készült tojásokat bronz delfinekkel helyettesítette, a tojások a kezdő kapuk közelébe kerültek, hogy jelezzék a versenyzők számára a megtett távolságot.

Kr. e. 31-ben tűz pusztította a Circust, amit aztán Augustus épített újjá, aki felépíttette a császári család számára a Palatinus oldalában a fedett nézőteret (pulvinar). Ugyanekkor hoztak át ünnepi körmenetben számos istenszobrot a Palatinusról, hogy elhelyezzék őket a spinán, s ugyanekkor állították fel ugyanide a Heliopolisból hozott, Kr. e. 1280-ból származó gránit obeliszket, hogy a Nap (Sol) és Augustus egyiptomi győzelme tiszteletére szenteljék. Ezt az obeliszket V. Sixtus pápa vitette át mai helyére, a Piazza del Popolóra.

Kr. u. 36 novemberében a Circus Aventinus felőli oldala ismét leégett. Ezután újjáépítették, ugyanis feljegyzik, hogy Caligula színes homokkal teríttette le a játékteret az általa rendezett futamok idején. Ekkor renoválták a carcereket is. Kr. u. 41-ben Claudius márványból és aranyozott fémből építtette újjá a carcereket. Ugyanő az eredeti metákat bronzból készültekre cseréltette.
Nem sokkal később Agrippa delfinjeit is átalakították, hogy egy, a spinán kialakított hatalmas vízmedencébe (vagy medencék egyikébe) szökőkútként folyassák a vizet. (Jól látható a lyoni gallo-román múzeum mozaikján). A spina átalakítása sem zárta ki a szentélyek és istenszobrok jelenlétét, a medencék partján és két medence között álltak továbbra is. Nem tudjuk, hogy egyetlen csatorna volt, amelyet részekre osztottak, vagy medencék sorából állt.

Nero ismét kiszélesíttette a nézőteret, betömette Caesar Euripusát, fölötte üléseket helyeznek el, és új Euripus épült. A Nero alatti tűzben az egész circus megsemmisült. Tacitus leírása szerint a circus melletti tabernákban keletkezett a tűz, ezek égtek le először. A tűz, annak ellenére, hogy szinte az egész város leégett, feltehetően csak a Palatinus felőli oldalakat és a nézőtérnek fából épült felső emeleteit érintette, de Nero az egészet újjáépíttette, amire bizonyíték, hogy Hellasból való visszatértekor, 68-ban hatalmas pompával megrendezett felvonulást tartott itt. Az egész építmény kőből és márványból készült, és a nézőtér kapacitása elérte a 250000 főt. Külön páholy épül a császári család számára.

Titus 80–81-ben diadalíveket állíttatott fel a Circusban. Ezt követően, feltehetően már Domitianus alatt a senatus háromkapus diadalívet emeltetett a pompa portae helyén Titus hadjáratainak szentelve. Domitianus egy tűz után helyreállíttatta a rövid, ívelt oldal boltíveit. A palatinusi építkezések során a Domus Augustana úgy épült fel, hogy lehetővé tette, hogy a császári család közvetlenül a palotából nézze a játékokat. A Domitianus uralkodása alatti nagy tűzben azonban ismét leégtek a circus hosszanti oldalai.
Később Traianus állíttatta helyre oly fényes pompával, hogy az Plinius szerint a legszebb templomokéval vetekedett. A nézőtér befogadóképességét is ötezer fővel bővítették, azaz széltében két stadiummal nagyobbíttatta meg. A caveát a Palatinus lejtője irányában terjesztették ki. A császár a Domitianus-féle naumachia köveiből építtette újjá, és ezzel a Circus elérte legnagyobb méretét.

A Domus Augustana déli homlokzatát is teljesen átépítették, és egy hatalmas, a circusra néző, két emelet magas, félköríves exedrává alakították át. Ezt úgy tervezték meg, hogy a császár szabadon választhatott aközött, hogy az emberek lássák-e jelenlétét vagy nem, szemben a Domitianuséval, aki rejtve maradt az emberek szeme elől. Az ő megjelenése azonban még hatásosabb volt, ugyanis az istenekkel egy sorban lehetett látni. Azt is tervbe vette, hogy hatalmas híddal fogja összekötni a két épületet. Ez ugyan elmaradt, de a Circus Maximus ekkor valóban az akkori világ egyik legpompásabb épülete lehetett, de még tovább dekorálták.
103-ban egy újabb tűzvész pusztította, de ismét átépítették. Traianus építési politikájának megfelelően felhasználta a Birodalom különböző tájairól beszerzett színes márványokat az épület burkolására. Ez birodalmának hatalmát és kiterjedését volt hivatva jelölni. Akárcsak egyéb épületein, itt is feltűntek azok az aranyozott bronz díszek, amelyeknek ikonográfiája az „imperium sine fine” (vég nélküli birodalom) és a világmindenség fölötti uralom jelképei.

81-ben a keleti díszkaput egy Titus jeruzsálemi győzelmét ünneplő háromkapus diadalívvel helyettesítették.
A Circus Maximus építményének állapotában a későbbi korokban is történtek még változtatások. Földmozgások voltak Antoninus Pius (Kr. u. 138) és Diocletianus idején (Kr. u. 284), a források szerint „összedőlt egy circus” (circi ruina – SHA Ant. Pius 9.), de hogy ez a Circus Maximus lett volna, pontosan nem meghatározható. Azt azonban tudjuk, hogy ekkor a földrengésben ledőlő falak 13000 emberéletet követeltek, és ilyen hatalmas befogadóképességű circus, ha feltesszük, hogy a romok nem temettek mindenkit maguk alá, csak a Circus Maximus lehetett.
Caracalla 211-ben az alsó árkádsor néhány pillérét (ianuae circi) megnyitotta, hogy hol, nem tudjuk, feltehetően a carcerekhez vezető központi kapunál. De a legnagyszerűbb felújítás II. Constantinus idején folyt, amikor a pompásan felújított építményben elhelyeztek egy másik, 357-ben Heliopolisból hozott obeliszket, azt, ami ma a Piazza del Lateranón látható. Ez volt Róma legmagasabb oszlopa.

A III. század végén és a IV. század elején már megkezdődik az építmény újrahasznosítása, funkcióváltása. A térségben az első keresztény templom, a basilica di SantAnastasia del Palatino a Palatinus délnyugati lejtőjén a Circus Maximus tabernái és egyes magánházak alapjain épült fel.

A IV–V. században a Circus Maximus neve ugyan gyakran feltűnik a forrásokban, de magának az építménynek a történetét ezek az említések nem gazdagítják. Tudjuk, hogy 312-ben helyre kellett állítani. 323-ban Constantinus egy felállítandó obeliszk alapjait készíttette el. Ezen állíttatta fel II. Constantius 357 májusában a Constantinus tervezte másik héliopoliszi (IV. Thotmesz kora) obeliszket.

Az utolsó feljegyzett játékot Totila alatt (Kr. u. 549–550) tartották meg. Ezután a funkcióját vesztett építmény elindult a pusztulás útján. Már a VI. században megkezdődött a Circus köveinek széthordása. Mint Róma annyi más épületét, ezt is folyamatosan „kőbányaként” használták a középkor és a reneszánsz idején. A XII. században a Frangipani család birtokolta, miután 1145. márc. 18-án Cencio Frangipane kibérelte a Circus Maximus diadalívétől a Titus diadalívig terjedő területet.
Az oppidum diadalívére tornyot emeltek (Moletta), hogy onnan ellenőrizzék a környéket. A nézőtérre benyúló császári nézőteret erődített kastélyként használták. Maga az aréna fokozatosan mezőgazdasági művelés alá került, szántóként és zöldségeskertként szolgált századokon keresztül. Az Aqua Mariana lehetségessé tette malmok építését a környéken.

A legelső ásatásai, amelyek leginkább a használható márványok felkutatását célozták meg, 1410–17 között folytak XXIII. János ellenpápa kezdeményezésére, és a munkálatok bukása után is folytatódtak. Egy 1454. márc. 4-i feljegyzés szerint innen termeltek ki építőkövet a lateráni építkezésekhez (Archibasilica Sanctissimi Salvatoris et Sancti Iohannes Baptista et Evangelista in Laterano). 1494. máj. 27-én ezek a kincskereső ásatások megtalálták a Circus Maximus alapjainak egy részét. Nem sokkal ezután (1497. jan. 17.) Faustina Frangipane, a területet birtokló gazdag patróna, paktumot kötött az arénán mezőgazdasági művelést folytató gazdákkal a Circus Maximus területének ásatási munkálataihoz.
Építményei, amelyek a metszetek tanúságai szerint még a XVI. században is álltak, napjainkra csaknem teljesen eltűntek. 1587-ben V. Sixtus elbonttatta a Circus Maximus spináját, kiásatta Augustus karnaki obeliszkjét, de a II. Constans által felállíttatott obeliszk három darabra törött, és nem mozdították el. Egy évvel később Domenico Fontana restaurálta a Circus Maximusban Constans által felállított Constantinus- obeliszket.

A XIX. században a terület iparosodott. 1854-ben alapították a városi világítógázt előállító gyárat, de raktárak és fém- és textilüzemek is települtek ide. Ezeket 1911-től kezdődően fokozatosan elbontották.
Modern ásatásai 1928-ban kezdődtek meg a keleti végének feltárásával. Aztán a fasiszta párt tulajdonába került. A fasiszta időszak alatt 1937–1940 között itt rendezték meg fasiszta párt nagyszabású kiállításait. Az 1930-as években a nagy ásatási munkák nagyrészt kiemelték a Titus diadalívének és a környező falnak a maradványait.

Közvetlenül a háború után ismét park lett, amelyben díszletül álltak az elhagyott antik maradványok. Sokáig az északkeleti végének ívelt építménye és az ülőhelyek egy csekély maradványa látható. Lépcsősorait valószínűleg a Tiberis menti malmokba építették be. A legújabb ásatási projekt (2014–2015) Maria Letizia Buonfiglio, Giovanni Caruso és mások közreműködésével folyt.
Feltárták a Piazza di Porta Capena felé eső részt, megtalálták az egykor forgalmas utcát és a még meglévő lépcsők alapzatának feltárásakor a tabernákat is. Folytatták a 30-as évek feltáró munkáit, amelyek kényszerűen – balesetek, vízkár stb. – miatt a media cavea szintjén megszakadtak. Megtalálták a Vespasianus-kori vízvezetéket, amely feltehetően nemcsak ivóvízzel látta el a létesítményt, de a latrinák vízellátatását is megoldotta.
Legnagyobb eredménye a Titusnak ajánlott diadalív újabb darabjainak felfedezése. A töredékek közül előkerültek annak a valaha aranyozott bronz betűkkel ékes feliratnak a darabjai, amely a diadalív dedikációs felirataként a senatus által Titusnak ajánlotta ezt a diadalkaput.

A feltárások lehetővé tették, hogy a struktúrák helyreállításával újra meghatározzák az aréna területét, és az új látogató útvonalakat hozzanak létre új világítási rendszerekkel. A terület déli szélén panoráma terasz jött létre, és a régészeti struktúrák láthatóságának helyreállítása és a különböző magasságok közötti térbeli kapcsolat helyreállítása érdekében egy ferde rámpát alakítottak ki, amely lehetővé teszi, hogy áthidalják a zöld terület szintje, a közterület és a régészeti lelőhely szintje közti különbséget. Helyreállították a XII. századi Torre della Molettát is.



T. Horváth Ágnes