logo

XV December AD

A Bosporusi Királyság bukása és a roxolánok haragja

mint a római támogatás hiányának lehetséges eredménye (62-69)



Nero külpolitikáját leginkább az jellemezte, hogy Róma kiterjesztette hatalmát különböző kliens királyságokra és szövetséges területekre (MILLAR 1967. preface, xi., 281-294.). Így Nero pénzverése már kezdettől annak bemutatására irányult, hogy a birodalom teljes határán véget ért valamennyi háború, így dicsőítendő, hogy egy hellenisztikus autokrata uralkodó békésen kormányozza az oikumenét. Ennek megfelelően a szárnyas Victoria nerói típusát a pálmával és a koronával amely olyannyira népszerű volt a 64-66 közötti sestertiusokon és dupondiusokon nem csak a Perzsia elleni háborúra történő utalásként értelmezhetjük.

A szárnyas Victoria típusa elsősorban a Róma által favorizált armeniai kormányzat megalakulására utal, vagyis I. Tiridates uralomra jutására, akit Nero nagy külsőségek közepette személyesen koronázott meg az Urbsban. Nero győzelmi érmeihez hasonlóan az Otho által 69-ben veretett Victoria Othonis sorozat sem Róma ellenségeiként mutatja be a roxolánokat. Ez az Otho-féle típus legfőképpen a Róma és a roxolánok közötti régi szövetség újjáéledését ünnepli, azét a szövetségét, amely 69-ben kegyetlenül megszakadt, és ez Róma részéről katonai beavatkozáshoz vezetett.

Az érem hátlapokon pálmával ábrázolt Victoria mindig egy szövetséges terület római megszállását jelöli. A pénzeken alkalmazott ilyen ikonográfia nem korlátozódik a birodalmi sorozatokra, hanem kiterjed a különböző szövetségesek és kliens királyságok által vert saját pénzekre is. Így a Bosporusi Királyság Tiberius Plautius Silvanus Aelianus moesiai kormányzó által vezetett 62. évi fegyveres megszállásáról a Mac Donald-féle 334. típuson emlékeztek meg. Itt a hátlapon Victoria jelenik meg a pálmával és koronával, az előlapon pedig az érett korú Nero mellképe (MAC DONALD 2005. 67.). E sorozat nem a Bosporusi Királyság bármiféle megszállását vagy megdöntését hangsúlyozza, hanem sokkal inkább a források által következetesen szkítáknak nevezett nomádok fenyegetése alól történt felszabadítását.

A pálmás Victoria 62. évi típusa mindenképpen amellett szól, hogy valamilyen szintű konfrontáció alakult ki Silvanus és Kotys „szkíta” ellenségei között. Ugyanakkor a típus mindenekelőtt jelzi, hogy helyreállt Róma és a Bosporusi Királyság között a régi szövetség, amelyet a nomádok elleni harc kovácsolt egybe. Moesiai parancsnokként Plautius Silvanus főként provinciája felügyeletének szentelte magát, amely a 46. évi állapot szerint az odrysi trákok ősi királyságának területét fedte (ARCHIBALD 1998.).
Ugyanakkor Thrákia és Bosporus jövőjét összefüggőként szemlélték, és nem csupán földrajzi közelségük okán, hanem a hagyományos dinasztikus kapcsolatok miatt is, amely a két területet összekötötte. Ezért a moesiai kormányzó feladata volt, hogy egy súlyos stasis esetében beavatkozzon a Pontusi Királyság ügyeibe.

Így aztán nem véletlen, hogy a pontusi királyi ház volt a birodalom leghosszabban létező dinasztiája, amely három évszázadon keresztül követte Róma virágzását és terjeszkedését. Abosporusi királyi házat Róma emelte hatalomra és támogatta régiós érdekeinek megfelelően, mivel innen ellenőrizték a Don és a Duna közötti egész térséget. A dinasztia rendszeres támogatást kapott a II. század közepén, amint az Lukianosnak egy rövid, 180 utáni utalásából kiderül (LUK. Alex 55-57.).
A szóban forgó helyen a támogatás ügyében a bosporusi király követe és a bythiniai kormányzó között egy 164 körül létrejött találkozót említ (LUK. Alex 57.). Lukianos szavaiból nem világlik ki egyértelműen, hogy Róma küldött-e éves stipendiumot a bosporusiaknak vagy fordítva, és a mai kutatók mind a kétféleképpen próbálták magyarázni a helyet. Valószínűbbnek tűnik azonban, hogy a Római Birodalom biztosított támogatást Bosporus számára akkoriban, amikor növekedett a fenyegetettség. Ez időben egybeesett Lucius Verus armeniai-parthus háborúival.

A nerói háborúk idején a Pontusnál kialakult helyzet mindenben az ellentéte volt a Lucius Verus keleti háborúi idején megszokott, teljesen kifejlődött támogatási rendszernek. Az a benyomásunk alakul ki a pontusi régióban bekövetkezett változásokból 46 (a trák királyság végső legyőzése) és 62 (a Bosporusi Királyság ideiglenes megszállása) között, hogy ezek alatt az évek alatt Róma nem tudott támogatást biztosítani (MILLAR 1998. = MILLAR 2004., különösen 217.).
A támogatásoknak ezt a 60-as évekbeli hiányát a Bosporusi Királyságban összekapcsolhatjuk a növekvő és igen veszélyes háborús feszültséggel, amely az egész régióban kezdett eluralkodni. Ezt a helyzetet tulajdonképpen ahhoz tudnánk hasonlítani, amelyik a Birodalom nagy részében kialakult a keleti háborúkban, a 166-ban elszenvedett katasztrofális vereség után. Ekkor a római támogatások egész rendszere darabjaira hullott szét (MAC DONALD 2005. 86.), s ezzel az egész dunai régió vészesen labilissá vált. Ez a helyzet robbantotta ki a 166-170 közötti markomann háborút.

A Pontus-vidéken 62-69 között kialakult állapot némiképp hasonló lehetett a Duna-vidéki 166-168 közötti szituációhoz. Így aztán nem véletlen egybeesés az, hogy a Bosporusi Királyság római megszállásáról először 62-ben hallunk, majd közvetlenül ezután 63-ban. Ugyancsak ismeretes, hogy Silvanusnak sikerült alávetnie a szarmatákat és 100.000 embert átszállítania a Duna túlpartjára, hogy ott római területen telepítse le őket, s ezzel véget vessen a Dunától északra zajló nomád lázadásoknak.
A 60-as évek roxolán nyugtalansága kétségtelenül abból eredt, hogy az odrisi trák-pontusi állami rendszert két akció során (46-51/62) letörték, és a római támogatás teljesen kiesett azoknak a nomádoknak a gazdaságából, akik abból éltek, hogy ezeknek a királyságoknak szolgálatokat tettek (MAC DONALD 2005. 60.).

Tudunk róla, hogy Rhescuporis római támogatásban részesült, amikor Vespasianus egyetértésével a Bosporusi Királyság trónjára ültették (MAC DONALD 2005. 69.). 69-ben Rhescuporis pontusi királysága ugyanazokat az ikonográfiai konvenciókat adoptálta Victoriát a pálmával -, amelyeket Silvanus használt 62-ben. 62-ben Róma egy erődemonstrációt megkívánó hatalmi válság után újra sikerrel szerezte meg magának szövetségesként Bosporust.
Másrészt 69-ben Rhescuporis már újfent számolt a rómaiak támogatásával, valamint a környező nomádok jóindulatával és szövetségével. Nehéz elképzelnünk, hogy Otho roxolánok feletti győzelmét fenn lehetett volna tartani a későbbi római subsidiumok nélkül. Ugyanígy nehéz megérteni a 69. évi felkelést, ha figyelmen kívül hagyjuk azt a mérhetetlen elégedetlenséget, amelyet a támogatás hiánya váltott ki a roxolánokból.


Forrás: Fernando López Sánchez Római éremkibocsátás és a szarmata szövetségesek (68–175) Fordította: Kulcsár Valéria