logo

VIII December AD

A tetrarchia időszaka

Dacia provincia feladása alapvetően új helyzetet alakított ki a Kárpát-medencei szarmaták számára. Keleti szomszédaikká az Erdélyt elfoglaló nyugati gótok (tervingek) váltak, ugyanakkor a sztyeppei szarmaták tekintélyes hányada a keleti gótoknak (greuthungok) hódolt be. A két közeli rokon gót nép határa a Dnyeszter volt. Az alföldi szarmaták keleti határára mind nagyobb nyomás nehezedett. Ennek fényében nem véletlen, hogy a szarmata-római viszony megváltozott, de egy ideig még mindig a térség meghatározó eleme maradt „a tetrarchiák idejében összesen hét nagy császári expedíciót kellett indítani a szarmaták ellen, s ... még e nagy erőfeszítés sem törte meg őket teljesen. Tény az, hogy semmi más külellenség ellen sem volt szükség ily nagy erőfeszítésre. De az is biztos, hogy a jazigok erejének súlyát nem értékelte kellőleg az újabb kutatás.”

Az ellenfelet, mint katonailag rátermett férfiakat a rómaiak úgy tűnik ugyancsak megbecsülhették, legalábbis erre kell gondolnunk, ha valóban helytálló az az elképzelés, hogy Galerius, majd Maximinus Daia testőrségébe is felvették őket. Jellemző e tekintetben az is, hogy Galerius mintegy erőpróbának vetve alá az ifjú Constantinust, a szarmaták elleni harcba küldte.
A szarmatákkal, mint legfőbb tényezővel jó darabig még számolnunk kell annak ellenére, hogy mind erőteljesebben kitapintható immár a germán népek jelenléte, akik Constantinus uralkodása idejétől, a nagy népvándorlás előestéjén fokozatosan átvették a legfőbb ellenség szerepét a rómaiak szemében. A szarmaták meggyengüléséhez és visszaszorulásához a rómaiakkal és immár a germánokkal folytatott harcok mellett hozzájárulhatott az a belháború, amely 332-ben a gót támadás után tört ki, és amely csak egy egész generációnyi idő elteltével, 358/359-ben jutott végleg nyugvópontra.

A tetrarchia időszakának római-szarmata viszonyait meglehetősen ellentmondásosan értékelik. Míg egyfelől folyamatos szarmata betörésekről olvashatunk, másfelől épp erre az időszakra keltezi a kutatók egy része az Alföld egyik legjellegzetesebb és legizgalmasabb régészeti műemlékének, a Csörsz vagy más néven Ördög-ároknak a kiépítését, ráadásul római segítséggel, sőt római rendeletre. Az ellentmondást azzal a magyarázattal igyekeztek feloldani, hogy a gyakori szarmata mozgolódásokat immár nem zsákmányszerző hadjáratokként értékelték. Az új motiváció az lenne, hogy az Alföld régebbi lakói a keletről, az új szomszéd irányából megnövekedett nyomás elől menekülve mind többen próbálták elérni felvételüket a Birodalom területére. Ezt a céljukat olykor el is érték, máskor a rómaiak katonai segítséget nyújtottak nekik.
A sáncrendszer kiépítését e hipotézis szerint ennek a szövetségi rendszernek keretében kell elképzelnünk. A római hadsereg összetételében megfigyelhető barbarizálódás mindenképpen igazolja a mind tömegesebbé váló bebocsátást (receptiót). Az írott források mellett erre utal a régészeti leletekben kimutatható jelenségek sora. A közös ellenség, a gótok elleni fellépés háttérbe szorította a szarmaták és rómaiak között már közel 300 éve fel-fellángoló ellenségeskedést. Mindezekre a problémákra az alábbiakban részletesen kitérünk.

Lássuk a korszak római-szarmata viszonyának részleteit!

A Germanicus maximus és Sarmaticus maximus jelzők alapján Kovács Péter már 285-ben egy rövid és demonstratív expedíciót tételez fel a germánok és szarmaták ellen. Ezt követően mint az imént említettük hét nagy császári expedíciót indítottak a szarmaták ellen. A felettük aratott győzelmekről értesülünk 289/290 telén, 292-ben, 294-ben, 299-ben és még három alkalommal 299-305/308 között.
A feszült helyzetet illusztrálja az a tény, hogy Diocletianus 289 és 294 között ideje nagy részében Sirmiumban tartózkodott, abban a városban, mely a tetrarchia négy császári székhelyének egyike lett. A 294. évi szarmata háborút a császár valószínűleg személyesen vezette. Két új legiót (V Iovia és VI Herculia) Pannonia, azaz a szarmatákkal szembe helyeztek át.
A győzelem után, amelyre az érmeképek és a császárok (mind Diocletianus és Maximianus, mind Galerius és Constantius) újabb Sarmaticus maximus jelzője utal ahol a karpokkal és a basztarnákkal szállt harcba. A harcok színterének áthelyeződése jelzi, hogy 294 után bizonyos mértékig sikerült rendezni a helyzetet a Közép-Duna völgyében. Ezt az elképzelést támasztja alá, hogy 297-ben a csapatok egy részét már el merték vinni a perzsa hadjáratba.

A béke azonban nem bizonyult tartósnak. 299-ben újabb barbár mozgolódás kezdődött. Mind a négy császár ismét megkapta a Sarmaticus nevet. 300-301 táján megint megjelentek a VICTORIA SARMAT hátlapi feliratú pénzek, melyek a 299 táján kiújuló feszültségek átmeneti megoldását jelzik. Galeriusnak ugyancsak meggyűlhetett a baja a szarmatákkal. Három további hadjáratot feltételezhetünk, melyek közül bizonytalan a 302-303-as és a 308-as dátum, bizonyos viszont a 305. évi.
Érdemes Alföldi András szavaira figyelnünk: „Ha maguknak a császároknak hétszer kellett e húsz esztendő folyamán visszaütni erre az ellenségre, elgondolhatjuk, hogy mennyivel többször rontottak Pannonián a szarmaták, s nagyszabású rablótámadásaik mellett hány apró-cseprő rablókaland nyomhatta a lelkiismeretüket, míg e visszahatást kiváltották.”

A katonacsászárok uralmát felváltó tetrarchia új szisztéma kialakítását tette szükségessé mind az ad-minisztráció, mind a hadsereg tekintetében. Ezek az átszervezések természetszerűleg érintették a barbárok gyakori és kemény támadásainak leginkább kitett Közép-Duna-vidéket. A provinciák számát mintegy 100-ra emelték, és azokat négy praefecturába és azon belül 12 diocesisbe sorolták.
Az átszervezés során a III. század legvégén került sor a korábbi két Pannonia provincia további felosztására. Immár négy kisebb tartományt alakítottak ki Valeria, Pannonia prima és secunda, valamint Savia néven. Ez egyúttal a védelmi rendszer átalakítását is jelentette. Valeria és Pannonia prima területén maradt a korábbi 2-2 legio, és Pannonia secundát ugyancsak ellátták két legióval.

Alföldi András nyomán Mócsy András feltételezte, hogy az új védelmi koncepció jegyében 294 után, a viszonylagosan nyugodt időszakban intenzív erődépítés kezdődött. Ennek része lett volna a Duna bal parti ún. ellenerődök zömének kiépítése, valamint ugyancsak a diocletianusi védelmi terv keretei között a Csörsz-árok kialakítása. Azt ma már biztonsággal állíthatjuk, hogy Mócsy András ez utóbbiakra vonatkozó elképzelése a régészeti leletek fényében nem tartható: Lőrincz Barnabás kutatásai nyomán a bal parti hidfőállásokból / ellenerődökből származó téglabélyegek alapján ugyanis a legkorábbi erődök kialakítását a 350-es évek közepe utánra (II. Constantius) tehetjük, többségüket pedig a 370-es évekre, azaz a valentinianusi építkezések idejére kell kelteznünk. Ami a Csörsz-árok kialakításának kérdését illeti, erre az alábbiakban részletesen kitérünk. Hogy a védelmi szisztéma átalakítása valamilyen mértékben mégiscsak folyt, arra vonatkozóan részben az érmehátlapok ábrázolásai és feliratai, részben egy forrásadat áll rendelkezésünkre ebből az időszakból.

A 294. évvel kapcsolatban jegyezték fel, hogy szarmata földön (in barbarico) táborok épültek fel Acumincummal vagy Aquincummal és Bononiával szemben. A rómaiak és a velük szomszédos barbár területek kapcsolatának tisztázása tehát a jövőbeni kutatás feladata. Valójában ma még nem igazán tudjuk meghatározni, mennyire akarták vagy tudták megőrizni szuverenitásukat a Birodalom szomszédai, milyen mértékben volt képes beavatkozni az Imperium a barbárföldi eseményekbe.


Forrás: részletek Istvánovits Eszeter Kulcsár Valéria Egy elfelejtett nép, Szarmaták c. munkájából