logo

VIII December AD

A szarmata belháború és az azt követő események

A béke még egy évtizedig sem tartott (324 és 332 között). A 332. évvel kezdődő újabb konfliktusról, majd az azt követő háborús eseményekről szokatlanul sok és részletes adat áll rendelkezésünkre. Forrásaink az eseményekről a következőképpen tudósítanak:

„Constantinus uralkodásának huszonhatodik esztendejében a gótok megtámadták a szarmaták területét, hatalmas sereggel rontottak rá a rómaiakra, és zabolátlan erejükkel mindenkit kardélre hánytak, kiraboltak, elpusztítottak. Constantinus hadat vezetett ellenük, hatalmas csatában nagy nehezen legyőzte és átkergette őket a Danuvius folyón.”
Ugyanezekről az eseményekről egy másik leírásban olvashatjuk, hogy „Azután a gótok ellen háborúba bocsátkozott, és segítséget vitt a könyörgő szarmatáknak. Így Constantinus császár miatt majdnem százezren szenvedtek éh és fagyhalált. Akkor túszokat is szedett, köztük Ariaricus király fiát. Amikor ily módon megszilár dította velük a békét, a szarmaták ellen fordult, akik kétes hűségűeknek bizonyultak. De a szarmaták szolgái mindannyian fellázadtak uraik ellen. Akiket miután elűztek, Constantinus szívesen fogadott és több mint 300 000, különböző korú és nemű embert osztott szét Thraciában, Scytiában, Macedoniában és Italiában.”
Eusebius ugyanezekről az eseményekről szól: „Isten tekintettel volt a szarmatákra, s ő maga vezette őket Constantinus fennhatósága alá, aki a következő módon vetette alá a barbár büszkeségtől felfuvalkodott nemzetet. Miután megtámadták őket a szkíták, fegyvert bíztak a rabszolgáikra, hogy visszaverjék az ellenséget. Ezek a rabszolgák először legyőzték a megszállókat és azután uraik ellen fordították fegyvereiket, mind nyájukat elkergették szülőföldjükről. Az elűzött szarmaták rájöttek, hogy biztonságuk egyetlen reménye Constantinus védelmében áll: és ő, akinek szokása volt emberi életek megmentése, befogadta őket mind a Római Birodalom birtokain belülre. Azokat, akik képesek voltak szolgálni, saját csapataiba olvasztotta bele: a többinek földeket osztott ki, hogy műveljék saját megélhetésükre, így ők maguk is belátták, hogy múltbeli szerencsétlenségük boldog eredményt szült, mivel most már a római szabadságot élvezték a vad barbarizmus helyett. Így szaporította Isten birtokait sok és különböző barbár törzzsel.”

Ammianus szavai is ezekre az eseményekre vonatkoznak: „Valamikor mint országuk őslakói hatalmasak és tekintélyesek voltak, de egy alattomos zendülés gaztettekre ösztökélte rabszolgáikat, a barbároknál ugyanis rendszerint minden jog az erőszakon alapszik. A szolgák, akik szilajságban éppen úgy kitűntek, számra nézve pedig jóval többen voltak, legyőzték uraikat. Azok félelmükben fejvesztve a távolabb lakó victohalusokhoz menekültek. Úgy gondolták, hogy szerencsétlen helyzetükben inkább engedelmeskednek oltalmazóiknak, mintsem saját szolgáiknak.”

Ezek alapján annyi bizonyos, hogy a rómaiak által feladott Dacia provincia új lakói, a nyugati gótok a 332. év elején megtámadták az alföldi szarmatákat, akik Constantinus császár segítségét kérték a gótok ellen. A rómaiak a mind őket, mind a szarmatákat szorongató gótok ellen fegyveres támogatást nyújtottak. A császár a helyzet megoldását fiára, II. Constantinusra bízta. Ő 332. április 20-án a szarmaták földjén hátba támadta a gótokat, akik megsemmisítő vereséget szenvedtek. A győzelem emlékére Constantinopolisban az uralkodó győzelmi oszlopot állíttatott.
Ezzel a háború véget is érhetett volna annál is inkább, mert a szarmaták valószínűleg megölték a gótok vezérét, Vidigoiát is -, ha időközben az Alföld lakói körében nem borult volna fel a rend. A „szabad” szarmatákként (sarmatae liberi) megjelölt arcaragantes felfegyverezte a nálánál nagyobb létszámú, szolgáiként (sarmatae servi) aposztrofált limigantes csoportot. A két társaság között pedig a gótok legyőzése után kitört a belháború. A forrásokban itt ellentmondás van. Nem világos, hogy a limigantes kihasználta-e a háborús helyzetet és fellázadt, ahogyan azt az Excerpta Valesiana állítja, vagy Eusebiusnak kell-e inkább hinnünk, hogy „fegyvert bíztak a rabszolgáikra, hogy visszaverjék az ellenséget”, azaz éppenséggel a gótok ellen maguk fegyverezték fel „szolgáikat”. Mi lehet az „alattomos zendülés”, amelyre Ammianus hivatkozik? Az adatok alapján aligha dönthető el. Ráadásul ne felejtkezzünk el arról, hogy valamennyi feljegyzés a rómaiak szemszögéből értékeli az eseményeket!

Annyi bizonyos, hogy a 332. április 20-i győzelem nem hozta el a békét az Alföldre. Egy Nagytétényben előkerült, több mint 10 ezer darabos, alig kopott érméből álló kincslelet, amelyet a záróveretek 333-ra kelteznek, jelzi, hogy a harcok a Dél-Alföldről átterjedhettek északra. A válság időben is elhúzódott.
A nyugalom csak 334-ben állt helyre, és akkor is csupán átmenetileg. A császárnak a rendezésben mindenképpen volt szerepe. Az arcaragantes soraiból igen sokakat (vegyesen férfiakat, nőket és gyerekeket) telepített a Birodalom területére, és ahhoz, hogy ennek a nyilvánvalóan nagy tömegnek az átvándoroltatása rendezetten folyjék, Constantinus a nyár nagy részét a közelben töltötte. A többiek „félelmükben fejvesztve a távolabb lakó victohalusokhoz menekültek.”

Szükséges itt egy kitérőt tennünk. Látszólag könnyű lenne meghatároznunk az elűzöttek új lakóhelyét, azonban a vandál viktoválok területének körülhatárolása ebben az időszakban komoly problémát jelent. A markomann-szarmata háborúk táján Dacia előterébe, a Felső-Tisza-vidékre betelepedő jövevények között ott találjuk a viktoválokat. A további események fényében itt elsősorban a kvádokkal való közös fellépésre gondolunk az arcaragantes népe feltehetőleg az Alföld északi részén kereshetett magának új szállásterületet. Ugyanakkor nem hallgathatunk arról, hogy egy széles körben elterjedt ám véleményünk szerint nehezen tartható álláspont szerint 270 tájától a Felső-Tisza-vidék már a gepidák szállásterülete, a vandálokat pedig a Maros völgyében kell keresnünk.
E teória egyik kiindulópontja az volt, hogy a vandálok (köztük a viktoválok) 269-ben Pannoniára támadtak. Ennek a támadásnak kiváltó okaként jelölték meg a gepidák bevándorlását, amelynek hatására a vandálok Aquincum irányában törtek volna be a Birodalomba. Ez az elképzelés csupán azért tarthatta magát egy ideig, mert IV. századra keltezhető, vandálként meghatározható leleteket a Felső-Tisza-vidékről nem ismerünk. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy gepidát sem. De lássuk, mi a helyzet a gepida bevándorlással!

A gepidák első említése II. Claudius (Gothicus) idejére, 269 tájára keltezhető, amikor egy különböző főként germán népekből összeverődött horda támadt a Birodalomra. Probus császár idején már gepida és vandál deductióról is tudunk. Ezek az adatok a lokalizálást nem teszik lehetővé. Claudius Mamertinus panegyricusa 291 után keletkezett. A Maximianus császárt dicsőítő beszéd egy germán belháborúra utal, amelynek egyik résztvevője a gepidák népe, szövetségeseik pedig a vandálok. Ugyanezt a 290 előttre keltezhető eseményt részletesebben taglalja Iordanes. Tőle tudjuk meg, hogy Fastida, a gepidák királya területet követelt Ostrogothától, aki uralkodója volt mind az osztrogótoknak, mind a vizigótoknak.
A gepidák a gótokkal a rómaiak által kiürített és a gótok által megszállt Dacia provincia területén csatáztak. A vereség után Fastida „zord hegyek” és „sűrű erdők közé” bezárt hazájába tért vissza népével. Erősen megkérdőjelezhető, hogy ezt a leírást kizárólag a Csörsz-árkon kívüli, ámde a Keleti-Kárpátok belső oldalán fekvő területtel azonosíthatjuk-e, annál is inkább, mivel a régészeti leletek a hipotézist nem támogatják, ahogyan azt a Bóna István-féle elképzelést sem, hogy „egyéb lehetőség híján” a gepidák dél felé terjeszkedtek a Csörsz-árok északi-északkeleti külső oldalán. Ha tovább követjük az elsősorban Bóna István nevével fémjelzett teóriát, a gepidák a IV. század közepéig magukba olvasztották a viktoválokat, és a IV. század középső harmadára elfoglalták a Felső-Tisza-vidék Csörsz-árkon kívüli területeit, ahonnan délre nyomulva elérték a Körösökön át a Marost.

Az Alföld középső részének germán kézre kerüléséhez az ötletet nyilvánvalóan egy a kutatás által a 330-as évek közepére vonatkoztatott Iordanes-hely adta. E szerint a gepidák által korábban a MarosKörös közére kiszorított, ekkoriban Visumar vezette vandálokat Geberich keleti gót király a Maros völgyében Dacia felől megtámadva legyőzte. Ha elfogadjuk hitelesnek ezt az adatot, akkor Ammianus megjegyzését, hogy a „szabad szarmaták” a vandál viktováloknak vetették alá magukat, a Maros-Körös közére vonatkoztathatjuk. Valójában a IV. században ezen a területen szarmata lelőhelyek százait találjuk, a germán jelenlétre utaló nyomok pedig teljességgel hiányoznak. Így itt ebben az időszakban sem vandálokkal, sem gepidákkal nem számolhatunk.
Amennyiben pedig igaz lenne, hogy a IV. században a gepidák beolvasztották a vandálokat, akkor a Bóna-féle elképzelés esetében sem gondolhatunk a továbbiakban vandálokra sem délen, sem északon, hisz ezzel önálló népiségük is meg kellett, hogy szűnjék. Így logikus Bóna István nézete Iordanesre vonatkozóan, hogy az auctornak a vandálok IV. századi történetéről csak zavaros fogalmai vannak, és a korszakra vonatkozó adatait korábbi ráadásul olykor félreértett forrásokból ollózta össze. Ezt a véleményt elfogadta Kiss Magdolna, Iordanes újabb magyar fordításának kiadója. Szerinte a forrásnak az a feljebb már említett kitétele, amely szerint „a Marisia-folyó partján tartózkodó vandálok ellen Geberich, a gótok királya hadat indított”, majd legyőzte őket, és a kevés túlélőt a rómaiak áttelepítették, valójában nem a vandálokra, hanem a szarmatákra vonatkoztatható. A 334. év eseményeinek eltorzított változatát írná meg a vandálokkal kifejezett ellenszenvvel viseltető Iordanes. Vandál betelepítés római területre ugyanis ekkoriban semmiképpen sem bizonyítható.

A gepida bevándorlás és a vandálok IV. századi mozgásainak kérdéseire elsősorban a régészet adhat választ a jövőben. A leletek dönthetik el, hogy a hitünk szerint a sokkal inkább reális felső-Tisza-vidéki vagy a Maros-Körös közi vandál szállásterület-e a valós. Jelenleg a következőket mondhatjuk.
Ebben az időben már egyértelműen a szarmata Barbaricum kulcshelyzetben lévő két területe a Vereckei-hágó előtere és a Maros völgye. Temetkezések, valamint forrásadatok híján valójában aligha lehetséges annak a lakosságnak az etnikai meghatározása, amely ennek a területnek éppen a Csörsz-árokig elnyúló vidékén élt. Mindkét rész gyakorlatilag a császárkor teljes időszakában szokatlanul tarka képet mutat, ami nem véletlen, hisz a kelet felőli bevándorlás fő útvonalairól van szó.
A Körösök vidéke és a Bánság mintegy félszáz markomann-szarmata háború előtti lelőhelyének elterjedése alapján a szarmaták és keleti szomszédaik (Dacia feladásáig legalábbis csaknem bizonyosan egy romanizált dák vagy dák-római társaság) közötti kontaktzónát nagyjából a Várand/Gyulavarsánd-Arad vonal mentén jelölhetjük ki. Ezt a vonalat észak felé Tárian/Köröstarján-Carei/Nagykároly felé hosszabbíthatjuk meg. A Felső-Tisza-vidéken a Csörsz tájékáig a leletanyagban ebben az időszakban törés nem mutatható ki, ugyanakkor a sánctól kifelé mind összetettebb a kép.

A szarmaták leletanyaga Nagykálló-Oros vonaláig egyértelműen zárt tömbben jelentkezik legalább a IV. század végéig, de talán egészen az V. század közepéig. A Nyíri-plató nagy része még valószínűleg ugyancsak a szarmaták fennhatósága alá tartozik. A Szatmár-Beregi síkság nyugati részére ebben az időszakban a pecsételt szürke kerámiájáról híres ún. „Bereg kultúra” a jellemző. Keletre és északra az egymás közelében feltárt és egykorú telepek kerámiájának összetétele a III-IV. század fordulójáig alapvető eltéréseket mutat.
Vannak egyértelműen Przeworsk lelőhelyek, és vannak olyanok, amelyek inkább a szarmatákra jellemző szürke korongolt áruval határolhatók körül. Ugyanakkor a IV. századi (C3 fázis) leletanyagot még nem igazán sikerült elkülöníteni, és főleg nem temetkezésekből, amelyek közelebb vezethetnének az etnikai kérdések tisztázásához. A területen bizonyos mértékű marosszentanna-csernyahovi hatás mutatkozik (pl. Berveni/Börvely-Halmos, Lazuri/Lázári-Béla rét), ami azonban Erdély közelsége miatt magától értetődő.

Ha a szarmata jellegű leleteket vizsgáljuk Románia ÉNy-i részén, akkor azt találjuk, hogy az Ér völgyében egészen Carei/Nagykároly Pir/Szilágypér határáig elhatolnak. Északon az elterjedés határa Piscolt/Piskolt mellett húzható meg a IV. század második feléig. E. Dörner ide sorolta a fibulák alapján a Dorobanjiban/Kisiratosban, a fibula és (a valójában Kowalk típusú, és ennek megfelelően későbbi) üvegpohár alapján a Seitinben/Sajtényban és ugyancsak üvegpohara alapján az Oradea/Nagyvárad-Szalkadombon talált síregyüttest. Sajnálatos módon ezek kronológiai besorolása ma még meglehetősen bizonytalan.
Ha a nyugatabbi részeket vizsgáljuk, a Kisvárda-Nagyboldogasszony utcában feltárt 4 szarmata rítusú sír közül az 1. számúban talált IV. század második felére keltezhető érme (Julia császárnő), valamint a Pócspetri-Nyírjes-felső-Erdőszél lelőhely temetőrészlete arra utal, hogy még ebben az időszakban sem szorulhattak ki a szarmaták erről a vidékről. Az újabban feltárt és ma még közöletlen, V. század elejére keltezhető szarmata sírok előfordulása jelzi, hogy a terület népessége alapvetően nem változott meg, vagy legalábbis az ott élő lakosság egyik komponense mindenképpen a szarmata maradt.
Ezzel párhuzamosan a Felső-Tisza-vidéknek a szarmata szállásterületen kívül eső részén illetve részben a kontaktzónában a régészeti anyagban Dacia feladásának időszakában komolyabb változás érzékelhető: túlsúlyra jut a korongolt kerámia, elterjed a pecsételt díszítés. Ugyanakkor temetkezések híján a terület etnikai viszonyainak meghatározása ma még nem lehetséges, tehát ki kell mondanunk: a szarmaták szomszédságában élő népek etnikai hovatartozásáról egyelőre fogalmunk sincsen.

Visszatérve a szarmata belháború eseményeihez, míg az arcaragantes sorsára vonatkozóan a források egyértelműbbek (betelepítés a Birodalomba, illetve menekülés a viktoválokhoz), addig a limigantes helyzetének alakulását kevéssé ismerjük. Ők az arcaragantes elhagyott bánsági szálláshelyét szerezték meg maguknak a későbbi eseményekre vonatkozó források alapján. 334-et követően (334 és a 350-es évek vége közt) közel egy generációnyi viszonylagos nyugalom köszöntött be a Birodalom szarmatákkal határos területein. Még a 350-352. évi birodalmi belpolitikai krízisre (trónharc) sem reagáltak a szokásos barbár betörésekkel.
Kivételképpen csak 338-339 telén tudunk egy kisebb összezördülésről, legalábbis talán ezért kaphatta meg az ifjú Constans császár a Sarmaticus jelzőt. E nyugalom hátterében nyilvánvaló okként gondolnunk kell arra, hogy a gótokkal megvívott háború, a belháború, majd a római területre való áttelepítés eléggé nagy vérveszteséget jelenthetett a szarmaták számára.

A 350-es évek közepén ismét megbomlott a nyugalom. Zosimos egy elejtett megjegyzése alapján a szarmaták és kvádok minden ellenállás nélkül garázdálkodtak Pannoniában és Felső-Moesiában. A Valeria északi és északkeleti területein elrejtett éremkincseket a kutatás ehhez a betöréshez kötötte. Elsősorban kiemelhetjük itt az ács-vaspusztai tábor leletét, amelynek 354-es záróverete alapján Gabler Dénes az alapján) események kezdetét 355-re datálta.
Hasonló a helyzet a perbáli castellum esetében. Mindkét helyen pusztulási réteget keltez a kincs. Ugyanez a háborús esemény pusztította el az arrabonai vicust. Ugyanakkor Mócsy András szerint a 356. évi történések keltezése, amikor a kvádok és szarmaták lerohanták Pannonia Secundát és Moesia Primát, Ammianus tévedésének tekinthető. Valójában a császári itinerárium alapján II. Constantius csak 357 nyarán jelent meg Pannoniában, azaz ennél sokkal korábbra nem datálhatjuk az eseményeket.
A 357-358-as tél barbár támadására válaszul tavasszal indított megtorló hadjáratot a császár. Valójában Mócsy András keltezése nem mond ellent annak, hogy már 355-ben is sor kerülhetett betörésekre, hiszen Ammianus is arról szólt, hogy:

„Gyakran érkeztek... hírnökök, s aggódva jelentették, hogy a sarmaták és a quadusok,... gyakran betörtek Pannóniába és Moesiába.”

Hallgassuk azonban a krónikást a 358. év eseményeiről:

„A császár ... Sirmiumban tartózkodott, ott töltötte a telet. ... aggódva jelentették, hogy a sarmaták és a quadusok ... közös erővel kisebb csapatokban gyakran betörtek Pannóniába és Moesiába. A tavaszi napéjegyenlőség elmúltával a császár erős sereget vont össze, és kedvező jelektől bátorítva indult útnak. Egy arra alkalmas helyen hajóhidat veretett, és átkelt a hótömegek olvadásától megáradt Ister folyón, majd pusztítva behatolt a barbárok földjére. Ezek meg voltak lepve a gyors előrehaladástól, és alig hittek szemüknek, hogy harcedzett seregünk csapatai már a mellüknek szegezik fegyvereiket. Nem is álmodták volna, hogy egy sereg ebben az időben összegyűlhet. Ellenállásra, de még lélegzetvételre sem volt idejük: valamennyien megfutamodtak, hogy puszta életüket mentsék. Sokan közülük mégis elpusztultak, mert megbénította lábukat a félelem.
Akik gyorsaságuk révén elmenekültek, a hegyek rejtekhelyekben bővelkedő völgyeiből tehetetlenül szemlélték tűzzel-vassal elpusztított hazájukat, amelyet ugyanannyi erővel, ahogy szerteszét futottak, meg is védhettek volna. Ez Sarmatiának Pannonia secundával határos részén történt. Hasonló bátorsággal pusztították csapataink viharként Valeria környékén a barbárok javait, fölperzselve és elrabolva mindent, amihez hozzáfértek.
A szarmaták a súlyos veszteségtől megrendülve, lemondtak arról a szándékukról, hogy elrejtőzzenek. Taktikát változtattak tehát, és azt tervezték, hogy színleg béketárgyalásokat kezdenek, azalatt pedig hármas csatarendbe fejlődve mit sem sejtő csapatainkat nagyobb kockázat nélkül megrohanják, hogy fegyvert se ragadhassanak, el ne kerülhessék a sebesülést, s így menekülésre se gondolhassanak, ami válságos helyzetben az egyetlen lehetőség. Egy követ fújtak a sarmatákkal a quadusok is, hogy megosszák velük a veszélyt, miként amazok is mindenkori szövetségeseik voltak a rabló hadjáratokban. De ők is kudarcot vallottak vakmerőségükkel. Meggondolatlanul a vesztükbe rohantak, mert nagy részük elesett, akik pedig életben maradtak, azok az otthonos dombokon át elmenekültek. Ez a siker szárnyakat adott katonáinknak.
A sereg, szorosabban összetömörülve, sietősen a quadusok országa felé tartott. Azok, a lezajlott eseményeken okulva, aggódni kezdtek a sorsuk miatt. Alázatosan békéért esedeztek, és bizalommal járultak a császár színe elé, aki ilyen esetekben kegyes szokott lenni. A feltételek megbeszélésére kitűzött napon megjelent Zizais királyfi, egy magas termetű ifjú, harci rendbe állította a sarmatákat, hogy előadja kérését. Amint megpillantotta a császárt, eldobta fegyvereit, egész hosszában arccal a földre borult, mintha meghalt volna. Valósággal szánalmat keltett.
Többször is próbálkozott, hogy valamit mondjon, de a zokogástól elakadt a hangja, alig tudott megszólalni. Végül mégis összeszedte magát, erre biztatni kezdték, hogy álljon föl. Ekkor visszanyerte hangját, s térden állva kért magának bocsánatot és kegyelmet vétkeiért. Kíséretét is odaengedték, hogy ők is könyörögjenek, de az ő szájukat is elnémította a félelem, látva, hogy vezérük milyen veszedelemben forog. Amikor a császár felszólítására fölegyenesedett, és hosszú várakozás után megadta a jelt a könyörgésre, övéi mindnyájan földre dobták pajzsukat és lándzsájukat, majd esdekelve kitárták karjukat. Minden lehetőt kieszeltek, hogy alázatos könyörgésben a királyfit is felülmúlják. A félelem más sarmatákat is ide kényszerített, köztük Rumo, Zinafer és Fragelidus törzsfőket és előkelő férfiakat, akik hasonló kérdéseket terjesztettek elő a teljesítés reményében.
Valamennyien szerfölött örvendeztek, hogy életben maradhatnak, és fogadkoztak, hogy alávetik magukat a súlyos feltételeknek, s iparkodnak jóvá tenni ellenséges cselekedeteiket. Kijelentették, hogy készek fölajánlani önmagukat minden vagyonukkal, gyermekeikkel, feleségükkel és egész földjükkel együtt a római hatalomnak. A császárban mindazonáltal felülkerekedett a jóindulat és a méltányosság. Kijelentette, hogy továbbra is háborítatlanul megtarthatják lakóhelyüket, amazok pedig szabadon bocsátották a foglyul ejtett rómaiakat. Elhozták a kért kezeseket, s megesküdtek, hogy a jövőben vonakodás nélkül teljesítik a parancsokat.
A kíméletességnek ezen a példáján felbuzdulva, sietve megjelent kíséretével együtt Araharius és Usafer herceg is. Mindketten előkelő származású emberek és törzsfők voltak. Az előbbi a transjugitanusok és a quadusok egy részének, az utóbbi a sarmaták egy csoportjának fejedelme volt. Ezeket a népeket szálláshelyük közelsége és természetük szilajsága fűzte össze. A császár azt forgatta a fejében, hogy ezek a törzsek, szövetségkötést színlelve, alattomban fegyvert ragadnak, ezért fölszólította őket, hogy oszoljanak két részre, s a sarmaták szószólói maradjanak távol addig, amíg meg nem vizsgálja Arahariusnak és a quadusoknak az ügyét. Ezek vádlottakként álltak előtte mélyen meghajolva.
Súlyos gonosztetteiket nem tudták mivel menteni, ezért attól féltek, hogy elviselhetetlen sors vár rájuk. Kezeseket állítottak tehát, noha mindeddig sohasem voltak hajlandók arra, hogy ilyen biztosítékot adjanak a szövetségre. Az egyezséget végülis jóindulattal és méltányos feltételek közt megkötötték. Ekkor Usafer következett, hogy előadja kéréseit. Araharius hevesen tiltakozott ez ellen, mondván, hogy az általa szerzett békét ki kell terjeszteni Usaferre is, aki alá van neki rendelve, és megszokta, hogy az ő parancsainak engedelmeskedjen. Ezt a kérdést is megtárgyalták és úgy döntöttek, hogy a sarmatákat, akik mindig római fennhatóság alatt álltak, föl kell szabadítani az idegen uralom alól. Ezt követően a sarmaták örömmel vállalták, hogy a béke biztosítékául ők is kezeseket adnak.
Amikor más népek és királyok megtudták, hogy Araharius semmilyen büntetést nem kapott, ők is a császár elé járultak, kérve, hogy az ő torkukra szegezett kést is távolítsa el. Valamenynyien hasonló feltételekkel nyerték el a kért békét. Ekkor országuk belsejéből a vártnál is gyorsabban elhozták előkelő emberek fiait kezesként, továbbá az egyezség szerint a foglyul ejtett rómaiakat, akiket jobban sajnáltak átadni, mint saját fiaikat. A dolgok rendezése után a sarmatákra irányult a figyelem, akikre inkább szánalommal, mint ellenséges indulattal kellett tekinteni.
Miután sérelmeiket [ti. az arcaragantes] előadták, kegyelemben részesültek a római hatalom védőszárnyai alatt. Ezután biztosítékokat kértek szabadságuk visszanyerésére. A császár a sarmatákat ért méltánytalanságon megindulva összehívatta őket, és az egész sereg előtt nyájas szavakkal fordult hozzájuk. Kijelentette, hogy mostantól fogva csak neki és a római hadvezéreknek tartoznak engedelmeskedni. Szabadságuk helyreállításával egyidejűleg tekintélyüket is növelni kellett, ezért királyul adta nekik Zizaist, aki valóban méltónak látszott erre a magas tisztségre, s hűségesnek is mutatkozott, mint ahogy ezt az események később igazolták. E dicsőséges tettek elvégzése után senki sem távozhatott mindaddig, amíg az egyezség értelmében a római hadifoglyok vissza nem tértek. A barbárok földjén lezajlott események után a sereg Brigetióban ütött tábort.”

Figyelemre méltó a harcok időpontja. A császár március 21. után indult el Sirmiumból, és kelt át a megáradt Dunán. Hogy ez rendkívüli módon meglepte a barbárokat, azon nem kell csodálkoznunk. A Duna áradása idején nyilván nem volt szokványos az átkelés a folyón, bizonyára az utak is felázhattak a tavaszi hóolvadáskor. Ráadásul ebben az évszakban lehetett a legnehezebb megoldani a katonaság élelmezését a télen megcsappanó készletekből.
A Pannonia Secunda előterében játszódó események a topográfiai leírás alapján a Bánság keleti peremére, a hegyvidék és a síkság találkozására lokalizálhatók. A római csapatok egy része itt győzte le a szarmatákat. Egy másik római sereg a Valeriával határos Barbaricumban vitt végbe nagyobb mészárlást a szarmaták és kvádok között. A harcokban részt vett Usafer a kvádok vazallusa volt. Így az ő népét alighanem arra a területre helyezhetjük, ahol a kvád és szarmata jellegű leletanyag a leginkább keveredik.
A kvádok a Dunakanyarral átellenben, illetve attól nyugatabbra a Duna bal partján laktak. Legdélibb régészeti leleteiket Pest északi határának magasságából ismerjük. Ez a leletanyag a Duna mentén, a Börzsönytől délre fekvő területen erősen keveredik a szarmata jellegű tárgyakkal és jelenségekkel. Ez a társaság egy különálló csoportot jelenthetett, külön „fejedelemmel”, aki ebben az időszakban Usafer lehetett.

A béketárgyalásokon megjelenő követségek számából és leírásából arra következtethetünk, hogy az Alföld néprajzi térképe a császárkorban jóval bonyolultabb lehetett, mint azt korábban sejtettük. A limigantes probléma végsőnek szánt lezárása csak ezután következett:

„A hadjárat tehát eddig kedvezően alakult, miként elbeszéltem. Az állam érdeke azonban azt követelte, hogy most a sarmaták volt szolgái, a limigansok ellen indítsanak hadat, mert kirívó igazságtalanság lett volna, hogy gaztetteik megtorlás nélkül maradjanak. Amikor ugyanis a szabad sarmaták vakmerően be-betörtek, ők, megfeledkezve a múlt tanulságairól, szintén alkalmasnak látták az időt arra, hogy átlépjék a római határt. Ebben a tekintetben egy húron pendültek uraikkal és egyúttal ellenségeikkel. A császár mégis arra az elhatározásra jutott, hogy ezt a cselekedetüket enyhébben bünteti, mint ahogy bűneik nagysága megkívánta. Megelégedett azzal, hogy áttelepíti őket távolabbi területekre, s így nem áll majd módjukban háborgatni a római földet. Hosszú időn át elkövetett bűneik miatt azonban úgy érezték, hogy veszélyben forognak. Gyanították, hogy a háború vihara ellenük fordul, ezért cselt, fegyvert és könyörgést egyaránt készenlétben tartottak. De amikor hadseregünket megpillantották, mintha villám sújtott volna rájuk.
A legrosszabbra gondolva, életükért könyörögtek, fölajánlották, hogy évenként adót fizetnek, fegyverfogható fiatalokat adnak és szolgáltatásokat teljesítenek. Ugyanakkor, amint viselkedésük és arckifejezésük mutatta, el voltak szánva az ellenállásra, ha kivándorlásra kényszerülnének arról a védekezésre kiválóan alkalmas vidékről, ahol uraik elűzése után biztonságos szállást teremtettek maguknak. Ott folyik keresztül ugyanis kanyarogva az Isterbe torkolló Parthiscus. Amíg társtalanul kénye-kedvére hömpölyög, hosszan elnyúló, nagy kiterjedésű térségek között lomhán nyújtózik medrében. Torkolata közelében szűkebbre szorítja a földeket, s így a rómaiak támadásai ellen az Ister medre védi a vidék lakóit, a barbárok portyázásai ellen pedig a Parthiscus nyújt oltalmat, mert a terület túlnyomó része a dágványos talaj és a megduzzadt folyók áradása folytán sűrűn be van nőve fűzfával, így tehát csak az itteni tájakon otthonos emberek ismerik ki itt magukat. Ezenkívül a hatalmasabb folyó a Parthiscus torkolatánál keskeny bejáratú szigetet alkot, így megnehezíti a szárazfölddel való érintkezést.
A császár felszólítására átjöttek, természetüknél fogva gőgös fejhordozással, a folyó innenső partjára, de, mint az események megmutatták, nem a várható parancsok teljesítése végett, hanem azért, hogy ne lehessen meglátni rajtuk a seregünk megjelenése miatt érzett félelmet. Dacos ábrázatukról le lehetett olvasni: azért jöttek, hogy a nekik nem tetsző követeléseket visszautasítsák. A császár, számolva ezzel az eshetőséggel, észrevétlenül kisebb csapatokra osztotta seregét. Katonái gyors mozdulatokkal körülvették a vonakodó barbárokat. Maga a császár, aki csekély kísérettel egy magasabb dombon állt testőreitől védve, megnyerő szavakkal intette őket, hogy ne ragadtassák meggondolatlan lépésre magukat. Ők azonban még nem mérték föl a helyzetet, ellentétes érzések közt ingadoztak. Harag és ravaszkodás fölváltva kavargott bennük: könyörögtek, de ugyanakkor fölkészültek a harcra is. Arra gondoltak, hogy közelebb érve megtámadják majd a mieinket, ezért szándékosan messzire dobták előre pajzsukat, hogy ismét fölemelve őket, lassanként előbbre jussanak, s ilyen módon tért nyerjenek anélkül, hogy ez a fondorlat szembetűnővé váljék.

A nap már-már estébe hajlott, s a csökkenő fény arra intett, hogy nincs értelme a további halogatásnak. Katonáink magasra emelt zászlókkal támadásba mentek át. A barbárok összetömörülve, zárt csatarendben, teljes erővel a császár ellen fordultak, aki, mint említettem, egy magaslaton állt. Arrafelé viharzottak vérben forgó szemmel és ijesztő ordítozással. Erre a dühödt rohamozásra hadseregünk nem tudta tovább megőrizni nyugalmát, s úgy akarta föltartóztatni őket, hogy ékszerűen fúródott közéjük. Ezt a hadrendet katonáink a maguk egyszerű nyelvén „disznófőnek” szokták nevezni. Hamarosan szét is szórták a támadókat. Jobbszárnyon gyalogosaink öldösték a gyalogos csapatokat, balszárnyon lovasaink zúdultak rá mozgékony lovasosztagaikra.
A császárt védelmező testőrgárda is szembefordult velük, s kíméletlenül szabdalta eleinte a rohamozók mellét, majd pedig a megfutamodók hátát. A barbárok halált megvető bátorsággal küzdöttek, s haldokolva is borzalmasan üvöltöztek, mintha nem annyira a halál fájna nekik, hanem a mieink örömujjongása. A halottak mellett sokan fetrengtek átvágott térddel, a menekülés reménye nélkül. Mások jobb kezüket vesztették el. Néhányan ép bőrrel menekültek volna ki a harcból, de földre zuhanva megfulladtak a rájuk omló hullák súlya alatt.
Valamennyien jajszó nélkül viselték el szenvedéseiket, és senki sem akadt köztük, aki kegyelmet kért volna, eldobta volna fegyverét vagy gyors halálért esdekelt volna. Megsebesülve is görcsösen szorongatták fegyvereiket. Kisebb szégyennek tartották, hogy ellenséges erő győzedelmeskedjen fölöttük, mint azt, hogy a saját lelkiismeretük szava marasztalja el őket. Olykor hallani lehetett, amint valamelyikük foga közt mormolta, hogy mindez a vakszerencse műve volt. Félóra leforgása alatt véget ért a csata. Rövid időn belül annyi barbár esett el, hogy csak a győzők diadalkiáltása adta hírül, hogy itt ütközet zajlott le.

Miután az ellenséges fegyveres népség teljes vereséget szenvedett, katonáink rögtön csapatostul elővezették az elesettek hozzátartozóit, akiket alacsony kunyhóikból hurcoltak ki, majd nemre és korra való tekintet nélkül rabszolgasorba taszították, véget vetve korlátlanul szabad életüknek. Rövid idő múlva már csak halomban heverő tetemeket és foglyok csapatait lehetett látni. A mieinket azonban tüzelte a harci láz és a győzelem további sikere, ezért elindultak, hogy leszámoljanak azokkal is, akik a csatából elmenekültek, vagy kunyhóikban meglapulva rejtőztek. Mihelyt a katonák a településekhez érkeztek, a barbárok vérére szomjazva szétverték a szalmatetős viskókat, leöldösték a benn levőket. Még a legerősebb gerendákból épített ház sem védett meg senkit a haláltól. Végül minden lángokban állt, és senki sem rejtőzhetett el többé. El volt vágva tőlük az életben maradásnak minden lehetősége: vagy kétségbeesett elhatározással a tűzvésztől pusztultak el, vagy, ha a tűzhaláltól rettegve kimerészkedtek a házból, hogy az egyik gyötrelemtől megszabaduljanak, az ellenség fegyverétől estek el.
Néhányan mégis megmenekültek a fegyverek és a borzalmas tűz pusztító dühétől, s a közeli folyó árjába vetették magukat, abban a reményben, hogy úszva eljutnak a túlsó partra. Legtöbbjük azonban elmerült és odaveszett, mások dárdától találva lelték a folyóban halálukat, úgyhogy a hatalmas folyó vize valósággal tajtékzott a bőven omló vértől. Így pusztította el a győztesek haragja és bátor helytállása a sarmatákat a két elem segítségével.
A dolgok ilyen alakulása után a császár úgy határozott, hogy valamennyiüktől el kell venni minden reményt és életkedvet. Otthonuk fölperzselése és családtagjaik elhurcolása után parancsot adott, hogy a katonák gyűjtsenek össze csónakokat a túlsó parton lakók fölkutatására, akiket a hadseregünk eddig nem tudott elérni.
A harci kedv ébren tartása végett haladéktalanul csónakokba vezényelték a könnyűfegyverzetű harcosokat, akik rejtett öblökben partra szálltak, és körülfogták a sarmaták búvóhelyeit. Ezek szörnyen meglepődtek, mert a folyón átkelő ismerős csónakokat és az evezőket a sajátjaiknak gondolták. Mihelyt azonban a távolból csillogó fegyvereket megpillantották, ráébredtek, hogy amitől féltek, bekövetkezett, ezért mocsaras helyeken kerestek menedéket. De katonáink habozás nélkül rájuk törtek, sokat közülük megöltek, s ott is diadalmaskodtak, ahol nem lehet biztonságosan járni, ahová tehát még behatolni is vakmerőség. Így az amicensiseket csaknem teljesen lemészárolták, maradványaikat pedig szétszórták. Ezután azon nyomban a picensisek ellen készülődtek ahogyan a szomszédos vidékeken nevezik őket. Ezek óvatosabbak voltak, mert az egymást követő hírekből ponto san értesültek a szövetségeseik nyomorúságos sorsáról.
Nehezebb volt meglepni és nyomon követni őket, mert nagy területen szétszórva éltek. Az utak ismerete nélkül ez kockázatos vállalkozás lett volna. Vezéreink ezért a taifalusok és a szabad sarmaták segítségét kérték. A terep sajátossága miatt a csapatokat többfelé kellett osztani. Katonáink a Moesiával határos vidéket választották, a taifalusok szálláshelyükkel szomszédos területen vonultak, a szabad sarmaták a velük szemben lévő föld felé tartottak.

A limigansok, megrémülve a leigázott és eltaposott törzsek példáján, nem tudták, mitévők legyenek. Sokáig haboztak, hogy ellenálljanak-e, vagy könyörögjenek, mert mindkét eshetőségnek elgondolkoztató következményét látták. Végül mégis a meghódolás mellett döntöttek, noha a vének gyűlése a végsőkig való harcra buzdított. A győzők sok-sok babérkoszorújához most még azoknak a megalázkodása is hozzájárult, akik fegyverrel vívták ki a szabadságot.
Az életben maradt limigansok, akik legyőzött uraikat gyávának tartották, most mégis kénytelenek voltak térdet-fejet hajtani az erősebbek előtt. Elköltözésük fejében bántatlanságot nyertek, mire legtöbben elhagyták helyi erősségeiket, levonultak a római táborhoz, majd elszéledtek a végtelen mezőkön szüleikkel, gyermekeikkel, feleségükkel és hamarjában fölkapkodott ócska holmijukkal. Ezekről az emberekről azt hihettük volna, hogy inkább életüket áldozzák, semmint hogy földjükről elvándoroljanak, mivel a zabolátlan szilajságot szabadságnak vélték. Most beletörődtek abba, hogy parancsainknak engedelmeskedve elfogadnak más békés és biztos lakóhelyet, ahol sem a háborúk nem zaklatják, sem a zendülések nem riogatják őket. Feltételeinket, mint gondoltuk, jószívvel fogadták. Egy ideig békén maradtak, később azonban szilaj természetük vészt hozó gonosztettre bírta őket, amint ezt a megfelelő helyen elbeszélem.
Az események kedvező alakulása révén kétféleképpen is sikerült megszilárdítani Illyricum védelmét. A császár mind a két nagy feladatot, amelyet magára vállalt, kitűnően oldotta meg. Elűzött népeket, amelyek ugyan valamennyien egyformán állhatatlanok voltak, de azokat, amelyek a jövőben remélhetőleg majd kezesebben viselkednek, visszavezette ősi lakóhelyükre, és végre letelepítette. Kegyességét azzal tetézte, hogy nem valami jöttment embert adott nekik királyul, hanem egy testi-lelki javakkal megáldott királyi herceget, akit azelőtt maguk választottak vezérnek.

A dicső tetteknek ez a sorozata megszabadította Constantiust minden aggodalomtól, s a katonák helyeslésétől kísérve másodszor vette föl a legyőzött sarmatákon aratott győzelem jeléül a Sarmaticus melléknevet. Elutazása előtt összehívatta a cohorsokat, centuriákat és manipulusokat, fölment a fővezéri emelvényre, ahonnan zászlóktól, sasoktól és magas rangú személyektől körülvéve mindenkinek megelégedésére, mint mindig, így szólt a hadsereghez:

Pannoniába jöttünk, hogy ... a zűrzavaros állapotot megszüntessük. Mindent előkészítettünk .., s a tavasz derekán elindultunk, és hozzáláttunk az elénk tornyosuló feladatok megoldásához. Mindenekelőtt arra kellett ügyelnünk, hogy az ellenséges lövedékek ne akadályozzák meg a szilárd gerendázatú híd építését. Ezt a munkát könnyen elvégeztük. Ezután megpillantottuk ellenségeink földjét, és ráléptünk területükre. Csapataink minden veszteség nélkül legyőzték a sarmatákat, akik el voltak szánva, hogy életre-halálra szembe szálljanak velünk.
A sarmaták segítségére siető quadusokat, akik ugyanolyan vakmerően rontottak rá nemes legioink osztagaira, fölmorzsoltuk. Ezek a népek portyázásaik és kétségbeesett védekező harcaik során súlyos veszteségeket szenvedtek, megtanulták tisztelni vitézségünket. Védőfegyvereiket eldobva, engedték, hogy hátrakössük harchoz edzett karjukat. Ekkor már jól tudták, hogy csak könyörgéssel menthetik meg életüket, ezért leborultak a kegyes császár lábához, mert íme most ők is folyvást tapasztalhatták, hogy a csatákban végül is az ő oldalára áll a szerencse.
Alighogy levertük őket, hasonló vitézséggel legyőztük a limigansokat is, közülük sokat megöltünk, a többiek a válságos helyzetben jobbnak látták, ha mocsaras búvóhelyeken keresnek menedéket. Amikor a hadjáratot sikeresen befejeztük, elérkezett a békés rendezés ideje. A limigansokat arra kényszerítettük, hogy távoli vidékekre költözzenek, ahol nem okozhatnak kárt a mieinknek. Az ellenség nagy részének tehát megkegyelmeztünk, a szabad sarmatáknak a hűséges és megbízható Zizaist adtuk királynak. Célszerűbbnek véltük, ha a barbároknak mi adunk királyt, mintha megtagadjuk tőlük. Elhatározásunkat az tette ünnepélyessé, hogy ezt a királyt előzőleg már ők is fejedelmükül választották és elfogadták. bőven jut nektek a hadifoglyokból én is szert tettem hadizsákmányra: az ellenség neve után másodízben kapott Sarmaticus melléknévre, amelyet ti teljes egyetértésben ruháztatok rám ...”

Ammianus szavai szerint az arcaragantes pannoniai betörésével egy időben a limigantes is megtámadta Moesiát. A megtorlásra itt is megindultak a római csapatok. Ammianus ezúttal a limigantes két csoportjáról tesz említést. Általánosan elterjedt vélemény, hogy a limigantes pacifikálását 334-ben azzal sikerült elérni, hogy a Dél-Alföldön két csoportban letelepítették őket. Az Ammianusnál feltűnő amicenses és picenses csoportjuk Acumincumról (Slankamen/Szalánkemén), illetve Pincumról (Veliko Gradiste) nyerte volna a nevét, ami úgy állt volna elő, hogy a Duna partján álló két limestábor garnizonjának felügyelete alá helyezték őket. Ez esetben tehát a Tisza torkolatának vidékéről, a Bánságról és talán a Duna-Tisza köze déli részéről van szó.

A római seregek előbb az amicenses ellen vonultak, akik ezek szerint a Tisza torkolatánál laktak, a folyó mindkét partján. Körükben hatalmas mészárlást vittek végbe a császári csapatok, és csak kevesen tudtak elmenekülni a környező mocsarakba. Ezután a tőlük keletre, nagy területen szétszórtan lakó limigantes csoportot, a picensest támadták meg a rómaiak. Ebben a hadjáratban a rómaiak Moesia felől tehát délről -, míg taifal szövetségeseik keletről támadtak szomszédaikra, a limigans szarmatákra. A csatában a Zizais vezette arcaragantes is részt vett. A leírtak alapján ők észak felől érkeztek, ami nem meglepő annak fényében, amit a 334-es eseményekkel kapcsolatban a viktoválokhoz való menekülésükről írtunk.

A betolakodókat a rómaiak nemcsak a Birodalom területéről űzték ki, hanem korábbi szállásaikról is. Ismét felmerül a kérdés, hová. Carl Patsch szerint a Szamos-Tisza szögéig menekült a limigantes. Helyükre visszatért volna az arcaragantes. A limigantes kitelepítése, illetve az arcaragantes visszatelepítése korábbi szálláshelyére nem oldotta meg végleg a gondokat. Egy évvel a fenti események után, 359 kora tavaszán (március 25. és május 22. közt) „a sirmiumi téli szálláson pihenő Constantiust aggasztó és komoly hírek zökkentették ki nyugalmából. Amitől tartott, az bekövetkezett: a sarmata limigansok, akik, mint már elmondottam, elűzték uraikat ősi, örökölt lakóhelyükről, lassanként otthagyták azt a vidéket, amelyet az előző évben célszerűen kijelöltek nekik, hogy kalandos természetük miatt ne tervezzenek semmilyen káros vállalkozást. Most mégis elfoglalták a határvidéken elnyúló területeket, és a vérüktől hajtva mindent fölforgató portyázásokra vállalkozhattak volna, ha visszavonulásra nem kényszerülnek.

A császár úgy vélte, hogy halogatás esetén még fenyegetőbbé válik a helyzet, ezért sereget gyűjtött össze mindenhonnan harcedzett katonákból, és még a tavasz beállta előtt hadba vonult. Két dolog ösztönözte sietésre. Először az, hogy seregét, amelyet előző nyáron bőséges zsákmányhoz juttatott, hasonló siker reményében ugyanolyan tettekre buzdíthatja; másodszor az, hogy Anatolius, aki akkor Illyricumot mint praefectus kormányozta, mindenféle élelmiszert bárkinek károsodás nélkül már jó előre elraktározott.
A császár tehát mielőbb el akarván hárítani a közelgő veszélyt, gondos előkészületek után, mint említettem, útnak indult, és Valeriába érkezett Seregével az Ister folyó mentén bőrsátrakban ütött tábort, és onnan kémlelte a barbárokat, akik az ő megérkezése előtt barátságot színleltek ugyan, de titokban zsákmányszerzés szándékával Pannoniába készültek betörni még a zord tél idején, amíg a tavasz melegétől nem olvad el a hó, s a folyón mindenütt gyalogszerrel át lehet kelni, a mieink pedig a fagyos-zúzmarás terepen nehezen viselik a szabadban való tartózkodást.

A császár hamarosan két tribunust küldött egy-egy tolmáccsal a limigansokhoz, hogy tapogatózó kérdésekkel földerítse, miért hagyták ott a békekötés és a szövetség fejében saját kérésükre kijelölt lakóhelyüket, miért kóborolnak szerteszét, s nyugtalanítják a tilalom ellenére a határvidéket. Ezek félelmükben össze-vissza hazudoztak, hamis és alaptalan okokat hoztak föl mentségül, kérve kérték a császárt, bocsásson meg nekik, vessen véget az ellenségeskedésnek, engedje meg, hogy a folyón átkelve színe elé járuljanak, elmondhassák gondjukat-bajukat; készek a Római Birodalom területén a császár akarata szerint bármilyen távoli földeket elfogadni, hogy ott állandó békét élvezve a Nyugalmat istenként tiszteljék, s az adófizetők terhét és nevét magukra vegyék.
Amikor a császár a tribunusok visszatérte után erről tudomást szerzett, megörült, hogy a kibogozhatatlannak látszó ügy minden nehézség nélkül megoldódott. Ezért valamennyiüket maga elé idézte. Erre mérhetetlen kapzsisága bírta rá, amit a hízelgők csapata is növelt, fennen hangoztatva, hogy ha a külső harcok elcsitulnak, és mindenütt megszilárdul a béke, akkor több sokgyermekes alattvalót nyerhet, akik közül nagyszámú újoncot toborozhat.

A provinciák lakói ugyanis szívesen váltják meg magukat arannyal, pedig az ebben való reménykedés nem egyszer okozott kárt a római államnak. Elhatározásának megfelelően Acimincumnál sáncot építtetett, arra magas földhányással emelvényt rakatott, s megparancsolta, hogy az odarendelt hajókon elhelyezett harcedzett legionáriusok a tervet kieszelő Innocentius vezetésével kísérjék figyelemmel a folyó medrének part menti sávját, és ha a barbárokat háborogni látja, azonnal támadják őket hátba, amikor figyelmük másfelé terelődik. Noha a limigansok észrevették ezeket a sietős intézkedéseket, mégis könyörgő arccal álltak ott, mélyen meghajolva, de szívük mélyén mást forraltak, mint amit mozdulatukkal és szavaikkal kifejeztek.

Amikor a császár megjelent az emelvényen, és barátságos hangon éppen megszólalni készült, s úgy akart hozzájuk beszélni, mint a jövőben engedelmes alattvalóihoz, egyikük éktelen haragra lobbanva az emelvény felé hajította csizmáját, és ezt kiáltotta: „marha, marha”, ami náluk csatakiáltásként hangzik. Erre az egész gomolygó tömeg arrafelé tódult, és hirtelen magasba emelve a barbár zászlót, vad üvöltéssel egyenesen a császár felé rohant, aki a magasból letekintve mindenfelé ide-oda futkosó tömeget látott feléje közeledni dárdákkal, kivont kardokkal, kopjákkal.
Már vesztét érezte közeledni, de úgy belevegyült az ellenséges szándékú emberektől és a sajátjaitól kavargó tömegbe, hogy senki sem tudta róla, vezér-e vagy közkatona. Nem volt idő a habozásra, fölpattant egy gyors lóra, és elvágtatott. Testőrei megpróbálták visszavetni a tűzvészként terjedő barbár áradatot, de sebektől borítva elhullottak, vagy a rohamozóktól eltiporva földre hanyatlottak. Az aranyos kárpittal díszített császári szék a támadók könnyű zsákmánya lett.

Mihelyt a seregnek tudomására jutott, hogy a császár csaknem életét vesztette, és még most is veszélyben forog, a katonák első kötelességüknek tartották, hogy segítségére siessenek. Azt hitték ugyanis, hogy még most sem szabadult ki az életveszélyből. Jóllehet a váratlan támadás miatt csak félig-meddig voltak fölkészülve a harcra, mégis büszkén és elszántan rohantak rá hangos csatakiáltással a barbárok végsőkig elszánt hordáira. Csapataink vitézséggel szerették volna lemosni a gyalázatot, ezért szikrázó haraggal bosszút lihegve vetették magukat a hitszegő ellenségre, könyörtelenül lekaszaboltak mindent, ami útjukba akadt, letiporták az élőket, végig gázoltak a félholtakon és a halottakon. Csöpögött a kezük a barbárok vérétől, rakásra halmozódtak a holttestek.
A lázadók kelepcébe kerültek: egy részük elhullott, más részük rémülten szétfutott. Néhányan életükért könyörögtek, de hiába, ők is elestek a záporozó kardcsapásoktól. Valamennyien elpusztultak már, amikor a trombiták jelt adtak a visszavonulásra. A mieink közül is lehetett néhányat látni holtan elterülve: vagy a viharos támadás sodorta el őket, vagy a dühödt ellenséggel szembe szállva védtelenül hagyták oldalukat, s ezért ragadta el őket a gyászos végzet. A halottak közt volt Cella, a pajzsosgárda tribunusa, aki rögtön a közelharc kezdetén az elsők között tört rá a sarmaták tömegeire.
E véres összecsapást követően Constantius, miután minden célszerűnek látszó sürgős intézkedést megtett a határok biztonsága érdekében, abban a tudatban, hogy bosszút állt az álnok ellenségen, visszatért Sirmiumba, ahol szintén végrehajtotta az abban a pillanatban legszükségesebb rendszabályokat ...”

A limigantes lakóhelyének lokalizálása ebben az esetben ismét annak függvénye, hogy Ammianus „Acimincum”-ja Aquincummal vagy Acumincummal azonosítható-e. Ammianus alapján a császár Valeria előteréből indította el hadjáratát, ami arra utalhat, hogy a „szolga szarmaták” új szálláshelye az Észak-Alföldön keresendő, és az események Aquincum előterében zajlottak. Acumincum ellen szól az is, hogy a korábbi harcok során épp innen telepítette ki II. Constantius a limigantes legyőzött népét, akiknek helyét az arcaragantes foglalta el.
Az Alföld északi részére utal a limigantes lakhelyét illetően mint arról a fentiekben már ejtettünk szót a viktovál szomszédság is. Ez esetben a Kárpát-medence északi sávjának nyugati része a kvádok szállásterülete, akikkel keletről a limigantes és a viktoválok lehettek szomszédosak.

Valentinianus uralkodásának éveit (364-375) a szarmaták szempontjából elsősorban a védelmi rendszer erősítése jellemzi. Gyakorlatilag ez volt az utolsó olyan évtized, amikor az alföldi barbárok sorsának alakulásában még a rómaiak játszották a legfőbb szerepet. Halála évétől, a hunok európai felbukkanásától a hatalmi viszonyok, az erővonalak gyökeresen és visszavonhatatlanul megváltoztak. De ez már a következő nagy fejezetünk témája!

Forrás: részletek Istvánovits Eszeter Kulcsár Valéria Egy elfelejtett nép, Szarmaták c. munkájából