logo

VIII December AD

A római-barbár kapcsolatok újabb formái

„A források egyoldalúsága miatt természetesen nincs rá mód, hogy a résztvevő felek közül a barbárokat saját oldalról ismerjük meg, vagyis a történeti események és folyamatok «barbár» interpretációját és szemléletmódját felhasználjuk. A barbár álláspont részletesebb és valamennyire hiteles megismerésére csak közvetve és csak kivételes esetekben nyílik lehetőség.”

A római-barbár kapcsolatok a késő császárkorra fokozatosan, ám alapvetően átalakultak. Ennek okaként elsősorban két folyamatot jelölhetünk meg. Az egyik a barbár földön lezajló változások következménye, a másik magán a Római Birodalmon belül előállt problémák együttese volt. Ha az előbbi azaz a Barbaricum szempontjából közelítjük meg a kérdést, akkor itt elsősorban a Dacia provincia feladása után kialakult szituációra gondolunk, amely a Kárpát-medencében különösen súlyossá tette a helyzetet. Előbb a gótok, majd hamarosan még inkább a hunok inváziója nyugat felé kimozdította az egyes barbár csoportokat, amelyeket azonban a rómaiak bár mind nehezebben egy darabig még fel tudtak tartóztatni a határokon. Ezt a folyamatot jól érzékelteti egyetlen pillantás a IV. század második felére V. század elejére keltezhető alföldi régészeti lelőhelyek óriási tömegére.
A Kárpát-medence mintegy „gyűjtőzsák” szippantotta magába az új lehetőségeket kereső menekülőket, akik számára ha nem akartak a rettegett hunok uralma alá kerülni nem maradt más hátra, mint vagy még agresszívebben támadni a limesen át, vagy megpróbálni elérni felvételüket a Birodalomba.

Ha Róma szemszögéből közelítünk, akkor érzékelhetjük, hogy ezzel a folyamattal párhuzamosan egyfelől mind nehezebb volt megszervezni a hadsereg utánpótlását, másfelől jó néhány vidéken elsősorban a Nyugatrómai Birodalom területén a kiterjedt megműveletlen földeken megoldásra várt a paraszti munkára alkalmas népesség pótlása.
A Római Birodalom bukásának okai közt nyilvánvalóan ott szerepel a barbarizálódás. A Birodalomra kezdettől fogva alapvetően jellemző volt a nyitottság az idegenek befogadása. A III. század végére kialakult gazdasági-politikai helyzetben a határközeli népekkel kialakított szövetségi viszonnyal és betelepítésekkel igyekeztek a limes menti feszültséget enyhíteni, ami egyúttal megoldotta elsősorban az újoncozást a hadseregbe, másodsorban az olcsó munkaerőt a földbirtokokon.
Valójában a szarmaták befogadása a provinciákba már jóval korábban megkezdődött. Rasparaganust, a roxolánok királyát (rex) feltehetőleg népével vagy népének egy csoportjával együtt Hadrianus telepítette Istria déli részére. Még egy évszázad sem telt el, és a markomann-szarmata háborúkat lezáró békekötés során a szarmaták „ki tudtak állítani Marcus számára szövetséges segédcsapatként 8000 lovast. Közülük 5500-at Britanniába küldött a császár.”

A nagyobb léptékű, tömeges betelepítések azonban később indultak meg. Pannoniai receptióval például a III. század 70-es éveitől kezdődően számol a provinciál-régészet. A Pannoniába betelepítettek között szarmatákra vonatkozó egyértelmű forrásunk ugyan nincsen, de többen felvetették, hogy esetleg akadtak köztük olyanok, akik itt kaptak új lakóhelyet. Diocletianus uralkodása idején „leigázták a carpusokat és a basternákat, legyőzték a szarmatákat, és az e nemzetből szedett foglyok hatalmas csapatait a római határokon telepítették le.”
Kérdés, hogy mit jelent ez esetben a római határ, ahol a „hatalmas csapat” szarmatát keresnünk kell. A régészeti leletek alapján legalábbis egyelőre tömeges szarmata áttelepítésről Pannoniába nem beszélhetünk. Kiss Magdolna továbbfejlesztve Harmatta János elképzelését, amely szerint Constantinus és Maximianus a szarmatákat a limes-táborokhoz költöztette, felhívta a figyelmet Orosius szövegében a „szétszór” (dispersere) kifejezésre, amely arra utal, hogy nem egy tömbben, hanem kisebb egységekre osztva jelölték ki a barbárok állomáshelyét a táborok mellett, és csak miután megbízhatóságuknak tanújelét adták, teljesíthettek katonai szolgálatot. Nem véletlen, hogy megjelölésük a szövegben „captivi”, azaz foglyok. Azonban a teória alátámasztásának régészeti érve, hogy a szarmata leletek „főleg limes-objektumok környékéről kerültek elő a Dunántúlon”, nem igazolható.

Az alföldi barbárokat általában nem Pannoniába, hanem távolabbra többnyire inkább nyugatabbra vitték. A Kr. u. 333-ra vonatkozóan moesiai szarmatákról értesülünk. Az Itinerarium Hierosolymitanum vagy másként Itinerarium Burdigalense néven ismert „útikönyvben” egy szarmata lóváltó állomás (mutatio Sarmatae) szerepel. Az igen részletes helymeghatározás alapján már a forrás első közlői a szerbiai Morava-völgyi Paracinba (nagyjából középúton Belgrád és Nis között) lokalizálták. Ide Constantinus idején kerülhettek egy tömbben a barbárok. Constantinus-kori tömegesebb áttelepítésről a birodalom területére 334-ből tudunk: „... több, mint 300 000, különböző korú és nemű embert osztott szét Thraciában, Scytiában, Macedoniában, és Italiában.”
Az adat nyilván túlzó, azt azonban mindenképpen jelzi, hogy ezúttal valóban rengeteg emberről lehetett szó. Ennek ellenére a kitelepítés után még mindig hatalmas helyben maradt tömegekre utalnak a források a Duna völgyében, és a leletanyag mennyisége is valamikor éppen a IV. század második felében V. század legelején kulminál.

Hogy valóban igen jelentős szarmata kontingens került át római területre, azt a IV. század végén vagy az V. század legelején keletkezett római hivatali jegyzék, a Notitia Dignitatum felsorolása sejteti, mely a „Sarmatae gentiles” Italiában 15, Galliában 6 praefectusát említi. Ez nagy tömegű barbár elhelyezkedésük alapján egy tömbben történt provinciába telepítésére utal. Egy részük mindenképpen 334-ben került új hazájába családostól.
A Notitia Dignitatum annak ellenére, hogy csonkán maradt ránk a Pó-vidék mellett Dél-Italiában és Gallia Lugdunensis, valamint Gallia Belgica I-II civitasában említ sarmatae gentilis telepet. Ausonius pedig Treviri mellett tud szarmata településről. Az a tény, hogy Ausonius és a Notitia adatai nem fedik, hanem kiegészítik egymást, arra utal, hogy esetleg további szarmata telepekkel is számolhatunk távoli provinciákban.

A hunok előretörése az Al-Dunánál válságosra fordította a helyzetet. Ennek egyik következményeként értékelték korábban, hogy 380 táján egy gót-alán-hun csoportot betelepítettek Alatheus és Saphrac vezetésével Pannoniába. Legutóbb a kérdést Kovács Péter foglalta össze, vizsgálta újra a vonatkozó forrásokat és cáfolta, hogy foedust kötöttek volna velük, vagy egyáltalában létezett volna egy ilyen háromgyökerű, ámde zárt közösségként körülhatárolható társaság (Kovács 2004. 131-139., Kovács 2016.).

A betelepítés mellett a határvidéken feltétlenül számolnunk kell egyfajta beszivárgással is. Erre utalnak a provinciális leletanyagban megjelenő szórványos barbár tárgyak (besimított kerámia, csontfésűk stb.), amelyek között azonban a kifejezetten a szarmatákhoz köthető darabokat pillanatnyilag nem lehet elkülöníteni. A temetkezési rítus vizsgálata sem hozott eddig eredményt. A padmaly feltűnését összefüggésbe hozták ugyan a barbár (szarmata) jelenléttel, de az utóbbi évek kutatása azonban kimutatta, hogy a II-III. századtól elő-előforduló sajátos sírforma nem jár együtt a szokásostól eltérő leletanyaggal. E sírok tájolása az alföldi szarmaták általános D-É-i tájolásától eltérően inkább Ny-K-i. Minthogy pedig az Alföldön a császárkori temetkezési rítusból hiányzik a padmaly, legjobb esetben is a Fekete-tengeri szarmatákkal mutathatunk ki kapcsolatot.
A betelepített, illetve beszivárgó szarmaták problémája mellett vizsgálnunk kell még azt a kérdést, hogy akadtak-e olyan alföldi csoportjaik, amelyek a rómaiak számára alkalmanként állítottak ki segédcsapatokat és bevetésük után visszatértek hazájukba, ahogyan azt a gótok gyakran megtették. Erre vonatkozóan konkrét adat nem áll rendelkezésünkre, de kézenfekvőnek tűnik a szarmaták korábbi történetének fényében.

A barbárok és Róma közötti újfajta kapcsolatot jól érzékelteti a IV. századi éremforgalom. Philippus alatt a karpok támadása miatt Erdély területén lecsökkent a pénzforgalom, majd a IV. században újra megindult. Nagy Constantinus uralkodásától a kelet-magyarországi barbároknál is feltűnt a római aprópénz (pl. Öcsödön Valentinianus pénzek). Az érmék tömeges kiáramlásának hátterében egy újfajta kapcsolat sejlik fel: a rómaiak újoncoztak a barbárok körében. Ahogyan Alföldi András fogalmazott: „Szerves összefonódás indul meg, mely észrevétlenül kiegyenlítette volna a régi szomszédok és Róma életformája különbségeit, ha a hunok rohama tönkre nem teszi ezt a fejlődést.”
Ennél a pontnál kell áttérnünk arra a kérdésre, hogy a Birodalomba átköltöző/átköltöztetett szarmaták jogi helyzetéről mit tudunk. Theodor Mommsen óta sokan fölvetették már a kérdést, mit jelentett a foederati, a laeti, a gentiles jogállás. A problémakör részletes tárgyalása szétfeszítené jelen írásunk kereteit, így itt csupán a szarmaták helyzetére igyekszünk korlátozni ismertetésünket.

Kezdetben a rómaiak peregrini dediticiként kezelték a jövevényeket, azaz a római polgárjogot nem azonnal kapták meg. Többnyire nem a városlakók számát növelték, hanem a meggyérült vidéki lakosság helyére kerültek: colonusként egy-egy nagybirtokra. Adóztatásukra persze első perctől kezdve sor került, és felvették őket az újonclistákra is. A Kárpát-medencei szarmaták a paraszti életformára kiválóan alkalmasak voltak, hiszen az Alföldön élénk mezőgazdasági tevékenységet folytattak immáron több száz éve.
A szarmaták esetében a IV. században egyetemlegesen a gentilis jelzőt alkalmazták a félfeudális katonai jellegű laetus-álláson belül. Helyzetükre jellemző, hogy Valentinianus hozott egy rendeletet, amely szigorúan tiltja a gentilisek és provinciálisok közötti házasságot. A tilalomnak kettős célja lehetett, egyfelől a barbárokat volt hivatva némileg elszigetelni a keresztény lakosságtól, másrészt a katonai utánpótlást segítette a zárt körben öröklődő fegyvernemet aknázva ki. Ez különösen fontos lehetett a catafractariusoknál.
A harcos és lova számára előállított fegyverzet olyan teherbíró képességet igényelt, amilyennel egy átlagos katona aligha rendelkezett, nem beszélve a harcászatról, mely ugyancsak különleges kiképzést követelt meg. Akár elérte célját a tilalom, akár sem, mindenesetre a rendelkezés ténye arra utal, hogy létező és elterjedt gyakorlatról volt szó. A laetusok katonaállítási kötelezettsége a többi katonacsaládéhoz volt hasonló, és csupán népi (és fegyverzetbeli) különállásuk különböztette meg őket a többi római katonától. Bár a sarmatae gentiles lovassági jellege kétségbevonhatatlan, a Notitia Dignitatum alapján valamikor a századfordulótól kezdve a Praepositura Magistri Peditum (azaz a gyalogsági hadfelügyelőség elöljárósága) alá voltak rendelve.

A provinciális régészet régi problémája, hogy a tárgyi hagyaték vagy a temetkezési rítus alapján körül lehet-e határolni egy-egy betelepített csoportot a provincia területén. E tekintetben az utóbbi idők egyik legmeggyőzőbb kísérlete Tóth Endre nevéhez kötődik. A DK-Dunántúlon gyűjtötte csokorba a késői nevezetesen a III. század végére keltezhető hamvasztásos temetkezéseket, melyeket rítusuk, a bennük talált tárgyak párhuzamai, topográfiai helyzetük és az auctoradatok egybevetése alapján a betelepített karpok hagyatékaként határozott meg.
A szarmatákat hasonló módon megnyugtatóan körülhatárolni ez ideig nem sikerült, bár IV. századi leletegyüttesekben a kutatás igyekezett kimutatni jelenlétüket a Kárpát-medence nyugati felében. Nagy Mihály az ún. zengővárkonyi csoport temetőit használókat származtatta az alföldi barbárok köréből és határozta meg ezt a népességet vandál-alán elemként, amelyet a gót támadást követően Nagy Constantinus telepített át a Körös-Tisza-Maros vidékéről. Kiss Magdolna a lussoniumi besimított kerámia elsősorban egy felső füles edény alföldi analógiái alapján gondolt 375 előtti szarmata lakosságra az erőd szomszédságában.

Tóth Endre figyelt föl arra a formai és technikai hasonlóságra, amely a szarmatáknál elterjedt és fel-tehetőleg saját ötvöseik gyártmányaiként értékelhető dobozfibulák (Dosenfibel) és a Keszthely kultúra korongfibulái közt kimutatható.
A IV. századi szarmaták és a VI. századi Keszthely kultúra közti időbeli hiátust, valamint a két elterjedési terület közötti térbeli távolságot nem sikerült áthidalnia. Másként fogalmazva: ha összefüggés van a két leletcsoport között, akkor egyelőre nem tudjuk, hogy az V. században hol voltak azok a mesterek, akik ezeket a tárgyakat gyártották.

Az utóbbi időben az ún. belső erődök első építési periódusát és Scarbantia, Gorsium, Sopianae városfalának építését Diocletianus, illetve Constantinus hadseregreformjához kötik: a limitanei tartományokba helyezésével, a mozgó alakulatok felállításával hozzák összefüggésbe. Kiss Magdolna feltételezte, hogy ezeknél az építkezéseknél betelepített szarmaták munkaerejét is kihasználták, amire utalna, hogy „a kérdéses barbárok régészeti anyagát nem véletlenül találják meg a határmenti létesítményeknél, valamint ezeknél a belső erődöknél.”

Összefoglalva, még egyszer hangsúlyozzuk, hogy szarmata betelepítésre utaló régészeti leleteket Pannonia területéről még nem ismerünk, illetve a szóba jöhető tárgyak hozzájuk kötése nem meggyőző.


Forrás: részletek Istvánovits Eszeter Kulcsár Valéria Egy elfelejtett nép, Szarmaták c. munkájából