logo

XV December AD

A Constantinus dinasztia időszaka

305-ben a két augustus (Diocletianus és Maximianus) lemondott. A Maximianus helyét elfoglaló Chlorus 306-ban bekövetkezett halála utáni éveket az uralkodók egymás elleni harca jellemezte. Bár a belső hatalmi harcok két évtizedes labilitást idéztek elő, a külső ellenséggel szembeni védekezést megkönnyítette, hogy a perzsa fronton hosszabb béke honolt előbb Narseh (Nerseh) (?-302) és II. Hormizd (302-309) uralkodása idején, majd II. Sapur trónra lépésével (310-379), akit még gyermekként koronáztak meg.
A belvillongások menetében a pontot az i-re Constantinus és Licinius konfliktusa 313 után előbbi a nyugati, utóbbi a keleti tartományok ura tette fel. A hatalmi harc kezdeti időszakában szarmata betörésekről a provinciába nem tudunk. Kérdés persze, hogy a források hallgatásának oka az volt-e, hogy a barbárok távol tartották magukat a limestől, vagy csupán a lassan megszokottá váló betörések helyett a kortársak figyelmét inkább a belpolitikai események kötötték le. A későbbi történéseket (a két császár végső összecsapásának körülményeit, amely kérdésre lejjebb visszatérünk) figyelembe véve inkább ez utóbbira gyanakszunk.

313-ban Licinius a Maximinus Daia, majd Constantinus ellen vezetett háborúiban kezdetben a balkáni, al-dunai seregekből vont ki nagy erőket. A környékbeli barbárok köztük a gótok, a karpok és valószínűleg a szarmaták is igyekeztek kihasználni a határok ilyenfajta meggyengülését.

A 314. esztendőben mind Constantinus, mind Licinius Sarmaticus címet kapott, ami nagyobb összecsapás(ok)ra utal. Részleteket nem ismerünk, de a címek felvétele mindenképpen római katonai győzelmet jelez. A 318. évvel kapcsolatban egy papirus adata alapján Timothy Barnes a barbárok megújuló betörésére gondolt.

A 320-as évek elején részletesebben hallunk a szarmatákról, nevezetesen Optatianus Porfyriustól, aki Campona (Nagytétény) szarmata ostromáról emlékezik meg. Ez, valamint a császár tartózkodási helyei alapján feltételezték, hogy a támadás 322 nyarán érhette Valeria provinciát. Constantinus a támadókat visszaverte, majd üldözőbe vette őket Camponától indulva a Duna-Tisza közén, átkelve a Tiszán, keresztül a Bánság délnyugati részén. A moesiai Margumnál lépett ismét római földre, majd a Duna mentén felfelé haladt Bononiáig (Banostor/Bánmonostor), ahol elosztották a zsákmányt. A győzelem hírverését jelentik Constantinus 323-324-re datálható SARMATIA DEVICTA hátlapú érméi.

Alföldi András ezekkel az eseményekkel hozta kapcsolatba Zosimos egy adatát: „Amikor Constantinus meghallotta, hogy a szauromaták, akik a Palus Maeotis közelében éltek, csónakjaikkal átkeltek az Isteren és lerohanták a területeit, seregét ellenük vezette, és megütközött a Rausimodus király vezetése alatt álló barbárokkal.
A szauromaták megtámadtak egy tábort, amely jelentősen meg volt erősítve, és amelynek fala alul kőből, felül fából épült. Ezért azt gondolták, hogy könnyen bevehetik az erődöt, ha leégetik a fal faszerkezetét, és ebből a célból felgyújtották, közben pedig lőtték a falakon állókat. A védők kopjákat és köveket hajigáltak a barbárokra, és sokukat megölték; és Constantinus, aki időközben odaért és egy magasabb pontról rájuk zúdult, sokukat levágta vagy élve foglyul ejtette, a többieket pedig menekülésre kényszerítette. Rausimodus, mi után serege nagyobbik részét elvesztette, hajóra szállt és átkelt az Isteren azzal a szándékkal, hogy még egyszer rablóportyára induljon a római területekre.
Amikor Constantinus értesült erről a tervről, követte az Isteren túlra és megtámadta egy sűrű erdőben egy hegy tetején, ahova menekült. Sokakat megöltek, köztük volt Rausimodus is. Sokakat foglyul ejtettek. Akik megadták magukat, azoknak a császár megkegyelmezett, és hatalmas számú fogollyal tért vissza a főhadiszállására. Ezeket különböző városokban osztotta szét, majd pedig Thessalonicába ment...”

Zosimos idézett helye meglehetősen zavaros képet nyújt, és ennek megfelelően több lehetőség merült fel vele kapcsolatban. Több kutató elsősorban Carl Patsch felvetette, hogy a camponai eseményektől függetlenül, a következő, 323. év elején a gótok keltek át a Duna jegén és törtek be Alsó-Moesiába, illetve Thraciába. Ezeket a gótokat nevezné Zosimos szauromatáknak. A gót azonosítást támasztaná alá a leírt topográfiai adatok mellett Rausimodus germán eredetű neve. Azt, hogy a szauromata név már a gótok megjelöléseként szerepel, a régészeti leletek fényében semmiképpen nem vethetjük el, hiszen a Don deltájában tártak fel IV. századra is keltezhető csernyahovi azaz a gótokhoz köthető telepeket.
A gótok ottani megtelepedése tehát ebben az időszakban régészetileg igazolható. Akár gótokról, akár szarmatákról van szó, a támadás persze nyilvánvalóan nem az Azovi-tengertől indult, csupán annyi bizonyos, hogy a támadók korábban(?) vagy ebben az időben(?) a „Palus Maeotis közelében éltek”. További kérdésként vetődik fel a történetben szereplő hegy, ahova Rausimodusék visszavonultak. Ha a leírt események az Al-Duna-vidéken játszódtak, akkor a sűrű erdő és a hegy talán Olténiában vagy Munténiában keresendő.

Alföldi András kétségbe vonta azt az okfejtést, hogy Rausimodus germán neve alapján gót lenne, és úgy vélekedett, hogy Zosimos valójában a camponai támadásról és az azt követő eseményekről értekezik. A hazai kutatás inkább hajlik Alföldi András véleménye felé, és úgy vélekedik, hogy Zosimos összemosta a 322. évi pannoniai eseményeket a gótok 323. évi moesiai betörésével.
A magunk részéről a kérdést, hogy Zosimos forráshelyét valójában a gótokra vagy a szarmatákra kell-e vonatkoztatnunk, nyitva hagyjuk, ahogyan a szarmaták szerepét Licinius és Constantinus hatalmi harcában is, melynek végső összecsapására 324. július 3-án Hadrianopolisnál került sor. Liciniust Constantinus ellenében támogatták az Alica vezette gótok, kérdés, hogy ugyanezt elmondhatjuk-e a szarmatákról is. Még az is felmerült, hogy a két császár összecsapásának casus bellije Constantinusnak épp a fent leírt alföldi hadjárata volt, melynek során a és egyúttal egy nyugalmas időszak kezdetét jelentette a Közép-Duna-medencében. A következő években a szarmaták nem támadtak. Hogy a csaknem egy évtizedes nyugalom a vérveszteségnek volt-e köszönhető vagy az új szövetségi megállapodásnak, nem egyértelmű.

A Liciniust legyőző Constantinus építkezésekbe kezdett a dunai limesen. A kutatás által Daphne-tervként emlegetett koncepció jegyében elkészült két új dunai híd Oescus (ma Gigen, Bulgária), illetve Transmaurisca (ma Tutrakan, Bulgária) mellett és több, stratégiailag fontos helyen erődöket emeltek. Ezek egyike volt az ugyancsak al-dunai, bal parti (nem lokalizált) Constantiana Daphne tábora, melyről a „terv” a nevét kapta. Egyes elképzelések szerint ugyancsak e koncepció jegyében alakították ki a Csörszárok és a Brazda lui Novac védvonalát a limes előterében.

Forrás: részletek Istvánovits Eszeter Kulcsár Valéria Egy elfelejtett nép, Szarmaták c. munkájából