logo

VIII December AD

Dacia feladása és az azt követő események

A III. századra a germán népek (elsősorban a gótok) északról dél felé vándorlásuk során megközelítették az Észak-Pontust. Az általuk meglökött Duna bal parti dákokkal rokon karpok ennek hatására keményen támadták a roxolánokat. A gótok támadása elől immár nemcsak nyugatra mozdultak el szarmata csoportok, hanem keletre is. Jelen esetben számunkra a nyugati irányú elmozdulás a lényeges, hisz alapvetően ez érinti a Kárpát-medence korabeli történetét. A sztyeppe legnyugatibb törzsei ismét megpróbáltak behatolni a Kárpátmedencébe. Ettől az időszaktól kezdve az események mind nehezebben követhetők nyomon.
Tény, hogy a markomann-szarmata háborúk utáni időszak viszonylagos békét hozott. Köszönhető volt ez részben a béketárgyalásoknak, amelyek úgy tűnik meghozták gyümölcsüket, s részben annak, hogy ismét katonai átszervezések folytak a szarmata limesen (új íjász-alakulatok átcsoportosítása, erődítési munkák stb.).
A szarmata betörések azonban még Dacia feladása előtt megkezdődtek: már a 230-as évek második felében kisebb betörésükről tudunk, majd 258-260-ban Kelet-Pannoniát széles frontszakaszon érte a szarmaták és a hozzájuk csatlakozott kvádok támadása. Dacia provincia pedig végleg reménytelen helyzetbe került olyannyira, hogy végül nem maradt más lehetőség Aurelianus számára, mint kiüríteni és feladni a tartományt 271-ben.

A régészeti leletek némi „késéssel” követik az eseményeket. A IV század közepe tájától mutatható ki a leletek számának hirtelen ugrásszerű szaporodása. Az alföldi szarmaták körében e hatalmas demográfiai hullámhegyet, a népesség ilyen mértékű növekedését a Dacia feladása után nyilván több hullámban beözönlő tömegek idézhették elő. Az Alföldön szinte nincs olyan régészeti feltárás, amelynek során ne találnák meg a régészek az óriási tömegű lakosság hagyatékát.
Nem véletlen, hogy a szarmata-római viszony immár a térség meghatározó elemévé vált „a tetrarchiák idejében összesen hét nagy császári expedíciót kellett indítani a szarmaták ellen” -, és ez a helyzet jóidéig alig-alig változott annak ellenére, hogy mind erőteljesebben kitapintható immár a germán népek jelenléte, akik Dacia provincia kiürítése után, a nagy népvándorlás előestéjére fokozatosan átvették a legfőbb ellenség szerepét a rómaiak szemében.

A rómaiakkal és immár a germánokkal folytatott harcok mellett a szarmaták meggyengüléséhez hozzájárulhatott az a belháború, amely 332-ben a gót támadás után tört ki és amely csak egy egész generációnyi idő elteltével, 358-ban jutott végre nyugvópontra. A szarmata belháború előtt épp 10 esztendővel, 322-ben a szarmaták még keményen támadták a rómaiakat: Rausimodus nevű királyukkal az élen Camponánál (a mai Nagytéténynél) törtek be.
Constantinus átkelve a Dunán nagy csapást mért rájuk. Keresztülvonult egész területükön, s magát Rausimodust is megölte. A következő években a szarmaták nem támadtak. Kérdés, hogy e nyugalomnak a vérveszteség volt-e az oka vagy az új szövetségi megállapodás. Felmerült az a lehetőség, hogy éppen ekkor vagyis 322 és 332 között épült ki a kárpát-medencei szarmaták e korszakbeli területének megközelítőleg a határát kijelölő Csörsz-árok (vagy más néven Ördög-árok) sánc-árok védműve.

A 322. évi béke nem volt tartós. 332-ben a rómaiak által feladott Dacia provincia új lakói, a nyugati gótok megtámadták az alföldi szarmatákat, akik Constantinus császár segítségét kérték ellenük. A római seregek a Bánságban hátba támadták a gótokat. Ezzel a háború véget is érhetett volna, ha időközben a szarmatáknál nem borult volna fel a rend.
A források szerint a gótoktól megrémült „uralkodó szarmaták” (Arcaragantes) félelmükben felfegyverezték a „szolga szarmatákat” (Limigantes). Utóbbiak azonban „uraik” ellen fordították frissen szerzett fegyvereiket, „szilajrágban nézve pedig jóval többen voltak, legyőzték uraskat” és elűzték amazokat korábbi szállásaikról. Az események színhelye a Bánátban keresendő. Itt vette át az uralmat a Limigantes.
Az Arcaragantes helyzete azonban nem lehetett kielégítő. Zizais királyuk vezetésével indultak harcba a rómaiak ellen, hogy kikényszerítsék helyzetük megváltoztatását. Constantinus 358-as megtorló hadjárata alaposan végig pusztította a szarmaták földjét A hadjárattal és az azt követő békekötéssel kapcsolatban érdemes hosszabban követnünk Ammianus leírását: „A tavaszi napéjegyenlőség elmúltával a császár erős sereget vont össze, és a kedvező jelektől bátorítva indult útnak. Egy arra alkalmas helyen hajóhidat veretett, és átkelt a hótömegek olvadásától megáradt Ister folyón, majd pusztítva behatolt a barbárok földjére. Ezek meg voltak lepve a gyors előrehaladástól. és alig hittek szemüknek. hogy harc edzett seregünk csapatai már a mellüknek szegezik fegyvereiket.
Nem is volna, hogy egy sereg ebben az időben összegyűlhet. Ellenállásra, de még lélegzetvételre sem volt idejük: valamennyien megfutamodtak, hogy puszta életüket mentsék, Sokan közülük mégis elpusztultak, mert megbénította lábukat a félelem. Akik gyorsaságuk révén elmeneküllek, a hegyek rejtekhelyekben bővelkedő völgyeiből tehetetlenül szemlélték tűzzel-vassal elpusztított hazájukat, amelyet ugyanannyi erővel, ahogy szerteszét futottak, meg is védhettek volna. Ez Sarmatiának Pannónia secundával határos részén.

Hasonlót bátorsággal pusztították csapataink viharként Valeria a barbárok javait, fölperzselve és elrabolva mindent, amihez hozzáfértek, A szarmaták a súlyos veszteségtől megrendülve, lemondtak arról a szándékukul, hogy elrejtőzzenek. Taktikát változtattak tehát, és azt tervezték, hogy színleg béketárgyalásokat kezdenek, azalatt pedig hármas csoportokba fejlődve mit sem sejtő csapatainkat nagyobb kockázat nélkül megrohanták, hogy fegyvert se ragadhassanak, el ne kerülhessék a sebesülést, s így menekülésre se gondolhassanak, ami válságos helyzetben az egyetlen lehetőség.
Egy követ fújtak a sarmatákkat a quadusok is, hogy megosszák velük a veszélyt, miként amazok is mindenkori szövetségeseik voltak a rabló hadjáratokban, De ők is kudarcot vallottak vakmerőségükkel, ...a lezajlott eseményeken okulva, aggódni kezdtek a sorsuk miatti Alázatosan békéért esedeztek, és bizalommal járultak a császár színe elé, aki ilyen esetekben kegyes szokott lenni. A megbeszélésükre kitűzött napon megjelent Zizais királyfi, egy magas termetű ifjú, harci rendbe állította a sarmatákat, hogy előadja kérését. Amint megpillantották a császárt, eldobta fegyvereit, egész hosszában arccal a földre borult, mintha meghalt volna. Valósággal szánalmat keltett. Többször is próbálkozott, hogy valamit mondjon, de a zokogástól elakadt a hangja, alig tudott megszólalni. Végül mégis összeszedte magát, erre bíztatni kezdték, hogy álljon föl. Ekkor visszanyerte hangját, s térden állva kért magának bocsánatot és kegyelmet vétkeiért, Kíséretét is oda engedték, hogy ők is de az ő szájukat is elnémította a félelem, látva, hogy vezérük milyen veszedelemben forog.
Amikor a császár felszólítására föl egyenesedett, és hosszú várakozás után megadta a jelt a könyörgésre, övéi mindnyájan földre dobták pajzsukat és lándzsájukat, majd esdekelve kitárták karjukat. Minden lehetőt megtett, hogy alázatos könyörgésben a királyfit is felűlmúlják. A félelem más sarmatákat is ide kényszerített, köztük Rumo, Zinafer és Fragelidus törzsfőnöke és előkelő férfiakat, akik hasonló kérdéseket vezettek elő a teljesítés reményében. Valamennyien szerfölött örvendeztek, hogy életben maradhatnak, és fogadkoztak, hogy alávetik magukat a súlyos feltétekeknek, s iparkodnak jóvá tenni ellenséges cselekedeteiket. Kijelentették, hogy készek fölajánlani önmagukat minden vagyonukkal, gyermekeikkel, feleségükkel és egész földjüket együtt a római hatalomnak. A császárban mindazonáltal felülkerekedett a jóindulat és a méltányostág. Kijelentette, hogy továbbra is háboritatlanul megtarthatták lakóhelyüket, amazok pedig szabadon bocsátották a foglyul ejtett rómaiakat. Elhozták a kért kezeseket, s megígérték, hogy a jövőben vonakodás nélkül teljesítik a parancsolt.
Az előbbi arans-ugetannsok és a quadusok egy részének., az utóbbi a sarmaták egy csoportjának fejedelme volt, Ezeket a népeket szálláshelyük közelsége és természetük szilajsága fűzte össze. ... Usafer következett, hogy előadja kéréseit. Araharius hevesen tiltakozott ez ellen. Ezt a kérdést is megtárgyalták és úgy döntöttek, hogy a sarmatákati akik mindig római fennhatóság alatt álltak. föl kell szabadítani az idegen uralom alól.... Ekkor országuk belsejéből a vártnál is gyorsabban elhozták előkelő emberek fiait kezesként, továbbá az egyezség szerint a foglyul ejtett rómaiakat. akiket jobban sajnáltak átadni mint saját fiaikat."

A rómaiak így pacifikálták s szabadították fel az Arcaragantest a viktovál uralom alól. Ugyanakkor a Limigantes is Moesia ellen támadt. Kiűzésükre megindultak a római csapatok, s a velük éppen szövetséget kötött szarmata csoportok Zizais vezetésével. Kiűzték a betolakodókat nemcsak a Birodalom területéről, hanem korábbi szállásaikról is. Most a Limigantes menekült el, mégpedig Patsch szerint a Szamos-Tisza szögéig.
Ahogyan az Arcaragantesnek nem volt ínyére az áttelepítése korábban, most a Limigantes sem egyezett bele egykönnyen. Békekötés ami legalább annyira színjátékszerűen kezdődött, mint a fentebb leírt Zizaisék-féle ürügyével jelentek meg a szarmaták Constantius császár színe előtt, majd hirtelen fordulattal megtámadták, s a keletkezett zűrzavarban kis híján lemészárolták. Végül a rómaiak kerekedtek felül, s hatalmas vérfürdőt rendeztek a barbárok soraiban.

A barbár támadások továbbra sem szűntek meg. Tudjuk, hogy a Birodalom mindent megtett a béke érdekében. Próbálkoztak szövetségkötéssel, vérfürdővel, sőt receptióval is. A Notitia dignitatum felsorolásában a „Sarmatae gentiles" hat praefectusát említi, ami nagy tömegű nép provinciába betelepítésére utal. E betelepítések időpontja ma még vitatott. Egy részük minden esetre alighanem a belháború során került római földre: 334-ben I. Constantinus tömegesen telepítette őket családostól Scythia, Thrakia, Makedonia és részben Italia földjére.
A Birodalom és így Pannónia területén mind több barbár, és közte szarmata/alán telepedett le. A hunok előretörésének következtében az Al-Dunánál a helyzet válságosra fordult. Ennek egyik következményeként a 370-es években egy gót-alán-hun csoport betelepítésére is sor került Alatheus és Saphrac vezetésével.

Az alföldi szarmaták történetének erre az időszakára vonatkozó forrásaink egyre gyérebbek. Az események között első helyen egy olyan háborút kell kiemelnünk, amely a Valentinianus-kori építkezésekkel áll kapcsolatban, amelyek egyébként a szarmata barbarikumban is folytak. A kvádok és a szarmaták határán végzett munkálatok talán épp a Hatvan-Gombospusztáról ismert burgusról van szó vagy egy hozzá hasonlóról robbantották ki a harcokat.
A kvádok tiltakoztak ellene, hogy tudtuk és beleegyezésük nélkül indult meg az építkezés. A rómaiak ahelyett, hogy a panaszt orvosolták volna megölték a kvádok panaszt tevő királyát. A kvádok segítségül hívták szarmata szomszédaikat, s 374-375-ben óriási pusztítást vittek végbe Pannoniában. Ugyanakkor Moesiát is szarmata támadás érte. A hanyatló Birodalom csak nagy üggyel-bajjal tudott fölébük kerekedni. Maga Valentinianus császár sem élhette meg a győzelmet egy tárgyalás során gutaütésben meghalt. Nem is tudjuk pontosan, hogyan sikerült végül rendet teremteni, s helyre állítani a békét.

A hunok elől meginduló mind erőteljesebb népmozgások új veszedelme mellett a régi ellenség jelentősége eltörpült. Az alföldi szarmatákról hallgatnak a források. Annyi bizonyos, hogy ők is igyekeztek kihasználni a rómaiak szorult helyzetét, s minél nagyobb zsákmányra szert tenni. Bár egy alán csoport a vandálokkal együtt 401-ben Pannonián át elindult nyugatra, hogy végül átkelve Észak-Afrikába megalapítsa a vandál-alán királyságot a szarmata/alán többség helyben maradt bevárva a hun hódítást. A régészeti leletek alapján igen nagy tömegben éltek még az V. században is az Alföldön. Aligha kételkedhetünk benne, hogy megélték a gepidák foglalását és uralmát is.

469-ben a gótok ellen szövetkező népek között még ott találjuk két királyuk Beuka és Babai vezetésével a szarmatákat is, sőt 516-ban Anastasius császár még viselte a Sarmaticus címet. A régészeti leletek és az írott források alapján tovább nem követhető nyomon kárpátmedencei jelenlétük, azonban a nyelvészeti és vallásitörténeti adatok alapján mindinkább felmerül a gyanú, hogy Árpád népének honfoglalásáig, sőt azután is számolnunk kell hatásukkal.


Forrás: részletek Havassy-Peter Jazigok-roxolanok-alanok-Szarmatak az Alföldön c. munkájából