logo

XV December AD

Dacia feladása.

A III. századra a germán népek (elsősorban a gótok) északról délre vándorlásuk során megközelítették az Észak-Pontust. Ennek hatására szarmata csoportok mozdultak el nyugatra és keletre egyaránt. Jelen esetben számunkra a nyugati irányú elmozdulás a lényeges, hisz alapvetően ez érinti a Kárpát-medence korabeli történetét. A gótok által meglökött Duna bal parti dákokkal rokon karpok keményen támadták szomszédaikat, köztük a roxolánokat. A sztyeppe legnyugatibb törzsei ismét megpróbáltak behatolni a Kárpát-medencébe. A karpok támadásának időpontjára Erdély pénzforgalmának Philippus alatti „megrokkanása” utal. Daciában nagyjából egy olyan folyamat játszódhatott le, mint 130 évvel később, I. Valentinianus halála után Pannoniában.
Dexippos adatait Zosimos őrizte meg arról, hogy Valerianus trónra lépésekor, a balkáni hadjárattal párhuzamosan a markomannok dúlták nyilván ismét Nyugat-Pannoniát. Támadásuk Ravennáig ért el a pannoniai-itáliai út mentén. Ezúttal a szarmatákról hallgatnak a források, talán nem kapcsolódtak bele az eseményekbe. A 250-es években viszont folyamatosan számolhattak a rómaiak a szarmaták rablóhadjárataival. Erre utalnak a Drina völgyében talált kincsleletek is.
253 és 260 között Valerianus és Gallienus társcsászárok a hadsereget részben a perzsa fronton, illetve a kis-ázsiai kalózok ellen, részben a frankoktól dúlt Gallia védelmére kénytelenek bevetni, meggyengítve ezzel a dunai provinciák határait. A szarmaták kihasználták a lehetőséget a zsákmányszerzésre. A veszedelmet érzékelő katonaság pedig 258-ban vagy 260-ban Ingenuust kikiáltotta ellencsászárrá. Ingenuusról a Historia Augusta szerzője úgy vélekedik, hogy „olyan valakit választottak császárrá, aki a fenyegető szarmata támadás idején erényeivel képes volt gyógyulást hozni a kimerült államnak.”

Birodalomszerte újabb és újabb usurpatorok léptek színre. „Az állam sorsa hozta magával, hogy Gallienus idejében aki csak tehette, császár akart lenni.” A Duna-vidéken Ingenuus lázadását hamarosan újabb trónbitorló feltűnése követte. Az új ellencsászárról, Regalianusról a Historia Augusta szerzője még azt is tudni véli, hogy „bátran háborúba bocsátkozott a szarmatákkal. A roxolánok kezdeményezésére a hadsereg beleegyezésével végül mégis megölték [ti. Regalianust]...”
Itt mindenképpen szükséges egy kis kitérőt tennünk. Az utóbb idézett forráshely alapján a magyarországi kutatók többsége arra az álláspontra helyezkedett, hogy Regalianus ellencsászár hadseregével együtt 260-ban Sirmium környékén egy nagy erejű roxolán támadásnak esett áldozatul. Az eseményekben az Alföldre frissen áttelepült roxolánok vettek volna részt.
A forráshelyet azonban többen elvetik, mint a roxolánok Alföldre költözésének bizonyítékát, mivel Regalianus szarmaták feletti győzelmének helyhezkötése a Historia Augusta alapján nem egyértelmű. Néhány kutató ezt a helyet nem Pannoniában, hanem Moesiában (Scupi) keresi. Érvként merült fel továbbá, hogy a Historia Augustában egyetlen más hely sem utal a roxolánok Tisza-vidéki jelenlétére.

Figyelembe kell vennünk, hogy a roxolánok első alföldi megjelenése már jóval korábbi időpontban felvethető, másfelől viszont nem felejtkezhetünk el arról a tényről sem, hogy a Kárpát-medencére vonatkoztatható további forrásokból a roxolánok említése ugyancsak hiányzik. Egészen a hunok megjelenésééig gyakorlatilag jazigokról vagy szarmatákról értesülünk. Mindezek alapján a magyarországi kutatásban toposzként elterjedt nézet, amely szerint a roxolánok bevándorlását kifejezetten a 259-260-as eseményekhez kell kötnünk, beható felülvizsgálatra szorul. Ami pedig az események moesiai lokalizálását illeti, valójában a Historia Augusta vonatkozó helye legalább annyira köthető Pannoniához, mint Moesiához. Ezt a szempontot tehát a roxolán-kérdés értékelésénél figyelmen kívül kell hagynunk.

Visszatérve a 259-260-as eseményekre, annyi bizonyos, hogy Pannonia rendkívül súlyos helyzetbe került nyilván részben a barbár betörések, részben a polgárháború miatt. Ezt bizonyítja legalábbis a korszakhoz köthető mintegy 30 kincs, közülük a legnagyobb a szalacskai.
A korábban ismert kincsleleteket kiegészíthetjük a balácaival, ahol egy besimított edényben 86 darabos, 259. évvel záródó érmelelet került napvilágra. Újabban Biatorbágyon egy tűzvészben elpusztult villagazdaság feltárása során bukkantak két edényben egy-egy érmeleletre, amelyek közül az egyik záróveretei Gallienus 260-as antoninianusai.
A délről észak felé behatoló barbárok útját az elpusztult települések (amilyen pl. Intercisa vagy Gorsium) és érmekincsek rajzolják ki egészen a Muráig. A limesnél és a tartomány belsejében egyaránt pusztulási rétegek jelzik a katasztrófát. A pusztítás mértéke talán még súlyosabb volt, mint a markomann-szarmata háborúké. Évekbe tellett, amíg a provincia magához tért.

A helyzet a III. század második felében Pannoniában még nem, de a keletről mindinkább szorongatott Daciában végzetessé vált. Egyik feszült szituáció a másikat követte. A germánok mind erőteljesebb nyomást gyakoroltak a nehezen védhető tartományra. A provincia helyzete válságosra fordult. A pénzverés alapján lehet következtetni a feladás körüli eseményekre. Aurelianus 270-ben még DACIA FELIX feliratú érméket veretett, azaz szándékában állt megvédeni a provinciát a barbároktól. 271-ben sikerült is megvernie Erdélyben a nyugati gótokat, a győztes hadjárat után mégis föladta a provinciát. Ennek fő oka az volt, hogy időközben Palmyra elfoglalta Egyiptomot, a Birodalom éléstárát.
Aurelianus tehát hiába űzte ki a gótokat Moesiából és Thraciából és hatolt be Daciába, hiába vívta meg győztes csatáját, melyben a gótok vezére, Cannabaudes is elesett, győzelmét Daciában nem tudta kihasználni. A dunai hadsereget ugyanis kénytelen volt bevetni Zenobia palmyrai királyné ellen Egyiptomban, máskülönben veszélybe került volna Róma gabonaellátása. A császár Daciát kiüríttette és a területet magára hagyta.

A Kárpát-medencei szarmaták életében ezek az események nyilvánvalóan gyökeres változást idéztek elő. Kelet felől új szomszédokkal kellett szembenézniük: Erdélybe benyomult a gótok nyugati csoportja (ún. erdőlakó, tervingi). Emellett számolnunk kell azzal is, hogy 260 körül a Pontus-vidék két jelentős városa amelyek a szarmaták kereskedelmének legfőbb központjai közé tartoztak -, Tyras és Olbia ugyancsak a gótok kezére került.

„Ugyanezen időben Aurelianus heves harcokat vívott a suebek és a szarmaták ellen, s fényes győzelmeket aratott” illetve „viselte a ... Sarmaticus... nevezetet...” tudjuk meg a Historia Augustából. Hogy ezt a nevet valóban megkapta, azt egy felirat támasztja alá, melyen ugyancsak Sarmaticusként szerepel. Mindebből a szarmatákra vonatkozóan csupán annyit állapíthatunk meg, hogy Aurelianus legyőzte őket. Azonban még az sem egészen egyértelmű, hogy ez Pannoniában, illetve annak előterében történt-e vagy pl. az Al-Dunánál. Az előbbit valószínűsíti, hogy a szvébekkel együtt említik őket. Ezzel az adattal is óvatosan kell bánnunk, mert Dexippus egy meglehetősen részletes leírása alapján úgy tűnik, hogy Aurelianus valójában nem velük, hanem a vandálokkal harcolt. Ahogyan Zosimos alábbi helye esetében is a szkíták talán a vandálokkal azonosíthatók: „Aurelianus, ahogy megerősítette a hatalmát, Rómából elindulva Aquileiába ment, majd onnan a két Pannoniába folytatta útját, mert megtudta, hogy ezeket megtámadták a szkíták.
Hírvivőket küldött előre azzal a paranccsal, hogy a városokba gyűjtsék össze az élelmet, az állatokat és mindazt, ami csak az ellenségnek hasznára lehetne. Úgy vélte, hogy a barbárokat fenyegető éhínséget így még jobban növelheti. Ezek átkeltek a folyón [a Dunán] és egy eldöntetlen ütközetet vívtak Pannoniában. Az éjszaka eljövetele mindkét fél számára kétségessé tette a csata kimenetelét. Az éjszaka folyamán aztán a barbárok visszamentek, majd nappal békét kérő követeket küldtek.” Kovács Péter a pannoniai források értékelése során arra gondolt, hogy a szarmaták említése annyiban jogos, hogy a pannoniai vandál betöréshez „esetleg szarmaták is csatlakozhattak.” E zűrzavaros helyzet tisztázásában nem segít a Historia Augustában szereplő diadalmenet leírása sem, amely említést tesz a foglyok között a gótokról, alánokról, roxolánokról, szarmatákról, frankokról, szvébekről, vandálokról, germánokról.

Tény, hogy Aurelianus császár Pannoniában tartózkodott és ott készült fel a barbár betörésre nem sokkal uralomra kerülése után. Kérdéses, mennyi fogadható el a korszak eseménytörténetével foglalkozó kutatók (Ludwig Schmidt, Alföldi András, Mócsy András) egymásra épülő rekonstrukciójából, amely szerint 270 nyarán a gepidák által korábbi lakhelyükről kiszorított vandálok támadásával kell számolnunk. E teória szerint a vandálok szövetségesei a szarmaták (és esetleg a szvébek) voltak. A hadszíntérre érkező Aurelianus döntő győzelme után megkötött béke értelmében 2000 katonát és kezeseket adtak a barbárok, és ekkor vette fel a császár a Sarmaticus címet. Elgondolkodtató, hogy amennyiben valóban a vandálok körében kezdődött a zavargás, a császár címei között Gothicus, Sarmaticus, Armenicus, Parthicus, Adiabenicus miért nem szerepel a Germanicus is.
További gondot jelent, hogy egyre kevésbé tartható az az egyetlen forrásra támaszkodó, régészeti leletekkel pedig nem igazolható elképzelés, amely szerint a gepidák Dacia feladása után a Felső-Tisza-vidéken, illetve a korábbi vandál területen telepedtek volna meg.

Egyes barbár támadásokra főként a régészet eredményei engednek következtetni. Ilyen egy 275-re keltezhető aquincumi pusztulási réteg. A Historia Augusta tudósít egy 279. évi szarmata mozgolódásról. Nem sokkal Probus halála után, valószínűleg 282-ben Carus „sikeresen le tudta zárni a szarmaták elleni háborút”, „akiket annyira megvadított Probus halála, hogy már nemcsak Illyricumot, hanem a thraciai tartományokat, sőt még Itáliát is támadással fenyegették.”
A harcok Pannonia Inferiort érintették egy Sirmiumban talált, mintegy 4000 darabos érmekincs alapján. Carus, aki az aktuális perzsa hadjáratot tartotta szem előtt, komoly erőket vetett be a gyors győzelem érdekében a szarmaták ellen. A szarmatákat ez a háború túlságosan nem viselte meg, ami abból látszik, hogy néhány esztendő múltával Diocletianus kényszerült ellenük több büntetőhadjáratra, és a limest is erősíteni kellett.

Dacia feladása után tehát a római-szarmata szomszédság egyre több veszélyt rejt magában a Birodalom számára. Ezt nemcsak a barbár betörések mennyisége, hanem hatótávolságuk megnövekedése is mutatja.


Forrás: részletek Istvánovits Eszeter Kulcsár Valéria Egy elfelejtett nép, Szarmaták c. munkájából.