logo

VIII December AD

A nagy markomann-szarmata háborúktól Dacia feladásáig

Ptolemaios térképén, a Iazyges Metanastae szállásterületén a Danubius és a Tibiscus folyók között 8 várost (Uscenum, Bormanum, Abieta, Trissum, Parca, Candanum, Passium, Partiscum) is megjelöl, ami már komoly berendezkedésükre utal. A régészeti leletanyag alapján erre az időszakra már kialakult az alföldi szarmaták meglehetősen sűrű településhálózata. Kialakultak a fő kereskedelmi utak, amelyek vonala az importtárgyak elterjedése alapján rajzolódik ki. E békés fejlődésnek vetett véget a nagy háború kirobbanása.

A 160-as évek elején a rómaiak a parthus háborúra csoportosítottak át nagy haderőt: köztük a pannóniai katonaság egy részét is. Ezt használták ki a dunai germánok. A háború soha nem látott méretűre duzzadt: Pannoniát és Daciát egyaránt érzékeny veszteségek érték. A germánokhoz csatlakoztak a szarmaták is.
A harcok során aztán már a szarmaták jelentettek nagyobb veszélyt. Az egyes események részben az írott forrásokból, részben Marcus Aurelius diadalívéről rekonstruálhatók igen hozzávetőlegesen. Minden esetre a szarmatákkal kapcsolatban a császár feltett szándéka volt, hogy „teljesen kiirtja őket", ahogyan azt Traianus tette a dákokkal. A Marcus oszlop egy jelenete valóban azt ábrázolja, ahogyan a szarmata asszonyokat öldösik.
Ezzel az elképzeléssel állt összefüggésben a császárnak az az elképzelése is, hogy új provinciát alakít ki az Alföldön Sarmatia néven, ahova majd új a régieknél sokkal békésebb jövevényeket telepít. 180-ban bekövetkezett halála ebben megakadályozta. Utóda, Commodus pedig végleg letett e tervekről. A jazigok és kvádok feletti végső győzelem 188-ra keltezhető, amikor lezárult a nagy háború.

A markomann-szarmata háborúk gyökeres változásokat idéztek elő az Alföld településtörténetében is. A leletek alapján vázolható kép ezúttal kitűnő összhangba hozható az auctor adatokból ismert történésekkel. Az egyik békeszerződés egyebek mellett azt is tartalmazza, hogy Dacián keresztül a helytartó felügyelete mellett engedélyezték az alföldi

szarmatáknak a kapcsolattartást az al-dunai roxolánokkal. A különös „engedély" jól mutatja, hogy az al-dunai korridor már létezett, funkcionált a háború kitörése előtt is, hisz különben aligha jutott volna bárkinek eszébe, hogy így pacifikálja a mozgolódókat. Mint láttuk, Decebal hódítása előtti létezése kimutatható. Az a tény, hogy kialakításának igénye ismét felmerült, arra utal, hogy a hagyománya elevenen élt a szarmaták körében.
A Duna völgyén át új jövevények nyomultak a Kárpát-medencébe. Leletanyaguk az utóbbi időben mindinkább körvonalazhatóvá vált. Az elsőként Párducz Mihály által elkülönített szarmata csatos kör legalábbis egy része kitűnő párhuzamokkal rendelkezik a Maeotisvidéki leletanyagban.

Az ún. Hévizgyörk-Vizesdpuszta csoport hordozói elsősorban az alföldi Sarmatia északi határvonalán tele-pedtek meg, a jövendőbeli Csörsz-árok mentén. Lovasalakulataik nagy, nehéz kétélű kardokkal, lándzsákkal voltak felszerelve. Hasonló fegyverzete lehetett annak a 8000 lovasnak, akiket a 175. évi békekötés alkalmával a szarmaták Marcus császárnak szolgáltattak ki, s akik jelentős hányadát Britanniába telepítették. Utóbbiak, ha nem is valamennyien, de többségükben catafíactariuskal lehet pikkelypáncélos lovasok. Jogos feltételezések szerint ők lettek Artur király kerekasztal lovagjainak elődei, s komoly szerepet játszottak az európai lovagi kultúra kialakításában.
Az új szarmata ekkoriban már joggal feltételezhetően alán vagy az alán törzsszövetséghez tartozó csoport bevándorlása ismét akárcsak a dák háborúk idején terjeszkedéssel járt együtt az Alföldön. A Felső-Tiszavidéken hiányoznak a szarmatákhoz köthető régészeti leletek a nagy háború előtti időszakból.
A II. század végén megszállták ezt a nagyjából Ártánd-Derecske vonalától északra fekvő területet is, s szembe találkoztak az észak-északkelet felől velük szemben nyomuló vandálokkal (a Przeworsk kultúra hordozóival), akik egyébként a háború idején Dacia északi határán a legfőbb ellenségek közé tartoztak. Hasonló terjeszkedés figyelhető meg Dacia keleti peremén a Körösök vidéken éppen úgy, mint a Bánátban.

A szomszédos népek igen gyorsan kapcsolatba kerültek egymással, sőt összeolvadásuk megkezdődött. E kapcsolatokra utal a Hortobágy-Porosháton feltárt nagy halmos temető H/11. sírjában elhantolt harcos, aki mind mellékletei, mind a temetkezés fölé épített kurgán mérete alapján kiemelkedő katonai vezető lehetett. Germán típusú pajzsát talán katonai megállapodás keretében kaphatta a germánoktól ahhoz hasonlóan, ahogyan Geszteréden eltemetett kortársa, akit a rómaiaktól kapott fegyverzetével hantoltak el.
A Przeworsk kultúra vandál jelenlétre utaló temetkezései ezektől egészen eltérőek: hamvasztásos, fegyveres sírok. A két nép vandálok és szarmaták összeolvadása igen gyorsan megkezdődött. A Przeworsk kultúra leletei „eltűnnek”, a szarmata temetkezésekben idegen hatások jelennek meg (pl. fésű sírba helyezése lásd Tiszavasvári). Ugyanez a folyamat már a korábbi időszaktól jól nyomon követhető a kvád-szarmata határzónában. Ez utóbbira vonatkozóan idézhetjük a római szerzőket is, akik leírják, hogy „a sarmaták és a quadusok ... valamint szokásaik és fegyverzetük, hasonlóságánál fogva jól megértették egymást.


Forrás: részletek Havassy-Peter Jazigok-roxolanok-alanok-Szarmatak az Alföldön c. munkájából