logo

XV December AD

A markomann háborúk után

A II. század legvégének III. század elejének eseményeiről viszonylag keveset tudunk. Ettől az időszaktól kezdve a történések mind nehezebben követhetők nyomon. Ennek oka részben a leletanyag keltezésének nehézsége (ezen belül is a legkevésbé talán épp a III. századi anyagot sikerült körülhatárolnunk), másrészt az írott források hallgatása. Ez utóbbi nem meglepő, ha figyelembe vesszük a III. századi „világválságot”, amelynek egyik jelensége, hogy a 235 és 284 között eltelt fél évszázad alatt a császárlistán 70 név szerepel. A római szerzők ennek megfelelően inkább a bel-, mint a külpolitika eseményeivel voltak elfoglalva.
Tény, hogy a markomann-szarmata háborúk utáni időszak viszonylagos békét hozott a Kárpát-medencébe. Köszönhető volt ez részben a béketárgyalásoknak (elsősorban talán a tömeges betelepítéseknek a provinciákba), amelyek úgy tűnik meghozták gyümölcsüket, részben annak, hogy ismét katonai átszervezések folytak a szarmatákkal szemben húzódó limesen. Az egyetlen adat, mely alapján a kutatás némi feszültséget feltételezett a szarmaták és a Birodalom közt, a II. század legvégére keltezhető érmékkel záródó kincsleletek sorozata az Alföldön.
A legújabb e kérdéssel foglalkozó tanulmány 16 olyan kincsleletről tud, melynek záróverete Commodus uralkodásának végére, illetve Septimius Severus uralkodásának kezdetére datálható. Egyet kell értenünk Vida Istvánnal, aki felhívta a figyelmet arra, hogy egyfelől e kincsleletek datálásával óvatosan kell bánnunk, hiszen a jó minőségű, II. század végi denarok a Barbaricum területén még a IV-V. századi síroknak is rendszeres mellékletei.
E leletegyüttesek összetétele és az a tény, hogy a római denarok a 190-es évek elején a szarmatákhoz jól kitapinthatóan nem jutnak el tömegesen, Vida István szerint arra utal, hogy egyszeri nagy mennyiségű pénzkiáramlással kell számolnunk. Ennek oka pedig a Septimius Severus uralomra kerülésekor kitört belháború, amelynek a császár a pannoniai hadseregre támaszkodva kívánt véget vetni: kivonta a csapatokat és a tartomány békéjének megőrzése érdekében mintegy „lefizette” a szarmatákat.

197 tavasza táján konszolidálódott a helyzet a Birodalomban. Ekkor a polgárháború (Clodius legyőzése) után Ti. Claudius Claudianus lett Pannonia Inferior helytartója. A Severus-kor fellendülést hozott Pannoniában, és a belpolitikai stabilitás valószínűleg meghatározta a határok nyugalmát is. A limesen megindultak az építkezések, sőt talán az Olt menti limes is ekkor épült ki.
Új, a szarmaták ellen hatékony harcmodorral rendelkező keleti íjász csapatot helyeztek át a Duna mellé gondolunk itt Ulcisia Castra új tábori őrségére, a cohors I milliaria nova Severiana Surorum sagittaria equitatára, a szírek ezres létszámú csapattestére, mely alighanem a szarmata limes északi szakaszán ahhoz hasonló funkciót látott el, mint az Intercisában állomásozó cohors I Aurelia Antonina milliaria Hemesenorum sagittaria equitata délen.

Barkóczi László fölvetette, hogy Septimius Severus pannoniai látogatásának (202) előzménye talán a barbárok elhúzódó zavargása volt a Dunától keletre, amelyet a gótok váltottak ki keleti vándorlásukkal. Ebben az esetben a moldvai és Dnyeszter-Dnyeper közi hasonló korú pénzleletek jeleznék az észak-déli irányú germán vándorlás útvonalát. Az ennek hatására elmozduló karpok nyomására a Kárpát-medence belsejében is feszültség keletkezett. Ezzel kapcsolatban azonban meg kell jegyeznünk, hogy a régészeti anyagban e folyamat lecsapódása nem igazán érzékelhető, az írott források alapján pedig nem támasztható alá egyértelműen a feltételezés. Ugyanakkor bizonyos, hogy a gót vándorlás a sztyeppei szarmata területek nyugati felét ebben az időszakban már mindenképpen érintette.
A Kárpát-medencei és a sztyeppei szarmaták kapcsolata egészében homályos számunkra, a germánok elmozdulásának közvetlen hatását az alföldi szarmaták esetében ebben a korban még nem érzékeljük. A régészeti leletanyagban feltűnő germán hatások/elemek sokkal inkább a szomszédos (markomann, kvád, vandál) népekkel kialakított kapcsolatokat jelzik.

A Septimius Severus halála utáni bizonytalanság tükröződött a külpolitikai állapotokon is. A barbárok 212-213 körül valószínűleg betörtek a provinciába, mivel azonban 214-ből csak a germánok elleni Caracalla-féle megtorló akcióról értesülünk,923 nem világos, hogy részt vettek-e a szarmaták a támadásban. Annyi bizonyos, hogy a pannoniai limesen a védelem komoly átszervezése továbbfolyt: útjavítási és katonai építkezések zajlottak Vindobonától Burgenae-ig az egész limes mentén, amelyek csak 218-ban szakadtak meg. Ebben az időszakban az észak-daciai limes újjáépítése is folyt.

A III. századi események rekonstruálásában alapvetően már csak közvetett adatokra támaszkodhatunk. Az auctoradatok mind szegényesebbé válnak. Egy generációnyi időszak az, amikor nem hallunk a szarmaták komolyabb támadásáról a Duna-vidéken, ami persze nem biztos, hogy teljes békét jelent.
A börgöndi (záróveret: 228) és ercsi (záróveret: 231) érmekincs alighanem már újabb szarmata betörésre utal. Héródianos szerint „az Itáliával határos és szomszédos illyr tartományok nem kis veszedelemben” voltak, ami a kvádok és szarmaták együttes mozgolódására utalhat. Nemrégiben egy 1810-ben Kisdém-pusztán talált és azóta feledésbe merült érmekincs publikálása alapján felvetődött, hogy a barbár mozgolódások talán már korábban, 223 táján elkezdődtek.

A 237-ben Maximinus Thrax által felvett Sarmaticus maximus jelző utalhat újabb mozgolódásra. A császárról tudjuk, hogy 236 és 238 között Sirmiumban tartózkodott.

„Sirmiumba ment, mivel a szarmaták ellen készült háborút indítani...”

A Historia Augustának ez az adata átvétel Héródianostól, aki azonban ahogyan Kovács Péter fogalmazott az eseményeket annyira összesűrítette, hogy „ezért vált a szarmata-dák háború kronológiája zavarossá”. Maximinus Thrax feltételezések szerint a pannoniai csapatok bevetésével 236 körül háborúzott valahol Dacia térségében a szarmatákkal és a szabad dákokkal. Valószínűbbnek tartható, de nem teljesen egyértelmű, hogy az alföldi jazigokról van szó, ugyanis az Al-Dunánál is kimutathatók harcokra utaló nyomok. Elképzelhető, hogy mindkét területen barbár betöréssel kell számolnunk.
238-ban a császár talán ismét a szarmaták elleni hadjáratot vett tervbe, amely azonban nem valósult meg. A mozgolódások hátterében már a gótok előretörését kell számításba vennünk, Maximinus Thrax 237-238-ban Héródianos szerint „azzal fenyegetőzött ugyanis..., hogy leigázza és kiirtja a barbár germán törzseket egészen az Ókeanosig.”

A gótokról Petrus Patriciustól (frag. 8.) azt is tudjuk, hogy 238-tól kezdve már stipendiumot (évpénzt) kaptak a rómaiaktól. Ettől az időszaktól kezdve a forrásokban említett szarmata események helyszíne mindinkább bizonytalan. Olykor nehezen dönthető el, hogy egy-egy eseményt, betörést Daciától keletre vagy nyugatra kell-e elhelyeznünk. Máskor ez viszonylag egyértelmű: nem kétséges, hogy egy al-dunai történésről van szó 242-ben.
III. Gordianus, aki nagy erőkkel egy perzsák elleni hadjáratra készülődött, arra kényszerült, hogy a Duna-vidéken maradjon, mivel ekkor a szarmaták, a gótok és az alánok betörtek a Dunán át egészen Philippopolisig, és csak miután a császári csapatokkal szembetalálták magukat, vonultak vissza, csupán ezután indulhatott meg a perzsa expedíció.


Forrás: részletek Istvánovits Eszeter Kulcsár Valéria Egy elfelejtett nép, Szarmaták c. munkájából