logo

XV December AD

A markomann-szarmata háborúk előzményei

A 120-as évek a béke évei a Barbaricumban. 129 és 137 között ugyan számolhatunk egy-két kisebb szarmata betöréssel a provinciákba, de ezek nem jártak komolyabb következménnyel. E lokális jelentőségű csetepatékról vajmi keveset tudunk, legfeljebb néhány érme és Aquincum egy pusztulási rétege utal rájuk. A pénzleletek közül elsősorban az óbudai 563 darabos kincsleletet kell kiemelnünk, melynek záróveretei Hadrianus uralkodása idejéből (123-128/129) származnak.
A viszonylagos nyugalmat mutatja például, hogy 132-136 közt a Bar Kochba felkelés miatt néhány alakulatot kivontak a dunai provinciákból és átvezényeltek a Közel-Keletre. Ha nyugtalanságot észleltek volna a rómaiak, aligha viszik el a csapatokat távoli vidékre. A szakirodalomban utalás történik egy közvetett bizonyítékra is. L. Aelius Caesar a két Pannonia közös kormányzójaként szolgált. A provinciák irányítását rendszerint olyankor vonták egy kézbe, ha összehangolt védekezésre (vagy támadásra) rendezkedtek be a rómaiak. A helytartó 138-ban bekövetkezett halála után már nem látták szükségesnek ezt a megoldást: Inferior és Superior irányítása ismét kettévált.

Hadrianus uralkodása végén (137-138) kvád földről egy új háborús hullám indult. Pannonia Inferior előterében csatlakoztak hozzá a jazigok. (Még azt sem lehet kizárnunk adott esetben, hogy épp a fent említett csapatkivonásokról vagy a helytartó haláláról értesülve kezdtek a zavarosban halászni Pannonia barbár szomszédai.)
A nagyrévi kincslelet jelzi, hogy a szarmata hátországban sem volt biztonságos az élet. Az események átterjedtek Dacia Inferior és Moesia Inferior határára is. Ezzel párhuzamosan Daciát délkeletről 137-ben a roxolánok fenyegették. Talán ennek a háborús időszaknak a vége felé Hadrianus uralkodása végén vagy Antoninus Pius hatalomra kerülése után jártak a jazig követek Rómában „ahol meg kívánták erő síteni a békét”.

Nem eldöntött kérdés, hogy az itt tárgyalt események húzódtak-e el, vagy egy rövid békés időszak után ismét kitört háború befejezésére utal a 140 tájára keltezhető katonai diplomák sorozata, valamint Antoninus Pius REX QUADIS DATUS feliratos sestertiusai, melyek mutatják, hogy a kvádok elfogadták Róma fennhatóságát, azaz azt a jogot, hogy a Birodalom által kijelölt király uralkodjék felettük.
A daciai régészeti leletek a 143. évre utalnak, amikor a kosztobók fronton indult támadás. Ezúttal innen kezdődött a betörések egy újabb hulláma és érte el 144/145-re Dacia Inferior határát. Csatlakoztak az alföldi szarmaták és végül a kvádok. Összefoglalva a 137 és 144/146 közti eseményeket, többé-kevésbé állandó konfliktusok, meg-megújuló hadi események jellemezték az egész Duna-vidéki Barbaricumot, mígnem elérkezett egy kb. 10 éves békés korszak a 150-es évek közepéig.

A Pannonia és Dacia közti területen a 150-es évek első felének viszonylagos békéje a vihar előtti csend időszaka. A feszültség nőttön nőtt. Ennek hátterében talán már a gótok által kiszorított új népek beáramlása sejthető a Kárpát-medence ÉK-i sarkába. A háború gócpontja eleinte Dacia északi és keleti határán, a Felső-Tisza vidékén, illetve ismét a Kárpátoktól keletre élő szabad dákoknál, a kosztobókoknál lokalizálható. Az első harcokat alighanem már 154-ben megvívták.
A helyzet 156-ra súlyosra fordult. 156 és 158 közt Statius Priscus helytartósága idején a szabad dákok erősen támadták Daciát, mélyen behatoltak a provinciába. Útjukat a Kis-Szamos, a Nagy és Kis-Küküllő völgyében talált pénzleletek jelzik. Dacia Superior védelmét ismét meg kellett erősíteni.

Balla Lajos szerint az alábbi betörések követhetők nyomon:

157. december 13.: Dacia Superior,
158. július 8.: Dacia Superior,
158. szeptember 27.: Dacia Porolissensis,
157 vagy 158: Moesia Inferior,
159-160: Moesia Superior,
159-160. december 27.: Pannonia Inferior.

A Felső-Tisza-vidék és egyúttal a Kárpát-medencei barbaricum képe időközben alaposan megváltozott. A Kárpátalján a Przeworsk kultúra legkorábbi leletei már az I. században (a B1 időszakban) kimutathatók jelezve, hogy a germán kapcsolatok e vidék feltehetőleg dák lakosságával már igen korán alakulni kezdtek. A Przeworsk leletek zöme a Felső-Tisza-vidéken azonban csak a markomann háborúk tájékától (C1 időszak) keltezhető, azaz attól a periódustól, amikor a források alapján megjelentek a vandálok különböző törzsei a viktovalok, a haszdingok és a lakringok Dacia provincia ÉNy-i előterében.

A II. század végén tehát a Felső-Tisza-vidéken egy új lelethorizont jelentkezett. A Przeworsk kultúra második hullámáról van szó (Kékcse, Tiszakanyár, Vásárosnamény-Hajnal u. stb. lelőhelyekkel). Korábban úgy véltük, hogy ezen a vidéken a szarmaták legkorábbi csoportjai is csak ekkor jelentek meg. A szarmaták szállásterülete ebben az időszakban a Felső-Tisza-vidéken ÉK felé talán megnövekedett, dél (publikálatlan, JAM, Jakab Attila ásatása; Boros György felvétele, Beleznai Gabriella rajzai) felől pedig az Ér irányában terjeszkedtek és elérték Nagykároly/Carei vonalát. Végül talán a kárpáti kurgánok kultúrájának hordozói a szabad dák lakosság is ez idő tájt bukkant föl a Kárpátalján.

A II. század első felének szarmata leletanyaga az Alföldön még viszonylag szerény mennyiségű. A telepek és temetkezések száma a II. század második felében hirtelen megugrik. Az eltolódás olyan mértékű, amelyet már nem lehet természetes demográfiai folyamatokkal magyarázni. Önmagában ez a tény már jelzi, hogy a Kárpát-medencébe bevándorló friss néphullámok között mindenképpen számolnunk kell egy újabb nagy létszámú szarmata csoport érkezésével. Az anyagi kultúrában kimutatható új vonások ezt egyértelműen alátámasztják.
A kettős, illetve hármas keltezést (készítési idő / használat / földbekerülés időpontja) figyelembe véve kérdés persze, hogy az új lelethorizont magukhoz a hadi eseményekhez, illetve inkább az azt megelőző vagy követő időszak történéseihez köthető.

Visszatérve a 150-es évekhez, Pannoniában és szomszédságában egy sor érmekincs (Bonyhád, Szemely, Bara Osatina, Zalahosszúfalu, Poetovio, Trögern) került ekkor földbe, ami jelzi a „biztonságérzet csökkenését” a provinciában. A Bánságban, illetve a Maros vonalán, Moesia Superiorban, Pannonia Inferior limesén a szarmatákat 159-160-ban Pannonia és Moesia hadseregeinek együttes akciója csendesítette le. Bár a kemény harcokat némi nyugalom követte, az nem volt hosszú életű. „...az északi barbárok [a gótok] által űzve menekültek” a különböző csoportok a Birodalom irányába, és „ha nem fogadták be őket, akkor háborút indítottak.” Márpedig akkora tömeget, amely ekkor fenyegette a dunai provinciákat, befogadni nem lehetett.
Egy 162-re keltezett markomann és talán kvád és jazig betörés után a 160-as évek végén ismét fellángoltak a harcok. 166-ban a legkülönbözőbb, a rómaiak számára csaknem ismeretlen barbárok pl. a langobardok és az obiusok Pannonia Superiort rohanták le. Daciában 167 elején néhány hónapos látszólagos nyugalom honolt, majd 167 május végén júniusban északról és nyugatról egyszerre érte támadás.


Forrás: részletek Istvánovits Eszeter Kulcsár Valéria Egy elfelejtett nép, Szarmaták c. munkájából