logo

VIII December AD

A Kárpát-medencei szarmaták története Dacia megszervezéséig

A szarmaták Kárpát-medencei térfoglalása, mint az előző fejezetben utaltunk rá a Kr. u. I. század második felében még javában tartott, és ez nagymértékben meghatározta a térség esemény és politikatörténetét. A rómaiak tudatosan igyekeztek féken tartani a szomszédos barbárokat, így nyilván a szarmatákat is. Az ún. négy császár évében (69-ben) a roxolánok igen nagy pusztítást vittek végbe az Al-Dunánál.
A római belháborúk zavaros időszakában a frissen betelepülő jazigok mozgolódása Pannonia előterében korántsem mérhető ugyanazzal a mértékkel. Erre gondolhatunk az alapján is, hogy a moesiai és a pannoniai csapatok részvétele római pártharcokban nem járt komoly következményekkel a térség helyzetére: vagyis, hogy a provinciákból a haderő nagyobb részét elvonták. Talán a kialakított szövetségi rendszernek sikerült fenntartania a békét, talán csak kisebb számban tartózkodtak még a jazigok az új területen ahhoz, hogy komoly veszélyt jelentsenek nem tudjuk.
A moesiai legatus, Aponius Saturninus seregével Itáliába ment. „...hogy a csapatoktól megfosztott tartományokat a barbár népeknek oda ne vessék, a szarmata jazygok főembereit, akik a kormányzást kezükben tartották, szövetségükbe fogadták. Ezek népüket és tömérdek lovasukat egyedüli erősségüket is ajánlgatták: szolgálatukat azonban visszautasították, hogy sem belviszályok közepette külső háborúkat ne kezdjenek, sem az ellenféltől remélt nagyobb jutalom fejében az emberi s isteni jogot meg ne tagadják.” Tacitusnak erre a helyére már hivatkoztunk, mint a szarmata zsoldosság létének egy bizonyítékára, itt más szemszögből vizsgáljuk.

Mócsy András szerint a pannoniai helytartó, Tampius Flavianus túszként visszatartotta a jazigok vezéreit, és „ügyes sakkhúzásáért, amellyel sikerült Pannonia határait biztosítani, ornamenta triumphaliát kapott.” E szerint a Tacitus által említett „szövetség” túszok szedését jelentette. Véleményünk szerint a „nagyobb jutalom” emlegetése, a „szövetségbe fogadás” hangsúlyozása inkább arra utal, hogy a rómaiak a békéért cserében pénzelték a jazigokat. Nem véletlen, hogy az alföldi szarmatáknál ha nem is túlságosan nagy mennyiségben előfordulnak I. századi római érmék. Így például az abonyi kincslelet kezdő érme Vespasianus verete.
Kérdés persze, hogy bevált-e ez a megoldás. Tacitus szerint „...azt suttogták, hogy a szarmaták s a dákok körül fogták a moesiai és pannoniai téli táborokat...” Ez az egyetlen utalás arra, hogy Pannonia szomszédságában sem volt teljesen nyugodt a helyzet. Nem bizonyos, de ki sem zárható, hogy a nyugtalanság csillapítására telepített be a fent nevezett Tampius Flavianus nagy tömegű barbárt Észak vagy Kelet-Magyarország területéről a provinciába. A szarmaták talán nem találták eléggé bőkezűnek a rómaiakat?!

A polgárháború lecsillapodtával Vespasianus új határpolitikát alakított ki. Elsősorban ahogyan arra az al-dunai események tárgyalásánál már utaltunk Moesiában indultak meg a táborépítések a veszély elmúltával és a római belháborúk lezárása után. Talán a szarmata veszély fokozódása is szerepet játszhatott abban, hogy Vespasianus valószínűleg egy átfogó katonai rendezési terv kivitelezésébe fogott.
Ettől kezdve gyakorta megismétlődtek a betörések, mert a „suttogások” mint az általában lenni szokott aligha voltak alaptalanok. A szarmata betörésekkel pedig ugyancsak számolniuk kellett a rómaiaknak. Domitianus uralkodása idején már komolyabbra fordult a helyzet a Közép-Duna völgyében is. A pannoniai csapatösszevonások, a katonai erő növelése a térségben jelzi, hogy meggyűlt a rómaiak baja a szomszédos barbárokkal. Legkésőbb 73-ban Aquincumban már egy, a szarmata harcmodorral szemben hatékony lovascsapat állomásozott.

85/86 telén a dákok nagy erőkkel lerohanták Moesiát. Az ellenük vonuló császári sereget megsemmisítették. A harcokban a tartomány kormányzója, C. Oppius Sabinus, valamint a praetorianus gárda parancsnoka, Cornelius Fuscus életét vesztette, és egy teljes legio a V. Alaudae megsemmisült. Csak 88-ban sikerült Tettius Iulianusnak legyőznie a dákokat Erdély kapujában, valahol Karánsebestől északkeletre.
A kvádok és a markomannok megtagadták a rómaiak által a dákok ellen kért fegyveres támogatást, Domitianus „Pannoniába ment, hogy háborút indítson ellenük, második követségüket, akiket hozzá küldtek békekérés céljából, megölette”.
A kvádok és markomannok elleni háborúnak súlyos következménye volt, hogy a szarmaták is bekapcsolódtak. Így Noricumtól a Fekete-tengerig húzódott immár a római front. Domitianus a kvád-markomann-szarmata csatározások miatt a dákokkal kiegyezésre kényszerült, már csak azért is, mert a markomannok, kvádok és szarmaták ellen „Decebalnak, a dákok királyának birodalmán keresztül vezette seregét...”.
Az expeditio Marcomannica valószínűsíthető időpontja 89. A C. Velius Rufus vezette 8 legio vexillatiójából álló tekintélyes római csapat K. Strobel rekonstrukciója szerint Viminaciumból indult a Bánság nyugati peremén, illetve Erdély nyugati részén át a Fehér-Körös felé, majd északra a Tiszáig hatolt és a Duna-Tisza köze északi területein érte el a jazigokat.

Ideiglenesen ugyan sikerült a rómaiaknak lezárnia a harcokat a csapatok egy részét visszahelyezték állandó székhelyükre, de jó néhány vexillatio maradt a Duna mentén. A béke rövid életűnek bizonyult. Cassius Diótól tudjuk, hogy 92-ben két germán törzs, a szvébek és a tőlük északra lakó lugiusok között tört ki háborúskodás. A lugiusok kérésére Domitianus csapatot küldött támogatásukra, mégpedig 100 lovast. „Emiatt megharagudtak a suebek, az Istroson.” Ezzel indult el az Expeditio Suebica et Sarmatica vagy más néven Expeditio in Sarmatas, amely ahogyan Suetonius írja inkább volt „...kényszerből..., mert megsemmisítettek egy légiót parancsnokostul”.
Az elpusztított legio a Brigetióban állomásozó XXI. Rapax volt, ami egyúttal jelzi, hogy az események helyszínét merre kell keresnünk. Domitianus utolsó, 22. imperatori acclamatiója jelzi a jazigok feletti győzelmet. Ugyanakkor Suetonius és Eutropius azt is elárulja, hogy a császár csak ovatiót tartott a háború végén, és hogy „ugyanakkor sok veszteséget is szenvedett ezekben a háborúkban; Sarmatiában egy legiót vezérestül lemészároltak...”

A triumphus helyett tartott ovatio talán arra utal, hogy még nem igazán tekintették Rómában lezártnak az eseményeket. A pannoniai határszakaszon tovább erősítették a védelmi rendszert, a provinciát pedig két részre osztották, szétválasztva a legiókat a szvéb és a szarmata határszakaszon. A jazigokat egyébként alighanem sikerült lecsillapítani, mivel a kiújuló harcokban a 97. évi kvád betöréskor nem tudunk az ő támadásukról. Itt ismét érdemes kitérnünk a római érmékre. Arra gondolunk, hogy a barbaricumi rend-szeres pénzforgalom Domitianus idejétől mutatható ki.
A szarmaták Kárpát-medencei történetének egyik fordulópontja az ún. dák háborúk időszaka. Hogy világossá váljon ez a helyzet, vessünk egy pillantást magukra a dákokra. Bár erre a kérdésre már feljebb többször kitértünk, itt fontosnak tartjuk ismét röviden összefoglalni a legszükségesebb adatokat, hogy érthetőek legyenek a Kárpát-medence I. század végi eseményei.

Előre kell bocsátanunk, hogy egy meglehetősen rosszul kutatott területre teszünk kirándulást. A dákok tanulmányozását rendkívül megnehezítette a dáko-román kontinuitás problémaköre, mely a tudományos stúdiumok irányából erősen a politikum felé tolta el a dákokkal kapcsolatos vizsgálódások lehetőségét.
A dákok a Római Birodalomnak már régi ellenfelei voltak akkor, amikor vidékünkön feltűntek a szarmaták. A Kr. e. II. században lerázták a kelta gyámságot, és a század végétől a rómaiaknak Macedoniában már számolniuk kellett a dákok betörésével. Kr. e. 48-ban, amikor a Balkánon Caesar és Pompeius öszszeütközött, egy ideig úgy tűnt, hogy Boirebistas dák király akinek sorsát az II.5.1. fejezetben már érintettük Pompeius mellé áll. Végül azonban inkább kihasználta a zűrzavaros helyzetet, legyőzte a bójokat és meghódította a területüket.

A bójok legyőzését Strabón „Caesar” idejére teszi, és ez után az időpont után „a bójok pusztasága” (deserta boiorum) maradt csak. Mivel azonban az utolsó bój pénz egy Kr. e. 43-ban vert római denartípust utánoz, Caesar pedig 44-ben meghalt, így a Strabón által említett Caesar csakis Octavianus Caesar lehet.
A dák nagyhatalom veszélyessé vált Róma számára. Caesart csak meggyilkolása akadályozta meg 44-ben az ellentámadásban. Boirebistas állama azonban magától szétesett. Őt meggyilkolták, a meghódítottak leszakadtak, 4 dák fejedelemség alakult ki. Róma érzékelte a veszélyt nem akart esélyt adni az esetleges újra egyesülésre. Augustus 35-ben megvetette lábát Sisciában, mely jó támaszpontnak ígérkezett a többi között legalábbis a római propagandában szereplő dákok ellen. Marcus Antonius-szal való összeütközése azonban számára sokkal lényegesebb volt, mint egy dákok elleni háború. A dák helyzet rendezése mint elsőrendű külpolitikai feladat Caesartól kezdve vissza-visszatért. A megoldást hozó leszámolás azonban jócskán elhúzódott, és végül Traianus nevéhez fűződik.

Az expeditio in Sarmatas-t követően, azaz a 92. évi események után visszahúzódó jazigok sem maradtak távol Traianus dák háborúinak eseményeitől. A jazigok ellenséges viselkedése Traianus alatt megváltozott. Ezideig talán az Al-Duna mentén létezhetett egy korridor, amelyen keresztül a Kárpát-medencei szarmaták fenntarthatták kapcsolatukat a velük rokon törzsekkel (elsősorban az Al-Duna melléki roxolánokkal), illetve, és ez legalább annyira fontos volt számukra, a Pontus-vidék városaival. Decebal hódí-tásaival (103-104 tájára) egészen odáig ment, hogy „a jazigoktól még egy bizonyos területet is elvett (ezt utóbb Traianus sem adta nekik vissza, amikor visszakérték).” A dák uralkodó ezzel alighanem elvágta azt a folyosót, amely olyannyira fontos volt (a többi között alföldi szállásterületükön a nyersanyagok teljes hiánya miatt is) a jazigok számára.

A korábbi életmódjukat feladni kényszerülő, fokozatosan letelepedő és földművelésre áttérő Kárpát-medencei szarmaták nehéz helyzetbe kerültek Duna-menti területük elvesztésével. A gyökeres változás lehetőségével kecsegtette őket Traianus azon elhatározása, hogy véget vet az egyre erősödő dák állam fenyegetésének és egyúttal megszerzi Decebal hatalmas gazdagságát.
„A senatus ismét ellenségnek nyilvánította Decebalust, Traianus megint személyesen ... intézte ellene a háborút”, és a dákokkal korábban is ellenséges, most különösen feldühödött, területük visszaadásában reménykedő jazigokat szövetségeseinek tudhatta a háború során. Ugyanakkor az al-dunai roxolánok akiket a rómaiak dákok elleni felvonulása érintett érzékenyen a dákokkal léptek szövetségre.

A jazig-római szövetségnek egyébként jól érzékelhető régészeti lenyomata, hogy Traianus dák háborúihoz köthető a római érmeanyag első nagy fellendülése az egész alföldi (a Tiszántúlon is!) szarmata Barbaricumban. Ezt úgy tudjuk elképzelni, hogy a Kárpát-medencében élő, illetve a közeljövőben ide betelepedő szarmaták római szövetségeseiktől a többi között pénzt is kaptak. Amikor a jazigok a dák háborúk után megszállták a Tiszántúlt, természetesen magukkal vitték ezeket az érméket.
A dák háborúk eseményeit a Rómában álló Traianus oszlop mutatja be. A domborműveken megjelennek a jazigok és a roxolánok egyaránt. Hosszú és nehéz háborúk során végül a római haderő győzedelmeskedett a dákok felett. A dákokkal viselt harcok 106 nyarának végére fejeződtek be. Egy augusztus 11-én kiadott porolissumi diploma a 2. dák hadjárat lezárulását jelzi. Decebal dák király fejét közszemlére tették Rómában a Gemonia-lépcsőn és nagy ünnepségeket rendeztek. DACIA CAPTA feliratos érmesorozatot bocsátottak ki. A dák királyok mesés kincseinek egy részét is megszerezte a Birodalom.

Traianus megkezdte az új provincia, Dacia megszervezését. A barbárok szemszögéből vizsgálva a tartományalakítást, két fontos kérdésre kell részletesebben kitérnünk. Az egyik a Bánság hovatartozása, a másik annak a területnek a problémája, amelyet, mint feljebb idéztük Decebal a „jazigoktól elvett”.

A Bánságban két római védvonal két erődsor épült ki. Az egyik a lederatai (Backa Palanka/Palánka) hajóhídtól Tibiscumig (Jupa/Zsuppa) húzódott. Ez volt a nyugati, külső védvonal. Beljebb, keletebbre a drobetai híd szomszédságából Diernától (Orsova) indult a védvonal ez az út Tibiscumban találkozott az előbbivel. Eduard Nemeth felvetette annak lehetőségét, hogy a Csörsz-árok bánsági legkeletibb vonala esetleg a Hadrianus idején meghúzott limes egy szakasza volt. Ő maga is hipotézisként kezelte ezt a verziót, hangsúlyozva, hogy a sánc építésének keltezésére tárgyi bizonyíték nem áll rendelkezésre, erődök hiányában pedig inkább csak a határ jelzésére szolgálhatott.
A régészeti leletek a külső erődsortól nyugatabbra sűrű szarmata településhálózatot mutatnak, mely a Bánság délkeleti részétől a Maros-Tisza zuga, illetve a Tisza felé sűrűsödik. A bácskai és bánsági leleteket elsőként Milleker Bódog, majd az ő nyomán Párducz Mihály gyűjtötte össze és értékelte. Kutatásaik óta egyértelművé vált, hogy a területet sűrűn benépesítették a szarmaták.
A kutatások igazolták például, hogy csak az Aradi-medencében az 1990-es évek végén 26 szarmata lelőhely volt ismert. Ezek Aradtól nyugatra helyezkednek el, míg tőlük keletre dák jellegű leletanyagot és alapvetően hamvasztásos sírokat találunk. Jelenlétük a II. századtól bizonyítható. Mindez arra utal, hogy a két népesség dákok és szarmaták osztoztak ezen a területen a limes előterében. Viszonyukra jellemző, hogy nem elszigetelt jelenség egy-egy dák edény jelenléte szarmata temetkezésben. A régió „kontaktzóna” jellegére utal a leletanyag (kerámia) keveredése egy-egy lelőhelyen (pl. Sajtény).
Ha nyugat felé tovább tekintünk, akkor érzékelhetjük, hogy a Bácska szarmata megszállása legalább olyan sűrű volt. A Bácska és a Bánság szerbiai részén regisztrált szarmata lelőhelyek száma a 90-es évekig több mint 200 volt, ezek közül 60 telep és 44 temető a Tisza bal partján található. Zömük keltezése ma még módszeres kutatás hiányában kérdéses, de véleményünk szerint a II. század elejére már bizonyosan kimutatható a szarmata jelenlét. Azt persze hozzá kell itt fűznünk, hogy a Dacia provincializálása és a markomann háborúk közötti időszakból egyáltalában az Alföldön is viszonylag kevés lelőhelyről áll rendelkezésünkre adat.

A romániai kutatás fő áramlata hosszú időn át napjainkig a szarmata (és a dák) leletanyag tömeges elterjedése ellenére Dacia provincia DNy-i limesét előszeretettel a Maros-Tisza-Duna vonala mentén húzza meg, vagyis ripát feltételez a területen. Az érvek között alapvetően az a tény szerepel, hogy a Maros völgyében igen nagy mennyiségű római lelet ismert, közöttük katonai jellegűek is.
Jó néhány nyugateurópai atlasz a romániai kutatók által rajzolt térképeket veszi át. Valójában régóta tudjuk, hogy a Bánság nyugati fele szarmata megszállás alatt állt, ahogyan az Olt-Duna-Szeret-Erdélyi Kárpátok déli vonulata közti termékeny síkság sem tartozott Dacia provinciához. A Maros völgy nyugati szakaszán a gazdag római leletanyag nem a birodalomhoz tartozást jelzi, hanem a Daciát Pannonia Inferiorral összekötő római utat.
A kiépített út mellett ellenőrző állomások épültek (erre utalnak a több helyen Bulci/ Bulcs, Cladova/Kladova, Sannicolau Mare/Nagyszentmiklós, Cenad/Nagycsanád megtalált, a legio XIII. Gemina bélyegével ellátott téglák). Ez az út a Tibiscum-Apulum útból ágazott le a Sztrigy torkolatánál és Miciánál (Vecel/Ve|el) lépett ki a Barbaricumba. Egy 50 km hosszú szakaszon a Duna-Tisza közén feltételezések szerint ennek az útnak találták meg az 5-6 m széles töltését. Amennyiben erről igazolható lesz, hogy a császárkori út maradványa, akkor az Baja környékétől futott a Maros-torokig.

Dacia keleti védvonala ugyancsak kettős. A belső erődsor az Olt mentén húzódott a Kárpátokig. A Limes Alutanus vonala a Kárpátoktól az Al-Dunáig mintegy 250-260 km volt. Ezt a védelmi vonalat kissé keletebbre egy párhuzamos erődsorral továbberősítették, az ún. Limes Transalutanus-szal, mely a roxolánokkal nézett szembe. Délen a Duna partján 3 legio állomásozott nagyszámú segédcsapattal az Olttól a torkolatig. A fontosabb átkelőhelyeket ellenerődök biztosították. A komoly védelmi szisztéma kidolgozására a roxolánok havasalföldi jelenléte kényszerítette a rómaiakat. Moesia határát is megerősítették (pl. Hadrianus építkezései Drobetánál).

Visszatérve a Bánságra, ez a terület a szarmata-római kapcsolatokat vizsgálva nem csak stratégiai szempontból fontos. Széles körű fémfeldolgozásra utaló nyomok mutathatók ki itt, éppen a római katonai épületek által kirajzolódó határvonal mentén. A szarmata kutatás szempontjából már csak azért sem hanyagolható el ez a tény, mert máig nem tudjuk, hogyan szerezték be az alföldi szarmaták a fémtárgyaikat, illetve a nyersanyagot. Ugyanakkor ismert, hogy Dacia vasexportját korlátozta, hogy a közeli Moesia Superiorban és Noricumban a vasbányászat egyaránt nagy hagyománnyal rendelkezett.
Figyelembe veendő e tekintetben, hogy Dacia és a vele szomszédos alföldi szarmata terület közös sajátosságának vélték, hogy nem (vagy alig) található nyoma az onnan kiinduló kivitelnek. Bizonyos, hogy mindkét területről szállítottak olyan cikkeket, amelyek elpusztultak vagy régészeti módszerekkel egyelőre nem kimutathatók. Ennek fényében érdemes lenne behatóbban megvizsgálni azt a lehetőséget, hogy a szarmaták nem vihettek-e élelmiszert (elsősorban gabonát) az abban szűkölködő Daciába, és nem kaphattak-e cserébe onnan számukra hiánycikket jelentő vasat.
Mindemellett ez a kép az utóbbi évek kutatásai alapján alighanem gyökeresen változni fog a jövőben, amennyiben mindinkább kimutathatóvá válik, hogy közvetlenül Traianus hódításait követően Daciával is megindult az alföldi szarmata terület kereskedelme. Erre utal nagy valószínűséggel a daciai műhelyekből kikerülő legyező lábú fibulák, térdfibulák, sőt norpannon fibulák vagy a pecsételt díszű kerámiák jelenléte az Alföldön, azon belül is elsősorban annak keleti felén. Hogy a Bánságnak mint exportálónak nagy szerepe volt a szarmaták szempontjából, azt jól illusztrálja a tibiscumi gyöngy-műhely, amely a szarmaták körében kedvelt színes üveg és emellett karneolgyöngyöket gyártotta Hadrianus korától a IV. század közepéig.

A rómaiak aligha érezhették igazán stabilnak az új Dacia provincia helyzetét. Erre utal az a hatalmas létszámú hadsereg, amely a békét vigyázta. Kb. 30.000 gyalogos és lovas katonának kellett állomásoznia a területen. A jelentős haderő jelenlétét csak részben magyarázzák a tartomány berendezésével kapcsolatos feladatok, legalább ennyire a fenyegető jazig veszedelem, amely figyelembe véve a hadsereg átszervezését elsősorban Daciára nehezedett.

106-ban mint arra már kitértünk Pannoniát kettéosztották, és a két provincia összesen 4 legiót kapott, közülük azonban mindössze egy került a szarmata arcvonalra, nevezetesen Aquincumba. Aquincum topográfiai helyzete azt sugallja, hogy az itt állomásozó katonaság egyaránt szemmel tartotta a kvád és a szarmata mozgásokat. Míg a pannoniai kevéssé, ugyanakkor a daciai haderő mindenképpen az alföldi ellenségre is összpontosított. Tartalékként Moesia Superiorba további két legiót helyeztek (Singidunumba és Viminaciumba), amelyeket szükség esetén ugyancsak be lehetett vetni a szarmaták mozgolódása esetén.

Mint idéztük, „Traianus sem adta nekik (ti. a jazigoknak) vissza” a Decebal által tőlük elfoglalt földet. Ezt az annektált területet hagyományosan a Bánság keleti felére lokalizálják. Nemrégiben napvilágot látott egy másik meggondolandó elképzelés is. E szerint Traianus igényt tartott a legyőzött Decebal fennhatósága alá tartozó teljes területre. Ezt a hipotézist igyekezett elsősorban régészeti adatok: az aranypénzek és a Kolozsvár területén gyártott legyező lábú, erős profilú fibulák elterjedése alapján bizonyítani Coriolan Opreanu. Arra a végeredményre jutott, hogy a Körösöktől északra húzódott a Tiszáig a traianusi Dacia határa. Ezt a területet adhatta fel Hadrianus.
Valóban racionálisnak tűnik, hogy a kitűnő stratéga császár, Traianus igényt tarthatott a legyőzött ellenség, Decebal egész országára, melynek nyugati határa a Tisza volt. Hadrianus kompromisszumként adhatta át a barbároknak e terület egy darabját, nevezetesen a Tiszántúlt vagy annak egy részét. Természetesen ez a feltételezés további kutatásokat igényel. Tény, hogy a szarmata régészeti leletanyag a Duna-Tisza közéről az II. század elejétől valóban fokozatosan átterjedt a Tiszától keletre fekvő területekre. Annak megállapítása azonban, hogy ez Traianus vagy Hadrianus alatt következett-e be, legalábbis egyelőre nem lehetséges, ahogyan annak sem, hogy hatalmi vákuum keletkezett-e itt, vagy a rómaiak tudatosan adták át a szarmatáknak a Tiszántúlt.

Bármelyik verziót fogadjuk is el, kétségtelen, hogy a Bánság keleti felét a császár semmi esetre sem szolgáltathatta ki a jazigoknak, hiszen egyébként Moesia és Dacia közé beékelődtek volna a barbárok, és így a rómaiak nem tudták volna megoldani az új tartomány ellátását. Dacia helyzete még így is meglehetősen bizonytalan lehetett. A többi dunai tartománnyal csak Kis-Oláhországon (Olténia) keresztül függött össze területileg. A Bánság és az Olt közötti „folyosó” Moesiával kötötte össze Daciát. Pannoniától a jazigok, Alsó-Moesiától a roxolánok választották el. Egy-egy új néphullám ezt a keskeny korridort az erődítések ellenére is viszonylag könnyedén át tudta törni.

A szarmaták első támadása már 107-108-ban megindult. Bár forrásadatunk szól arról, hogy Traianus a későbbi császárt, Hadrianust „praetori legatus minőségében Alsó-Pannoniába küldte, ahol megfékezte a szarmatákat”, az újabb kutatások álláspontja szerint a megmozdulás valószínűleg nem annyira Alsó-Pannoniát, hanem a hadsereg mozgására utaló adatok alapján inkább Dacia nyugati és északi határát érhette. Ezt a támadást még viszonylag könnyedén sikerült elhárítani. Az ellentámadásban az alsó-pannoniai csapatok is részt vettek.
110 tájára már viszonylag stabilizálódhatott Dacia helyzete, amit a széleskörű missiones (az elbocsátott katonák diplomáinak nagy száma), valamint a segédcsapatok egy részének 110 és 117 közötti fokozatos kivonása igazol.

Traianus halála után 117-ben azután megindult a Kárpát-medencei jazigok és az al-dunai roxolánok összehangolt támadása Pannonia, Dacia és Moesia ellen. Hadrianus császár ugyan állítólag „Sohasem kezdett önkényesen háborút...”, de már uralkodása kezdetén igencsak nehéz helyzetbe került, olyannyira, hogy „egy darabig arra gondolt, hogy egészen feladja az újonnan szerzett Dáciát.” A jazig-roxolán veszélyt Dacia frissen telepített lakossága teljes mértékben átérezte.
Az Alföldi András kifejezésével élve „vízfejként” előrenyúló provincia katonai helyzete meglehetősen instabil volt. Mint láttuk, délen mindössze egy keskeny „nyak” kötötte össze a Birodalom többi részével az utánpótlást csak innen várhatta. A pánik a daciai lakosság zavargását idézte elő. Hadrianus minden lépése a veszély nagyságát jelzi. „Miután értesült a szarmaták és a roxolánok lázadásáról, csapatokat küldve előre, maga is Moesiaba indult.”
„Attól való félelmében, hogy a [a nemrég épített Drobeta melletti] híd védműveit könnyűszerrel elfoglaló barbároknak nem lesz nehéz az átkelés Moesiába, leromboltatta a híd felső szerkezetét...” Miután a daciai helytartó C. Iulius Quadratus Bassus elesett, a császár „Marcius Turbót ... ideiglenesen Pannonia és Dacia élére állította.”

A daciai védelmi rendszert gyökeresen átszervezte. Ahogyan Pannoniában szétválasztották a kvád és a szarmata limes-szakaszt, annak megfelelően Marcius Turbo közreműködésével igyekeztek kialakítani 118/119 körül Daciában külön a roxolán (Dacia Inferior) és külön a jazig (Dacia Superior) arcvonalat, és a háborúk tanulságának megfelelően (a dákok és kosztobókok mozgása alapján) megszervezték Dacia Porolissensist mint külön tartományt.

Hadrianus uralkodásának elején Dacia Superior katonai erejét önmagában mintegy 25.000 főre becsülik. Dacia Porolissensis kb. 11.000 fős hadsereggel rendelkezett, ezen belül olyan alakulattal, mint a Pannoniából ekkor ide áthelyezett ala I Bosporanorum, amely nyilvánvalóan jól ismerte a szarmaták harcmodorát. A teljes daciai haderőt 40-50.000 főre becsülik, a táborok száma pedig nem lehetett kevesebb, mint 80. A traianusi időszakhoz képest megváltozott a hadsereg összetétele, és nagyobb szerepet nyertek a segédcsapatok, köztük olyan csapattest, mint pl. a palmyrai íjászok osztagai.

Valószínűleg ezekkel az eseményekkel azaz a Daciát is érintő 117/119-es népmozgásokkal hozható összefüggésbe a Slovenské Nové Mestótól/Szlovákújfalu (Traianus záróveret) Presovon/Eperjesen keresztül (Hadrianus záróveret) Csenger-Halomdombig (talán Traianus záróveret) talált kincsleletek sora. Amennyiben ez az összefüggés valós, akkor egy Dacia ÉNy-i határát ért támadásra kell gondolnunk. Ezzel párhuzamosan Aquincum, Campona, Vetus Salina és Intercisa egy-egy pusztulási rétege, valamint egy aquincumi 29 darabos érmekincs a jazigok Pannoniai betörését jelzi.

Felmerül a kérdés, hogyan sikerült pacifikálni a területet követelő szarmatákat. A táborok kőbe építését, a provincia megerősítését és átszervezését kiegészítette a megemelt aranyadó (legalábbis a roxolánoknak). A pacifikáció része lehetett talán egy roxolán betelepítés Istria déli részére. Bizonyíték lenne erre Rasparaganust, a roxolánok Hadrianustól polgárjogot nyert királyát említő két felirat Polából.
Nagyon valószínű, hogy a háború zavarosában halászva ebben az időszakban költöztek be az Alföldre a legelső roxolán csoportok, amelyek kikényszeríthették az átvonulást az Al-Duna mentén. Ez utóbbi hipotézis értékeléséhez fontos adat egy II. század végére vonatkozó forráshely: Dacia helytartójának felügyelete alatt a szarmatáknak engedélyezték az átvonulást a markomann-szarmata háború után. Könnyen lehetséges, hogy ez már csak a korábbi status quo felmelegítése volt. Végül sikerült lecsendesíteni a szarmaták valamennyi csoportját a Duna-vidéken. Helyzetük ettől kezdve alig-alig változott a nagy markomann-szarmata háborúkig.

A dák háborúktól egészen a tetrarchia koráig vidékünk történetét alapvetően a rómaiak és a szarmaták kapcsolata határozta meg. A dákok legyőzése után a régióban a szarmaták váltak Róma legfőbb ellenségévé.


Forrás: részletek Istvánovits Eszeter Kulcsár Valéria Egy elfelejtett nép, Szarmaták c. munkájából