logo

VIII December AD

A dák háborúk és a Kárpát-medencei szarmaták

A dák kérdés megoldása gyakorlatilag Caesar óta napirenden volt. A megoldást hozó leszámolás azonban jócskán elhúzódott, és csak Traianusnak sikerült a végső rendezés. E háború-sorozat első mozzanatát 85-86 telére keltezhetjük, amikor a dákok nagy erőkkel lerohanták Moesiát. A kvádok és markomannok megtagadták a rómaiak által kért fegyveres támogatást, majd hamarosan (91-92 táján) megtámadták Pannoniát is. A római-germán háború során „A szvébek ... maguk mellé vettek jazigokat és megkezdték a felkészülést arra, hogy velük együtt átkeljenek az Isteren.”

A dákokról teljesen átterelődött a figyelem a szvéb-szarmata veszedelemre. A szarmaták elleni hadjárat korántsem volt gyors és könnyű, ahogyan Suetonius írja inkább volt „...kényszerből..., mert megsemmisítetek egy légiót. Az elpusztított legio 92-93 táján a XXI Rapax volt. Eutropius szerint Domitianus „Négy hadat viselt a Sarmaták, Cattmok, és kettőt a Dacusok ellem A Dacusok, és Cattusoek kettőst kétszeres diadalpompát tartott: a Sarmatákon vették csak borostyánt hasznát.. De ezen hadakban sok veszteséget tűrt.; mert Saemaetábnk az Ezrede vezérével egybe levágatott...” Hiábavalónak bizonyult Pannónia határvédelmének megerősítése is.

A szarmaták ellenséges viselkedése csak Traianus alatt változott meg. Ezideig az Al-Duna mentén létezhetett egy korridor, amelyen keresztül a kárpát-medencei szarmaták fenntarthatták kapcsolatukat a velük rokon törzsekkel, illetve s ez legalább annyira fontos volt számukra a Pontus-vidék városaival. Erre a korridorra egy kései forrásadat is utal, nevezetesen Jordanes írja, hogy a jazigok és a roxolánok között a határ az Aluta (= Olt) volt. Ez az adat Alföldi András fejtegetése szerint csakis a Boirebistas és Decebal uralkodása közötti időszakban lehetett érvényes.
Decebal hódításaival (103-104 tájára) odáig ment, hogy annektálta a jazigok területének, egy részét" elvágva ezáltal a Duna-Tisza köze jazigjait nemcsak a roxolánoktól, hanem a pontusi kereskedelem lehetőségétől is, ami számukra igencsak fontos volt. Decebal az I. század közepén lerohanta egyébként a szarmaták egyik fő kereskedelmi központját, Olbiát is. A régészeti leletanyagban a megszakadó kapcsolat jól kimutatható. A legkorábbi szarmata „aranyhorizont” párhuzamait jól ismerjük a Fekete-tenger partvidékének leletei között. Ez a leletanyag azonban az I. század végére fokozatosan visszaszorul.

A korábbi életmódjukat feladni kényszerülő fokozatosan letelepedő és földművelésre áttérő kárpát-medencei szarmaták nehéz helyzetbe kerültek a Duna-menti korridor elvesztésével. Gyökeres változást jelentett számukra Traianus azon elhatározása, hogy véget vet az egyre erősödő dák állam fenyegetésének, s egyúttal megszerzi Decebal hatalmas gazdagságát.
Decebalt „a szenátus megint ellenségnek nyilvánította és Traianus újra háborút vezetett ellene s a dákokkal korábban is ellenséges, most különösen feldühödött, területük visszaadásában reménykedő jazigokat szövetségeseinek tudhatta a háború során. Ugyanakkor az aldunai roxolánok akiket a rómaiak dákok elleni felvonulása érintett érzékenyen a dákokkal léptek szövetségre.
Hosszú és nehéz háborúskodások során végül a római haderő győzedelmeskedett a dákok felett (105-106). Traianus megkezdte az új provincia, Dacia megszervezését, ami semmiképp nem tette lehetővé a szarmaták által visszakövetelt területek átadását, hiszen egyébként Moesia és Dacia közé beékelődtek volna a barbárok állandóan veszélyeztetve a tartomány ellátását.

A jazigok első támadása ennek következtében már 107-ben elérte Pannoniát. Ezt a támadást még viszonylag könnyedén sikerült elhárítani, azonban Traianus halála után 117-ben megindult a kárpát-medencei jazigok és az al-dunai roxolánok összehangolt támadása Pannónia, Dacia és Moesia ellen. Hadrianus nehéz helyzetbe került, sőt darabig arra gondolt, hogy egészen feladja az újonnan szerzett Dáciát.
Hadrianus minden lépése a veszély nagyságát jelzi: lebontatta az éppen csak felépített hidat Turnu-Severinnél, Dacia és Pannónia élére közös kormányzót nevezett ki, megemelte a roxolánoknak fizetett évdíjat. A provinciái régészek régen megállapították, hogy az Olt-Duna-Szeret-Erdélyi-Kárpátok déli vonulata közti termékeny síkság nem tartozott Dacia provinciához. E terület nyugati peremén erős várrendszer húzódott az Olt mentén a Kárpátokig. Ezt a védelmi vonalat kissé keletebbre még egy védelmi vonallal párhuzamos erődsorral tovább erősítették.
Délen a Duna partján 3 legio állomásozott nagyszámú segédcsapattal az Olttól a torkolatig. A fontosabb átkelőhelyeket ellenerődök biztosították. A komoly védelmi szisztéma kidolgozására a roxolánok jelenléte kényszerítette a rómaiakat. Moesia határát is megerősítik (pl. Hadrianus építkezései Drobetánál).

Mindezek alapján felmerül a kérdés, hogyan sikerült pacifikálni a területet követelő szarmatákat. A megemelt aranyadó aligha oldotta meg önmagában a problémát. A pacifikáció része lehetett egy roxolán betelepítés is Istria déli részére. Bizonyíték erre Resparaganust, a roxolánoknak Hadrianustól polgárjogot nyert királyát említő két felirat Polából.
Talán nem alaptalan felvetnünk azt a lehetőséget, hogy a kitűnő stratéga császár, Traianus igényt tarthatott a legyőzött ellenség, Decebal egész országára: ennek nyugati határa pedig a Tisza volt. Hadrianus pedig kompromisszumként e terület egy részét adta át a barbároknak. Ez a feltételezés további kutatásokat igényel. Tény, hogy a szarmata régészeti leletanyag a Duna-Tisza közéről az I. század első fele után valóban fokozatosan átterjedt a Tiszától keletre fekvő területekre is. Annak megállapítása azonban, hogy ez Traianus vagy Hadrianus alatt következett-e be, nem lehetséges.

Az is nagyon valószínű, hogy a háború zavarosában halászva ebben az időszakban az Alföldre beköltöztek a legelső roxolán csoportok, akik kikényszeríthették az átvonulást az Al-Duna mentén. Ez utóbbi hipotézisre csupán egy II. század végére vonatkozó forrásadat alapján következtethetünk: Dacia helytartójának felügyelete alatt ugyanis engedélyezték az átvonulást a markomann-szarmata háború után a szarmatáknak. Erre a kérdésre később még visszatérünk.
Mindenesetre végső soron sikerült lecsendesíteni még ha elég nagy áldozatok árán is a szarmaták valamennyi csoportját a Duna vidéken. Nyilván megtette hatását a szarmata front „példátlanul erős megszállása". A szarmaták helyzete ettől kezdve alig-alig változott a nagy markomann-szarmata háborúkig, bár hozzá kell fűznünk, hogy a dák háborúktól egészen a tetrarchia koráig vidékünk történetét alapvetően a rómaiak és a szarmaták (a vidék legerősebb barbár népe kapcsolatai határozták meg.


Forrás: részletek Havassy-Peter Jazigok-roxolanok-alanok-Szarmatak az Alföldön c. munkájából