logo

XVII October AD

Magyarország népei és a Római Birodalom 8 rész

A IV. században néhány nagy háború folyt le a mai Magyarországon L Constantinus, IL Constantius és L Valentinianus korában a quádok, szarmaták és gótok ellen. Ezek érzékenyen sújtották Pannoniát, de sikerült általuk végeredményben erős kézzel megfékezni e népeket. Sokkal jelentősebb ezeknél a háborúknál az a csendes folyamat, amely ebben az időszakban a rómaiságot és germánságot ezer szállal fonja egymáshoz. A
húnok megérkeztekor a római sereg már jórészt germánokból áll, a legnagyobb polgári és katonai állásokat germánok töltik be. A római szolgálat másfelől megismertette a germánokkal a civilizáció előnyeit és áldásait, a ruházat, élelem stb. terén, sőt szellemi javakat juttatott nekik: nemcsak a kereszténységet és a latin nyelvet, hanem még a római szellemi kultúra bizonyos fokú ismeretét is, ami előkészítője és kiindulópontja volt későbbi nyugat-európai elromanizálódásuknak. De amennyire emelkedett az ő csillaguk, annyira szegényedve a tartomány, melynek lakossága már a III. század óta észrevétlenül kicserélődött, mivel a jómódú elemek hátraszivárogtak a veszélyes frontkörletből, s a germán csoportok betelepedtek a dunaparti határövbe.

A népvándorlás hirtelen áttörése itt nem teremtett új helyzetet, csak egy hosszú fejlődés következményeit vonta le kegyetlen erőszakkal. A 376-ban megérkező bún lökés felkavarja a Duna keleti partján lakó magyarországi barbárokat is, de a Thráciába befogadott keleti gótok fellázadásával kezdődő pusztítások eleinte csak a mai Bulgária és Szerbia vidékeit sújtották. A tragikus drinápolyi csata után, 378 végén, hirtelen nyugatnak forduló barbár hordák már Pannoniát is végigdúlják. Nehéz és hosszú harcok után sikerül csak lecsendesíteni a keleti gótok egy részét és velük együtt egyéb néptöredékeket, még pedig úgy, hogy Pannoniában letelepítik őket. Úgy látszik, hogy ezek a gótok 20 év múlva felkerekednek az akkor menekülő többi közép-dunai barbárokkal együtt s Nyugat-Európában keresnek jobb hazát.

Pannoniában a római adminisztráció és katonai szervezet a sorozatos barbár betörések pusztításai közben is még változatlanul fennáll 395-ig, Theodosius haláláig, de ezután mindinkább a barbárság zsákmánya lesz ez a vidék. Ugyanis 389 körül a keletrómai uralkodó birtokába száll Illyricum keleti fele, és ennek limesét Belgrádig még hosszú időkön át tartani tudja az életerősebb Bizánc, míg a rohamosan hanyatló nyugatrómai birodalom keretében maradt Pannoniát nem bírja anyaországa segíteni.
Bizánc törzsterületeit három felől tenger vette körül, keletről pedig a perzsa birodalom fogta fel előle a turániak támadásait, a szerencsétlen Nyugatnak azonban óriási hosszúságú frontja volt a Duna és a Rajna mellett, valamint Észak-Afrikában, s ezt a vonalat a barbárság akkori koncentrikus és egyidejű támadásai ellen teljességgel lehetetlen volt megvédeni. Ezért a 395 óta éppen Illyricurum birtokán összevesző bizánci és ravennai udvarok határpolitikája ezen időponttól kezdve gyökeresen megváltozott, amire még vissza kell majd térnünk.

Most elég annyit kiemelnünk, hogy Kelet-Róma fenn tudja tartani a régi merev határvonalat, a limest a Dunánál, a Nyugat azonban különböző feltételek alatt, katonai szolgálatok fejében barbár népeknek adja át a határprovinciákat Ez a politika megpecsételi Pannonia sorsát.
Az V század legelején Valeria tartományt, azaz a Dunántúl keleti részét átengedik a húnoknak, akik akkor tolják át centrumukat Szendrő tájára (a szerb Morava torkolatával szemben, a Duna északi oldalán).
Ez a hún felnyomulás kilöki a mai Magyarországról a vandálokat, quádokat s velük együtt gót, stb. csoportokat, és ezek, miután Itáliából is kiverik őket, Franciaország földjére és Spanyolországra zúdulnak.
Ugyanide jutnak Róma feldúlása után a 382 óta a Balkánon letelepített dáciai nyugati gótok is.

A természetes határokkal el nem választott nyugati Dunántúl sem kerülhette el a bún okkupációt: elsősorban ezt a földet adhatta át Aetius (433-ban kelt szerződésükben) Ruas bún királynak. De még azelőtt, 427-ben, átengedi a ravennai udvar Bizáncnak Sirmiumot és környékét, amely most a keleti limesnek fontos előretolt végbástyája lesz; a pénzleletek folytonossága is bizonyítja itt a római megszállást majdnem az V. század közepéig.

Evvel Pannania a Nyugat számára elveszett, mert a galliai Avitus császár hadjárata 455-ben a Dunántúl visszafoglalására csak múló epizód volt. Igaz, hogy volt még egy itáliai restauráció a VI. század elején, de ez mint látni fogjuk, nem rómaiak műve többé.