logo

XVII October AD

Magyarország népei és a Római Birodalom 6 rész

Már fentebb láttuk, hogy a birodalomnak még e nagy csapások beállta előtt sikerült rómaivá átgyúrni a Dunától délre lakó népeket. Azt kérdezzük most, vajon a birodalom szemszögébó1tekintve, értékesnek bizonyult-e ez az asszimiláció. Régi dolog, hogy minden olyan terület, amelyet nagy katonai erőkkel kell megszállva tartani, politikailag is fontossá válik.
Már a Tiberius és Claudius alatt kitört katonalázadásokban megmutatkozott egy kissé a pannon helyőrségek súlya, de csak Nero halálakor „derült ki a birodalom nagy titka, hogy nemcsak Rómában lehet uraikadót választani, hanem egyebütt is” (Tacitus), és ekkor egy pillanatra a Duna felé figyelt a római világ. Csakhogy nem ezek a helyzetéből fakadó olcsó előnyök emelték oly magasra Pannonia fontosságát, hanem azok a szolgálatai, amelyeket a III. század nagy megpróbáltatásai idején tett a birodalomnak. Ekkor ugyanis olyan példátlan világkrízis rázta meg a civilizált emberiséget, mint ma.

A bajok egyaránt jelentkeztek politikai, szociális, gazdasági, szellemi téren, és amint láttuk a külső ellenségek is mindenfelől megmozdultak, hogy kihasználják az imperium gyengeségét. Róma pedig már teljesen felélte erejét, már nyoma sem volt azoknak a bámulatra méltó energiájú generációknak, melyek a világot rómaivá tették. Így a legnagyobb baj az volt, hogy mikor a külső és belső rázkódtatások bekövetkeztek, nem volt sem Itáliában, sem másutt a birodalom népességének egy olyan rétege, mely teljesen az állam javának szentelte volna magát, s alkalmas lett volna a bajok elhárításának feladatára.
A császárság alatt hatalmát rég elvesztett szenátori osztályból a kormányzásra való képesség is kiveszett: gazdag földbirtokosai nem voltak már többé az államgondolat igazi hordozói. A városok polgárságának lokálpatriotizmusa szűkebb hazájáért minden áldozatra képes volt ugyan, de a de az egész imperium római hivatásának tudata nem töltötte be a lelkét, a többi társadalmi osztályok pedig még éretlenebbek voltak az erők összefogására. S mindezeken felül teljesen elaltatta a római nyugat államépítő, jogi alkatú gondolkodását a keleti misztikus transzcendentális szellemiségnek egy olyan mérhetetlen átütőerejű hulláma, mely a reális élet feladataitól teljesen elvonta az emberiséget, és az istenséggel való egyesülés problémájához bilincselte.
Ily körülmények közt az imperium óriás testének lázas agóniában kellett vonaglania addig, amíg belsejéből oly őserők nem törtek felszínre, melyek még egyszer meg tudták épségét száz esztendőre menteni. Ez a nagy világtörténelmi hivatás a dunai országok fiainak jutott osztályrészül.

Nézzük, hogy jutottak el idáig. A Kr. u. II. században Illyrikum fiainak még csak nyers energiája tűnik ki. Ebben az időben már nem itáliai polgárokból, hanem a helybeli bennszülött elemekből sorozzák a légiók legénységét, akiknek ereje és bátorsága a kortársak szerint minden más emberét felülmúlta.
A II. században már a hadsereg negyedrésze itt állomásozik, s így nem csoda, hogy Septimius Severus 193-ban már Pannonia erejére támaszkodva szerzi meg a trónt a keleti csapatok, a Nyugat katonasága és a fővárosi testőrezredek jelöltjeivel szemben. Ez a győzelem bevezetője a dunaiak hatalmi emelkedésének. Az új, merőben illyricumiakból válogatott gárda befolyásáról jó fogalmat nyújtanak Dio Cassius panaszai. Ez a historikus ugyanis magára haragította a pannonokat, mikor itt helytartó volt, s ezért a legnagyobb részben pannonokból álló praetorianus-csapatok fenyegető magatartása miatt nem tudott Rómába utazni a saját konzuli beiktatására: maga a császár sem mer jótállni kedves embere életéért.

A Róma mellett álló új légió, a II. Parthica is főleg duna-vidéki legénységből állott, most elkezdik a távoli frontokon is kipróbált illyricumi harcosokkal megtűzdelni az ezredeket, hogy fegyelmükkel és vitézségükkel áthassák azokat. A III. század első felében ez a nagy erőforrás még nem tudja maga céltudatosan felhasználni felsőbbségét: még nem érett meg a kormányzás átvételére.
Az első innen származó császár, aki 238-ban a pannoniai ujonc csapatok akaratából ölti fel a bíbort, Maximinus Thrax, vaskeménységü, de faragatlan csapattiszt, minden nagyobb koncepció nélkül. Ebben az időben azonban már javában halad az a fejlődési folyamat, amely a pannonokat magasabb feladatok elvégzésére képesítette.

A II. században még csak nagyon kevés pannoniai, moesiai stb. ember ért el lovagrendi, esetleg szenátori rangú állásokat, a Severus új gárdája azonban már valóságos vezérkari akadémiájává válik az illyrikusoknak. Ennek a testőrségnek színe-javából tiszti réteg választódik ki, s ebből emelkedik ki az az illyricumi vezérkar, amely hivatva van rá, hogy rendet teremtsen a jelenben s irányt szabjon a jövőnek. Decius pénzein megjelenik, a Genius fllyrici, Genius exercitus fllyriciani, Pannoniae, Dacia feliratok sorozata, nemcsak a római, viminaciumi (a mai szerb Kosztolácz) vereteken, hanem a távoli Antiochia pénzveretein is. Ez világosan utal arra, hogy a birodalomban mindenütt tudnak arról a nagy elszánásról, arról a szellemró1, amely a dunai tartományokból terjed el, s amely az egész birodalom megmentéseért küzd.
A keleti fronton „lllyriciani” díszjelzővel tüntetik ki a vitéz csapatokat, ami legjobban tanúsítja a mi embereink tekintélyét. A felsorolt éremtípusok is folytatódnak Claudius, Aurelianus és Probus alatt s egyúttal azt is jelzik, hogy az illyrikus mozgalomban Pannania s vele Dácia vezetnek.

Ez a fejlődés Traianus Decius trónralépésével tör felszínre a század közepén. Decius pannoniai születésű ember; azonban megjárta a szenátori pályafutás lépcsőfokait és elérte ennek tetőfokát, a rendes konzulátust is. Azok a honfitársai, akiket Kr. u. 268 után sorban császárrá emelnek, már nem oly szerencsések, hogy az államtudományok e magas iskoláját végigjárhatták volna, mert időközben a tiszti pályát teljesen elválasztották a szenátoroknak ezentúl merőben polgári hivatalviselésétőL Ha ezen a csiszoláson nem is eshettek át, mégis csak egy acélos társadalom válogatott egyénei e pannon uralkodók: valamennyi nagy hadvezér.
Még többet mond, hogy hiába esnek sorra áldozatul orgyilkosságnak, összeesküvésnek, a kidőlt vezető egyéniség mögött ott áll máris a nem rosszabb utód: nem a személyes kiválóság kivételes példái ők, hanem egy új vezető réteg képviselői. Két évtizedig első sorban a háborúk foglalták le a pannon császárok cselekvő erejét, csak Diocletianus alatt csendesül le annyira a helyzet a határfrontokon, hogy a belső megszilárdulás műve juthatott az előtérbe; bár az is igaz, hogy elődei már lassan előkészítették és megalapozták az ő reformjait.
Az újjászervezés nagy munkáját legjobban az erőszakos trónváltozások veszélyeztették. Ezen úgy segít Diocletianus, hogy a császárságot - így fogalmazhatjuk meg újítását - az illyricumi nagy vezérkar legfelsőbb rangfokozatává avatja, amelyet egyszerre négy generális érhet el (kettő-kettő az „Augustus” és a „Caesar” rangfokozataiból), húsz évenként váltva fel egymást, hogy minél többen érvényesülhessenek. E „négyes uralom” székvárosainak egyike Sirmium (a mai szlavoniai Mitrovica), amely már talán Domitianusnak és Traianusnak is főhadiszállásul szolgált a dunai háborúkban. Sokat tartózkodik itt azután Marcus Aurelius, s a III. század folyamán állandó császári székhellyé emelkedett ez a város.

Igaz, hogy most a Severus-féle gárdát feloszlatják, de a helyébe lépő testőrség, a ]ovii és a Hereulii, megint csak illyrikusok. Ezeknek súlya azáltal nő meg nagyra, hogy ők már nem a fővároshoz vannak kötve, hanem az uralkodó személyéhez, akit mindenhová követnek. Pannonia dicsősége most a legnagyobb. „Ki kételkedne benne”, mondja az idősebb Maximianushoz intézett beszédében egy rhetor, „hogy már sok évszázad óta Pannonia a népek úrnője vitézsége folytán, mióta csak a római nevet vette fel erénye, míg Itáliát csupán régi dicsősége miatt illeti meg ez a név.”
Galerius döntő győzelmeit a perzsák fölött még dunai csapatok vívják ki és más nagy hadjáratokat is ők visznek diadalra: Allectus legyőzésekor Britanniában még a virtus illyrici-t dicsőítik. De nemsokára véget ér ez a ragyogás. Constantinusig már felőrölték száz év állandó vérveszteségei „ezt a nagyszerű emberanyagot. A Pons Milviusnál vívott emlékezetes ütközetet immár galliai csapatok döntik el és Constantinus pénzei már a virtus ex­
ercitus Gallicani-t hirdetik.
Pedig ez a császár - vére szerint ő is illyricumi - egy ideig még habozott, hogy ne Sirmiumba tegye-e új fővárosát: idehozatja Trierből a birodalom legjobb éremvésőit és feltűnik egy sirmiumi veretű aranyon a város falkoszorús istennője, amint átnyújtja az imperatornak a globuson álló Victoriát, a világuralom szimbolurnát. Ez azért nevezetes, mert ez az ábrázolás Sirmiurnot, úgymint később Konstantinápolyt, a birodalom első városaként és reprezentálójaként tünteti fel.
Később azután Constantinus új székvárosa helyének keresése közben még mindig a mai Szófia helyén volt Serclica-ra gondol, szóval még mindig a Duna-medencében látja a birodalom központját, de végül is Bizáncban állapodik meg. Ez nem véletlen: a birodalom súlypontja minden téren kelet felé tolódik és e viszonylatban a kereszt vallásának uralomra jutása is a görög Kelet győzelmét jelenti.

Pannonia lehanyatlásával tehát a nyugati gondolat bukik meg, aminthogy vezérszerepe is a Nyugat fölényét jelentette. A pannon császárok azok pl., akik az impérium keleti felének hivatalos nyelvét, a görögöt kiszorítják, illetőleg a latinnal pótolják, úgy hogy ezt egészen a VI. század közepéig sem tudják a görög nyelvterületen lerázni. És mikor a IV. század vége felé még egyszer beáll a római államalkotó szellemnek egy utolsó megújhodása, mely után a kelet végleg felülkerekedik, ez az utolsó nagy fellángolás újra egy derék pannoniai katona nevéhez, I. Valentinianus császáréhoz fűződik. Ez sem véletlen: Pannania romanizációja, mely az Augustus áldott keze ültette palánta gazdag hajtása volt, bőven meghozta Rómának a maga gyümölcseit.

Illyricum vezérszerepének hanyatlása legélesebben a katonai reformokban jut kifejezésre, aminthogy a dunai tartományok egész léte mindig az ellenséges nyomás és a védelmi rendszer egyensúlyától függött. E reformok előzményei a következők.
Mondottuk már, hogy a stratégia a III. században az egyszerű rajvonal rendszerétől a mélyen tagozott hadrendre tért át, egyúttal a régi gyalogsági taktika helyett a gyors mozgása miatt döntő fontosságra emelkedett lovasság lesz irányadó fegyvernemmé. A legnagyobb katonai s evvel politikai hatalom ezáltal a határőrző ezredek helyett a Milánóban központosított nagy lovas sereg parancsnokának kezében van és a gárda helyett most már a proteetores divini lateris testülete a nagy vezérkari iskola, melyet a légiók legkiválóbb centurióiból válogatnak össze.
Ez az új rendszer megsemmisítéssel fenyegette Illyricum fölényét és valószínűleg ez volt az oka annak, hogy a vezérkar (Claudius, Aurelianus s társaik) elősegítik ez újítások mozgatójának, a nagy tehetségű Gallienusnak bukását. Ez a reakció abban is jelentkezik, hogy az illyricumi vezérférfiak, ha már nem tudják meggátolni Dácia elvesztét, legalább lakosságát átmentik a jobb partra és ott Moesiából egy új Dáciát hasítanak ki számára: a genius illyrici egyik részese, Dácia semmi áron se vessze el tehát keretét.

Ugyanez az álláspont magyarázza meg, hogy a dalmata Diocletianus megsokszorozza a partvédő csapatokat és új várövvel szegi be a Duna-vonalat, hogy Illyricumot mindenképen teljes értékű birodalomrésznek megtarthassa. Ugyanígy „lángol a limesek megerősítésének túlbuzgó vágyától” az utolsó nagy pannoniai császár, I. Valentinianus. Ez a határvonalat tette nagyszabású erődítési programja tengelyévé, nem a limes mögött elterülő zónát degradálván békében értéktelen előtereppé, hanem a barbárok földjére tolván messze előre egy új erődrendszert, hogy támadás esetén ez fogja fel az első lökéseket.
Tudjuk, hogy a Diocletianus határmerevítő akciója és a Valentinianus óriási erőfeszítéssel épített kínai fala nem használtak semmit. Soha olyan erős nem volt a limes, mint 376-ban, de egyszeriben átzúdult rajta a húnok lökte népáradat: férfiak tudnak csak megvédeni egy országot és nem falak. Márpedig az a fenn vázolt folyamat, mely a limesen csak mind értéktelenebb parasztmiliciát vagy mindig megbízhatatlanabb „szövetséges” barbár megszállókat hagyott és a legjobb csapatokat elvonta a Dunától, feltartózhatatlanúl haladt a maga útján. Constantinusnak lett igaza, aki ezen a nyomon indult és az elitcsapatokat átplántálta a Keletre.

A határokra nem is juthatott rendes katonaság, mert annyira elvesztette a birodalom népessége a katonai erényeket, hogy a sereg a népvándorlás áttörésekor már javarészt germánokból állott. A modern történetírás Illyricum nagy hadvezéreit és elsőrendű katonanépét szereti barbárnak kicsinyelni. Tény az, hogy a klaszszikus görög kultúra ormaira sohasem tudtak felvergődni, azonban barbárok, tehát kultúrarombolók nem voltak. Világos, hogy a hadi állapot állandósulása miatt súlyos teher volt a szoldateszka a polgárság nyakán.

Tény az is, hogy a Kr. u. III. század hadserege fórészt parasztokból állott, s így lépcsőfoka volt annak a hanyatlásnak, amelynek folyamán Augustus italikus legionáriusait. században a provinciák városi polgárai váltották fel a katonáskodásban, míg a III. század paraszt katonáit pedig a következő században merő barbárok pótolták. Vagy úgyis mondhatjuk, hogy az italikusokról a belső, kultúráltabb tartományok lakosaira, ezekről a birodalom perifériáin fekvő provinciák emberanyagára szállt a katonai szolgálat, amelyet végül a szabad barbárok vettek át.
Épp oly bizonyos az is, hogy ezek az átöröklődések folyton lazították a sajátos római disciplina acélosságát De éppen ilyen kétségtelen, hogy ennek Illyricum szülöttjei a legkevésbbé sem lehettek okai.
A mi parasztjaink kiemelkedése nem is a történelem biológiai kicserélődés önkéntelen folyománya: konstruktiv szerepüket éppen paraszt voltuk is magyarázza. A római világbirodalom összekovácsolása kisbirtokos földművesek erején és józan fegyelmén nyugodott.
„A legvitézebb férfiak s a legserényebb katonák a földművelőkből lesznek s ezekben a legkevesebb a rosszindulat”, írja az idősebb Cato.

Azt is láttuk, hogy a dunai tartományok romanizmusa régi és mély gyökerű fejlődés eredménye. És hogy ez a kultúrképes és felfelé törő élem a III. század viharai által emelve, kissé előbb jut az állam vezetéséhez, mint az nyugodt fejlődés lassú kiválasztása következtében történt volna, annak csak a többi államfenntartó erőforrásnak időelőtt beálló kimerülése az oka.
A rengeteg háború folytán egyre silányabb elemekkel megtelő seregben végeredményben ez az illyricumi kovász nyomta el az alacsony szempontok teljes érvényesülését agenius fllyrici erejével, mely nem más, mint a római világuralom örökkévalóságáról táplált meggyőződésnek új, nagyszerű inkarnációja.
Mikor a nyugateurópai provinciák elszakadnak (260-tól), mikor a keletiek a nemzeti érzés felébredése következtében Palmyra vezetésével külön akarnak válni Rómától, akkor Illyricum, a birodalom legnagyobb erőforrásokkal rendelkező territoriuma nem követi a centrifugalis törekvéseket, pedig első érdeke az lett volna, hogy energiáit végre a saját, állandóan fenyegetett és sanyargatott vidékeinek védelmére fordíthassa. E helyett rendkívüli erőfeszítéssel és vérpazarlással a birodalom egységét állítja helyre.

A pannonok „ősrómai reminiszcenciákban kéjelgő sajátos romantikája” volt az a hazafias erkölcstan, amely a polgárság kozmopolita humanizmusának és a földi világtól elforduló új vallásosságnak az állameszmét aláásó gondolkodása helyett a római világ nagy restitucióját valóban végrehajtotta.