logo

XVII October AD

Magyarország népei és a Római Birodalom 5 rész

A teljesen átalakult és megszervezett Pannoniát egy sor háborús esemény sújtotta vagy emelte a következő időkben, amelyekre most áttérünk. Az első század közepének terjeszkedő törekvéseiről már szóltunk. Erre Vespasianus óvatos határpolitikája következett. Még mielőtt újra szárnyára kaphatott volna a hódító szellem, Domitianus alatt, a barbárok erős reakciója csírájában elfojtja.
Ennek a császárnak először a dákokkal gyűlik meg a baja, akik a tetterős Dekebal alatt római mintára szervezkednek. Rettentő vereség éri a római sereget és ki sem lehet köszörülni a csorbát a quadok és szarmaták lázadása miatt, amelyet csak nagy veszteségek árán tudnak leverni. Sőt egy újabb háborúban, amelyben Pannania földjét pusztítják e barbárok, újabb súlyos kudarcok után sem tudják úgy megbüntetni a rablókat, amint a birodalom jó híre megkívánta volna. Szerencsére a következő uralkodó, (Nervát figyelmen kívül hagyva) egy tettvágytól égő nagy hadvezér, hódítással megoldja Kelet-Magyarország pacifikálásának feladatát.

Még ma is ott szemlélhetjük Rómában, a Traianus oszlopán a két nagy hadjáratban elfoglalt Dácia meghódításának képekben való ábrázolását. Nem annyira az óriási zsákmány volt nagyjelentőségű a rómaiakra nézve, mint inkább az új tartomány gazdag természeti kincsei. A jórészt kiírtott dákok helyére főleg a görög keletről telepítenek be új gyarmatosokat, de Pannoniából és Dáciából is elegen jöttek szerencsét próbálni.
A dák főváros, Sarmisegethusa, kolónia rangjára emelkedik, de számos más, roppant gyorsan felvirágzó telep is igen hamar kap városi jogokat. Az új erődrendszert és nagy utakat persze maguk az új helyőrségek építik meg. A nagy bányakerületek az állam tulajdonában maradnak; az aranybányászatnak sok emléke maradt reánk, s erősen hányászszák a sót és még a vasat is. Traianus hódítása még egyáltalában nem fejezte be a dunai arcvonal kialakításának ügyét.

A „barbaricum” területére beszögellő pannoniai Duna-könyök és a moesiai front előtt elterülő hatalmas, természetes hídfő, Dácia között ott tátongott a Duna-Tisza közén még egy terjedelmes tölcsér, amely a tót felföldön óriási rezervoárrá tágult. S világos, hogy ennek a tölcsérnek tartalma csak addig nem szakadt rá a délre eső területekre, míg a felülről jövő nyomás nem volt túlságosan erős.
Azt várná az ember, hogy Traianus utóda ezen is segít. De Hadrianus trónraléptével az itáliai imperializmus helyett a görög világ, polgárság és kultúrbéke ideáljai kerekedtek felül, úgy hogy az új császár a határ kikerekítése helyett Dáciát mindenestől fel akarta adni. Ha ez a képtelen szándék nem is válik valóra, a merő defenzívára való szorítkozás tényleg megtörténik és ez marad az irányelv tovább Pius és Marcus alatt is. Ennek a felfogásnak végzetes tévedése az volt, hogy oda-dobva magát a béke gyönyörűségének, nem nézett a határon túl és nem vette észre, hogy az imperium egyáltalában nem tölti be a földkerekséget, s hogy a barbárság pedig óriási tömegeivel és nyers harcvágyával el nem hanyagolható ellenfél.
Róma e megtorpanása miatt ugyanis Dácia elfoglalása csak bajt okozott, mert a kiirtott dákok erős gyűrűje helyett a római civilizációval bizonyos fokig átitatott régi határmenti nép helyébe nagy messzeségből jövő, a rómaisággal szemben vadidegenül állók tódulhattak, s nyomásukat a lehetetlenül kanyargó arcvonal nem bírhatta ki.

Az északi germánság megmozdulása ugyanis Marcus Aurelius korában oly erővel sújtotta a Kárpátok alján élő barbár törzseket, hogy csak másfél évtizedes nehéz harcok árán lehetett újra megfékezni őket. Ezeknek a harcoknak emlékét őrzik a Marcus oszlopának domborművei a római Piazza Colonnán. Quádok, markomannok, szarmaták dúlásai teszik tönkre a virágzó dunai provinciákat és a filozófus császár Pannoniából és a Garam partjáról vezeti évekig keserű önmegadással e véres küzdelmeket: Bécsben is hal meg. De ez a szelíd ember belátta, hogy az igazi védekezés a barbárok ellenében nem a hadrianusi békeálom.

Kemény békefeltételeket szab, széles semleges csíkot hasít ki a Duna túlsó partján, sőt állandó megszállást és római berendezkedést készít elő a markomannok, hermundurok, quádok és jazyg-szarmaták földjén. „Ha még egy évig élt volna” - írja biografusa - „ezek földjéből is tartományokat csinált volna”. A régi, a Kárpátokig érő Magyarország területének egységbe való fogása a Nyugat védelmében tehát Marcus gondolata.

Méltatlan fia, Commodus, azonban léhán odadobja a nagy erőfeszítések árán elért eredményeket: visszavonja a csapatokat a barbárok földjéről. Igaz, hogy így is hosszú évtizedekre sikerült őket megfékezni, de a népek észak-magyarországi tölcsérét nyitva hagyják s így hiába rakják teli kis „burgus”-okkal a folyamhatárt: az első erőteljesebb lökés játszva áttörte ezt az erődövet Ez a lökés a Kr. u. III. században következett be, amikor a keleti germánok egy újabb csoportja tört dél felé.
A vandálok már Marcus alatt telepedtek be Kelet-Magyarországra, most a gótok rohama jött, akik már sokkal előbb lenyomultak a Pontus mellékére. Sokféle okát próbálták adni mozgalmuknak, az éhínséget, a préda- és kalandvágyat, a földéhséget, a háborúk okozta eltolódásokat hozva fel, de mindezek hátterében egy ifjúi hőskorát élő népnek „Sturm und Drang” korszaka áll. 238-ban történik az első nagy gót betörés a Balkánra, tíz év mulva a következő. Majd hamarosan újra megjelennek, s mikor Traianus Decius császár hadba száll ellenük, tönkre verő seregét s őt magát is megölik; utóda Gallus csak arannyal tudja őket visszafordulásra bírni.

Az ötvenes években borzasztó erővel újul ki minden tavasszal a Dunán átkelő hadak sáskajárása. Új népek jelennek meg a színtéren: Kelet-Magyarországon a gepidák, (akiknek első biztos nyoma valamivel későbbi ugyan), a Pontusnál a skandináv herulok stb. Rettenetes idők következnek. A Fekete- tengeren át a germánság hajókon tör Ázsiába, megmozdulnak a pusztai beduinok Afrikában, a megújhodott perzsa birodalom az eufratesi határt szorongatja.
A gazdasági és lelki világkrízis bajait egymásután ellencsászárnak föllépő kalanqorok belső háborúi tetézik. Ily köriilmények közt lehetetlenné válik a II. századnak az a nagyszerű polgári koncepciója, hogy a birodalom minden talpalatnyi földje egyenjogú az állam szemében. Ehelyett most kényszerűségből a katonai felfogás kerekedik felül: a Dunánál megint csak Itáliát biztosítják, mint Augustus korában és evvel együtt megszűnik az az állapot is, hogy a római haderő, mint a II. században, egyszerűen a rengeteg hosszúságú limesek határrendőrsége lehessen.
Ez a határmenti katonai kordon az ellenségek koncentrikus nyomása alatt teljesen felmondta a szolgálatot és a római stratégia áttért a merev és egyszeres védvonal elvétől a hajlékony és mélyen tagozott front alkalmazására. Az arcvonal e felfogás szerint a háborús előtereppé vált határ, tartományokban csak kisebb betörések feltartóztatására vagy egy ellenséges támadás késleltetésére való.

Az értékes csapatok jórészt a front mögött, hadászatilag fontos pontokon állomásoznak, ahonnan a legkönnyebben lehet előre rendelni őket. S míg az első vonal hézagait befogadott barbár csoportokkal igyekeznek kitölteni, hátul nagy centrális lovassereg és kikülönített zászlóaljakból álló dandárok állnak készenlétben. Ez az új átrendeződés elsősorban a folyamhatárok elé tolt nagy hídfőket, a Rajna és Duna-szögét védő „agri decumates”-t és a moesiai front nagy hídfőjét, Dáciát éri katasztrófális módon.
Már Philippus alatt megkezdődik ez a katonai „Rückwartskonzentrierung” Erdélyben, melynek helyőrségei Gallienus alatt jórészt már a déli parton táboroznak, helyükbe pedig a „szövetséges” nyugati gótok jönnek. De ezek a rendszabályok még mindig nem segítettek, a védősereg elégtelen volta még frontrövidítést is követelt, és Aurelianus 271-ben Erdélyt, a nagy hídfő-állást kiüríti, Moesiába telepítvén át annak egész lakosságát.
Az a hit, hogy e tudatosan és nagy katonai erővel végrehajtott intézkedés után a romanizmus ott tovább virágzott, a román tudósok, délibábos álma! Helyében most a nyugati gótok rendezkednek be, Erdélyben taifalokkal és más apróbb néptöredékekkel együtt, az északi hegyvidéken pedig a gepidák verekedik ki maguknak az elhelyezkedést.

Örökre megdől Marcus nagy gondolata a Kárpátokkal övezett illyricumi határról. Ha a IV. század helyi jelentőségű mozgalmainak nem is sikerül az újra konszolidálódott monarchiát a Dunánál megingatni, a következő komoly néplökés, a húnoké, elsöpri a Dunánál lehetetlenül kitűremlő pannoniai limest, amelynek sorsa így már százötven évvel előbb megpecsételődött.