logo

XVII October AD

Magyarország népei és a Római Birodalom 3 rész

A római hódítás küszöbén állunk. De ne feledjük el, hogy az akkori civilizált világnak, a Földközi tenger mellékének önmagában való egyesítése olyan békés vérkeringést teremtett meg, mely országunkat fegyver nélkül is körébe vonta. És amikor a nagyszabású római útépítkezések következtében a szárazföldi összeköttetések világhálózata kezd kibontakozni, - ezek az utak nemcsak a kereskedelemnek és hadászatnak, hanem az organizációnak is addig páratlan csatornái - akkor az anthropogeográfiai tényezőktől megszabott nagy útvonalak már mintegy előre kipontozódtak Magyarország felé is.
Így az Itáliából Dél-Pannonián át Drinápolyon és Bízáneon keresztül Ázsiába vezető út jelentőségével már jóval kiépítése előtt tisztában voltak a vezetők: a macedon király Kr. e. 180-ban már ismeri a scordiscusok helyzetének azt az előnyét, hogy ezt az utat kezükben tartják; 171-ben egy konzul már erre akar Itáliából sereget vezetni Macedoniába stb.; világos, hogy Aquileia alapítása is kapcsolatos volt ennek a felismerésével. És ezeknek a nagy útvonalaknak traszirozását nemcsak a sereg lábanyoma adta meg, hanem a merész magánvállalkozás előretörése is, amely sokszor messze megelőzte amazt.

Úgy látszik, végeredményben Polybiostól származik az az elbeszélés, hogy a Kr. e. II. században Aquileiából hogyan jön a kocsiforgalom Trieszt mögött Laibach tájáig, ahol hajókra rakva folyón viszik tovább a portékát Sisciáig. A mondott cserélőhelyen, Nauportusban, már régen a hódítás előtt volt egy római kereskedőkből és pénzemberekből álló „conventus”. Legújabban pedig egy feliratból arról értesülünk, hogy ugyancsak a végleges megszállás előtt, a Tiberiustól Claudius első éveiig tartó időközben, már a laibach-környéki római vállalkozók Savaria-Szombathely bennszülött telepén is felütötték szállásukat. Ezen igazi „úttörők” nyomába szegődött tehát csak Caesar és az ő félbemaradt terveit megvalósító Augustus, amikor az Itáliát északon a többi országgal összekötő nagyszabású úthálózat megteremtésekor a fentebb követett vonalat is kiépítette.

Nagy esemény volt ez, s nemsokára nagyméretü csapateltolások, államfők utazásai Rómába, lüktető kereskedelem mutatták meg, mily fontos ütőere lett ez az írnpériumnak A Carnuntumnál betorkolló útról már megemlékeztünk, amelyen az északi germán világ borostyánkő-kereskedelme Pannonián keresztül eljutott a római világba.
Ugyanettől a várostól tovább halad a Duna-völgyén egy nagy hadi-út, melyen nemsokára galliai edényeket szállítanak ide, s amelyen romanizált rajnai kelták jönnek hozzánk kereskedni, akiknek Aquincumban egész külön kis csoportja alakult. Észak-Itália stratégiai előterepének bámulatosan sokáig elhanyagolt rendezését az a férfi oldja meg, aki egyébként is minden vonatkozásban évszázadokra megszabta Róma haladásának irányát: Augustus. Ő maga is megsebesül, mikor ajapudokat nehéz harcokban megtöri a Birnbaumer Wald vidékén. Majd Kr. e. 35-ben elfoglalja Sisciát, a következő években a dalmatákat is leveri. 29-ben egy vezére Macedoniából nyomul fel a Dunáig, s kiszorítva erről a vidékről az ott uralkodó dák fejedelmeket és germán bastarnákat, megveti a későbbi Moesia provincia alapját. És ha Kr. e. 16-ig más feladatok miatt szünetel is ezen a színtéren a harci tevékenység, ekkor nagyszerű terv valóra váltását kezdi meg a nagy uralkodó.

Először teljesen rómaivá szándékozik tenni az Alpeseket, azután erre az óriási hídfőállásra támaszkodva meg akarja hódítani a Rajna s Elba közét egészen a tengerig, utána a mai Csehország lakóit s talán a dákokat készül leigázni. Már Germániát is meghódították Augustus mostoha fiainak seregei, mikor egyikük, Tiberius, Kr. e. 12-től nehéz ütközetekben megtöri a Dráva-Száva közén a pannonok ellenállását.

Azonban ez is csak lépcsője lett volna a további terveknek, és már készül is a csehországi markomannak két oldalról való megtámadása, egyszerre a Rajna és a Duna felől, amikor a nagy pannon-dalmata lázadás kitörése visszaparancsolja és évekig lefoglalja a seregeket. A római historikusok szerint a pún háborúk óta ez volt a legkeservesebb küzdelme a légióknak, de Tiberius és Germanicus úrrá lesznek a felkelőkön: diadaluk emlékét őrzik máig a felséges „gemma Augustea” domborművei.
Már ez a nehéz küzdelem (Kr. u. 6-8) is elvette Augustus kedvét a további hódításoktól, de végleg visszarettentette a megtört idegzetű öregedő császárt Varus katasztrófája Kr. u. 9- ben, a teutoburgi erdőben. Így tehát nyugaton is lemondanak a Rajnán túl eső területről s Pannoniában sem hatolnak a Dráván túl. Csak fokozatosan, békés úton halad most már előre a katonai megszállás és a Duna túlsó oldalán lakó barbár törzsek vazallussá való kényszerítése. És még száz esztendő kellett ahhoz, hogy megszilárdítsák a hatalmukat, a katonai és polgári berendezéssel (a táborépítéstől, városalapítástól, útépítéstől kezdve az adminisztrációs gépezet kialakításáig) és a romanizációval.

A légiók eleinte nem táboroznak még állandóan a Duna partján, legfeljebb nyáron mennek oda előre, hogy a barbárokat megfélemlítsék. A védelem tengelye pedig még a Dráva vonala, úgy hogy a stratégiailag lehetetlen, Budapest felett megtörő Duna-könyököt még nem tartják megszállva. Azonban egyrészt a Caligulától kezdve újra egyre jobban erősödő offenzív gondolat, másfelől pedig a Duna túlsó partján mindinkább nyugtalankodó barbárok ellenőrzése s végül a Dunántúl gyorsan asszimilálódó népének védelme Rómát e rendszer feladására kényszerítik.

Már a Kr. u. I. század közepe táján feltolják a segédcsapatok állomáshelyeit a folyamhoz, sa légiók mögöttük maradnak. Domitianus alatt azonban már ezek is felnyomulnak a Duna partjára, s állandó táborok keletkeznek, amelyeknek földsáncait hamarosan kőből épült hatalmas várak váltják fel, a Dunán pedig már az új „flaviusi” flotta cirkál. A túlsó oldalon sem hagyhatta Róma egészen ellenőrzés nélkül a barbárokat.
A Duna-Tisza közén, le az Oltig ekkor már a szarmata jazygok laktak, páncélos lovassággal bíró iráni eredetű nép, amely valamikor a Tiberiustól Claudiusig terjedő időszakban furakodott ide, kihasználván a dákok gyöngeségét. A birodalom ellenük afrikai márokat és szíriai íjászokat állított a határra, akiknek nemzeti taktikája kitűnően bevált az ék-alakban támadó, nehéz lándzsával és két kézre fogott pallossal küzdő szarmaták ellen. Ugyanebben az időben telepszik meg a mai Budapest és Bécs közti folyamszakasztól északra az első germán nép Magyarországon, a sueb eredetű quádok, akik a Rajna környékéről jönnek ide.
Ezt a két, egymás szövetségében számtalanszor a provinciába törő népet nem hódítják meg végleg, bármennyi kárt tesznek is, hanem megelégszenek avval, hogy normális békeidőben vazallusi viszonyban álljanak Rómával. Sőt lassanként mind rendszeresebben, évi pénzdíjat is fizetnek nekik, eleinte tényleg csak katonai szolgálatokért.

Hadi kötelezettségük még később is fennáll, de a római pénzfizetés egyre inkább a béke megvásárlásává vált. Meglepő, hogy még akkor is függetlenül hagyják a szarmatákat, amikor Traianus meghódítja Dáciát, és így Pannonia és az új tartomány közé éket ver e kellemetlen szomszédság. Viszont újabb leletekből tudjuk, hogy Szegeden s tovább, a Maros mentén erődök védelme alatt rendszeres római közlekedés folyt. Egyik segédcsapat Egyiptomban elvesztett anyakönyve pedig elárulja, hogy a partvédő csapatok szabályos időközökben járőröket indítottak a barbárok földjére.
Aquincumtól is indult ilyen út Dácia felé. Ezeken kívül még balparti hídfő-erődök is biztosították a „limes”-t a barbárok ellen s szolgáltak ellenük induló akciók kiinduló pontjaiul. A rómaiakkal való állandó érintkezés rákapatta őket - rabló betöréseik mellett is- a civilizáció előnyeire, az élet minden vonatkozásában.

A római megszállás kezdetén az egész Duna-medence egyetlen közigazgatási egység volt, aminek emléke abban élt tovább is, hogy az egész egységes vámterület maradt. Mikor pedig Diocletianus alatt újra nagyobb csoportokra tagolják a nagyon is sok apró provinciára szabdalt birodalmat, Illyricum egész Thráciáig újra önálló kerület, prefektura, lesz; s ezt különválasztották tőle.
Azonban már a nagy pannon lázadás leverése után elszakítják Horvát-Szlavónia földjét Dalmáciától, s elnevezik „Alsó-Illyricum”nak, majd ez a tartomány a Dunántúllal s a Bécsi erdőig terjedő résszel kiegészítve, megkapja még az első században a Pannonia nevet.

Berendezése nagy erővel folyt: a földjét a római földmérők teljesen felmérték és a római „centuriatio” alapján osztották be. Az adminisztráció s a katonai helyőrségek élén a konzuli rangú helytartó állott, pallosjoggal: nagy úr volt. A pénzügyi igazgatásnak külön vezetője volt, a prokurátor; ilyen igazgatója volt külön a dalmát és pannoniai szénbányáknak is, stb. Az alattvalóknak az állam felsége iránti tiszteletét a császárkultusz szervezete és ünnepei voltak hivatva biztosítani. A római szuverénitás megtestesítőjének isteni lényként való imádását igen ügyesen itt is az egyes néptörzsek ősi szakrális ünnepeivel és szent helyeivel kapcsolatban szervezték meg.
A legelőkelőbb bennszülötteket tették meg főpapnak s a csupán e kultusz ünnepein ülésező tartománygyűlésnek lényeges politikai kiváltságokat adtak, főleg azt, hogy a helytartóktól elkövetett jogtalanságok ellen közvetlenül a császárhoz felebbezhettek. Mikor a Kr. u. II. század elején a tartományt egy nyugati és egy keleti részprovinciára bontják szét, természetesen ez a szervezet is kettéoszlik.