logo

XVII October AD

Magyarország népei és a Római Birodalom 10 rész

A 453 után következő háborúkban az a győztes népcsoport foglalja el az Alföldön a húnok helyét, amelynek a gepidák állnak az élén. Ennek a szövetségnek ellensúlyozására telepíti be Marcianus keletrómai császár Pannoniába a keleti gótok zömét, amely eddig a Kárpátoktól kezdve a Donig Dél-oroszországban élt, hún uralom alatt. A bizánci politika a következő száz évben állandóan avval egyensúlyazza ki a mai Magyarországon élő germán törzsek nyomását, hogy egyik felüket állandóan a másik ellen nyergeli.

Agótok ellen a gepidák vezérlete alatt most egész népkoalíció tömörül, de nem bírnak velük, valamint Attila fiai is hasztalanul jönnek vissza kétszer is a Dnyeper vidékéről, hogy leigázzák őket. Csakhogy a gótok életét is rendkívül megnehezíti ez az állandó feszültség és nyugtalanság: hiába arattak 470-ben nagy győzelmet szomszédaikon, a következő évben, már átkelnek a Dunán és bizánci területen keresnek maguknak elhelyezkedést.

A gepidák most átnyúlnak a Duna jobbpartjára és birtokukba veszik a mai Horvát-Szlavonországot. Már a keleti gótok is azokat a részeit szállták meg Pannoniának, amelyeken a romanizált lakosság még vegetált, a Dráva-Száva közét s innen fel a Balatonig nyúló vidéket.
A germánság most már nem pusztítja ok nélkül a romanizmust, mert tudja, hogy ennek mezőgazdasági és ipari termelése nagyszerűen kiaknázható; már tudják, mit ér a szervezett társadalom. Az arianus kereszténység, melyet akkor már mind a két említett germán nép felvett, szintén nagyon segített a barbár hódítók és romanizált alattvalóik között tátongó szakadék betöltésében, Sirmiumban külön gepida fejedelemség alakult, s ez elsősorban a romanizmus maradványain élősködhetett, a régi lakosság ipari s földmívelő munkáját kihasználva.

488-ban ugyan az Itália elfoglalására induló keleti gótok itt keresztültörik a gepidákon magukat, de ezek uralma megmarad Sirmiumban 504-ig, mikor a császárját vesztett római Nyugat még egyszer kinyujtja kezét Pannoniáért Nem a germán király a hódító, hanem az az új itáliai állam, melyet a békeművét végző rómaiból s a civilizáció életmenetét karddal védő gótból kovácsolt össze a nagy Theoderich.
A félsziget rómaiságát és germán urait hazafias öröm forrasztja egybe e foglalás nyomán. „Az elmult időkben Sirmium Itália végbástyája volt,” mondja Ennodius püspök ez alkalomra írt ünnepi üdvözlő beszédében, „ahol a régi uralkodók őrködtek, hogy a szomszédos törzsek összegyülemlő keserűsége a rómaiság testére ne zúdulhasson. Csak az újabb kormányok bűnös hanyagsága miatt került ez a gepidák kezére ..., de most újra limes-éig ér a római uralom és a régiek módjára rendeleteket szabsz a sirmiumiaknak, Theoderichem...”

Csodálkozva állapíthatjuk meg a gót király megmaradt rendeleteiből, hogy a Dráva-Száva közén a népvándorlások tenger pusztítása után is még egész sereg római telep él, a régi városi tanácsnoki renddel, a curiales-szel az élén, úgy, hogy itt is olyan gót-római igazgatást rendezhetnek be, mint Itáliában. Rendezett gazdasági viszonyok következnek itt is, helyreáll a pénzgazdaság, sőt pénzverdét is állítanak fel, melynek veretei az akkori gyakorlat szerint előlapjukon a bizánci császár képét, hátoldalukon pedig a gót király managrammját viselik.

Tudnunk kell, hogy ez a rómaigermán szervezet, bizonyára valamivel durvább formában, 536 és 567 közt is tovább él, amikor a Justinianus hadai elől visszavonuló gótok helyébe újra a gepidák veszik vissza Sirmiumot. Legújabban a Sarajevo melletti Breza keresztény bazilikájának maradványai mutatták meg, milyen erős volt a VI. század e római-germán kultúr vegyüléke. Esztergályozott törzsű, ékrovással díszített fejű, fatechnikára szabott, de kőbó1készített oszlopokon e germán vonások késő-római ornamentikával vegyülnek, az oszlopdobokon pedig latin nyelvű firkálások mellett germán runákat találunk! Hogy ennek a sajátos keverékcivilizációnak itt vége szakadt, abban nemcsak új népek támadásainak volt része: a romanizmust az itáliai bázis tönkrejutása sorvasztotta el végleg, a germán foglalókat pedig a bizánci politika őrölte fel.

A legnagyobb volt itt Justinianus tévedése, akiben még egyszer fellángol a római világuralás szelleme. Mint egy új Valentinianus, bámulatos erőfeszítéssel végigépítteti erődökkel a Dunavonalat egész Belgrádíg, de ahelyett, hogy Pannania reorganizációjával szilárdítaná meg e front nyugati végét, a barbároknak engedi át Magyarországot és csak Itáliát veszi vissza. Így nemcsak a dunai erődrendszer balszárnya lóg a levegőben, de nem teremt Itáliával sem szerves szárazföldi összeköttetést. Itáliának ezért el kell vesznie számára. A földközi-tengeri terjeszkedés régi, hamis gondolata újra megöli az organikus berendezés lehetőségét s az imperium visszaállítását.
Mikor Justinianus erre rájön és legalább Sirmiumot követeli vissza a gepidáktól, már későn van. Abizánci őrség 15 évig tudja csak tartani a várost, melynek elfoglalása 582-ben örökre véget vet az ókori világnak e földön. „Segítsd meg Uram a rómaiak országát és pusztítsd el az avarokat”, karcolja téglára egy bizánci katona a hosszú avar ostrom ideje alatt. Ez a véletlenül megőrződött felírás a rómaiság utolsó jajkiáltása hazánkban.

Csak azt nézzük még, hogyan cserélt újra gazdát a történelmi Magyarország területe. A gepidáknak az itáliai gótok letörése után új ellenfele támadt egy másik erőteljes germán népben, a longobardokban. Eleinte még jó viszonyban vannak: Theodebert, a nagy tervekkel teli frank király, mindkettőjükkel szövetségben akarja a bizánci birodalmat megdönteni. De a császár 548-ban a Dunántúlra telepíti őket és így, a drávai határ mentén folyton surlódva, tűrhetetlen lesz a helyzetük egymással szemben. Egyedül nem tudják legyűrni egymást. Bizáncnak jobb, ha mind a kettő gyöngül, s így a longobardok a nemrég megérkezett avarokat hívják segítségül. Ezek azonban csak avval a föltétellel jönnek segítségükre, hogy a gepidák országát majd ők tarthatják meg, s ezért a gepidák tönkretétele után a longobardok tényleg kénytelenek Itáliába vándorolni (568 Kr. u.)
Így új, Európától teljesen idegen, keletázsiai nép veszi birtokba a magyar Alföldet és a rónaságot körülölelő hegykoszorút. Az avar jó ideig az ázsiai steppe-világ vezető népe volt, amíg a türkök meg nem semmisítették uralmát Néhány esztendei vad rohanással érkezett meg Kína széleiról Dél-Oroszországba.

Török nyelvű, de erősen mongol fiziognomiájú nép: iparművészete nagyszerű maradványa az ősi szkita állatornamentikának, hellenisztikus elemekkel tarkítva. Semmi köze a római civilizációhoz, idegen a pénzgazdaságtól és mindentől, ami Európa sajátja. Azonban a Fekete-tenger mellékén rácsapott az avar fergeteg egy török népre, a kuturgur-bolgárra és néhány vele rokon törzsre, amelyek régen itt éltek már s át voltak bizánci hatásokkal itatva s magával ragadta őket. Ezeknek is jelentős számú ingó emlékeit ismerjük Magyarországról.
Roppant érdekes az az emlékcsoport, amely a Pécs és Keszthely környéki rómaiság VII. századi élet jeleivel együtt germán, kuturgur és bizáncí-keresztény kulturelemeket olvaszt szervesen össze. A Pécs nevében élő „öt-templom” a Kr. u. IV. században épült és az egész népvándorlási korszakon keresztül használt keresztény szentélyek emlékét őrizte meg; itt az ősi íllyr lakosság maradványai éltek tovább az új hódítókkal együtt. Országunk nyugati szegélyén és a Dráva vonalától délre pedig még a romanizált lakosság megmaradását is bizonyítják a városnevek Egy új keverék-civilizáció kialakulásának határozott körvonalait kell ebben látnunk.

Az új jövevények közül a kuturgur-csoport erős bizánci hatás alatt már régen megérett a kulturáltabb életre. A leletek tanusága szerint könnyebben keveredett a többieknél a régi telepesekkel, kereskedő szelleme volt és a pénzzel jól tudott bánni. Csakhogy az igazi avarok nem idomultak ehhez és így nem verhettek gyökeret a dunai világban.
Az avar foglalás még más népelemeket is magával sodort. Ugyanis minden pusztai nép nemcsak puszta zónával, hanem számára értéktelen idegen népek embersövényével is körülbástyázta magát. Az avarok erre főleg a szlávokat használták fel, egy indogermán népet, amely sokáig a zord északi régiókban visszamaradva, nem juthatott a fémkultúrák magasabb műveltségéhez. Amikor azután a germán délre vándorlások folytán fokozatosan kiürülnek a tőlük délre fekvő országok, ők is elkezdenek lefelé húzódni.

A IV. században a virágzó fekete-tengeri gót királyság a messze északon már szláv népeket is hódít; de a gót népcsoport távozása és a húnok összetörése után mind közelebb jutnak ők is a délorosz síksághoz. A VI. század elején előretolt törzseik, az antok és szklavének már a Visztulától a Dunatorkolatig húzódnak Erdélytől keletre: itt kapják őket az avarok, akik maguk köré plántálják őket minden irányban. Más törzseiket pedig Bizánc telepíti le a déli határon.

Mikor a Nyugat újra magára talál kétszáz év múlva, mindjárt újra harcba indul Pannoniáért Nagy Károly vet véget az avar uralomnak, s a fellélegző, fokozatosan kulturálódó szlávok fénykora következik itten. Pannonia népei közt még az elfajult romanizmus nyomait is megtaláljuk a krónikák adatai közt. De Bizánc is kinyújtja erre még mindig elég hatalmas kezét. És újra feléled Kelet és Nyugat vitája ezért az országér t s folyik egész addig, amíg Szent István választása a Nyugathoz láncolja a honfoglaló magyarak országát.
Bennünket is annak a római multnak gyökérszálai kötnek a Nyugathoz, mely most előttünk feltárult.3