logo

XXI Quintilis AD

Kelet-magyarország a Római korban 8 rész

Most a lakosság kiköltöztetése után keletkezett erdélyi helyzetre kell figyelmünket irányítanunk. Mint ismeretes, felételezték, - Aurelianus teljes és gyökeres kiürítési intézkedései ellenére - hogy Dácia romanizmusának egyes maradványai mégis tovább éltek Erdély földjén, s belőlük lettek a román nép ősei. E feltevéshez azonban minden forrásszerű alap hiányzik.
Amint a katonaság Dácia földjét elhagyta, természetesen eltűnt a római élet alapfeltétele, a közbiztonság is. Hogy általában mit jelentett a provinciális hadsereg távozása, azt E. Ritterling találóan szemlélteti:
„Diese Ánderung ist aber nicht, wie in früheren Zeiten, als die Verlegung einer Garnison von einer Provinz in die andere aufzufassen, sondern als die Verpflanzung einer militarisch organisierten Grenzbevölkerung mit EinschJuss ihres über das ganze Land ausgedehnten Anhanges von einern Siedlungsgebiet in ein Anderes”.

S ez még nem volt minden. A birodalom közigazgatási szervezete nem tért vissza sohasem, s vele együtt eltűntek a falvak és városok helyi hatáságai is. A kereskedelem és az ipar nem működött többé, s megszűnt a római életforma minden más előfeltétele is, az addigi kenyérkereseti lehetőségekkel és minden megszokott életkörulménnyel együtt. Így az a tény, hogy Dáciában egyetlen római településnek sincs középkori folytatása, egyáltalában nem meglepő: még e települések neve is örökre elpusztult.
Persze megpróbáltak, az antik helységnevek teljes hiánya ellenére is, e téren bizonyos kontinuitást feltételezni. Daicoviciu például arra hívja fel a kutatók figyelmét, hogy a korai középkari germán és „barbár”, valamint későrómai és bizánci eredetű tárgyakat és pénzleleteket, amelyek az ő véleménye szerint is nemrég Dáciába jött bevándorlók élehettek, mindig oly helyeken találták, amelyek a római korban lakott területek voltak.
„Ist das nicht ein Beweis für die Kontinuitat eines Lebens, das einzig und allein in polibseher Hinsieht unterbrochen”- kérdezi ő.

Kétségtelen azonban, hogy valamennyi ilyen lelet azon népeknek jellegzetes hagyatéka, amelyek Erdélybe a népvándorlás évszázadaiban befészkelték magukat. Miért ment akkor veszendőbe- kérdezhetjük joggal - valamennyi dák és római település emléke, ha a romanizált lakosság telepeit mégsem adta fel?
Egyébként arra is szoktak hivatkozni, hogy Erdélyben nem a városi, hanem a falusi lakosság maradt meg. Daicoviciu szerint: „Mais la vie, dans les villes, ne dura pas longtemps ... La population d”origine romaine demeurée en Daeie est surtout paysanne, il en faut done chercher les traces a la campagne, dans les hameaux et les fermes isolées, comme a l”époque préromaine. Ici l”on était plus a l”abri des vexations des bandes barbares que dans les villes situées le long des grandes routes. Teile est aussi la cause pour laquelle les noms des villes ne nous ont pas été gardés”.

Daieoviciu azonban elfeledi, hogy a Balkánon, ahol a román vándorpásztorkodás életformája kialakult és mind a mai napig virágzik, a római városnevek sok esetben megmaradtak. Már az Alduna déli partján is az egykor fontos városok antik neve ötlik szemünkbe, s még inkább áll ez a Balkán-hegységtől délre eső területre.
Ami a nehéz időkben a „hegyekbe való menekülésnek” a román nemzeti ideológiába mélyen begyökerezett gondolatát illeti, ez nem antik jellegű feltevéseken és tapasztalatokon alapul. A hegyi vándorpásztorok életformája ugyanis nem máról-holnapra alakult ki.

A római birodalom dunai provinciáinak falusi lakossága egyáltalában nem volt a várostól elszigetelve: terményeit városokban értékesítette. A havasi legelők pásztorgazdasága, amelyet gazdag bérlők (conductores pascui) irányítottak, a városi polgárságtól épp úgy nem volt független, mint a kis majorok sem, amelyek különösen a III. század válságai közt a városi polgárságnak módot nyújtottak arra, hogy a pénz elértéktelenedésével a villae rusticae-ban folytatott önellátó háztartásra támaszkodva szálljon szembe.
A barbárok elől menekülhettek tehát rövid időre a hegyekbe, de a városi kultúrától nem lehetett elszakadni. Ahhoz, hogy a rómaiak feladják városi életformájukat, hosszú, szenvedésekkel teli, keserű korszak tapasztalatai kellettek. A Balkánon ugyanis, ahol germán, török és szláv népek rabló-hadjáratai a városokat szinte kalitkává tették, amelyben a zsákmányra és emberfogásra egyaránt éhes támadók áldozataikra bizton rátaláltak, a nélkül, hogy Bizánc segítséget nyújthatott volna, a hegyekbe valómenekülés maradt a romanizált lakosság számára az egyetlen kiút élete megmentésére.

Persze, aki az antik világnak e problémáját a mai viszonyokból kiindulva apriorisztikus visszakövetkeztetések révén hajlandó megoldani, s aki a románságnak az újkori Erdélyben való jelenlétét - tudatosan vagy tudattalanul - e nép őslakos volta mellett tanúskodó bizonyítékként fogja fel, annak számára a források hallgatása és a romanizált lakosságra vonatkozó nyomoknak a korai középkortól észlelhető hiánya sem fog akadályt jelenteni. Ilyen argumentum ex silentio-t, aszónak legszorosabb értelmében, kovácsolt e sorok írója ellen a kiváló történész, G. I. Bratianu.
Szerinte az anyaföldhöz szívósan ragaszkodó alsó néprétegek hangtalan élete, melynek jeleit csak nehezen tudja érzékelni a történeti kutatás, mehetett tovább akkor is, ha- nem értesülünk róla. Ahol azonban romanizált tömegeknek e néma továbbélése valóban megvolt, ott erről mindig helynevek tanúskodnak. Erdélyben viszont - mint mondottuk - éppen ezek teljességgel hiányzanak.

Mily szervesen függ össze a helynevek megmaradása, illetve elpusztulása a romanizmus sorsával, azt jól mutatja például Pannania romanizált lakossága, amely a népvándorlás korában egyre inkább összezsugorodott, s végül csak ott maradt meg, ahol közvetlenül támaszkodhatott a déli és nyugati szomszédos tartományok romanizmusára. Pannania déli részében, a Dráva-Száva közén, ahol a romanizált lakosság (Cassiodorus és mások bőséges adatai szerint) még a VI. században is élt városaiban, és ahol még az észak-ázsiai avarok szörnyű uralma sem tudta kiirtani minden nyomát, egész sor helység megőrizte római nevét. Ezen területsávtól északra, a Dráva alsó folyása vidékén a földrajzi nevek folytonosságának egy más, közvetett formája lép fel: az antik elnevezések eltűnnek ugyan, de helyettük késői antik, egyházi nevek bizonyítják a mindmáig élő hagyományokat. Így lesz az antik Sirmium napjainkban Mdrovica, eredetileg Dimitrovica a helyi vértanú, Szávai Szent Demeter emlékére; a pannon mártír Irenaeus emlékét őrzi a szlavóniai Szent-Ernye helységneve, az antik Sopianae-t pedig már a karoling korszakban Quinque basilieae-nak nevezték, s ugyanennek fordítását adja a német Fünfkirchen és az indogermán eredetű magyar Pécs.

Ezen átmeneti sávtól északra a római nevek teljesen eltűntek, és csak a provincia keleti szegélyén, Arrabona-Raab-tól (Győr) kezdve kezdődik ismét a kontinuitás zónája. Ugyanezt a tényállást mutatják az irodalmi és régészeti adatok is, melyek szerint Valeria, a négyfelé osztott Pannonia északkeleti részprovinciája már az V. század első felében elmerült a barbárság tengerében, míg Fannonia prima, a régi provincia északnyugat i negyede valamivel tovább megtartotta romanizált lakosságát Pannonia északkeleti részében tehát, ahonnan az állam legfeljebb egyes csapatrészeket vont vissza 400 táján, de távolról sem gondolt a lakosságnak oly szisztematikus kiürítésére, mint Amelianus Dácia esetében, megszakadt minden szál, mely a rómaisághoz vezetett vissza, noha itt a romanizmus katasztrófája másfél századdal később következett be, mint Erdélyben, s noha itt még az V. században is sínylődött római lakosság, sőt a benső részek legvédettebb pontjain (Keszthely, Pécs stb.) a VI. század közepéig, vagyis az avarok megérkezéséig. Pedig itt is voltak őserdők, mocsarak és hegységek, mint Dáciában, melyek hosszú ideig búvóhelyet adhattak volna a régi lakosságnak.

Mindebből világosan kitűnik, hogy amint Traianus elmetszette a dák nép életfonalát Erdélyben, úgy Aurelianus akciója véget vetett a római telepesek itteni létezésének. Az igazi tényállást sokszor azon hamis analógiák homályosították el, amelyekre a dáciai romanizmus állítólagos továbbélésével kapcsolatban hivatkoztak. Bratianu például azt hangsúlyozza, hogy ha Szíriában, Észak-Afrikában és Spanyolországban, valamint Galliában és Britanniában mindenütt megtalálhatjuk az antik lakosság nyomait a későbbi korszakokban, miért ne volna ez így Dáciában is? Mivel azonban a román szerző, úgy látszik, nem vette figyelembe e sorok írójának tizenöt év előtt csupán magyar nyelven kifejtet érvelését, legyen szabad ezt megismételni.

A római kontinuitás problémáját azóta tudjuk teljes egészében világosabban megragadni, amióta ezt A. Dopsch nagyvonalú történeti perspektívába állította, és az őt követő vagy vele szembehelyezkedő részletkutatás a speciális esetekből adódó tanulságokat mindinkább kidomborította.
A haladás itt kettős: míg egyrészről világos, hogy a nagy világtörténelmi korszakok, így az ókor és a középkor között nem szabad külsőleges bevágásokkal megakadályozni a históriai fejlődés nyomon követését, úgy másrészt ugyanolyan visszaesés volna ezen organikus szemlélettől a régi mechanikus felfogás felé, ha az antik kultúrvilág és a helyébe lépő új népek szerves érintkezéseit valamelyik nyugati román nép kialakulásának szemüvegén át mindenütt egyformának és mindenütt egyaránt a mai napig hatónak tennénk fel. Pedig ez az egy kaptafára húzás éppen Dáciára nézve dúsan virágzik, nem tekintve azt, amit pl. H. v. Voltelini fejtett ki arról, hogy a népvándorlásnak mily különféle következményei voltak a romanizált néprétegek továbbélését illetőleg. Pedig még nála is erősebben kell hangsúlyoznunk az egyes országok sorsa közti különbséget. Aszerint, hogy valamely római tartomány a népek romboló hadainak országútjára esett-e vagy pedig fordítva, jórészt elkerülték ezek az illető vidéket, a lakosságnak is jobb vagy rosszabb sora volt.

Többször előfordult nyugaton, hogy valamely nép meghódít egy provinciát, azután ez még egyszer gazdát cserél, s ezzel a hullámzás véget is ér. A Duna középső folyásának táján viszont a régi lakosságot a legkülönbözőbb kultúrájú és műveltségű népek sora újra meg újra kiszorította, magával hurcolta, leöldöste, míg végül hosszú századok után semmi sem maradt belőle.
Valamivel délebbre és keletebbre, Moesiában, Dalmáciában és Thráciában, ahol a természet vagy Bizánc ereje jobban megvédelmezte a romanizált lakosságot, a helyzet lényegében véve ismét más volt, és így tovább. Már e rövid utalásból is kitűnik, hogy maga a földrajzi helyzet különféle módon alakíthatta a romanizált lakosság sorsát; természetesen különböző volt a lakosság sűrűsége és életereje is.

A nyugati országokat akkor rohanták le a germánok, amikor a keleti területeken Róma hatalmával és szellemével már tartós érintkezésbe kerültek, s a romanizált lakossággal való együttélésnek minden előfeltételét elsajátították. Kelet-Európában viszont a szerencsétlen határszéli provinciákat vadidegen ellenfelek első csapásai sújtották.
Különböző lehetőségeket nyújtott a romanizált lakosság állandó visszahúzódása is a legjobban veszélyeztetett határzónák felől a nyugodalmasabb belső területekre, miközben a külső zónák elnéptelenedése és a belsők feltöltődése az említett átvándorlás következtében századok folyamán a település egész képét megváltoztathatta. Sok mindenre lehetne még hivatkozni, ami a kontinuitás-probléma különbségeit érzékelteti az egyes provinciák szerint.

Az elmondottakból is világos azonban, hogy nem szabad sohasem helytelenül általánosítanunk ebben a kérdésben, hanem éppen ellenkezőleg, minden más esettől függetlenül kell azokat a sajátos és sehol másutt nem érvényesülő körülményeket és erőket mérlegelnünk, amelyek Erdélyben a koraközépkor folyamán hatottak, mert a dáciai kontinuitás problémáját a maga igazi mivoltában csakis így ragadhatjuk meg.
Aki Dáciának a III. század közepe után történt elvesztését az V-VII. század nyugati eseményeivel fogja egy kalap alá, amelyek az ottani germán-román királyságok kialakulásához vezettek, két olyan korszak viszonyait keveri össze egymással, melyek közt alapvető különbség van.
Mert míg Kr. u. 400 óta, tehát a hun roham által megindított germán foglalások korszakában nincs többé nyugaton olyan római ország, melyben az új hódítók meg ne települtek volna, s így a romanizált lakosság nagyjában és egészében nem menekülhetett nyugalmasabb vidékre, hanem legtöbbnyire hazája földjén pusztult el vagy olvadt lassanként össze az új uralkodóréteggel,- addig a III. század derekán csak az imperium előretolt hídfőállása vész el Erdélyben, a harcok által körülviharzott dunai limes azonban még minden megrázkódtatás ellenére csonkítatlanul áll; a sebeket, amelyeket a dunai provinciákban a barbár betörések okoztak, még többé-kevésbé be lehet gyógyítani. S ha a dunai országokban a III. század óriási krízise az élet rendes folyását néhány évtizedre meg is akasztotta, a birodalom roppant testében még minden belviszály; pénzügyi csőd, barbár dúlás és pestis ellenére sem állt meg a vérkeringés, sőt később Diocletianus idejében ismét erőre kapott.

Tulajdonképpen a III. századi válság idejét nem is annyira a köztük eltelt 150-200 év választja el a nyugatrómai birodalom összeomlásának későbbi korszakától, mint inkább az a néhány súlyos évtized, mely Nagy Theodosius óta tel t el, s amelynek folyamán a történelemben példátlan gyorsasággal roppan össze a nyugatrómai világ.
Dácia feladása korában inkább még a gyengébb határmenti barbár törzsek is arra vágynak, hogy maguknak a limes védelme alatt szilárdabban megalapozott, nyugalmasabb életet biztosítsanak. Hogyan vonakodhattak volna tehát Dácia romanizált lakói, hogy kövessék Aurelianus diadalmas hadseregét, s inkább kétségbeesett harcot folytassanak az elhagyott provinciában puszta életükért?

Kétségtelen ugyanis, hogy a birodalomban is meglehetős nehéz volt a megélhetés Aurelianus korában, de mindeme nehézségek távolról sem késztethették a provinciálisokat azon elhatározásra, hogy a határokon kívül, éhséggel, halállal és ezer más veszéllyel nézzenek szembe.
Hiszen a polgárságban az elnyomással együtt a katonáskodástól és minden veszedelemtől való irtózás is nőtt, mígnem ezen elfajzott gyávaság (a dW1ai provinciák nagyszerű emberanyagának felmorzsolódása után) a germánok kezére nem játszotta a hadsereget. Másrészről éppen az a korszak, amelyben Dácia elveszett, a dunai tartományok katonaságának valóságos fénykora.
Az egyszerű illyricumi katona akkor többet ért, mint jóformán bármely más emberanyag; egyesek a birodalom legmagasabb tiszti rangjaiig emelkedhettek sorából, és Róma aranya jobbára ezen áldozatkész, államfenntartó réteg zsebeibe folyt ekkor. Volt tehát sok minden, ami a dáciai lakosságát a birodalomhoz kötötte. Így tehát Dácia kiürítését nem lehet azon esetekkel egybevetnünk, amikor a koraközépkor elfásult és elfajzott romanizált törnegeit a kettészakadt világállam katonai csődje után a germán hódítók mintegy rabságba kényszerítették.

Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy Dácia feladása valami egészen más volt: egy magához térő nagyhatalom öntudatos és rendszeres visszavonulása arról az állandóan veszélyeztetett határterületről, amelyet nem helyi okokból, hanem általános meggondolásokból kifolyólag nem óhajtott tovább birtokolni.
Természetesen az emberi jogoktól megfosztott legalsó társadalmi rétegek söpredéke - nyomorult rabszolgák és más elnyomott csoportok - itt is az ellenséghez csatlakozhattak, hogy velük versenyt raboljanak, - úgy, amint arról pl. Gregonos Thaumaturgos, a kisázsiai germán kalózhadjáratokkal kapcsolatban panaszkodik vagy ahogy száz év múlva a barbárokkal fosztogattak azok a hastes Pannonii, akik a dunai limes összeomlásakor a portyázó jövevényekhez szegődtek, mint Hieronymus egy feljajdulásából értesülünk róla.

Amint valamivel később Galliában a nyomor és az adóprés szülte a bacauda lázadását, úgy Erdély földjén is felüthette fejét az anarchia már Philippus óta: hasonló okokból nagy rablóbandák keletkezhettek, és szökött barbár rabszolgák, valamint félbarbár kolonusok szívesen csatlakozhattak a gótokhoz és karpokhoz. Hogy azonban ezen félvad és tradíciótlan népségnek a romanizmushoz, a latin nyelvhez s a római életformához semmi köze sem lehetett, s a romanizmus hordozójává nem válhatott, azt már mások is kiemelték. Az egymást hamar követő néphullámok ezeket egyébként is hamar elnyelték.
De nagy tévedés volna azt hinni, hogy Aurelianus ezeket is nem igyekezett volna lehetőleg átmenteni a Duna jobbpartjára. A birodalom egyik legnagyobb baja a földművelőkben és katonákban való hiány volt, s ennek folytán drákói rendszabályokhoz nyúlva, egyrészt kasztrendszerbe törték az embereket, másrészt pedig a szabad germánoknak csakhamar döntő szerepe lett a római hadseregben. Ezért Aurelianus, aki vastata omni fllyrico et Moesia újra be akarta népesíteni a dunai országokat, valósággal vadászhatott az átköltöztetés alkalmával a lakosság e durvább, rabszolgákból és kolonusokból álló rétegére is. Hogy ekkor már nemcsak a romanizált elemek voltak értékesek az állam számára, hanem a katonának besorozható vagy földművesnek használható, de az antik kultúrától még meg sem érintett, frissen legyőzött germánok is, azt jól szemlélteti Il. Claudius eljárása a Balkánon szorult barbárok maradványaival szemben egyik győzelmes hadjárata végén.

De nemcsak arra nézve nem szabad összetéveszteni a III. század viszonyait a koraközépkor állapotaival, ami a dáciai rómaisággal történt, hanem a feladott Dáciába telepedett germánokat illetőleg sem. A romanizmussal még egészen másképp állanak ezek szemben, mint utódaik. Hiszen a keleti germánok e törzsei, amelyek nem sok évtizeddel előbb hatoltak észak felől a Kárpátok övezetéig, vagy még a Fekete-tenger északi partvidékén tanyáztak, most érintkeztek először közvetlenül a birodalom civilizációjával. E kultúra tőlük teljesen idegen, s azzal szemben elutasító álláspontra helyezkednek. Csak több mint száz év múlva érik majd meg vezetőrétegükben az a gondolat, hogy germánok és rómaiak egyazon állami szervezetben megosztva feladataikat, közös célokért küzdhetnek.
Athaulf király Placidiával ült menyegzőjén híres pohárköszöntőjében teljes világossággal fejezi ki majd egykor ezt a gondolatot, s a nagy Theoderich legtökéletesebben úgy ülteti át ezen eszmét a valóságba, hogy itáliai foglalása után a gótot harcosként, a rómait pedig a polgári hivatásök betöltésére állítja be államalkotása keretébe.

A III. században azonban nincs nyoma ennek az összefonódásnak rómaiak és germánok között. A nyugati gótok és társaik, akik Erdélyt a rómaiak elvonulása után elfoglalták, csak két emberöltő után, Nagy Konstantin uralkodásának kései szakában jutnak állandó békés érintkezésbe a birodalommal, miután e császár olyan szövetséget köt velük, mely döntő vereségük után számukra jelentékeny előnyöket hoz, és kitűnő emberanyaguknak a birodalmi seregben való felhasználását biztosítja. A következő korban ezen germán foederatus-ok jelentősége felette gyorsan nő, s így az erdélyi germánságot egyre szarosabb szálak fűzik majd Rómához.

A szomszéd provinciákba való betöréseik ugyan nem szűnnek meg, azonban mégis hozzászoknak a gabonabevitelhez, a pénzgazdálkodáshoz, a ruházati anyagokhoz és egyéb római szükségleti cikkekhez, s ezáltal egyre inkább függő viszonyba kerülnek a római művelődéssel és birodalommal szemben. Természetesen fordítva a birodalomra gyakorolt germán hatás sem volt csekélyebb, és hogy ebből a kölcsönös befolyásból bizonyos kiegyenlítődés támadt, azt a római és a germán műipar termékei egyaránt szemléltetik. Ebből a kiegyenlítődésből kiderül, hogy a római és a germán szellemnek ezen fokozatos összeforrása csendben akkor is bekövetkezett volna, ha a hun betörés erőszakos megrázkódtatásai az egész fejlődést nem is sodorják a nyers erő érvényesülésének útjára. Az antik kultúrvilág és a behatoló germán törzsek közt tátongó szakadékát egyébként a kereszténység is segített áthidalni, hiszen általa a gót propior Romano, et, ut res docuit, timore Dei mitis in caedé lehetett.

A III. század gernán támadói azonban e hosszú fejlődésnek még elejénél sem tartottak. A városi élet fogalma még teljesen idegen volt számukra s ezért, ahol csak tehették, dúlták-égették a római telepeket amint ezt a ásatásoknál mindenütt felbukkanó datálható égési rétegek szemléltetik. A nagy hasznot, amelyet a római kultúra gépezetével való békés érintkezésből húzhattak volna, e népek még nem értették át, s ezért nem is riadtak vissza attól, hogy a magas Irultúra tárházait, a városokat szétrombolják.
Egyébként napjainkban saját bőrünkön érezhetjük, minő pusztításokkal járhat a háború még a XX. században is; nem csoda tehát, hogy jóval a mi kultúrfokunk elérése előtt még borzalmasabb rombolásokat okozott. Itt pedig háborúról volt szó: a hódító gótoknak a romanizált lakossággal szemben tanúsított szelíd bánásmódja s a két nép idillikus együttélése, amit a kontinuitás hívei oly szívesen tesznek fel és oly romantikus színekkel festenek ki, az ábrándok világába tartozik. Az irodalmi források minderről semmit se mondanak - a régebben tévesen idevonatkoztatott auktorhelyekre, úgy látom, ma még az ellentábor sem hivatkozik már. Hogy pedig az olykor felhozott állítólagos régészeti érvek közelebbi vizsgálat alapján szintén nem bizonyulnak elfogadhatóknak, arról alább még szólunk.

Ha a hatalmas, diadalmas hadsereg által végrehajtott kiürítés után még mindig maradt volna néhány romanizált csoport Dáciában, - ami nem valószínű, és forrásszerűen mindmáig sem lehetett ilyennek nyomát kimutatni- ezeknek sorsát az pecsételte volna meg, hogy Aurelianus óta még több mint hatszáz évig egész sor germán, ázsiai török és szláv néphullám öntötte el Erdélyt, és így amelyik zugot az első nem söpörte ki, azt feltétlenül kilúgozták a későbbiek. Ami az erdélyi kontinuitás érdekében felhozott archaeologiai érveket illeti, azokról másutt már részletesen kimutattam, hogy bizonyító erővel nem bírnak. Ezúttal elegendő ellenfeleink érvelési módját röviden jellemezni.

C. Daicoviciu úgy véli, hogy a római civilizációból a barbárságba átvezető kritikus periódus nem is szűkölködik minden bizonyíték híján. Mindenekelőtt a téglasírokra gondol, amelyek a III. századi Dáciában elég sűrűn fordulnak elő. Persze római téglasíroknak az Aurelianus utáni korból való biztos datálására természetesen nem vállalkozhat amint. Floca sem akire hivatkozik. Egyébként később, a V. században keleti germánok is szokták közeli római épületek leomlott tégláival sírjaikat kirakni; e sírok leletanyaga származásukat illetőleg minden kétséget kizár.
Ugyancsak C. Daicoviciu vallja azt is hogy Erdély városi élete csupán 400 körül, a hun betörés miatt ment tönkre. E feltevés azonban mindazzal, amit a városok utolsó, a III. század közepéről származó életmegnyilvánulásairól és Aurelianus-féle kiürítésükről tudunk, szöges ellentétben áll.
Szívesen elhisszük, hogy bizonyos sarmizegetusai épületekben valami szegény lakosság meghúzódhatott azonban ezen késői lakóknak építészeti nyomai mégsem bizonyítanak semmit: nemcsak elszegényedett, de újonnan jött, primitív telepesektől is származhatnak. A sarmizegetusai amphitheatrum kapuinak és kijáratainak befalazása valóban arra mutat, hogy várként használták, csak az nem derül ki, vajon a III. század közepén fellépő végszükségben avagy később, amikor már a romanizált lakosság helyét germánok foglalták el.

A Valentinianus-korabeli pénzlelet, amelyet itt a hun vihar idején ástak el, körülbelül csak annyit bizonyít, mint kétszáz évvel később az aquincumi katonai város amphitheatrumában elrejtett germán ezüstkincs hogy ti. miután a római városok tönkrementek, romjaikba új telepesek költöztek. Egyébként az a tény, hogy a római aprópénz a konstantini idők óta a Kárpát-medencében mindenütt forgalomban volt, mint pl. még a quádoknál és szarmatáknál is, akiknek területe pedig sohasem volt római provincia, régóta ismeretes: így tehát efféle pénzleletek előfordulását nem szabad egy állítólagos dáko-román lakossággal magyaráznunk, amint Macrea és vele Daicoviciu próbálta, hanem Nagy Konstantin foederatuspolitikájának következményeivel
Romanizált lakosság jelenlétére a hajdani Dácia földjén abból is következtettek hogy a IV. századból való marosszentannai temető germán hagyatékával együtt római tárgyak is előfordultak. Ilyen germán tulajdonba került, római tárgy azonban kétféle van. Az első csoportba olyanok tartoznak, amelyek kimutathatólag régebbiek, mint a sírok, ahol találták őket, mint pl. egy maroslekencei germán sírban egy mithrasi kultuszközösség kígyókkal díszített kultikus edénye. Ilyenkor nyilván oly tárgyakról van szó, melyeket a parlagon hagyott római telepek puszta házaiban szedhettek fel.

A második csoportot későrómai kiviteli cikkek adják. Tudjuk, hogy Nagy Konstantin óta a comes commerciorum per Illyricum felügyelete alatt a kereskedelem igen élénk volt a határmenti népekkel, s így az Erdélybe települt germánokkal is. De nemcsak velük a Nagy Magyar Alföldön lakó szarmata jazigok leletei - bár oly területről származnak, ahol soha rómaiak nem voltak! - a szó szoros értelmében hemzsegnek a római portékától: a római pénzleletek szakadatlan sora a hunok megjelenéséig tart e vidéken.
Ez a római külkereskedelem messze a Kárpátokon túlra is kisugárzott. Mily erős volt e kisugárzás észak felé éppen a marosszentannai temető korában, arról legjobban a sakraui (Szilézia) vandál fejedelmi sírok tanúskodnak.

Ezt az árukivitelt a római katonai szolgálatból gyakran egyenesen a császári palotából - hazatérő keleti germán harcosok új igényei is támogatták: a birodalomban megszokott iparcikkeket magukkal hozták, valamint bizonyára sok más értékes és hasznos tárgyat is. A gót fejedelmeknek fizetett jelentős évjáradékból, valamint a római szolgálatban levő legénység zsoldjából mindezekre bőségesen telhetett. Mennyire a római behozataira támaszkodtak általában a gótok, az egyébként Ammianus Marcellinus értesítéseiből jól kiviláglik.
Ezzel elintézhetjük egyszersmind C. Patsch nézetét is, aki a Bánság szarmata leleteiben található római importáruból római kontinuitást próbált konstruálni. Fejtegetéseit felesleges részletesen cáfolni, hiszen már láttuk, hogy a Bánságban sohasem volt római megszállás, hanem szarmaták tanyáztak itt az egész császárkorban.

Némileg meglepő, amit Bratianu, Daicoviciura támaszkodva, a dáciai kereszténység „kétségtelen epigrafiai nyomairól” ír: „Il n”est que plus frappant de relever des traces épigraphiques indiseutables du christianisme a partir du Ive siecle, tant dans les cités de la rive gauche du Danube (Drobeta) qu”en Transylvanie”.
Ami a Duna bal parti leleteket illeti, ott valóban még sok bizonyítékát várhatjuk a romanizmusnak a késői császárkorból, mert Nagy Konstantin és I. Valentinianus hatalmas túlparti erődöket, és messzire előretolt katonai támpontokat építettek az oláh síkságon, éppen úgy, mint a Duna-vonal többi szakaszain is. De magában Erdélyben ilyen nyomok nincsenek. Amit Daicoviciu erre felhoz, annak az epigrafiához semmi köze sincs, s még kevesebb a kereszténységhez. Ábrái, melyeket itt újra bemutatunk, ezt első pillantásra bizonyítják.

Hogy az optosit tibi terra levis monogramm nem Krisztus nevére vonatkozik, amint azt román részről hitték, azt már Daicoviciu (és vele egyidőben Tamás Lajos) felismerte. Ha ellenben Daicoviciu az 5. sor közepén levő O betűbe befaricskált keresztvágást keresztény jegynek veszi éppen úgy, a valódi, mindig függőlegesen s határozott, sajátos formában ábrázolt keresztény jegyekhez ezeknek az utólagos bekarcolásoknak semmi köze.
Más, D. Tudor által felhozott bekarcolt keresztforma jegyeket edénycserepeken és egy agyaglámpán Daicoviciu sem tart kereszténynek. Mivel azonban azoknak a germánoknak, akik a IV században Erdélyben megtelepedtek, nem is jelentéktelen része megtért, régóta vártunk már régészeti hagyatékukból keresztény emlékeket. Valóban ilyennek bizonyult K. Horedt egy nemrég napvilágra került felfedezése. Daicoviciu ebből a berethalmi (Szeben-m.) leletből bennszülött keresztény folytonosságra próbál következtetni, amiről szerintünk azonban szó sem lehet.
Fejtegetéseivel szemben azt hiszem, sikerült megállapítanunk, hogy a Berethalmon talált templomi bronzlámpa függőláncáról való Krisztus-monogramm, valamint Zenovi us feliratos ajánlása, mely egykor egy másik díszlámpa bronz-táblácskáján volt felfüggesztve, nem Dáciában, hanem Pannoniában vagy Észak-Itáliában keletkezett. Vajon gót hadizsákmányként jutottak e tárgyak lelőhelyükre, avagy egy római misszionárius rendelése révén, azt nem lehet megmondani.

Annál bizonyosabb azonban, hogy ezek az emlékek az erdélyi gótoknál virágzó kereszténységre utalnak, és hogy eredetileg egy gót kápolnában álltak; mindkettő pompásan kiegészíti a gótokhoz eljutott élénk keresztény missziós tevékenység sikereiről és viszontagságairól szóló írásbeli híradásokat.
A koraközépkori temetőkben (különösen Marosszentannán és Mezőbándon) továbbélő autochton (tehát dák) formákra és díszítő elemekre vonatkozó feltevés sem fogadható el. A fegyverek hiányának a képzeletbeli dák-római együttéléshez semmi köze: mindennek magyarázata egy népi temetési rítus, amely messze földön el volt terjedve, így a szabad Germániában is. Oly jelenségek, mint „die gleiche Ausrichtung der Graber des gleichen Friedhofs im Verlaufe von zwei-drei jahrhunderten” és „die unversehrte Bewahrung der alteren Graber” sem bizonyítják a római kontinuitást: az idézett példa ugyanis mezőbándi gepida és avar sírokra vonatkozik, ahol romanizált lakosságnak legcsekélyebb nyoma sincsen.

A már fentebb említett marosvásárhelyi téglasírokkal kapcsolatban, amelyeknek leletanyaga a marosszentannai germán temetőhöz csatlakozik (IV sz.), körülbelül ugyanezt lehet mondani. A 2. sír egyetlen római téglatöredéket tartalmaz. A 7. sír valóban téglákkal volt kirakva, azonban a keleti germán kultúrkörbe tartozó IV századi csattípust tartalmazott; ugyanez áll a 8. sírra is.
Ahol pedig a nyugati gótok és gepidák kerámiája a IV században La Tene-jelleget mutat, ott sem szabad a bennszülött dákoromán lakosság hatásáról beszélnünk. Elég a kievi kormányzóság területén talált sírok edényanyagát megvizsgálnunk, amelyeknek germán jellegét elsőnek P Reineeke ismerte fel. Ott ugyanezeket az edénytípusokat ugyanezen fibulákkal, csatokkal és fésűkkel együtt találjuk meg, úgyhogy ezzel az Erdélybe került edényleleteknek hazáját is meghatározhatjuk.

Egy maroslekencei nyugati gót sírban talált háromfülű, kígyókkal díszített korsó, amelyről már megemlékeztünk, Daicoviciunak meglepő gondolatot sugallt. Már E. Beninger, aki ezt az edényt közölte megállapította, hogy 271 előtt készült, és hogy a Mithras-kultusszal állott kapcsolatban, valamint azt is, hogy a nyugati gótok egy Mithras-szentélyböl vihették el. Daicoviciu számára azonban e korsó kígyói egészen más jelentőséggel bírnak: nem mások, mint egy „altes geto-dakisches Schmuckmotiv von der Eisenzeit an bis zur Völkerwanderung”. Így válik egy természetszerűen adódó és jellegzetesen nemzetközi művészi motívum a lokális kontinuitás bizonyítékává.
Hasonlóképpen áll a helyzet a különböző korú bélyeges kerámia értékelésével kapcsolatban. A dunai és a balkáni tartományok virágzó császárkori bélyeges kerámiája Erdélyben is divatozott, s a népvándorlás korában is használtak ily díszítést mégpedig az egész germán világban. E két átfogó tényállást azonban a szóban forgó román tudós teljesen mellőzi, a bélyeges kerámia vizsgálatát úgy a császárkorral, mint a népvándorlás korával kapcsolatban csupán Dáciára korlátozza, s így a két egymással össze nem függő jelenséget a dáko-románságnak a császárkor alatti és utáni megnyilatkozásaként mutatja be. Miként a bélyeges mintákat, úgy a La Tene-stílusú elemeket sem lehet a dáko-románok létezése mellett bizonyítékként felhozni; ami pedig az aláhajtott lábú fibulákat illeti, ezek jellegzetesen keleti germán készítmények.
Hasonló illúzió a fejszealakú amulettet mint sajátosan dák, majd dák-római s végül germán leletekben mint bennszülött-román ismérvet tekinteni. Már régen hangsúlyoztuk, hogy ezeknek a díszítő tárgyaknak felette nagy elterjedése volt germán, kelta és illyr földön, s így egyáltalában nem lehet őket Dáciára és a dákokra korlátoznunk.

Ugyanezen tudós nagy erőfeszítést tesz abból a célból is, hogy a pénzleletekböJ kontinuitás-érveket csiholjon elő. Szerinte oly leleteket, amelyek gyakran a rómaitól a bizánci korig terjedő időszakból valók, logikusabb és az igazsághoz közelebb járó eljárás nem az új betelepülőknek, hanem a bennszülött (tehát dáko-román) lakosságnak tulajdonítanunk. De mit tehetünk akkor, kérdezhetjük teljes joggal, a szomszédos quád és jazig területek tökéletesen hasonló pénzleleteivel? Vajon ezek mögött is romanizált lakosságot kell szimatolnunk?
Még aggályosabb, amit Dácia kiváló epigrafikusa és derék ásatája műve következő részében kockáztat meg:
„Selbst wenn essich wn Gegenst:ande rein germanischer oder barbarischer (awarischer, hunnischer) Herkunft handel t, vor allem um solche aus Metall, ist es nicht ausgeschlossen, dass sie auch der einheimischen Bevölkerung (d. h. den supponierten Dako-Romanen) gehört haben, ja zwn grössten Teile gerade dieser Bevölk erung, die sie als moclische Gegenstande in den Werkstdtten der neuen Herren gekauft oder erworben hatte, oder die von den örtlichen Handwerkern nachgeahmt worden waren...”
Önkéntelenül C. Diculescu kétségbeesett ötletére kell gondolnunk, amely szerint a „barbárok”, akikkel egy bizánci hadvezér Erdélyben találkozott, egyszerűen romanizált népelemek voltak, mivel Dácia akkor már a barbaricwnban feküdt, tehát lakóit- „barbároknak” tarthatták. Ezen Jeletek esetében ugyanis nem elszigetelt kölcsönzésekről vagy hatásokról van szó, amelyek egymás mellett élő népelemeknél szoktak jelentkezni, hanem olyan tárgyak összefüggő, sajátos sorozatairól, amelyek meghatározott összetételben hunok, nyugati gótok, gepidák, avarok, bolgár-törökök és honfoglaló magyarak viseletét, fegyverzetét, díszes egyéb vagyontárgyait jellemzik, s amelyek ezen népek sajátos jellegével elválaszthatatlanul összefüggnek; olyan különbözőségek viszont, amelyek efféle „barbár” tárgyaknak romanizált elemekhez való tartozására utalnának vagy azt legalábbis megengednék, egyáltalában nincsenek.

Dácia romanizmusának utáni régészeti nyomai tehát nincsenek, amint hogy hiányoznak irodalmi és helynévi hagyományok is. Tudós ellenfelünk azonban erre is talált magyarázatot. „In der ganzen Liste der von abendlandischen oder byzantinischen Chronisten erwahnten Völker- írja - finden wir die Dako-Romanen nicht (oder doch nur versteckt und zweifelhaft). Heisst das nun, dass sie ganzlich verschwunden waren und ganz Dakien ein „desertum” geworden sei, wie Lot behauptet? Keineswegs! Sie treten nicht in Erscheinung, weil sie keine politische Aufgabe haben. Wie in einern Film treten diejenigen Völker in Erscheinung, diesich mit dem Schwerte durchsetzen, um dann auch sofort zu verschwinden, wenn ihre politische Rolle, Kriege zu entjesseln, ausgespielt ist. Die autochtone Bevölkerung ist aber überali vorhanden und bildet die Grundmasse der Bevölkerung dieser Gebiete, die von der „Nation in Waffen” der Eroberer beherrscht wird.”

A romanizált lakosságra vonatkozó tudósítások- s fűzzük hozzá: valamint az archaeológiai életmegnyilvánulások - hiánya azonban csak a kép egyik felét mutatja. A másik oldalon ott áll nyugati gót, gepida, avar leletek impozáns sorozata egészen a honfoglaló magyarság lovas sírja; mindezen leletek a provincia feladásától a magyarság bejöveteléig terjedő periódust teljesen kitöltik, és hat évszázadon át Dácia lakóiról kézzelfogható bizonyságot tesznek. Hol van azonban az az autochthon (tehát dáko-román) lakosságból álló „Grundmasse”, amelynek mindenütt ott kellene lennie? Nyugodtan felelhetünk egyetlen szóval: sehol.
Láttuk tehát, hogy Erdély földjén nincsen sem dák, sem római kontinuitás. De a román nép köztudata mégsem téved sokat, ha romanizált thrák elemekben keresi nemzeti léte gyökerét. Csakhogy e romanizált thrákok a Dunától délre voltak otthon, és csak a késő középkorban jutottak Erdély hegyei közé, valamint a rómaiak által sohasem birtokolt oláh síkságra s Bukovinába, Besszaráhiába...

A román nép balkáni keletkezésének érdekfeszítően mozgalmas és vonzó történetét pedig nyelvészek, néprajztudósok és középkorkutatók már kellő mértékben megvilágították, amint az a jelen mű más fejezeteiből is kitűnik.