logo

XXI Quintilis AD

Kelet-magyarország a Római korban 7 rész

Dácia sorsát elsősorban az imperium általános stratégiai helyzete pecsételte meg. Ismeretes ugyanis, hogy a római haderő a II. század óta tisztán defenzívára beállítva - a rengeteg hosszúságú határvonal csendőre csupán; súlyosabb támadás esetében csak más frontszakaszokról elvont erők állnak rendelkezésre nagyobb szabású katonai akciók végrehajtására; valamint az is tudott dolog, hogy Marcus óta, amikor e vékony kordont az Euphratesnél és a Dunánál átszakítják, a római határvédelem nem tudta többé erejét összeszedni. Elviselhetetlenül erős az ellenség koncentrikus nyomása Severus Alexander (222-235) óta.
Most már nemcsak az újjászületett perzsa hatalommal kell szembeszállni, nemcsak a frissen megérkezett keleti germánok betörései és a régi szomszédnépek portyázásai ellen kell védekezni, hanem gondoskodni arról is, hogy a rajnai germánokat megfékezzék, és az észak-afrikai törzsek támadásait is elhárítsák. Mindenfelé felébredt tehát köröskörül a határmenti népek harci kedve, s ez nem is szorítkozott a szárazföldre.

256-tól megkezdődnek a keleti germánok flottatámadásai a Pontus északi partjáról Kis-Ázsia ellen, nyugaton pedig frank kalózok veszélyeztetik a Földközi-tenger partvidékét; a hadiflotta pedig gyenge volt ily feladatok megoldására. A római haderő hihetetlen megpróbáltatásaira az ellencsászárok egymást érő felkelései alkalmával szükségessé váló csapatösszevonások tették fel a koronát, melyek a barbár népmozgalmakkal együtt elviselhetetlen nyomást gyakoroltak a határvonalra, illetve folyton elvonták az erőket onnan, és szabaddá tették a prédaéhes szomszédok útját.
Mindezen csapásokat legjobban a határvédelem sínylette meg, s csak az erők legmesszebbmenő kímélésével lehetett egyszerre ily sokfelé védekezni. Nemcsak arról kellett lemondani, hogy a külső és belső ellenséget egyszerre intézzék el, hanem felmerült bizonyos előretolt támaszpontok feladásának kényszere is, hogy a belterületeket annál eredményesebben lehessen védelmezni. A frontrövidítés, vagyis a határvonalak terjedelmének csökkentése elkerülhetetlenné vált.
Mivel azonban az antik felfogás makacs szívósággal ragaszkodott a folyóhatár mélyen beidegződött képzetéhez, adva volt már előre is, hogy a Duna balpartján levő nagy, előretolt állásokat kell mindenekelőtt feladni, tehát a Rajna és a Duna szögét védő agri decumates-t és az alsó-dunai provinciák nagy hídfőjét, Dáciát. Amint ismeretes, a fentebb vázolt borzalmas megpróbáltatások a III. század közepén érték el tetőpontjukat. Most már áttérhetünk arra, hogy ezen események keretében miként érett meg Dácia tragédiája.

Már Philippus és Decius alatt annyira tönkreteszik Dáciát a folyton megismétlődő rabló hadjáratok, hogy a pénzforgalom hirtelen egészen összezsugorodik. Alig tudjuk ezentúl a nyomát felfedezni nagy ritkán a leletekben, s javulás nem is állott már be e téren: a provincia rendes élete nem tért vissza többé. Sőt úgy látszik, Dácia már a két említett császár idejében területi veszteségeket szenvedett: az Olt-limes előtti előretolt erődsorozat összeomlott, és a megszálló csapatokat az Olt-vonaira vonták vissza.
Mindennek be kellett következnie, bár Philippus nagy erőfeszítéseket tett Dácia megmentésére, s Decius is mindent latba vetett, hogy a gótokat és a karpokat, az országtól távol tartsa. Deciusnak és seregének katasztrófája után is nem egyszer megpróbálták a következő két évtizedben Dáciát az ellenségtől megtisztítani, sőt nem egy ízben győzelmet is arattak a pusztító hadakon. Így nem áll helyt az a Gallienus által félretolt szenátus gyűlöletét tükröző célzatos beállítás, hogy Gallienus bűne volt Dácia elvesztése; annál biztosabb viszont, hogy 258 körül az egész birodalom katasztrófális helyzete végveszedelembe sodorta ezt az előretolt sziklabástyát.

Gallienus tehetetlen atyját és uralkodótársát, Valerianust a Fekete-tengeren áthajózó keleti germánok váratlan kis-ázsiai dúlásai és a perzsák pusztító betörései teljesen megbénították Fia ismét azon választás elé került, hogy vagy a frankok és társaik ellen vezeti haderejét, kik elárasziották a rajnai Germániát és Galliát, vagy pedig a dunai országokat szabadítja meg támadóiktól: mindkét feladat egyidejű megoldására többé nem volt erő.
Gallienus az első lehetőséget választotta. A dunai limes helyőrségének egy részét, valamint a nemesfémkészletet és a viminaciumi állami pénzverde felszerelését magával vitte Kölnbe. Így a dunai országok hathatós védelem nélkül maradtak, s nem csoda, hogy az ottani népek körében nagy volt az elkeseredés. Ezen utóbbi magyarázza azt is, hogy az Illyricumban maradt csapatok a Valerianus elfogatását követő zűrzavarban (260 nyarán) két ellencsászárt emeltek egymás után pajzsukra, és hogy a következő évben egy harmadikhoz, a keletró1errevonuló Macrianushoz csatlakoztak, hogy általa segíthessenek magukon. Gallienust azonban nem sikerült a trónról letaszítaniuk, s lázadásaikkal csak tovább sorvasztották a birodalom életerejét.

Ugyanezen eredményhez vezetett Nyugat-Európa elszakadása valamivel a 261. év kezdete előtt. Az agri decurnates gazdátlan föld lett a két ellenfél között, akik a betolakodó idegenek kiszorítása helyett két ellenséges táborra hasították a birodalomnak már amúgy is eléggé kimerült nyugati felét. Mivel nem sikerült egyik félnek sem megsemmisítenie a másikat, ez a meghasonlás jelentős erőket kötött le másfél évtizeden keresztül a gallitáliai határvidéken, mégpedig oly erőket, amelyekre másutt égető szükség lett volna.
A galliai ellencsászárok a rajnai germánokat zsoldjukba fogadták ahelyett, hogy harcoltak volna ellenük és Gallienus is megalkudott kényszerhelyzetében nem egy törzsükkel.

Magától értetődik, hogy ez az általános összeomlás az exponált helyzetű Dáciát inkább sújtotta, mint bármely más provinciát. Az ellenségnek nem volt nehéz dél feló1dunajobbparti hadászati támpontjától elvágnia, s egyébként is minden oldalról ki volt téve az ellenséges szomszédok közvetlen támadásainak. Amint már jeleztük, a bajok fő forrása itt a csapatok elvonása volt. Azáltal nőtt ez végzetes csapássá, hogy most már nem volt elegendő rövid időre s bizonyos hadi feladatok céljaira bizonyos csapategységeket kötelékükből elvonni.

Most oly elvi jelentőségű átcsoportosítást kellett a birodalom egész haderejével végrehajtani, hogy a határvédő csapatok új, legjobb emberanyagát elvonva, ebből a front mögött állandóan készenlétben álló új hadsereget szervezzenek, amely a minden világtáj felől fenyegető támadásokkal bármikor szembeszállhatott.
Ezen átcsoportosítási folyamat már Philippus alatt megkezdődött. Gallienus, ki azt nagyszabásúan továbbfejlesztette szakított azzal az elgondolással, hogy a határvonlaira sűrítse az összes katonai alakulatokat Amikor annyiszor áttörték a kordont a barbárok, és oly sokszor garázdálkodtak már a belső tartományokban is, napnál világosabb lett e II. századi elgondolás csődje.
Az összetört limes mögött a provinciák a birodalom szempontjából most már csak Itália hadászati előterepének szerepét játszották, s így e császár az Alpokat tette meg a védelem gerincévé. Részint e hegycsoport mögött, Észak-Itália nagy hadiközpontjaiban vont össze csapatokat, részben pedig az Alpok előterében a legfontosabb stratégiai pontokon új táborokat építtetett, hogy az ellenséges lökéseket még a félsziget kapui előtt felfoghassa.

Hasonló, bár kisebb arányú intézkedésekkel igyekeztek Görögországot is megvédeni. Ez az új, mélyen tagozott hadrend az addig sohasem látott méretű háborús tevékenység közepette lassúnak és nehézkesnek bizonyult legionárius gyalogság helyett Gallienus új, Milánóban állomásozó, százszor mozgékonyabb lovasseregére támaszkodott, melynek a zömét észak-afrikai mór dobólándzsások és dalmata könnyűlovasok szolgáltatták. De gyalogság is kellett a mozgóháborúban, és ezért az említett új táborokban az Alpok mindkét oldalán a legiók legjobb legénységéből kikülönített zászlóaljak várták, hogy akármely irányban előredobják őket.
Az ilyképpen meggyengített határvédelmet már csak egy kockázatos, de pillanatnyilag bevált eszközzel lehetett valamennyire megjavítani: több helyen egész barbár törzseket telepítettek a limesre, akiknek átadták egy-egy frontszakasz őrizetét.

Dáciából, mint láttuk, nemcsak különítményeket vontak el, hanem a csapatok zömét is; fel kell tehát tennünk, hogy itt is a kényszerűség hatása alatt idegen népeknek adták át a határ egyes szakaszait. Nincs ugyan hír arról, hogy melyik rablóból csináltak pandúrt. Mindenesetre tény, hogy néhány évtized múlva már a gótok fészkelték be magukat Erdély hegyei közé.
A hadügyek e hatalmas átszervezése folytán Gallienus 261 óta ura lett a helyzetnek. A 267-9. évek nagy gót betörései már nem dönthették oly anarchiába a világbirodalmat, mint a 253-60. évek csapásai. Közvetlenül a gótok visszaverése után eiül a barbárság zajlása a határok körül; az imperium, óriási szenvedések és áldozatok árán, kezd egy háborús felfordulásban eltelt félszázad zűrzavarából kilábalni. Ez a konszolidáció azonban még súlyosabb áldozatokat követelt, s tudjuk, hogy ennek elsősorban Dácia fizette meg az árát.

256-ban még veretnek Dácia számára Viminaciumban autonom aprópénzt, 256 és 258 közt még állítanak e provincia belsejében feliratos köveket katonai hatóságok és polgári közületek, de ennél későbbi feliratunk már nincs. Hogy a római élet beteg érverése még lüktet, azt a rendkívül megcsappant, de hellyel-közzel még kimutatható pénzforgalom bizonyítja. De a feliratok megszűnése nem lehet véletlen, még akkor sem, ha 1-2 még előkerül az idők folyamán. Ez a sötétségbe borulás ugyanis nem egyéb, mint a növekvő anarchia tükörképe, amelyet a germán-karp betörések idéztek elő.

Már láttuk, hogy a jövevények Dáciában azért érvényesülhettek oly könnyen, mert a megszállná csapatoknak jelentékeny részét elvitték a provinciából. Már azok között a vexillafio-k között, amelyeket Philippus óta Észak-Itáliában vontak össze, ott van­
nak a két erdélyi légió különítményei; valamivel később magukat a legiókat is elvitték Dáciából. Valamelyik közvetlenül 261 után következő évben Dácia déli kapujában, Mehádiánál találjuk a XIII. gemina legió parancsnokát - biztosan ezredévei együtt, mely 260-ban részt vett egymás után Ingenuus és Regalianus lázadásaiban, de újra visszapártolt megveretésük után Gallienushoz. Majd kisvártatva Dácia mindkét legiója Pannoniában jelenik meg, ahol a Dráván át Itália felé vezető hadi utat őrzi. Poetovioi építkezéseiknek maradandó és fényűző kivitele igazolja, hogy itt tartózkodásuk állandóbb jellegű volt.
A polgári csapatok elvonulása, s esetleg velük együtt az auxiliáriusok egy részéé is kaotikus állapotokat teremthetett, melyeket a Gallienusellenes szenátori történetírók úgy tartanak számon, mint a provincia végleges elvesztését (amissio Daciae). Pedig arra, hogy Dáciát végleg odadobják a barbárság martalékának, még mindig nem gondolt senki. Még 270-ben is oly pénzsorozatot bocsát ki a milánói állami pénzverde, mely hirdeti, hogy az imperium Romanum-ot az akkori zűrzavarból a genius Illyrici fogja kivezetni, amely állammentő szellemnek Pannonia mellett „a boldog Dácia” a letéteményese. De a Dacia felix képtípusa egyszerre elmarad ami nem lehet véletlen.

Más források elárulják, hogy Dácia sorsa hirtelen tragikus fordulatot vett, és az udvari propagandának ezért kellett elnémulnia Dácia boldogságára tett célzásaival Aurelianus uralkodásának kezdetén vagyunk. Először a vandálokat veri ki Pannoniából, mindjárt utána a jutbungokat Észak-Itáliából, s máris készülnie kell a palmyrai királyné, Zénobia ellen aki II. Claudius halálakor elérkezettnek látta az időt, hogy Rómától elszakadjon; csapatai máris megszállták Kis-Ázsiát, és elfoglalták Egyiptomot. De Aurelianus nem távozhatott addig Keletre, amíg a dunai tartományokat meg nem tisztította a területükön dúló barbároktól
271 tavaszán először Moesiából és Thráciából söpörte ki a portyázó hordákat majd átkelt a Dunán, behatolt Dáciába és több nagy csatában megverte a gótokat, akiknek vezére, Cannabaudes szintén a csatatéren maradt, s az egész provinciát megtisztította tó1ük.

Mily hatalmas volt a császár sikere, az eléggé kitűnik abból a körülménybó1, hogy ezután egy emberöltőn keresztül nem merészeltek a római birodalomra támadni a nyugati gótok. Annál meglepőbb, hogy a nagy hadvezérnek a körülmények kényszerítő hatása alatt mégis arra kellett határoznia magát, hogy az oly nagy erőfeszítéssel visszaszerzett provinciárói végleg lemondjon, desperans eam posse retineri.
Ennek a végzetes lépésnek magyarázata az akkori, végsőkig feszült helyzetben rejlik. Zénobia ugyanis lehetetlenné tette Itália gabonaellátását Róma nagy éléstárának, Egyiptomnak elfoglalása által, és ezért Aurelianus pillanatig sem halaszthatta el a hirtelen felduzzadt palmyrai nagyhatalom letörését; az Örök Városnak és az anyaországnak nem voit szabad kiéheznie. Márpedig a dunai katonaság nélkül keletre hadat vezetni nem lehetett, hiszen hosszú idők óta ezek képezték minden katonai vállalkozás magvát, amikor a keleti határ veszélyben forgott, s egyébként is most, Nyugat-Európának a gall császárok alatt való elkülönülése következtében az egyetlen erő ez volt, amelyet ily feladatra igénybe lehetett venni.

Véletlenül közvetlen tudomásunk is van róla, hogy Zénobiát a dalmáciai lovasság mellett valóban moesiai, pannoniai, noricumi és raetiai csapatok győzték le. A kimerült és a barbár betörésektől állandóan fenyegetett Illyricumból viszont nemigen lehetett máskép elvonni ily nagy erőket, csak ha a reájuk bízott frontot erősen megrövidítik. Aurelianus elhatározta tehát az amúgy is alaposan megviselt Dácia feladását, hogy ezáltal a megfelelő haderőt felszabadítsa. Ezért mindjárt a gótokon aratott győzelme után hozzálátott ahhoz, hogy a még Dáciában levő csapatok maradványait és az egész lakosságot a hadsereg védelme alatt áttelepítse Moesiába és Thráciába. Ezekbó1a provinciákból egy sávot kihasított, s azt új Dácia néven az Erdélyből kivont embertömegek rendelkezésére bocsájtotta.

A traianusi Dácia mindkét régi legióját az aurelianusi Dácia dunajobbparti limesére helyezte, és Serdica-ban, a mai Szófia helyén nagy állami pénzverdét nyittatott az új provincia jelentőségének alátámasztása végett.
A régi keretek felújítása a jobbpartra vándorolt dáciai rómaiság számára világosan megmutatja, mily nagyarányú és mily alaposan előkészített akció volt az, amellyel Aurelianus a dáciai romanizmust a maga egészében átültette a Balkánra. Ilyen eset nem is fordult elő az egész császárkorban még egyszer, hogy ti. egy uralkodó önkéntes elhatározásából kifolyólag tépte ki egy területen a romanizmus gyökereit, és plántálta át máshová azokat. Ily alapos és céltudatos eljárás mellett nem csoda, hogy 271-től kezdve a dáciai romanizmus életjelei egyszerre megszűnnek.

A békés jólét Dacia Traiana-ból már Marcus idején eltűnt, a sokéves háborúk pusztításainak következtében; a III. század rendkívül számos és súlyos barbár támadása, dák és germán szomszédok részéről, a polgári életformát tökéletesen tönkretette. A módosabb elemek délre szivárgása már ekkor megkezdődhetett, és állandóan fokozódhatott Egyszerűbb emberek is menekültek, ha tudtak, mint Galerius anyja, aki injestantibus Carpis hagyta ott szülőföldjét. De a romanizmus létalapja akkor rendült meg igazán, amikor a csapatokat Philippus óta, az ország állandó fenyegetettsége ellenére, elkezdik apasztani, majd amikor Gallienus azoknak jelentékeny részét Dácián kívül használja fel.
Arról pedig, hogy Aurelianus szisztematikus kiürítése által hogyan vágta el örökre a traianusi provincia rómaiságának életereit, egészen hű képet adnak a iv. század közepén keletkezett és számunkra elveszett biografikus császártörténeten alapuló kompendiumok. Provinciam Daciam - írja Eutropius -- quam Traianus ultra Danubium fecerat, intermisit, vaslato omni fllyrico et Moesia desperans eam posse retineri, abductosque Romanos ex urbibus et agris Daciae in media Moesia collocavit appellavitque eam Daciam, quae nunc duas Moesias dividit.

Ezt a helyet a Historia Augusta kompilátora is kiirta Eutropiusból, és rövidebb fogalmazásban más források (Rufius Festus, Iordanes, Syncellus stb.) szintén megőrizték.