XIX October MMXVII AD

A római tradíciók és a görög kultúra ötvözése

A római nevelés Kr.e. 146 utáni időszaka egészen a birodalom bukásáig a hellenizált szellemet követi. Az erkölcsök finomodásával sajnálatos módon együtt jár hanyatlásuk is. A tradicionális római erények és eszmények azonban nem tűnnek el egészen, a régi egyszerű életvitelnek és így a hagyományos nevelési elveknek is akadnak még hívei a principatus időszakában is.
A császárkorban ismételten fokozódik a görög kultúra hatása, Augustus azonban programjában a régi jó erkölcsök visszaállítását hirdeti meg. Propagandisztikus jelszavainak hirdetésében nagy segítségére volt „mindenható” tanácsadója, Maecenas, sőt, az sem zárható ki, hogy a libera res publica (szabad köztársaság) mezébe bújtatott dictatura, valamint ennek a görög kultúrával való ötvözése az ő „ötlete” volt. Augustus politikájának mintegy elvi igazolását jelentette erényprogramja, a senatustól elismerésként kapott egy aranypajzsot, amelynek felirata a négy alaperény neve volt: virtus, clementia, iustitia, pietas.
Maecenas ezért lett később fogalom a neve aktívan támogatta a kultúrát, ezen a téren támogatottjainak írók, költők, művészek is komoly szerepet szánt. Vergiliusnak ő javasolta például egy földműveléssel foglalkozó tanköltemény (Georgica) megírását (politikai törekvései között szerepelt ugyanis az itáliai parasztság megerősítése). Szintén ő ösztönözte Horatiust arra, hogy költeményeiben Augustus törekvéseinek népszerűsítése is hangot kapjon. Hasonló célok jutottak érvényre Vergilius Aeneisének megalkotásában is.

Augustus létrehozott collegium iuvenumokat is, amelyek az ifjúság vallási jellegű szervezetei, de oktattak például sportot is. A testedzést korábban elsősorban katonai céllal gyakorolták. A császárkorban egyre inkább szerves része lett a rómaiak életének, a sportolásra alkalmas helyeket a thermák (fürdők) mellett alakították ki. Természetesen azt a fontos és jelentős szerepet sohasem kapta meg Rómában, amit a görögök számára jelentett.
Seneca kritikusan vélekedik a túlzásba vitt testedzésről: „Ostobaság ugyanis, Luciliusom, és a legkevésbé sem illik a tudományos érdeklődésű emberhez a kargyakorlatokkal, nyaknyújtogatással, törzserősítgetéssel való foglalatosság ámbár sikeresen hájasodsz, és erősödnek izmaid, akkora erőd vagy súlyod úgysem lesz, mint egy hizlalt ökörnek” (Levelek, XV,2).

Tacitus idézett munkájában a régi római nevelési elveket kívánja vissza: „Úgy látszik, hogy városunk sajátos és jellemző hibái, a színészimádat, meg a gladiátormérkőzések s lóversenyek iránt érzett szenvedély, már szinte az anyaméhben megfogamzanak, és ha ezek foglalják el és szállják meg a lelket, mennyicske hely marad a tisztes művészetek számára? Hányat találsz, aki otthon másról ejt szót? Beszélnek-e másról a fiatalok, ha előadóteremben hallgatjuk őket?” (29).
Nem fukarkodik a kritikával a történetíró a pedagógusokat illetően sem: „De a tanítók is erről társalognak leggyakrabban hallgatóikkal, hisz nem a fegyelem szigorúságával, nem is a képességük próbára tételével toboroznak tanítványokat, hanem megkörnyékező köszöntgetéssel és a hízelgés csábszavaival” (uo.).
Tacitus kíméletlen kritikája a tanulók ismereteire is kiterjed, akik vajmi kevés használható tudással rendelkeznek, s ebben természetesen felveti a tanárok felelősségét is: „Csak futólag említem, a tanulók elemi ismereteivel vajmi keveset törődnek: sem a szerzők olvasására, sem a hajdankor tanulmányozására nem fordítanak kellő gondot” (30). Pedig a régiek Tacitus szerint nagyon is jól tudták, melyek az ifjúság számára szükséges ismeretek, ezért arra volt gondjuk, hogy a kellő ismeretekkel vértezzék fel a fiatalokat.

Külön említi a szerző a szónokok képzését bár az a véleménye, hogy az igazi szónoklatok ideje lejárt -, akiknek rendkívül sokoldalú és általános képzettséggel kell rendelkezniük: „nagy felkészültségből, igen sok művészet ismeretéből és mindenre kiterjedő tudásból fakad és árad oly bőven az a csodálatra méltó ékesszólás; és a szónoki erőt és képességet nem lehet, mint más egyebet, szűk és kurta határok közé szorítani, hanem az a szónok, aki minden kérdésről szépen, tetszetősen és meggyőzően, a tárgy méltóságához illően, az adott helyzetben hasznosan, a hallgatók gyönyörűségére tud szólni” (uo.).




Hoffmann Zsuzsanna SZTE BTK, Ókortörténeti Tanszék