XXVI Junius MMXVII AD

A pedagógusok egzisztenciális helyzete.

Fontos kérdés a tanárok egzisztenciális helyzete, munkájuk elismerése és honoráriuma is (Bonner, 1977. 146. o.). A tandíjak fizetése utólag, havonta, vagy tanévenként történt; ilyen módon a pedagógusok kiszolgáltatottak, hiszen előfordul nem fizető tanítvány, illetve olyan is, aki a fizetés előtt hagyja el az iskolát, vagy keres másik oktatót. Természetesen a honorárium megfizetése függhet a tanítás eredményességétől is: akadnak példák arra, hogy ilyen okkal tagadják meg a szülők az utólagos fizetést.
Maga a tanár is elküldheti a lusta tanítványt, de ezzel aláássa saját hírnevét, sőt, lehet, hogy a nebuló egyenesen a konkurenciához megy. Abban, hogy valaki híres és keresett mester legyen, sokat számít az ismertség, a személyes kapcsolatok (főként befolyásos előkelőkkel) és természetesen a tudás, illetve az egyéni adottságok (pl. kharizma).

A görög szofisták esetében az előrefizetés volt az általános gyakorlat, és azt is előre megmondták, mit lehet tanulni tőlük , a képzés azonban számos esetben vitával végződött, mivel a szülők nem voltak elégedettek az eredménnyel. A tiszteletdíj összegében általában előre megállapodtak a felek, csupán a különösen híres és keresett mesterek, mint például Antonius Gnipho engedhette meg magának, hogy eltekintsen tőle.
Ha viszont a diák rendszeresen fizetett, előfordult, hogy a tanár igyekezett megnyújtani a „tanévet”, biztosítandó a rendszeres bevételt. Quintilianus különösen negatív véleménnyel van az efféle pedagógusokról (XII,11,14).
A költő Ovidius is említi, hogy a nép gyakran megkárosítja a tanárokat (Ovidius, III, 829), Juvenalistól pedig arról értesülünk, hogy emiatt többen hivatásuk feladására kényszerülnek (VII, 203). Ezekben az esetekben a károsultak jogorvoslatot kérhettek, Juvenalis ezen esetek kapcsán a néptribunusok közbenjárására hivatkozik (VII, 228-229).

A fizetők esetében is előfordul, hogy a tandíj jelentős hiánnyal kerül az érintetthez amint ezt az említett Juvenalis részletből megtudjuk -, például a család gazdasági ügyeit felügyelő dispensator is megtart a pénzből magának. Persze sokan voltak a tandíjjal ügyeskedő diákok is. Bion, cinikus filozófus a heroikus korszakokkal (arany, ezüst, bronz stb.) való szellemeses összehasonlítással élt: „az arany tanítvány fizetett és tanult, az ezüst fizetett és nem tanult, a bronz tanult és nem fizetett” (Stobaios: Eclogák II,31,97).
Előfordult azonban, hogy a pedagógus jövedelem kiegészítésre kényszerült, például vakáció idején külön is tanított, esetleg másolási, írnoki vagy egyéb munkákkal pótolta a jövedelmét. Néha a mesterek különböző ünnepi alkalmakkor szerény ajándékokat is kaptak.

A római tanév egyik legfontosabb eseménye március tizenkilencedike, a tudományok és művészetek patrónusának, Minerva istennőnek az ünnepe volt. A neve Quinguatrus, mivel az Idust követő ötödik nap, egyben az istennő születésnapja, illetőleg temploma felavatásának is évfordulója. Ezután ötnapos szünet következett, és március 24-én megkezdődött a tanév. Ilyenkor a tanárok is tettek felajánlásokat az istennőnek, és maguk is kaptak természetbeni ajándékokat.
A másik hasonló ajándékozási alkalom december 17én a Saturnalia ünnep volt, amikor az újévi adományok átadására került sor. A pedagógusok díjazásáról Diocletianus császár (Kr.u. 284-305) 301-ben kiadott ár és bérmaximáló rendeletéből kaphatunk konkrét információkat. Ebben három „bérkategóriát” állapít meg, ezek aránya: 5: 4: 1. Ennek értelmében egy írás-olvasás oktató tanárnak 50 denarius, a számtanés gyorsírás-oktatónak 75, a görög-latin nyelvtanárnak 200, a retorika és filozófia mesterének pedig 250 denarius az illetménye (Szepessy, 1968. 109. o.).

Az első hivatalosan kinevezett professzor Quintilianus volt, akinek évi fizetése százezer sestertiust tett ki, amit az államkincstártól kapott.




Hoffmann Zsuzsanna SZTE BTK, Ókortörténeti Tanszék.