logo

XXXI Martius AD

Ludi gladiatorii (Munera gladiatoria).

A gladiatori küzdelmek Etruriából kerültek Rómába. Az etruszkok halottaik sírján (ad bustum, rogum) állítólag a régebben szokásos emberáldozatok helyett (Tertull. de spect. 5, 6.) viadalokat rendeztek és a résztvevő gladiátorokat bustariinek nevezték. Rómában először 264-ben találkozunk az ilyenféle gladiatori játékokkal M. és D. Brutus apjának temetésénél. És jóllehet 105-ben már maguk a consulok gondoskodtak rendezésükről, csak Domitianus óta szokták évenként megtartani december havában. Azonban a köztársaság vége felé annyira megkedvelte a nép, hogy csakhamar kiszorítottak minden más játékot.
Később ugyan Augustus és Tiberius igyekeztek törvényekkel is korlátozni a gladiatori látványosságok túlkapásait, de mind-hiába; a nép mindig nagyobb változatosságra és több vérre szomjazott és mindig akadtak népszerűséget hajhászó aedilisek, akik szívesen föláldozták e célból akár egész vagyonukat is. Suetonius szerint Kr. e. 65-ben Julius Caesar, mint aedilis annyi gladiátort vásárolt össze, hogy ellenfelei valósággal megdöbbentek és indítványukra a senatus kimondotta, hogy magánember hány gladiátort tarthat, illetőleg léptethet föl.
A mi érzületünk bizonyára fellázadna látásukon, ami azonban az ókorban nem igen történt meg, mert akik az arena porondján elvérzettek, legnagyobb részben vilis sanguis voltak: elitéit gonosztevők, hadifoglyok, rabszolgák, elvétve szabad emberek (erre a célra elszegődve = auctorati), többnyire bukott egzisztenciák, kiknek nem volt veszteni valójuk és akikkel az állam és a társadalom sem vesztett semmit.

Az olyan hang, aminő Cicerónak Marcushoz írt egyik levelében csendül fel, a ritkaságok közé tartozik és azért is érdekes, mert a nagyszerű játékok rövid, de nagyon szemléletes leírását nyújtja. «Ha valami betegség ... miatt nem jöttél el a játékokra - úgymond - távollétedet inkább szerencsédnek, mint okosságodnak kell érdemül betudnom. Ha pedig nem tartottad érdemesnek a megtekintését, habár oly sokan bámulják és nem jöttél el, noha egészséged miatt megtehetted volna, kettős az örömöm: először, hogy nincs bajod, meg hogy bölcs is vagy annyira, hogy nem törődöl olyannal, amit sokan ok nélkül megbámulnak ...
A játékok különben nagyszerűek voltak, de nem a te ízlésednek valók, ha a magaméból következtethetek a te felfogásodra. Először is elaggott színészek, akik saját dicsőségük érdekében már leléptek a színpadról, ismét fölléptek Pompeius dicsőségére. A te kedves Aesopusod úgy játszott, hogy mindenki azt kívánta, bár hagyná félbe mihamarébb. S a többiről mit szóljak? Ismered a többi játékokat, amelyek ezúttal még annyi gyönyörűséget sem nyújtottak mint máskor a legközönségesebb alkalommal, mert oly töméntelen volt a díszítés, hogy elvesztették minden hatásukat. Vagy hát mi gyönyörűség van abban, hogy a Clytaemnestrában (Accius színműíró darabjában) hatszáz öszvér szerepelt, vagy egy egész csomó lovasság s gyalogság valamely csata előfordultával?
A tömeg bámulhat ilyet; de neked alig nyerték volna meg tetszésedet. Azután következett egy sor küzdelem vadállatokkal öt napon át. Nagyszerűek voltak, tagadhatatlan, de mi öröme lehet benne műveit embernek, ha látja, miként tépnek szét vadállatok egy szegény tehetetlen embert, vagy miként szúrnak keresztül lándzsával valami gyönyörű állatot? Ilyet, ha egyáltalán érdemes, már láttál eleget. Én jelen voltam, de semmi újat sem láttam. Az utolsó nap az elefántoknak volt szánva. Nagyon megbámulta őket a néptömeg, de nem telt benne semmi gyönyörűsége; sőt inkább megsajnálták őket és az a vélemény alakult ki, hogy ennek az állatnak van az emberrel valami közös sajátsága.»

romaikor_kep



Cicero levelének végét Plinius Maior következő szavai teszik teljessé: «Olyan megható volt az elefántok kétségbeesése, olyan keserves bőgéssel folyamodtak a közönséghez segítségért, hogy a nézők valamennyien könnyekbe törtek ki és átkokat szórtak Pompeius fejére ...»

Ezek a játékok az ovális alakú amphitheatrumban folytak le, melynek fokozatosan emelkedő padsorait, nézőterét (cavea) a lépcsők ékalakú szakaszokra (cunei) osztották. Legfölül oszlopos tornác koszorúzta.
A nők és a köznép a felsőbb ülőhelyeket foglalták el. A jobb helyekért az előkelők néha nagy összegeket fizettek az előre betolakodott élelmes jegyspekulánsoknak és jegykiadóknak (locarii). Legnagyobb volt a római amphitheatrum Flavium, mely 87.000 embert fogadhatott be és Coliseo néven ma is egyik nevezetes látnivalója az örök városnak. Utána következnek nagyságban a capuai és veronai, mely utóbbi még ma is meglepő épségben áll fenn.
De nézzünk csak végig egy ilyen gladiatori küzdelmet! Bevonulnak a vívómester (lanista) iskolájában (ludi) kitünően kiképzett bajvívók (familiae, greges gladiatorum). Valamennyinek mellén ott ragyog az SP, SPECT vagy SPECTAT szó, jelezve, hogy már kipróbált (spectatus), harcedzett bajnokok, akikről a közönség között szétosztott programok (libelli) és a falakra festett hirdetések sokszor szinte csodákat mesélnek!

Lassan sorakoznak a császár páholya (pódium) előtt és tisztelgés közben ezekkel a szavakkal köszöntik: «Ave, Caesar, morituri te salutant!»

Erre a rendező (editor munerum) intésére villámgyorsan vívóállásba helyezkednek és színleges küzdelemben (prolusio) mérik össze fegyverüket: lándzsákat hajigáinak egymásra (ventilatio) és fa- vagy tompafegyverekkel (rudes, arma lusoria) viaskodnak. De a tuba harsogására és a harsány vezényszóra: «Ponite iám gladios hebetes, pugnatur iám acutis» csakhamar elhajítják a játékfegyvereket és élet-halálharcba fognak. Hogy minél változatosabb kép táruljon a nézők elé, minden pár más-más fegyverekkel küzd...

Egykét perc múlva már halálhörges is hallatszik: az egyik retiariusnak (hurokvető) már sikerült rádobni hálóját ellenfelére, egy secutorra (samnit fegyverzetű harcos), sőt már egyszer bele is mártotta tőrét...

Csak a közönség óhajára vár: beledöfj e-e háromágú szigonyát (fuscina, tridens) vagy megkegyelmezzen-e néki. Jóleső érzéssel látja, hogy vagy 20.000 kendő leng feléje és vagy négyszer annyi összeszorított ököl (pollice presso) kegyelmet biztosít gladiator-társának ...

Szerencséje, hogy vitézül küzdött, mert különben a számtalan lefelé fordított ököl (pollex versus) és a vad «recipe ferrum» (fogadd be, álld ki, megérdemled a halálos döfést) kiáltások egy-kettőre kioltották volna életét és mialatt legyőzőjét pálmaággal, aranyakkal, nem egyszer szabadságának visszaadásával is kitüntették, a szerencsétlen elesettet egy szempillantás alatt elszállították volna a halottaskamrába (spoliarium).

romaikor_kep



Ám az elkényeztetett nép hamarosan ráunt erre is. A valamikor «misera plebs et contribuens», melynek tevékenysége egyedül a «panem et Circenses» hangoztatásában merült ki, a circus vagy amphitheatrum izzó levegőjében hatalommá erősödött, mely diktált magának a császárnak is, tetszése szerint irányította az államügyeket és nem egyszer nyakát szegte a rettegett császári kegyenceknek is. Ez az elbizakodott és a nagyok hiúságából élősködő nép mindig újabb, változatosabb, véresebb látványosságra vágyott. És a leleményes játékrendező gondoskodott erről is. Meghonosította az állathajszákat (venationes), melyekben vadállat vadállattal, vagy az erre külön kiképzett gladiátorral (bestiarius) viaskodott életre-halálra.
Nem kellett aggódni, mert a katakombák homályából előretörő kereszténység bőségesen szolgáltatott anyagot: vértanúinak százai, ezrei öntözték ártatlan vérükkel az amphitheatrumok szomjas fövényét, miközben százezrek üvöltötték: «Christiani ad leones I Christiani ad beluas»

És mikor már ez is megszokottá vált, következtek a tengeri csaták (naumachia). És az amphitheatrum tóvá alakított arénáján százak és ezrek mérkőztek véres tusában. Pl. Claudius császár Fucinus-tavi naumachiájában 100 hajó vett részt 19.000 emberrel. Azonban a rendezők ügyessége még itt sem pihent meg, hanem előadatta pl. Mucius Scaevola hőstettét. T. i. az erre kiszemelt szerencsétlennek a közönség szeme láttára parázs-serpenyő fölé kellett tartania a kezét, míg csak el nem égett; a másiknak meg Hercules borzalmas tűzhalálát, vagy Laureolus rabló kivégeztetését kellett eljátszania olyanformán, hogy keresztfára feszített testéről ízenként tépték le a tagokat a vadállatok. Egy másik elitéit meg mint Orpheus emelkedett föl a süllyesztőből, mintha az alvilágból tért volna vissza. Gyönyörű lantjátékára (mert időközben valóságos művésszé képeztették ki) a természet mintegy megbűvőltnek látszik: sziklák és fák közelednek feléje, madarak lebegnek fölötte és egész sereg vadállat környezi... Mikor aztán már elég ebből a látványosságból, egy igazi medvét szabadítanak rá, mely a szerencsétlent darabokra tépi.

Könnyen megérthetjük ezek után, hogy a később divatossá lett gymnastikai és zeneversenyek (agones) miért tudtak oly nehezen szert tenni némi érdeklődésre.



Fehér Adorján

Forrás: részletek: Fehér Adorján Római régiségek c. munkájából