logo

XXVIII Novembris AD

Sport és vadászat

Ha az athéni ifjak elérték 18. évüket, akkor ünnepélyesen a felnőttek epheboi — sorába léptek s a szavazó polgárok jogaiban osztoztak. Az ünnepélyes felavatás áldozattal kezdődött. A pap levágta ollóval az ifjak hosszú haját s az oltáron égő lángok közé vetette. Ugyanekkor öltötték fel a fiatalok a rövid katona-köpenyt — az u. n. chlamyst, — a melyet jobb vállukon, vagy mellükön kapcsoltak össze s fegyveres díszben, az oltár előtt letették azt az ősrégi formájú esküt, a mellyel a törvények iránt engedelmességet, a vallás iránt tiszteletet s a haza szolgálatában vitézséget fogadtak. Az ezután következő két esztendő alatt az ifjúság nehezebb előkészítő szolgálatot teljesített, mielőtt polgárjogait a gyakorlatban is érvényesíthette volna. A határőrség egy részét az ifjakból állították ki.
Rómában az ifjak nevelése a 17. évvel véget ért, a kik ezúttal levetették az eddig viselt bíborszegélyes gyermekköntöst s fölvették a férfiakat megillető fehér tógát. Oly rendszeres gyermeknevelést, mint a minő Athénben divatozott, Rómában egy korszakban sem találunk.

A palaestrában megkezdett tornagyakorlatokat a Lykeion gymnasiumban folytatták, a mely a három legrégibb gymnasium között különösen a katonai nevelés céljaira volt berendezve. Itt a régi gyakorlatokon kívül a vívást és lovaglást is megtanulták. A görögök már nagyon korán hozzászoktak a lovagláshoz s e hajlamuk valóságos szenvedéllyé fokozódott, úgy hogy még abban az időben is fenntartotta magát, a midőn a testgyakorlatot már nagyon kevésre becsülték. Aristophanes a maga koráról, a midőn már nagyon is észre volt vehető a hanyatlás e jeles gyakorlatok dolgában, azt mondja: »Még a fáklyát sem lobogtatja többé senki ügyesen; így teszik tönkre a tornázás művészetét.”

A görög föld természeti fekvése általában nem tette valami nagyon szükségessé a lovak használatát, sőt magában a görög hadseregben sem volt valami különös jelentősége a lovasságnak, kivéve egyes vidékeket. a minő pl. Thessalia volt. A lóidomítás a luxusnak egy neme volt, a mivel csak a leggazdagabbak foglalkozhattak.
Többnyire a nyilvános kivonulásoknál és ünnepi játékoknál szerettek pompás versenylovaikkal feltűnést kelteni, miért is Aeschylcs a büszkén felkantározott lovat kincses ékességnek nevezi, dúsgazdag pompában. Sybaris alsó-italiai város gazdag lakói a fuvola hangjainál táncoltatták lovaikat. Képünk is egy ilyen jelenetet ábrázol, a midőn az idomító, lovát a hátulsó lábán állni tanítja.

Már Pisistratus kora előtt is szokásban volt, hogy egyes előkelő emberek a lóversenyben tüntették ki magokat; a gazdag Kallias versenyparipájával és négyes fogatával díjat nyert Olympiában. Pisistratus ezt a kedvtöltést jelentékenyen mérsékelte az által, hogy nem adott alkalmat a gazdagságnak ily módon való fitogtatására s figyelmét inkább a gymnastikai gyakorlatokra fordította. Az ö bukása után azonban ismét megújult ez a sport.
A gazdag Alkibiades egyik beszédében a nép előtt azzal dicsekedett, hogy hét fogatot küldött Olympiába, a mit ö előtte senki sem tett; ebben a fényűzésben odáig jutottak, hogy egyes gazdag fiatalok egész vagyonukat ily célra pazarolták el s a kik ezt az uralkodó szeszélyt ki tudták használni, nagy vagyont gyűjtöttek magoknak belőle. A szegény Sterpsiades, Aristophanes „Felhők” darabjában arról panaszkodik, hogy mialatt ö, fia adósságai és költekezései miatt a gondtól aludni nem tud, a fiú álmában lovairól beszél. Természetesen a nemes versenyparipák áráról keveset tudunk. Egy helyütt van ugyan szó arról, hogy 12 minát (mintegy 1100 korona) adtak egy lóért, de hogy olyan drága ló is lett volna, mint a Nagy Sándor Bukephalos-a, a melyért ő 13 talentumot (több mint 60000 korona) fizetett, szinte lehetetlennek látszik. Amint ez a drága ló elpusztult, a fejedelem úgy gyászolta azt, mint valami jó barátját s emlékére egy várost alapított, melyet annak a nevéről neveztek el. Kallias azt a lovát, a mellyel háromszor győzött Olympiában, oly nagy tiszteletben tartotta, hogy pompás síremléket emelt neki a maga családi sírboltja mellett.

Homerosból arról értesülünk, hogy a lovat inkább kocsiba fogták, mintsem megülték. A harci szekereket lovak húzták. Kár, hogy Homeros a hajónévsor s a Trója ellen egybegyült fejedelmek neveinek felsorolása után nem ismertet meg minket a nemesebb paripák fajtáival. Különben a lovakat temérdek díszjelzővel illeti, mint pl. gyorspatájú, poroszkáló, büszkenyakú, szépsörényű, fehérebb a hónál s oly sebes, mint a szél stb. Ez a költő a lovaknak uraikhoz való ragaszkodásáról is szól. Azt mondja többi közt, hogy Achilles lovai urukkal együtt búsultak Patroklos halála fölött:

„Távol a harctértől álltak nagy Achill paripái, És sírtak,
miután haliák, hogy drága kocsisuk Halva hever porban
daliás Hector keze révén, Jóllehet Automedon, Diores
bátorszívű sarja 
Jó suhogójával sűrűn vagdalt közibéjök,
És nógatta kemény szóval, nógatta szelíddel:
Csak nem mentek azok sem széles Hellespontos Vizeihez, sem
a hős görögökhöz a harc sűrűjébe. Mint nem mozdúl a kőoszlop
sírdomb tetejében, Mely kimúlott hősnek, vagy nőnek hamva felett
áll, Úgy állottak ezek szomorúan a harci szekérben,
Csüggedező fővel; keserű könnyük kipatakzott S szempilláik alól sűrűn pergett
le a porba, Úgy síraták urukat: kusza lett szép lenge sörényük, Mely
kibomlott mindkét oldalt az igák gyűrűjéből.

Plató azt ajánlja, a maga törvényeiben, hogy ott, a hol a vidék helyzete miatt nem lehet kocsiversenyeket tartani, hozzák be a lóversenyt, a melyen határozott jutalomdíjak volnának kiosztandók; azt kívánja továbbá, hogy a gyermekeket már jó korán ültessék lóra s tanítsák meg lovagolni.
Rendesen puha talajt szemeltek ki lovagló térnek, a melyet azonfelül bőven kiszórtak finom homokkal. A reánk maradt műemlékeken a görög lovak minden szerszám nélkül vannak feltüntetve, holott a perzsák lovai nemcsak takarókkal, hanem bizonyos nyeregforma szerszámmal is el vannak látva.

A római császárság későbbi korában használtak csak igazi nyergeket, de a kengyelt az egész ókorban nem ismerték. A lovak sörényét díszesen be szokták fonni, sőt kapcsokkal és arany zsinórokkal is fölékesítették. A lovasok hajlékony vesszőkkel kormányozták paripáikat; ha orrukat csapták meg, azzal nyugodtságot parancsoltak a lónak, ha pedig a nyakára ütöttek, az a jobbra vagy balra fordítás jele volt.
A lovagló gyakorlatokból idővel művészi lovagjátékok, azaz valóságos lovas fegyverjátékok fejlődtek ki, melyek sok tekintetben nagyon hasonlítottak a középkor tornajátékaihoz. A lovas mutatványok a nyilvános ünnepélyeken, különösen pedig a hálaadó istenitiszteletek alkalmával voltak szokásban.
Az ifjúság az ünnepi kivonulásoknál, mint díszlovasság szerepelt. Ez ünnepségek között a legpompásabb és legnagyobb szabású a panathenaea volt, melyet évről-évre nagyobb fénnyel szoktak volt megtartani oly módon, hogy az ősi kocsiverseny mellé behozták az ú. n. gymnastikai és zenei versenyt. A nagyszerű ünnepi menet fénypontja a fegyverfogható férfiak felvonulása volt, fegyveres díszben; utánuk az ifjú lovasság következett ragyogó szép fegyverzetben. Képünkön (33. ábra) a győztes lovas előtt egy hírnök halad, a ki a győzelmet adja tudtul a népnek, mögötte meg egy másik férfiú háromlábú széket és koszorút visz. A verseny díja itt is olajlombból font koszorú s egy amphora volt, a szent olajfa terméséből sajtolt olajjal megtöltve. Még a győztes lovat is megkoszorúzták s mindenféle ékességeket aggattak reá.

A lovagjátékok Görögországban a legkésőbbi időkig fennmaradtak. N. Sándorról beszélik, hogy Indiából hazatérte után, honi szokás szerint, lovagjátékokat tartott Ez a sport különben nemcsak az anya Görögországban, hanem Alsó-Italia gyarmatvárosaiban is virágzott. Találtak Tarentumnál sok régi görög érmet, melyeknek egyik oldalán Neptunus látható egy delfinen, kagylóval s a város nevének feliratával, a másikon pedig lófej, vagy egy lovas alak. Egy ily tarentumi érem vágtató lovast ábrázol fáklyával kezében; érem nyilván a győzelmes versenyjáték emlékére veretett. Görögországban talán Sokrates idejében volt ez a játék a leginkább elterjedve.

Maga Róma városa is hódolt a lóversenyeknek. Ama monda szerint, melyet Vergilius Aeneisében olvasunk, Latinus városa előtt kocsi és lóversenyt tartottak az ifjak. Romulus, akkor a midőn a sabin nőket elraboltatta, nem tornajátékot, hanem lóversenyt rendezett. Sokkal határozottabb képet nyerünk a lóversenyek mikéntjéről a császárság korában, a midőn ez a sport virágzásának tetőpontján állott. Pompeiust, Caesart, Tacitus és Gratianus császárokat igen híres lovasoknak tartották. Az igazi sport embere az ókorban ép oly jól ismerte a leghíresebb versenyzők családfáját és élettörténetét mint a mai. hiszen az ilyen embereknél mindenkor a sport volt a mulatság legfőbb tárgya.
Vergilius az említett helyen minden esetre a sokkal későbbi idők szokásait írja le, illetőleg költői képzelete szabadságával, saját kora lovagjátékait az ősrégi korba helyezi át, mert pl. Homeros csupán a kocsiversenyekről szól, de a lovagjátékokról mintsem említ. Van azonban az Ilias 23. énekében egy hely, a hol a költő a kocsiversenyről szólva lovagi küzdelmeket is említ. Ez a részlet a következő:

»Mind az ülésre szökött s bevető ki-ki a maga sorsát.
Híres Akhilles rázta, s ime nemes Antilokhosnak Sorsa ugrott ki; utána
viszont jőve hős Eumelos;
Ezt követé atreusfi dicső Menelaos; utána Meriones sora jött a
pályafutásban utolsó Hadriadó Diomedes lett, az erőre legelső. Rendre
kiálltak ezek, kijelelte Akhilles előttök Messzire a pályamezőn a célt,
hova őrül ülette Istenies Phőnixet, az atyja szerette apródát, Lóversenyre
ügyelnie fel, s hogy igaz tanú lenne. Ők lovaikra együtt emelők
valamennyien az ostort És rávertenek a szíjjal s szaladásra riaszták
Lelkesedten; azok hamar a sima térre rohantak, Messze hajóiktól,
szügyeiknek előtte temérdek Por kerekedvén fel, valamint köd, vagy
pedig orkán; A suhogó szélnek sodrában enyelge sörényük. Hadszekerük
máskor földszint robogott vala. máskor Fel-felugrott magasan; hanem a
kocsis emberek egyre Helyt állottak üléseiken, dobogott pedig a szív
A diadalra sóvárgókban, s ki-ki egyre riasztá Délcegeit, melyek a laposon
port verve repültek.

Szabó J. fordítása.

Homeros két-, háromés négyfogatú, majd két·, majd négykerekű kocsikat említ. A történeti korszakban a legügyesebb kocsik négyküllös kerekekkel voltak ellátva s csupán egy személy használatára készítve, a ki állva kocsizott, vagy — a mi néha szintén előfordult — a kocsi hátsó részéből kinyúló deszkán ült. A kocsis a gyeplőt baljában, a vesszőt, vagy ostort pedig jobb kezében tartotta. Görögországban már a legrégibb időkben is divatos szokás volt, hogy az előkelő emberek magok hajtották a lovat. így pl. Priamos király fiai s Nausikaa fivérei ügyes kocsisok hírében állottak.
A történeti időben ugyanő sportjáról volt híres a cyrenaei Annikeris, a ki nagyon értett hozzá, hogyan kell a versenypálya ismételt megfutásakor is a kocsit ugyanabban a kerékvágásban szorosan megtartani. E téren különben a császárkori rómaiak is nagy ügyességet tudtak kifejteni. Alkalmilag bővebben megemlékezünk még a régiek e kedvtöltéséről, midőn majd a kocsi és lóversenyekkel összekötött olympiai és circusi játékokról szólunk. Itt még csak annyit jegyezünk meg, hogy Athenaeben a versenypálya a várostól délre fekvő Echelidai nevű községben volt; ott ment végbe a panathenaeák versenye. E pálya egyszeri megfutása négy stadiont tett ki, melyeknek korlátái között a kocsiról többször le — s ismét arra felugráltak, a lovak erős vágtatása közben.

Most egy másik, a görögöknél és rómaiaknál nagyon vonzó sportra térünk át, az úszásra és az evezésre. Általában tudvalévő dolog, hogy a klasszikus ókorban a fürdés a mindennapi élet szükségleteihez tartozott, s hogy még vendégeiknek is frissítő fürdővel szoktak volt kedveskedni. A görög fürdő eleinte nagyon kezdetleges volt. A gymnasium fürdőit már ismerjük.
A diadochok korában nagyszerű fürdőházakat építettek, melyek a császári Róma thermáinak mintáúl szolgáltak. Bátran föltehető tehát, hogy a görögök a fürdés iránt táplált előszeretetükben az úszás ügyességét is mihamar tökélyre vitték, úgy a nyugati, mint a keleti tartományokban, természetesen a többé-kevésbé kedvező helyi körülményekhez képest. Igazolja föltevésünk helyességét ez a görög közmondás: »Ő ép oly jól ismeri a betűket, mint az úszás mesterségét. S Plató egy helyen azt mondja:
>Ha valaki egy kis tóba, vagy a nagy tengerbe esik, úszni kell tudnia. Az összes görögök között Delos sziget lakóit tartották a legjobb úszóknak. A fiúk, a hol csak szerét ejthették, gyakorolták magokat az úszásban, sőt versenyre is keltek abban egymással. Tudomásunk van róla, hogy miként fürödtek és úsztak a spártai ifjak az Eurotas folyóban. Azt is tudjuk, hogy midőn Porsenna Rómát ostromolta, a bátor Cloeliát és egy sereg társnőiét, amint a Tiberisben fürödtek, az ellenség előcsapata meglepte, s hogy ezek úszva menekedtek meg. Tehát a fürdés a régieknél nemcsak arra szolgált, hogy a portóipiszoktól megtisztítkozzanak; hiszen a rómaiak különös súlyt fektettek az úszásra épen katonai tekintetekből. S miként a spártaiak a futóverseny után az Eurotas hűs habjait keresték fel, úgy a rómaiak a campus Martiuson kifejtett erőgyakorlataik után a Tiberisbe mentek fürdeni. Suetonius közlése szerint Augustus császár, unokáit úszni taníttatta.

A sajátságos görög úszójátékról így ír Pausanias: A döntő nap éjjelén sorshúzás útján meghatározták, hogy melyik hídon fognak átkelni az egymással versenyező csapatok; azon-e, a melyen Herkules szobra díszük, vagy azon, a mely Lykurgos képével van ékesítve. A következő nap délelőttjén a versenytérre vonultak s szilaj, bár fegyvertelen harcot vívtak kezeikkel, lábaikkal, fogaikkal és körmeikkel, férfi-férfi ellen. Végre tömegesen egymásra rohantak s hatalmas lökésekkel igyekeztek egymást kölcsönösen az Euripus vizébe taszítani. így mérték össze a görögök minden tekintetben erőiket.

Hasonló igyekezetét fejtettek ki a görög ifjak az evezésben és könnyen érthető, hogy az ilyen evező versenyeknél az úszóés búvárgyakorlatokra is nagy szükségük volt. Erre különös alkalmul szolgáltak az Ajas-ünnepek Salamisban s az ifjakra nézve oly fontos Artemis Munychia ünnepe Athenaeban. Mindkét alkalommal egy meghatározott vízi utat kellett megtenniök oda és vissza, hogy a gyors evezésben versenyezhessenek.
A Piraeus kikötőből indultak ki s megkerülték Munychia félszigetét egész a kikötőig. Annak a partján volt az istennő temploma s az ünnepség színhelye, Munychion hó16-án. A későbbi időkben versenyevezést rendeztek Salamis szigetére, az Ajas-ünnep alkalmából, a midőn a salamisi tengeri ütközetet ábrázoló csatát játszották végig.
Más görög városokban, mint pl. az argolisi Hermioneban és Egestában szintén tartottak evező és búvárversenyeket. Ez a sport Itália városaiban is mihamar tért hódított, különösen pedig Bajaeban, melyet a gazdagok és előkelők tömegesen látogattak, nem épen egészségi szempontból, hanem hogy a legváltozatosabb kedvtelésnek éljenek; a mely helyről Martialis azt mondja, hogy »a szerelem boldog istenasszonyának tengerpartja, a büszke természet kecses ajándéka, a hol a partra, vagy épen a tengerbe épített hatalmas paloták emelkednek. Erre céloz Horatius, midőn azt mondja a gazdag rómairól:

»Majd tengerre emelsz nagyszerű fénylakot
S Bájak partjait elszeled;
Földön bírni kevés, bármi sok is neked.

Barna J. fordítása.

E helyütt, a hol a boldog önfeledés ütött tanyát, a mulatság főtárgya a hajókázás volt a part mentén. Számtalan tarka hajó és gondola lebegett a csöndes hullámokban, vagy együtt versenyezett a pályafutásban. Az út, a merre a csónakok haladtak, be volt hintve rózsákkal. Egy fejedelmi díszgálya is harcolt e kék habokban. E körülmények között folytonos játékok és ünnepélyek váltották fel egymást, valóban igéző pompában.
Abban az időben, midőn már az ilyen luxusfürdőben az erkölcsiség és családiasság a társadalom minden rétegéből kiveszett s az istenek a mindennapos érzéki örömök példái lettek, a mint e fürdők valóságos bűntanyákká változtak: a római játékok is megszűntek s az evezés sportja is csak visszaélésekre adott alkalmat.

Martialis meséli, hogy az ilyen alkalmakkor egész fiatal leányok és férfiak nympháknak és nereidáknak öltözve jelentek meg és hasonlóan a vízi istenekhez, egy kocsiba ültek s a tengeren a legkülönfélébb alakzatokat mutatták be. Legelőször is úszva szigonyt formáltak, majd különböző módon egymásba fogózva horgonyt képeztek, vagy hajót és evezőket ábrázoltak. Ez alakokat hirtelen másokra változtatták át, pl. arra, mely Kastor és Pollux csillagzatát mutatta; majd a széltől dagasztott vitorla képét jelenítették meg stb. Az úszó férfiak és nők által bemutatott mythologiai képek az akkori ízlés szerint nagyon tetszettek, akár csak a pantomimek színpadi művészete.
De kísérjük figyelemmel az ifjakat és férfiakat a vadászaton. Ennek az előgyakorlata a nyíllövés volt. A hőskorszakban a serdülő ifjak ezt a sportot egyáltalán nem gyakorolták, még kevésbé a fiúk s így nem csoda, hogy a célba lövés Penelope kérőinek nagy megerőltetésébe került. A történeti időben e dolgot illetőleg jelentékeny változás állott be.
A kezdők — hihetőleg — egy rúdvégre kötött szénacsomót választottak ki cél gyanánt, a melyet jó távolról nyilaikkal eltalálni iparkodtak. Plató az ajánlja, hogy a gyermekek már hatéves koruktól kezdve tanulják a nyilazást. Vadászataikon nagy hasznát vették dárdáiknak, a melyekkel már a palaestrában is csináltak gyakorlatokat. A nagyobb dárdának, a melyet a fiúk még nem forgathattak, nagy vashegye és erős fanyele volt; ezt az utóbbit ólommal még súlyosabbá tették.

Alakja különböző volt. A vatikáni dombormű alsó része két dárdahegyet és vasfogót, felső része pedig egy római vadaskertet ábrázol. Chiron, a hősök fiainak ismeretes nevelője, tanítványait a vadászat mesterségére tanítgatta s egyes hőskori vadászatok valóságos mythosi hírnévre tettek szert, mint pl. a kalydoni vadkan-vadászat. Magok a homerosi hősök is híres vadászok voltak. Artemis, e karcsú és könnyűlábú istenasszony, sokat járt a hegyekben és erdőkben s megtanítá a bátor vadászokat, hogyan kell a vadat elejteni. Homeros leírja Odysseus köpenyénék aranykapcsát, a mely egy vadászkutyát ábrázol, a midőn a vergődő szarvasborjút fojtogatja. Ugyanez költő a két Ajaxot a még futásában is félelmetes vadkannal hasonlítja össze.
A vadászatot részint szórakozásból, részint a közvetlen haszonért űzték. A négylábú vadakat kutyákkal hajtották, gyalog, vagy lóháton menve s ütéssel vagy nyíllövéssel igyekeztek leteríteni. Gyakran hálót feszítettek ki félhold formára oly helyeken, melyeket a vad járása folytán előnyöseknek ismertek. A spártaiak a vadászatot hasznos testgyakorlatnak s a harc célszerű iskolájának tekintették, mint a mely a lovasok igazi szórakozása. A későbbi dóroknak egy törvény parancsolta meg a vadászatot, a mely szerint szükséges volt a kalandok és viszontagságokban való részvétel. A magas Taygetos sziklás és bokros helyein sok szarvas, medve és vaddisznó tanyázott és a lakoniai vadászebek igen alkalmasak voltak azoknak felverésére. (Alkibiades, vadászkutyájáért 6300 koronát fizetett.)
Nagy vadásztársaságok járták be a meredek hegyoldalakat, valamennyien krétai hegymászó csizmákban s lesték a vadak előtörtetését. A leterített vadat valóságos hadi zsákmánynak tekintették s e vadászkalandok a spártai közös ebédek (syssitia) alkalmával a társalgás legkedveltebb tárgyai voltak. Legközönségesebb volt a nyúlvadászat, innen a használatos közmondás: »A nyúl saját húsáért szalad,« vagy: » Olyan az élete mint a nyúlnak.« A macedónoknál az volt a szokás, hogy a fiatalok mindaddig állva költötték el ebédjüket míg csak egy vaddidsznót le nem terítettek. A vadászat sokkal nagyobb szabású volt a diadochok idejében, mint régente.

A rómaiaknak szintén igen kedves mulatságuk volt a vadászat, de mihamar circusi és amphitheatrumi állatviadalok fejlődtek ki belőle. A vadászat úgymond Plinius az ifjúság életrevalóságának első próbája volt; a leendő hadvezérek ebbe a mesterségbe szükségképen be voltak avatva, hogy t. i. a rohanó vaddal versenyt fussanak, a bátort a kitartásban, a ravaszt a fortélyosságban felülmúlják; azt azonban nem tartották valami nagy érdemnek, ha földjeiket a dúló vadaktól megszabadították.
A halászattal nemes ember nem foglalkozott, mert azt puszta kenyérkeresetnek tekintették.
A vadászatot ábrázoló művészeti maradványok igen ritkák. Hajító és lövő vadászfegyverük sokféle volt, legritkább azonban a parittya használata, a mi onnan magyarázható, hogy az ifjak, mint leendő hopliták (nehéz fegyveresek) inkább a lándzsát, mint a parittyát forgatták. A parittyának gyakorlati hasznát leginkább a Balearok lakóinál találjuk. Ezek azért tettek e téren oly kiváló ügyességre szert, mert náluk az anyák mint Diodor mondja — fiaikat már kora gyermekségüktől fogva folytonos parittyázásra ösztönözték. Egy pózna végére kenyérdarabot kötöttek s gyermekeiket mindaddig koplaltatták, míg a pózna végéről a kenyeret parittyával leütniük nem sikerült. Az éhes fiuknak az eltalált kenyér jóleső jutalmul szolgált.


Forrás: Dr. Richter W. A görögök és a rómaiak játékai (Fordította: Dr. Takács Menyhért)