logo

XXVIII Novembris AD

A gyermekek tornajátékai és az ifjak tornaversenye

Ha a gyermekek elérték 6. vagy 7. évüket, a midőn már az iskolázást is meg kellett kezdeniük, az anya egy ügyes rabszolgát kapott segítőül, a ki a gyermekekre felügyelt s elkísérte őket az iskolába, vagy a palaestrába. A fiúk, míg fel nem nőttek, e vezető rabszolga felügyelete alatt állottak. Mihelyt az iskolázás ideje elkövetkezett, a gyermek felhagyott a gondtalan élet örömeivel s komolyabb munkához fogott. Természetesen sok volt az ünnepi alkalom, a mely az iskolába járás épen nem irigylendő terhein könnyített. Ilyen volt pl. a múzsák évi ünnepe, a midőn tanuló, tanító és tanügybarát megkoszorúzott tővel, ünnepies menetben vonult fel Apollo és Athéné templomába, hogy az isteni fölségeknek hódoljon. A tornaünnepeken, Hermes szent napjain, egybegyűltek a palaestrában, hogy közösen áldozzanak az istenségnek s testi ügyességüket és erejüket tornajátékok és gyakorlatokban bemutassák.
Tárgyunk keretén kívül esik, hogy behatóan méltassuk a görög és római ifjúság tanításának menetét, csupán csak azt akarjuk kiemelni, hogy nevelésük kettős jelentőséggel bírt, a mennyiben a testre és szellemre egyaránt kiterjedt; az előbbit gymnastikai, az utóbbit musikai nevelésnek hívták. A műveit népek között a görögök voltak az elsők, a kik fiaikat egységes, következetes és összhangzatos testi és szellemi nevelésben részesítették.
A nevelés követelményei az egyes kisebb görög államokban különbözők voltak ugyan, de maga Athenae elől járt nevelési példájával úgy, hogy a tökéletes hellén nevelés nem más, mint az athéni nevelés rendszere, a mely az ókori civilizáció zászlóvivője volt. Sehol másutt nem érvényesült gyakorlatilag az a nevelési elv, hogy t. i. csak éptestben van ép lélek, mint Attika fővárosában, a melynek már éghajlata és természeti viszonyai is olyanok voltak, hogy a lakosságnak testi egészséget, lelki vidámságot és elevenséget biztosítottak s az emberek szabályos physicai és szellemi kifejlődését megkönnyítették. Minden, még a legdurvább ókori nép is a testi erő hatalmas kifejlesztésére törekedett, de annak mértékét a gyermekekkel, ifjakkal és férfiakkal szemben az athenaei találta el a legbiztosabban.

Egyébiránt az önérzetes görög nép élete, mint azt a történelemből tudjuk, nem volt más, mint egy hatalmas verseny. A fiatalabb fiuk testgyakorlata játékszerű volt csupán. A fő tényező náluk a tánc volt, vagyis az egész testnek rhythmikus mozgása s a jókedv és csín kifejtése. E régi táncnál nem a körben forgás volt a fődolog; a lényege énekkel és zenével kisért ügyes mozdulatokban állott, a miben már a homerosi hősök fiai és leányai is részt vettek. Ennél a táncnál azonban sokkal testedzőbbek voltak a palaestrák játékai, a hol az ifjúság vidáman foglalkozhatott s némileg megédesíté iskolai tanulmányait. (A régi mythos szerint Palaestra Hermes leánya volt s legelőször ö hozta be Árkádiába, mint az ifjak epheboi.)
A palaestra a fiúk számára rendelt tornahelyiség volt; a gymnasium azonban nem a kezdők számára volt berendezve, hanem oly ifjak, sőt férfiak iskolája volt az, a kik a palaestrában már előkészületeket tettek. A palaestra épületéről és annak berendezéséről Vitruvius római építész művében olvashatunk, bár ő sem adja annak általános képét, a mennyiben egy bizonyos meghatározott görög palaestra lebegett szemei előtt.
Vitruvius a többi között így beszél: »A palaestráknak hosszúkás négyszögű s oszlopokkal ellátott udvarai vannak, melyeknek kerülete mintegy 2 stadion hosszúságot tesz ki. Ezeket a görögök diaulosnak hívták. Ez oszlopcsarnokok közül 3 egyszerű volt s a negyedik, mely délnek nézett, kettős, hogy az erősebb szél a belső részébe ne hatolhasson. A többi 3 oszlopcsarnokba tágas termek nyíltak, melyek ülőkékkel voltak ellátva, a hol a philosophusok, rhetorok s olyan emberek, a kik csupán szellemi szórakozást kerestek, ültek és vitatkoztak. A kettős csarnokhoz azonban a következő helyiségek tartoztak: az ephebeum, mely a telek közbülső részét foglalta el; ez egy igen nagy, ülőhelyekkel ellátott terem volt, egy harmadrészszel hosszabb, mint szélesebb. E mellett jobbra volt az u n. coryceum s ezután a conisterium. A conisterium mellett, a csarnok fordulójánál volt a hideg fürdő, görögül lutron. Az ephebeum balján volt az elaeothesium, azután a frigidarium s e mellett a csarnok másik folyosója, a mely a fűtőházba vezetett. A frigidarium másik részén volt a boltíves gőzfürdő, melynek hossza kétszer akkora volt, mint a szélessége. Ennek sarkán egy, az előbbi leírás szerint berendezett laconicum és azzal szemközt a melegfürdő volt.«

A fedett versenytérnek, úgy szintén az udvari helyiségeknek talaja fel volt ásva s vastag homokréteggel beborítva. A gymnasiumok helyének kiválasztásánál, annak természeti szépségére is igen sokat adtak, rendesen erdő, vagy kert és folyóvíz közelében építették. Az elisi gymnasium a Peneios vize mellett épült, a korinthusi pedig a Lerna forrásánál; a vízben szűkölködő athenaeiek mesterséges vízvezetékkel segítettek magukon.
Athénnek a virágzás korszakában 3 gymnasiuma volt: az akadémia, a lykeion és a kynosarges, mind a három kivül esett a városon. Az első 6 —8 stadiumnyira volt éjszaknyugat felé, a második a várostól keletre az Ilissus mellett, a harmadik a megelőző közelében volt s a nem szabadszülöttek, illetőleg a nem polgárnőtől származó ifjak számára volt rendelve; Themistokles idejétől ez a megkülömböztetés megszűnt. Palaestrák is meglehetős számban voltak Athenaeben, a melyek javarészt közköltségen épültek s építőik, vagy a bennük működő tornatanítók nevéről neveztettek el. E tornatanítók — paidotriboi — a gyermekek gymnastikai nevelésének főintézői voltak.
Vannak edények, a melyeknek domborművei ilyen mestereket ábrázolnak, egyik kezükben fenyítő eszközökkel, minők a bot, ostor, korbács, vessző; a másikban olajfa-koszorúval a győztesek megjutalmazására. Ezek tanították a gyermekeket, azok korához mért óvatossággal, úgy, hogy a gyengébbek és fiatalabbak könnyebb, az idősebbek nehezebb mutatványokat végeztek. A nehezebb gyakorlatokat különben először maguk a tanítók csinálták meg, vagy segédeikkel végeztették. A délutáni órák arra voltak rendelve, hogy a görög és római ifjak a palaestrába menjenek, ott izmosodjanak és üdülést keressenek.

Nem kell azonban azt gondolni, hogy határt nem ismerő hevességgel tornáztak, az unalomig, vagy kimerülésig, sőt ellenkezőleg, a tanításnál arra ügyeltek, hogy a tornázás bizonyos könnyedséggel történjék. A délelőtti iskolai órák elmúltával szabad idejük volt a fiúknak, a midőn valami könnyű dologhoz fogtak, kis játékaik után néztek, versenyre keltek a kötélhúzásban, vagy labdázni mentek. Könnyebb test-gyakorlatok voltak: az ugrás, diskos-dobás és a kisebb dárdavetés, melyek már a homerosi korban is előfordultak.
A gyermekek természetes hajlandósággal viseltettek a futás és ugrás iránt, ezek ugyanis a könnyedség, gyorsaság, feszítő erő és biztosság elő gyakorlatai voltak, a mit azután a palaestrában szabályszerűen kifejtettek. Eleintén az egyszerű magas és távolugrásban tökéletesítették magukat, később súlyzókkal és nyaklókkal ugrálva igyekeztek nagyobb erőt kifejteni. Ezek a súlyzók kő-, vas-, vagy ólomnehezékek voltak fogantyúkkal ellátva, különböző nagyságban, az ugrók testi erejéhez alkalmazva. Ugrás közben kezeikkel lendületet adtak testüknek, a szükséghez képest előre, vagy hátrafelé nyújtva azokat. hogy az egyensúlyt megtarthassák s nagyobb távolságra ugorhassanak. Az ugró rudakat a régiek nem ismerték.

Hasonló módon vonzotta az ifjakat a futás, a mely a legegyszerűbb neme a tornázásnak. A legrégibb módja eszközök nélkül néha versenyfél nélkül is — ment végbe s előfordult a görögök nagy nemzeti játékain is. A nemzet apraja nagyja egyaránt kedvelte. A spártai ifjak futó pályái dromos — gyakorlóterek voltak, tulajdonképpen tornaiskola nélkül. Az igazi futópálya neve stadion, egy 600 lépés hosszú, homokkal beszórt terület úgy, hogy a futók lába belesüppedt. Ezen a pályán végig futhatott minden erős és egészséges fiú, nagyobb megerőltetés nélkül.
Az edzettebbek oda-vissza megfutották ezt az utat, a mi már nagyobb dolog volt. Még nagyobb erőfeszítésbe került a lóverseny-pálya befutása, a mikor a stadiont oda és vissza kétszer-kétszer kellett beszaladni, mint a hogy az a lóversenyeknél történt. A huzamosabb futásnak az ideje nem volt kikötve, a mennyiben ez a gyakorlat rendkívüli erőt, biztos lélegzetvételt, kitartást és gyorsaságot tételezett fel. A régibb időkben a futók kötényt kötöttek maguk elé, de később egész meztelenül versenyeztek. A spártai ifjak e szavakkal biztatták egymást futásra: Vagy vesd le ruhádat és játsszál velünk, vagy takarodjál innen. Az egyszerű futók a stadion székében balról jobbfelé futottak, míg a hosszanfutók a közönséggel szemben állottak fel s úgy eredtek futásnak. A fölállításnál a sors döntött; rendesen hárman-négyen állottak sorba versenyezni.

Egymás nyomában rohanó alakokat tüntet fel. Úgy látszik, hogy addig futottak, míg a fölvert por egészen el nem lepte őket. Azonban felfegyverkezve is futottak az ifjak.

A győztes az volt, a ki a megismételt futás alkalmával megelőzte a többit. Az ilyen testedző gyakorlatokból tudjuk magunknak megmagyarázni azt, hogy Pheidippides 28 mértföldet 2 nap alatt bejárt s csak így érthetjük meg, hogy a marathoni hősök 5000 lépésnyi távolságból futva rohanták meg az ellenséget, úgy, hogy a perzsák őrülteknek nézték őket. Személyes bátorság és gymnastikai edzettség szokta volt biztosítani győzelmüket az ellenség felett.

Homeros Odysseust, midőn az a phaeakokat a korongvetésben messze fölülmúlta, e szavakkal jellemzi:

Mond s palástostul helyből felszökve tekét kap,
Nagyszerűbbet, vastagabbat, jóval nehezebbet,
Mint a milyennel az országnak daliái tekéztek;
Ezt izmos kezeivel körűlcsóválva hajitá
Bongott a tekekő; szörnyedten kussada földre
A hosszúevezős és részvételbe szerelmes
Phaeak nép zuhaján, mely gyorsan iranva kezéből
Mindnyájok jelein túlszállott.
Megjelelé azt Ember képében és mondá kékszem Athéné:
Oh vendég, jeledet vak is elkülönözheti kézzel
Megtapogatva, mivel nincs összevegyülve azokkal,
Sőt igen elválik!
Te ugyancsak bízhatol ebben;
Ezt egy phaeak sem közelíti meg, át se hajítja?)

Szabó J. ford.

A diskos-vetés szintén kedvelt gymnastikai gyakorlat volt már a mythosi hőskorszakban is A gyermekek csak 10 éves koruk után fogtak ehhez a játékhoz, korongjok köböl, vagy nyers vasból készült és természetesen sokkal könnyebb volt, mint az ifjak és férfiaké, a mely lencseformájú érckorong volt, mintegy tíz hüvelyknyi átmérővel. A diskost balkezükbe fogták alól s a jobbal biztos helyzetbe igazították, azután meglóbálták és kidobták. Ez a játék a vállizmokat, az újjak feszítő erejét és a szemmértéket egyaránt erősítette. A diskos-vetés a stadionban történt, a hol ki volt jelölve a dobás célpontja, ha azt eltalálniuk sikerült, nyertesek lettek. Ehhez hasonló gyakorlat volt a dárdavetés a kontion. Egy tompavégű rudat kellett a meghatározott célba dobni vízszintes, vagy ferde irányban. Maga a rúd rövid volt, a dárdavég azonban hosszú és vékony sodronnyal bevonva.

A gymnasiumban épen úgy, mint a palaestrában többnyire rendszeres tornagyakorlatokat folytattak. Ezek a gyakorlatok nemcsak arra voltak szánva, hogy a gyermekeket megedzzék, hanem hogy bátorságukat és kitartásukat is neveljék. Különösen fontos dolog, hogy ezek a tornagyakorlatok az erővizsgálat tárgyai voltak s a fellépők versenyszerűleg megmérkőztek egymással. Nem volt azonban megengedve, hogy a küzdők egymásnak fájdalmat okozzanak, hogy egymásra szabályellenes ütlegeket mérjenek, vagy épen tépjék és harapdálják egymást.
A nézőközönség ügyelt arra, hogy a küzdő felek szabályos helyzetben maradjanak, szép, ügyes mozdulatokat tegyenek s így fejtsék ki testi erejüket. Minden fordulatnak és fogásnak művésziesnek kellett lennie. E küzdelem a kiváló, nemes és nyugodt lelkűiét iskolája volt. Igen természetes, hogy a fiúk nem vettek részt mindenfajta küzdelemben, mert a dolgok nehezebbje az ifjak és férfiaknak volt fenntartva. A mesterek a tanítványok életkorát figyelembe venni tartoztak s lassankint, fokozatosan nehezíteni gyakorlataikat. A versenybirkózás megkezdése előtt bekenték testüket olajjal s homokkal hintették be, vagy meghevertek a homokbuckán.

Ha beható figyelemre méltatjuk e küzdelmeket minden jelenetükön keresztül, a vesztes fél teljes leigázásáig, a mint azokat a hagyomány és művészet elénk állítja, bizonyára elcsodálkozunk felettük, mint azt a skytha Anacharsis tévé, kit Lucianus előadása szerint Solon vezetett el a görög tornaverseny terére. A skytha utazó t. i. ezeket kérdezi:
»Mond meg nekem, óh Solon, mit akarnak ez ifjak? Némelyek általfogóznak, azután lábast adnak egymásnak, mások ellenben meghevernek a porban, mint a disznók. Láttam továbbá, hogy a mint levetkőztek, megkenték testüket olajjal s megdörzsölték egymást sorjában. Erre azonban nem tudom, mi jutott eszükbe, mert egyszerre lehajtott fővel egymásnak rohantak s homlokukkal összecsaptak, mint a bakok. S íme az egyik felemeli a másikat lábainál s elejti, majd ráveti magát s nem engedi, hogy feltápászkodjék, hanem még jobban a piszokba nyomja, végre körül kulcsolja testét lábaival, könyökeit torkába szorítja s szánalmas módon fojtogatja. Emez pedig vállait kopogtatja s úgy látszik arra kéri, hogy valamiképen meg ne fojtsa.
Az olajat minden kímélet nélkül úgy bepiszkolják magukon, hogy az ember nem is veszi észre, hogy be volnának kenve. Valóban nevetséges látvány, a mint a piszoktól és izzadtságtól ellepve, angolnák módjára kisiklanak egymás kezei közöl. Mások ismét ugyanazt teszik az udvar szabad terén, a hol azonban nincs piszok. Ott ugyanis igen sok homok van buckákba rakva, a mivel egymást bedörzsölik, vagy megdobálják; úgy tesznek, mint a porban fürdő kakasok, nyilván azért, hogy küzdelem közben annál nehezebben csúszhassanak ki, hiszen a homok a test csúszamlósságát megszünteti s így szárazon könnyebben markolhatják meg egymást.
Akik amott állnak s már be vannak dörzsölve homokkal, szabadon ütlegelik és rugdalják egymást. Van itt egy szegény ördög, kit ököllel úgy állón ütöttek, hogy tele lett a szája vérrel és homokkal s talán a fogait is kiköpi; az archon azonban még sem szünteti meg köztük a küzdelmet, sőt még jobban egymásra ingerli őket s megdicséri azt, a ki oly erős csapást mért a másikra. A másik oldalon egy csomóba verődnek s úgy tesznek, mintha versenyt akarnának futni, de mégis egyhelyben maradnak, magasra ugrálnak s megrugdalják a levegőt. Mégis szeretném tudni, mire való mindez; én azt hiszem, hogy ez a foglalkozás az örültek visel-kedéséhez hasonlít s nem egy könnyen bizonyíthat játok be nekem, hogy ezek az emberek teljesen épeszűek.«

A csodálkozás eme tréfásan hangzó szavaira Solon ezt a tanulságos feleletet adta:
»Testüket a következő módon neveljük. Levetkőztetjük őket, mi helyest egy kissé megerősödnek és izomcsomók fejlődnek testükön s legelébb is a levegőhöz szoktatjuk, hogy az időjárás változásaival megbarátkozzanak, hogy dacoljanak a nyomasztó hőséggel és dermesztő hideggel egyaránt. Azután olajjal megkenjük s mintegy megpuhítjuk őket. Szinte bajos elhinni, hogy míg a nyers bőr olajjal megkenve nehezebben szakítható el és sokkal tartósabb, addig az eleven ember bőre, olajjal ne volna jobbá tehető. Azért különféle gyakorlatokat hoztunk be s mind más és más mesterek által taníttatjuk; az egyik az ökölharcot, a másik a birkózást adja elő, úgy, hogy ők megtanulják a kitartást s az ütlegelőkkel szemben való fellépést, de nem a legyőzés félelméből való visszavonulást. Ily módon az ifjúság számára kétszeres előnyt biztosítunk, mert egyrészt veszedelem idején bátrak lesznek és nem fogják kímélni saját testüket, másrészt pedig testi erejük és szívósságuk is fokozódik.
Azok ellenben, a kik küzdelem közben testüket egészen összegörbítik, megtanulják a könnyű esést és a gyors felkelést, megtanulják azt is, hogy kell az ellenfélt megtaszítani, átnyalábolni, tagjait csavarni, fojtogatni és magasra emelni, a mely gyakorlat szintén nem haszontalan, sőt azzal a nagy elönnyel jár, hogy az így megedzett test kevésbé lesz érzékeny s annál kitartóbb. Egy másik előnye pedig az, a mit szintén nem lehet kicsinyelni, hogy ifjaink már most oly ügyességre tesznek szert, hogy ezeket a gyakorlatokat háború esetén célszerűen felhasználhatják. Mert nyilvánvaló, hogy az ilyen gyakorlott ember, ha az ellenséggel bírókra kerül a sor, lábai alávetésével hamar a földhöz vághatja azt, vagy ha maga leesett, hirtelen ismét talpra fog ugrani. Végre mindezzel a fegyveres harcra számolunk, mert meg vagyunk győződve, hogy összehasonlíthatatlanul jobb szolgálatot tesznek az így begyakorolt ifjak, mint a többiek valamennyien, ha mi az ö mezítelen testüket a tornázás által hajlékonyabbá, erősebbé harcképesebbé, fürgébbé, izmosabbá s ez által az ellenségre nézve félelmetesebbé tesszük.

Arra a szokásra vonatkozólag, hogy testüket homokkal dörzsölik be, Solon a kővetkezőket mondja tanítványának:
«Halld csak tovább, hogy miért használják oly nagy mértékben a port és a sarat, a mi neked oly nevetségesnek tűnt föl. Először is azért, hogy a küzdők ne essenek fölöttébb kemény talajra, hanem puhára, minden veszély nélkül; továbbá az izzadó test az iszapban oly csuszamlós lesz, mint az angolnáé, a mellyel előbb összehasonlítottad, a mi szintén nem haszontalan és nevetséges dolog, hanem a testi erőt és rugalmasságot növeli, ha aztán egymást erősen meg akarják markolni és síkos testüket egykönnyen el nem bocsátani. S elhiheted nekem, hogy nem oly könnyű dolog valakit magasra emelni, a kinek teste olajjal homokkal és izzadtsággal van bevonva, s a ki arra igyekszik, hogy elejtsed, vagy kezeidből ki akar siklani. — A homok arra való, hogy küzdelem közben a test sikamlósságát megakadályozza.
Mert miután a nedves agyagban megtanúlták a csúszós és könnyen sikló testet erősen tartani, azt gyakorolják, hogy miként csúszhassanak ki magok annak a kezeiből, a ki őket le akarja győzni, bárminő szorongatott helyzetbe kerülnek. Egyébiránt úgy látszik, hogy a bőrre szórt homok az erősen beálló izzadást is csökkenti, a mi erőkíméléssel jár, míg egyszersmind a légáramlattól is megóv, mely ha a megtágult, vékony bőrt éri, könnyen a test által mára lehet. Azonkívül leviszi a piszkot s a férfit takarosabbá teszi. Szeretnék neked az összehasonlítás kedvéért egy sápadt s az árnyékban nevekedett ifjat szembe állítani egy nekem tetszetőssel azok közül, a kik a Lykeionban iskoláznak, s a mint ez utóbbi magát a sártól és homoktól megtisztította, megkérdeznélek, hogy a kettő közöl melyikhez szeretnél inkább hasonlítani. Én biztosan tudom, hogy te rögtön, első tekintetre, a nélkül, hogy a kettő képességeit vizsgálnád, kijelentenéd, inkább legyek erős és telt, mint elkényeztetett, álmos és halovány, mert az ilyennek nincs vére, vagy mind a belső részei felé szőrűit. <

Lucianus közlése Solon s ama előkelő skytha ifjú beszélgetéséről, ki hosszabb ideig tartózkodott Görögországban önművelődési célból, elég világos képét állítja elénk a görög versenytéren folytatott küzdelmeknek. Számos művészi fogással éltek a birkózók, mindegyik iparkodott ellenfelét a földhöz vágni s a küzdelmet a földön hemperegve tovább folytatták mindaddig, míg az egyik ki nem jelentette, hogy le van győzve. A görög tornahelyiségekben arról is gondoskodva volt, hogy elegendő fürdőhely is legyen, hogy a küzdők a verseny befejeztével megmosakodhassanak.
Az egyes fürdőhelyiségekről már tettünk említést. Gyakran megtörtént, hogy poros és piszkos kezüket vakaróvassal, u. n. strigilonnal tisztogatták. Ez a strigilon, kanálforma csont-, vas-, vagy bronz eszköz volt fogantyúval ellátva, melybe kezüket bedughatták, a penge meg volt hajlítva öblösen: hogy azzal a piszkot és izzadságot letisztítsák a testről. Ezt a vakarót használat előtt olajba mártották. A pompejii fürdőkben a fürdésnél használatos eszközöket is megtalálták.

A nyilvános fürdők víztartó medencéin lévő feliratok útbaigazítással szolgáltak a fürdő használatára nézve. Az ifjúság ötszörös tornagyakorlata — pentathlon — a következő volt: ugrás, futás, diskos-vetés, dárdahajítás és birkózás. Az ökölharc nem tartozik szorosan ezekhez. Ez utóbbi felfegyverezett ököllel való küzdelem volt, a melyhez a fiúk valószínűleg csak 14 éves koruk leteltével foghattak akkor is csak úgy, ha teljesen kifejlett testi erővel bírtak. A birkózás és ökölharc nehéz gyakorlataiból állott, az u n. pankration, azaz a birkózás legmagasabb foka, melynél füleiket is bekötözték, hogy a súlyos ökölcsapások ártalma ellen megvédjék magokat. 

A tornaversenyek ilyetén rendszerének, mely a testi erő és ügyesség kifejtésére volt rendelve, tehát az u. n. agonistika-nak folytatása volt a későbbi időkben az athletika s maga a pankration, mely az athléták mérkőzése volt. Ezekről azonban más helyen szólunk. Most az ötös versenyről, azaz a rendszeres pentathlonról emlékezünk meg, a melynek könnyebb alakja is nagy ügyességet, nehezebb gyakorlatai pedig edzett testi erőt feltételeztek.
A művészeti maradványok erről is tájékoztatnak bennünket.

A pentathlon a görögök legszebb és legelterjedtebb tornagyakorlata volt A versenyjátékok utolsója a birkózás volt, a többieken kívül ettől függött a teljes siker. A nézők tömege a legnagyobb érdeklődéssel leste a döntő pillanatot, hogy ezt a lovagias és látványos küzdelmet befejezte s az ötös verseny győztesének a kitüntetést megszerezte. De nem csak a gymnasiumban, hanem különösen az ünnepeken mint pl. az eleusinián és panathenaeán is folytattak az ifjak pentathlont.
Az ifjak gymnastikai versenyéhez tartozott a fáklyával futás is. Pausanias előadása szerint az Akadémiában volt egy Prometheus-oltár, innen eredtek futásnak az ifjak, égő fáklyákkal kezükben. be a városba. Ennek a versenynek vallásos eredete és jelentősége volt; a győztes az lett, a kinek a fáklyája futás közben ki nem aludt. Ha az első futó fáklyája elaludt, a második kapta a győzelmi babért, ha ez is úgy járt, akkor a harmadiké lett a jutalom, ha pedig minden fáklya kialudt, akkor senki sem kapott versenydíjat.
A hellén ifjúság tornagyakorlatai a palaestrákban kiterjedtek a fegyverforgatásra is, úgy hogy az ifjúság már idejekorán előkészült hazája védelmére, a mennyiben határozottan katonai nevelést kapott. A versenytér arra való volt, hogy ott az ifjúság testi erejében gyarapodjék s megszokja a szigorú fegyelmet, továbbá, hogy személyes bátorságra és önbizalomra tegyen szert, hogy meg ismerje az összetartozás érzetét s a testvériséget a fegyverközösségben, hogy hűen szeresse hazáját s azt a veszély napjaiban karjával meg is tudja védeni. Ott tanulták meg azt, hogy az emberi javak legnemesebbike a szabadság, s hogy mi az önuralom és az önbecsület érzete.

Minden városkának volt egy-egy gymnasiuma, egy tornaiskolája, nyilvános kertje nagy gyakorlótérrel: e nagy kiterjedésű pázsitos helyeket árnyas fasorok szelték át s nyitott csarnokok vették körül, felékesítve ama istenségek oltárai és szobraival, kiknek oltalma alatt nevelték az ifjak testi erejét és szépségét. Nem tekintve a korkülönbséget a gyermeknek, ép úgy, mint az ifjú és férfiúnak bőséges alkalma nyílt a magához hasonlókkal megmérkőzni s a verseny ingere folytán izmait harckészen tartani. Ezek a mindennapos gyakorlatok megakadályozták a hiábavaló érzelmek fellobbanását az ifjúság szívében s visszatartották azt az ártalmas képzelődéstől.

A görögök abban az igaz meggyőződésben, hogy mindama kellékeket, melyek őket a versenyre képesítik, t. i. az izomerőt, széles mellüket, arányos és szép tagjaikat, éneklő hangjokat, isteneiknek köszönhetik, nem csupán a termés első zsengéivel, vagy nyájaik legszebb állataival áldoztak az istenségek ünnepein, hanem különösen az által is, hogy örömmel vettek részt a test és lélek mindennemű versenygyakorlataiban. Különböző kora emberekből álló énekkarok keltek ez ünnepi alkalmakkor egymással versenyre. Az öregek, férfiak és gyermekek hármas kara felváltva énekelt buzdító harci dalt. Az öregek pl. így kezdik éneküket:

Voltunk mi egykor fiatal férfiak, telve jókedvvel és erővel!

Erre a férfiak csoportja így válaszol:
»De mi azok vagyunk, próbálja csak meg valaki» ha kedve tartja.

Mire a gyermekkar ezt énekli
Mi pedig a jövőben sokkal jobbak leszünk

A régiek hite szerint még az alvilágba költözött árnyak is a versenyjátékokban találják minden örömüket. E tárggyal különös előszeretettel foglalkoztak a költők. Innen magyarázható meg a síremlékeken a gymnastikai versenyjátékok és gyakori művészi ábrázolása.


Forrás: Dr. Richter W. A görögök és a rómaiak játékai (Fordította: Dr. Takács Menyhért)