logo

XXVIII Novembris AD

A rómaiak circusi játékai

Valamint a görögök olympiai ünnepélyei eredetökre nézve visszanyúlnak a mythosok világába. Kronos uralma arany korának idilli életébe, épen úgy a római nyilvános játékok eredetére vonatkozó hagyományaink, Róma alapításának széles mondakörével esnek össze. A játékok itt, úgy, mint amott, az istenitisztelet egy részét képezték. Romulus idejétől kezdve Rómában, minden esztendőben, augusztus hó 21-én, Consusnak. a titkos határozatok istenének tiszteletére áldozati barmokat öltek le s égő áldozatokat mutattak be a termés zsengéiből, majd lóés öszvér-versenyt tartottak.
Tarquinius Priscus sokkal nagyobb pompával és ünnepséggel tartotta meg ezeket a játékokat, a latinok felett kivívott győzelme után s állandó helyet jelölt ki számukra a Circusban, melyet az írók attól fogva Maximusnak vagy röviden csak Circusnak neveznek. Ez az a hely volt, a hol az első rómaiak azt a híres látványosságot rendezték, a melyen nőket raboltak magoknak.

A római játékok azonban vallási jelentőségüket mihamar teljesen elvesztették s a világias mulatozás jellegét öltötték magokra. A mily egyszerűek voltak az első játékok s alig vettek egy-egy órai időt igénybe, a mennyiben csupán négyfogatos és ugró versenyből állottak, annyira fényesekké, változatosakká, sőt szükségesekké lettek a császári Róma korában. Ehhez képest meg van nekik a magok saját története, míg a hellén nemzeti játékok lényegileg egyformák maradtak.
A római nép szerfölött vágyakozott e játékok után s reggeltől estig, forró napon, vagy szakadó esőben kitartott azok szemléletében s épen ebben ismerünk rá a rómaiak sajátságos természetére. A szomszédos, vagy rokon népek egyikénél sem találunk a nyilvános játékok dolgában ahhoz hasonló kifejlődést, mint amilyet a rómaiaknál tapasztalunk; itt ugyanis azok, az állami és népéletnek fontos tényezői voltak. Maga a keresztény szellem hatása sem volt képes a római Circus és Amphitheatrum megszokott látványosságait és meggyökerezett játékait kiirtani.

Foglalkozzunk legelébb is az összes római játékok között a leghíresebbekkel, az u. n. circusi játékokkal. A circus szó eredetileg egy lapos és nyílt tért jelent, a melyet körben a nézők számára fentartott emelvény vesz körül. A Circus Maximus fából volt építve s az Aventinus és Palatínus majdnem párhuzamos lejtői közötti Murcia-völgyben feküdt. Berendezése a görög hippodroméhoz hasonlított. Idő folytán leégett s azért köböl építették újra. Julius Caesar kibővítette, úgy, hogy 150,000 néző férhetett el benne. Nero építkezései után 250,000 ülése volt, a melyeket Traianus még 5000-rel megtoldott s a 4. évszázból való tudósítások szerint 385 ezer ülőhely volt benne, a mi szinte hihetetlen dolog. Mily óriási hatást gyakorolhatott ez az emberekkel megtömött épület, a melyben a világnak majdnem minden népe, a legkülönfélébb viseletben látható volt!
Halikarnassosi Dionysios szerint, a ki a császárság megalapítása idejében 22 évig élt Rómában, a Circus 3x2 stadion (2000 láb hosszú és 4 plethron (400 láb) széles építmény volt, gazdag architektonikus díszletekkel s három emelet magas volt, melyek karzatszarűen állottak egymás fölött. A padsorok igen szélesek voltak, alúl köböl, feljebb pedig fából készítve. Caesar a nézőhelyeket a versenytértől egy 10 láb széles és ugyanily mély sánccal választotta el, melyek később behánytak. A pálya egyik végét épületek zárták el, többi közt a carceres nevű sorompók, melyek mögött a lovak állottak.
Azt mondják, hogy a carceres 11 kétszárnyas kapuját valami gépezett segélyével egyszerre ki lehetett nyitni. Ezek a sorompók már a Kr. e. 329. évben megvoltak s 176-ban újra épültek köböl, míg Claudius császár márvány foglalattal ékesítette azokat.

Ezek fölött volt a consulok ülőhelye, majd a játékot rendező tisztviselőké, a rendfenntartó s a nyugalomért felelős városi praefectusoké és a versenybíráké. A pálya közepén, az oldalhosszúság irányában, egy hat láb magas és húsz láb széles, alacsony falépítmény vonult végig, a melynek spina volt a neve. Ennek a két végén, úgyszintén oldalvást, mintegy 12 lábnyira, kúpforma aranyozott oszlopok állottak, melyek a versenytér elejét és célpontját jelezték. Ezt a spina-t rendesen kétszer kellett megkerülniük.
A spina fő ékessége volt egy Augusztus által emelt 87 láb magas obeliszk, mely mellé Konstantin még egy másik 122 láb magas oszlopot emeltetett. Az előbbi ma a Piazza dél Populo-n áll, a másik a lateráni díszteret ékesíti. Ugyancsak a spina mindkét részén volt Victoria istenasszony egy-egy oszlopos szobra, továbbá az oroszlánon nyargaló Cybele, egyes tropheumok, meg kis templomok, melyekbe az istenek képeit helyezték el és két, oszlopon nyugvó kőlap; ez utóbbiak egyikén ezüst delphinek nyugodtak, a másikra pedig hét tojásforma márványgolyó volt téve, melyekből egyet elvettek, valahányszor a futtatók a pályát egyszer megkerülték.

A spina berendezését és díszleteit; a lovak combjára két név van írva: Concordius és Nicetus, a kik a lovak tulajdonosai, vagy idomítói voltak A versenytér fölé emelkedtek a nagyobb magistratusok, pontifexek, Vestapapnök és senatorok padsorai; ezek fölött voltak ismét a lovagok ülőhelyei. Volt egy jókora magas császári páholy is a magistratusok és senatorok padjai közelében, de nem minden császár vette azt igénybe.
Az ifjabb Plinius a Circus Maximusról azt mondja, hogy ez a hely a néphódító nemzethez méltó s ép oly érdemes a meg-tekintésre, mint azok a játékok, melyek benne végbementek. Ily óriási és sajátságos kivitelű építmény volt maga az Amphitheatrum is.

Legközelebbről érdekelnek minket a circusi játékok, melyek a császárság korában már kora reggel vették kezdetüket. Alig hajnalodott, már is nagy embertömeg verődött össze a Circus körül, hogy kapunyitáskor a sokféle bejáraton és lépcsőzeten keresztül jó helyre vergődhessék. Azt mondják, hogy Caligula császárt egyszer éjnek idején álmából föllármázta a Circus körül tolongó nép s ö bottal kergettette azt szét.
Az ünnepséget az u. n. pompa nyitotta meg, a mely igen hasonlított a diadalmenethez. A kiindulás a Capitoliumról történt, a mennyiben az egész éven át ott őrizték a capitoliumi istenségek: Jupiter, Juno és Minerva szekereit és emelvényeit. Lassú, méltóságteljes léptekkel jöttek le az ünnepiesen föl-díszített Fórumra: innen a tuscus városrészen, a Velabrumon és marhavásár-téren keresztül, eljutottak a Circus középső főkapujáig. Ezen át bevonultak s a céloszlopok körül az egész versenypályát bejárták. A menetet elkísérte az a főtisztviselő is, a ki a játékot rendezte, vagy annak távollétében, egy legfőbb államhivatalt viselő helyettes. Ennek a tógája pálma virágokkal volt díszítve, kezében elefántcsont jogart tartott Jupiter sasával, fején pedig nagy arany koszorú volt, drága kövekkel ékesítve. Ő maga diadalkocsijában állott s utána clienseinek és barátainak hosszú sora következett. Augustus császár ily alkalmakkor gyaloghintón is hordoztatta magát.

Dionysios leírása szerint legelöl az ifjak haladtak, részben lóháton és kocsikon csoportosan, részben pedig gyalog, szakaszokra és rendekre osztva. Ezek után a négyesés kettősfogatok következtek a versenyezni szándékozókkal, maid a nehéz és könnyűfegyverzetű küzdők s az athléták, a kiknek csupán a derekuk volt ruhával övezve. Ezek nyomában három csapatra osztva vonultak a táncosok, a férfiak, az ifjak és a gyermekek, fuvolások és citherán-játszók kíséretében. A táncosok vörös tunicát, övét, kardot és rövid dárdát viseltek; a férfiaknak ezeken kívül még sisakjok is volt, rengő tollbokrétával. Minden szakasznak megvolt a maga előtáncosa. E fegyveres csapatok mögött karénekesek jöttek, kik közöl egyesek sileneket ábrázolva, rojtos ruhában s virágfüzérekbe burkolózva jelentek meg, mások pedig bakbőrbe öltözve, köténnyel övezve s felborzolt hajjal haladtak, miközben satyr-táncot jártak s nevettető módon majmolták az előttük menők táncait.
Erre ismét citera-játékosok és fuvolások következtek, a kiknek nyomában szállították az áldozati állatokat és tárgyakat, még pedig úgy, hogy előre mentek az áldozó fiúk füstölőkkel, melyekből az egész út folyamán áradt az áldozati illat, majd az arany és ezüst edényeket vivő férfiak csoportja következett. (Ez áldozati edényeket az isteneknek ajánlották fel a vallás és állam nevében.)

Ezek után vezették az áldozatra szánt állatokat, melyek értékes — kézimunkákkal ékesített — takarókkal voltak földíszítve. Legvégül vitték az istenek képeit és szobrait, az őket megillető öltözetekben, jelvényeikkel és találmányaikkal, melyek miatt különös tiszteletben részesültek. Minthogy azonban a circusi játékokat mindig csak bizonyos istenségek tiszteletére rendezték, a többi istenségeket egyrészt a menet dicsőségének emelésére hordozták körül, másrészt, hogy valamely istent mellőzésükkel meg ne sértsenek. Ezekhez csatlakozott a papok testületének hosszú sora, a kik az ö fehér, vagy bíborszín bő és sokráncú ruhájukkal méltó föltünést keltettek, élükön a pontifex maximussal.
Az istenek képeit négy-négy ember vitte a vállán az e célra készített gyaloghintóbán. E mellett ezüsttel díszített kocsikat is használtak az istenek képei szállítására, melyeket pompás és drága lovak vagy öszvérek, néha elefántok, vagy felszerszámozott oroszlánok húztak. Ez állatokat hosszú szíjakon vezették olyan fiúk, kiknek atyjuk és anyjuk még életben volt.1)
Caesar ideje óta az uralkodó családok tagjainak a szobrait, tiszteletből az istenek képei után vitték a pompa alkalmával. A körmenetet nagy néptömeg várta a Circusban, mely annak felső padsorai felé tódúlt, hogy ott helyet foglalhasson.

A circusi közönség a menet közeledtének hallatára, vagy valamely hatósági személy figyelmeztetésére, elcsendesedett, nehogy az istenek meghallják a közönséges beszédet s ezáltal megsértődjenek. Erre vonatkozólag mondja Ovidius:
»Lám közéig a menet, fogadjuk csendes örömmel.
Tapsra hát híveink, az aranyos csapat itt!“

Mihelyt az ünnepi menet a Circusba ért, az istenségeket tapsvihar üdvözölte. A katonák Marsnak tapsoltak, a gazdák Ceresnek, a szerelmesek pedig Venusnak és azt hitték, a mint egy-egy istenség képe a kocsin megmozdulni látszott, hogy az helyeslőleg bólintott a fejével. A mint a menet szokásos útját a céloszlop körül megtette, akkor az istenségeket lerakták a magok ékességeivel arra a spina-ra, a melyen az említett oltárok és kápolnák állottak, még pedig hihetőleg a szokásos vánkosokra. N. Konstantin ezt a pompát teljesen beszüntette.
Voltak egyes tisztviselők, a kik szigorúan felügyeltek arra, hogy az istenek felvonulásakor, vagy az áldozatnál, vagy pedig az azt követő játékokban.
Macrobius, a ki a 4. évszáz végén s az 5. elején élt, megjegyzi, hogy azóta, amióta egy fiú, lakóházának emeleti helyiségéből, végig nézte és atyjának elbeszélte, hogy minő rendben voltak a kocsikban a szent tárgyak elhelyezve, elrendelték, hogy mindazon utcákban, a melyeken a menet átvonul, a házak felső részei eltakartassanak. 

Semmi zavar ne történjék, a mi ez istenségek haragját fölidézné. Ha ilyes eset előadta magát, akkor a játékok előadását elhalasztották. Plutarchos, Coriolanus életrajzában, erre vonatkozólag így ír:
„A rómaiak szokása volt bármily csekély okból az áldozatot, a fölvonulást és játékokat újból kezdeni. Mert ha egy ló az istenek kocsijának fogatában elfáradt, vagy ha a kocsis a gyeplőt balkezébe fogta, berekesztették az ünnepi menetet és újból rendezték azt. A későbbi időkben harmincszor is hozzáfogtak egyegy áldozathoz, valahányszor t. i. valami hiányt tapasztaltak, vagy valami zavart véltek észre venni. Ily nagy félelmet tanúsítottak a rómaiak isteneik előtt.” Claudius császár volt az első, a ki elrendelte, hogy a circusi játékok ily esetben csak egy nappal hosszabbíttassanak meg.

Az arena kiürítése után kezdetüket vették a tulajdonképpeni játékok, ló és kocsiversennyel. Természetesen a versenyre, betanított, jó lovakat használtak. Legjobban szerették a kisfejű, szépszőrű, rövid és hegyesfülű, nagyszemű, tágszügyű, hosszúfarkú, nagysörényű, erős és kerekpatájú lovakat. A mellett erősekés telivéreknek kellett lenniük, úgy, hogy nagyságuk erejükkel arányos legyen. Az egyszínű lovak a legkiválóbbak voltak.
A csikókat körülbelül ötéves korukban fogták be s bocsátották versenyre. A legjobb lovak, melyeknek származását ki lehetett mutatni, igen drágák voltak. Az ilyeneket leginkább a sabin földről, Apuliának és Calabriának tágas legelőiről, továbbá különösen Cappadociából, és Hispániából szerezték, tehát általában oly helyekről, melyek gabonatermésükről és állattenyésztésükről híresek voltak Szerették továbbá a hispaniai vérből nevelt afrikai lovakat is, gyorsaságuk miatt.
Nemes paripáik számára olyan lovászokat igyekeztek szerezni, kik a versenyekben többszörösen győztek s valóban nem kis izgatottsággal telt el szívok, ha ismeretes versenyző jockey-k megérkezéséről hallottak, a közelgő ünnepek előtt. A versenylovak örült szeretetében magok a császárok mutattak folytonos példát a népnek, hiszen pl. Caligula, a maga Incitatus nevű lovát, a melynek egyik legpompásabb palotáját adta lakásul, consuli méltóságra emelte!

A könnyű versenykocsi, mint azt a sokféle ábrázolatokból kivehetjük, egy aránylag hosszú tengelyen nyugodott s két alacsony kerékkel bírt. A kocsifenék egyensúlyban nyugodott a tengelyen, az oldalrészek pedig egy félhold-formát képeztek, elöl párkányszerű támasztékkal, mely azonban alig ért a bent lévő térdéig. Hátúiról könnyen a kocsiba ugorhatott a versenyző, a hol aztán előrehajlott állást foglalt el az illető úgy, hogy az egyik térdével a kocsi előrészéhez támaszkodott, a másik lábát pedig meghajlítva hátra vetette s így a kocsi zökkenésekor biztosan megállhatta helyét.
A kocsiba rendesen két, vagy négy lovat fogtak. A kezdők kettős fogaton léptek föl, mint az Eutyches versenyző tarracoi sírfeliratából is kitetszik, a mely így szól: »E sírban egy a versenypályán kezdő ember csontjai nyugszanak, ki nem volt járatlan a gyeplőtartásban. Már négyesfogatra is fölhágtam én, de mégis a kettős mellett maradtam.« Szokásos volt a hármasfogat is, de egyes rendkívüli versenyeken a hatos és hetesfogatok is előfordultak. Két ló mindig hámos, vagy rudas volt, a többit pedig sorban egymás mellé fogták. A legjobb versenyló balról a legszélsőnek állott, mert ennek a gyorsasága és biztos járásától függött a céloszlop szerencsés megkerülése. Nero és Heliogabalus négyes teve-fogatokat is kiállítottak, sőt Heliogabalus egyszer négy elefántot fogatott be.

Csodálatos, hogy a circusi lóhátas versenyekről ép oly keveset tudunk, mint az olympiaiakról. A verseny hihetőleg úgy folyt le. mint manapság, hogy egyszerűen megfuttatták a versenypályát s esetleg lóhátról meg is vívtak. Ha több lovat vezettek, akkor úgy tettek, mint a mai műlovasok, hogy t. i. az egymás mellett futó lovak egyikéről a másikra ugráltak föl. Néha végig feküdtek a versenylovakon.
A kocsiversenyzők újjatlan, térdig érő tunicát viseltek, fejőkön pedig kerek sisakot, mely épen olyan színű volt, mint maga a ruházat. A sisak szorosan állott a fejükön s még u. n. rohamszíjjal is meg volt erősítve, hogy valamikép le ne essék. Derekukat övvel szorították össze feszesen, a melyben egy sarlóalakú kést hordtak, hogy azzal, ha esetleg leesnének, elvághassák a gyeplő szárát. A gyeplőt ugyanis nem a kezükre, hanem a testükre csavarták, úgy, hogy csak balkezükkel hajtottak, jobbjukban pedig az ostort tartották.

A versenyzők több szakaszra voltak osztva, melyek ruháik színéről, a szolgákról, vagy a lovak díszítményeiről neveztettek el. Eleintén csak két szín divatozott, a fehér és vörös, a császárság első évszázában szervezték a kékek és zöldek csapatát, melyek az előbbieket lassankint háttérbe szorították. Domitianus császár ezeken kívül az arany és bíbor színeket is használta, de ez utóbbiak idővel teljesen kimentek a divatból.
Természetesen ezek a lovászok semmi köztisztséget nem viselhettek, hanem hosszú ideig tartó előkészületeket tettek a circusi játékokra. Minthogy foglalkozásuk sok veszélylyel járt, azért varázsszereket és amuletteket használtak. Ilyenformák azok a 4. és 5. évszázban készített vastagszélű emlékpénzek is, melyek közöl egyet a 61. ábra mutat be. A köztársaság korában ezek a jockey-k mindig rabszolgák voltak s a kocsi és lótulajdonosok látták el és tartották őket is. A magistratusok által közköltségen rendezendő circusi játékokról a censorok voltak hivatva gondoskodni.

Egyes tőkepénzesek, továbbá olyan tehetős lovagrendiek, a kiknek rabszolga családjaik s nagy méneseik voltak, gyakran pedig a szabadosok osztályából származó emberek, kik egykor magok is, mint rabszolgák, kocsit hajtottak, a circusi szállítások és felszerelések dolgait magukra vállalták. Volt négy oly társaság is, a mely minden versenyen egy-egy kocsijával részt vett.
Amióta a kocsik és lovászok határozott színekkel voltak megkülönböztetve, ezek a társaságok is választottak színt s csoportokra — factiones — oszlottak. Minden factionak meg volt a maga külön épülete. Ott tartották lovaikat, a kocsikat és egyéb szükségleteiket; ott laktak hivatalnokaik és szolgáik; ott tanították és idomították a lovakat gondos lovászaik. A köztársaság végső éveiben, de különösen a császárság korában, részt vettek a kocsi-versenyeken magok a lovagok és senatorok is, még pedig, mint önkéntes szereplők, részint pedig, mint a császárok megbízottjai; ez utóbbiak ugyanis nem tartották méltóságukon alóli dolognak, e fajta művészi fellépésben bemutatkozni a népnek. Ilyen volt Caligula, továbbá Nero, a ki a zöldek színeiben lépett fel s a Circus porondját homok helyett zöld gáliccal szóratta be, azonkívül Vitellius, Commodus, Caracalla és Heliogabalus.

A császárok személyes részvétele a játékokban arról győz meg minket, hogy a legmagasabb körökben is valóságos mániává fajult a circusi játékok iránt táplált szenvedély. Nérónak az atyja, Domitius Ahenobarbus, Suetonius szerint, a művészkocsisok hírében állott. A római nép a circusi látványosságok alkalmával különös érdeklődést tanúsított ama factiók iránt, melyek kitűnő versenylovak és mülovászok birtokában voltak. Minden ily társaságnak meg volt a maga pártja a közönség körében, a mi sokszor a leghevesebb ellentétekre adott alkalmat, úgy, hogy ezekből valóságos politikai pártok fejlődtek ki. Igen jellemző módon ad ennek kifejezést Juvenalis, a midőn azt mondja:
„Ha ma a zöldek nem győznek, akkor a város oly szomorú és oly levert lesz, mint akkor volt, midőn a consulok Cannaenál elvesztették a csatát.”

Ez a pártoskodás még nagyobb lett az első évszáztól kezdve, midőn a császárok is szenvedélyesen részt vettek a versenyeken, sőt egyesek nyilvánosan pártot választottak, úgy, hogy a színek tábori jelvény gyanánt maradtak meg, nemzedékről nemzedékre.

A magasabb rendű egyének a magok díszes öltözetében ültek páholyaikban, a tisztviselők hivatalos jelvényeiket viselték, a polgárok ünnepi tógát öltöttek, a mely fölé, rossz idő esetén, még egy köpenyt vetettek, melyet azonban előkelőbb állású egyének megjelenésekor le kellett vetniük. A nők, kiknek nem volt a férfiaktól elkülönített helyük, a legnagyobb fényben és pompában jelentek meg s a férfiak mellett, otthonról hozott, vagy a helyszínén vásárolt pamlagokon foglaltak helyet. Mindnyájan nyugtalan várakozással tekintettek a kötéllel elrekesztett boltozatos kapu felé, a hol a versenyre kész, toporzékoló paripák állottak. Egyszerre az elnöklő praetor fehér kendőt — mappa — dobott föl, megszólaltak a kürtök s a verseny megkezdődött. Lelkesítő kiáltások kísérték a pályázókat s a lázas érdeklődök nagy összegű fogadásokat ajánlottak egymásnak a verseny sikerére. 

A kocsik a sorompótól kiindulva a spina jobb oldalára robogtak s hétszer megkerülték a pályát. A pálya egyszeri megfutásának missus volt a neve. Régente 10-12 missust csináltak, a későbbi időben 24-et is. Ennél többszörös pályafutás csak valami kiváló látványosság alkalmával, vagy pedig akkor fordult elő, ha két ünnep esett egy napra.
A római versenypályán hasonlóképen a céloszlop körüli megfordulás volt a legnehezebb dolog. Gyakran az oszlopba ütödtek. vagy összeütköztek a rohanó kocsik s a bennülők kirepültek; ember és állat egymásra esett s csak úgy patakzott a vértől. Mily nagy volt azonban az ellenpárt öröme a másik fél kárán, ha t. i. az ő hívők, párolgó és lihegő lovaival elérte a célt! Az volt ugyanis a győztes, a ki körülbelül egy negyedórái vágtatás után elsőnek érkezett be a bejárat közelében megállapított helyre, a krétával meghúzott vonalhoz. A versenybírák trombitaharsogás közben adták át neki a győzelmi pálmát, ő pedig a porta triumphalison keresztül távozott el a Circusból.

A győzelmes római jockey-kat igen gazdagon fizették. A 27 éves korában elhunyt Scorpus lovász, Domitianus császár uralkodása alatt, egy alkalommal az ujjongó Circus dicsőítésében s Róma gyönyörködésében részesült és elismerésül egy óra alatt 15 erszény aranyat kapott. Scirtus a Kr. u. 13—25 években, négyesfogatával 7-szer volt az első győztes, 29-szer vitte el a második s 60-szor a harmadik díjat. Antonius Pius uralkodása alatt egy Diocles nevű lovász, a ki 5251 versenyben vett részt, egy napon a maga hatos fogatával két ízben pályázott a 40,000 sestertius (majdnem 8000 korona) díjra s mind a kétszer megnyerte azt. Az ily híres, megcsodált lovászokat azután egész vagyonnal és gazdagsággal halmozták el. Caligula, az ö kegyencének, Eutichesnek kétmillió sestertiust küldött ajándékba. Szolgálataikat arra is méltóknak tartották, hogy Róma nyilvános naplójába feljegyezzék, vagy tökéletes okmányformába foglalva, köbe véssék. Egynéhány ily kőemlék korunkig is fennmaradt.

Némelykor a játéknak ezt a fő és lényeges részét gymnastikai versenyek is követték ; ezeknek megkezdése előtt azonban a jelenlevő, tekintélyesebb családokból való asszonyok és leányok elhagyták a Circust. Plinius említi, hogy az ö idejében a kitartó futóverseny még szokásban volt, általában azonban keveset tudunk róla. A görögöknél oly gyakran előforduló athlétai versenyek Kr. e. 186 körül jutottak át Rómába, de csak lassan honosodtak ott meg, a minek az lehetett az oka, hogy a küzdők mezítelensége az általános ízlést, legalább eleintén, sértette.
Minthogy az itt fellépett athléták legnagyobbrészt görög származásúak voltak s a görög versenytéren gyakoroltattak be, felesleges volna e küzdelmek lefolyásáról itt újból megemlékezni. Ezen kívül azonban a köztársaság korában színleges csaták is voltak a Circusban s más e fajta katonai látványosságok, a miket ifjú polgárok és leányok adtak elő. Ép így említésre méltó az u. n. Trója-játék, a melyben a római senatorok gyermekei, csillogó fegyverzetben, különböző csapatokra osztva, lovaggyakorlatokat vittek végbe. Augustus ideje óta gyakran magok a császárok rendelték be őket s úgy látszik, hogy a császári hercegek is tevékeny részt vettek játékaikban.

Minden évben tartottak circusi játékokat, bizonyos meghatározott napokon; még pedig a köztársaság idejében a legfőbb tisztviselők, a dictatorok, vagy consulok vezetése alatt. Ha ezek nem voltak jelen, akkor helyetteseik, a többi magistratusok, vagy papok vették át a rendezést. Kr. e. 388-tól kezdve, a midőn az első aedilis curulisokat megválasztották, ezek vették át a játékok intézésének dolgát.
Kezdetben az állam egy bizonyos pénzösszeget állapított meg a circusi játékok költségeinek fedezésére. Míg a közönség nem táplált valami nagy igényeket, a senatus által 490-ben megállapított 500 mina elegendő volt a játékok céljaira.
Egyébiránt az aediliseknek teljes szabadságában állott, hogy a játékokat a saját költségükön rendezzék s minél fényesebbekké tegyék; így könnyen megszerezhették magoknak a nép kegyét, a nagyobb magistratusokra való pályázatuk sikerére. Midőn azonban a rómaiak szerencsés háborúik által a világuralom felé közeledtek s tömérdek kincset szállítottak be Ázsia, Afrika, Görögország és Hispánia vidékéről az állam folyton gazdagodó kincstárába, s a midőn a nép is mindinkább elfajult, ezek a tisztviselők, a kik a fényűző játékok rendezésében egymással állandó versenyre keltek, gyakran egész vagyonukat elpazarolták e célokra.
De még a köztársaság későbbi éveiben is hozzájárult az állam a maga megígért pótlékával a játékok költségéhez, a mennyiben Dió Cassius említi, hogy Kr. e. 43-ban az állampénztár annyira ki volt merítve, hogy alig tudta a megtartandó játékok költségeit elviselni s be kellett érniük azzal, hogy kötelességszerűleg adott azokra valami keveset. A köztársaság vége felé, de még inkább a császári korszak elején, több változás állott be a játékok legfelsőbb intézésében. Így pl. egy alkalommal a néptribunok ragadták magukhoz a játékrendezés jogát. Hír szerint, Caesar dictatorsága alatt, az ö költségén különböző nagyobb magistratusok rendezték a játékokat, még pedig a legnagyobb pompával.

Kr. e. 22-ben Augustus a praetorokra ruházta a játékok vezetését az állandó ünnepeken s e végből egy bizonyos összeget rendelt nekik az állam-pénztárból. Ez idő óta egyiküknek sem kellett az elődök módja szerint a saját vagyonukból áldozatokat hozni. Később ugyanez a császár, háromszor akkora összeget utalványozott nekik a játékokra, mint a mennyit azelőtt kaptak. Az alábbiakban még szólni fogunk a játékokra fordított óriási pénzekről.
A római császárok leginkább a magok érdekében tartották fönn ezeket a játékokat, hogy a római nép vágyait a látványosság után, kielégítsék. Augustus nemcsak a maga, hanem más magistratusok nevében is rendeztetett játékokat. Soha sem maradt el a Circusból a nélkül, hogy ne igazolta volna magát. Épp úgy Caligula is, óriási költséggel, a legpompásabb és legváltozatosabb játékokat rendeztette.
Nero még ezt is fölülmúlta. Dicsérőleg mondják Vespasianusról, hogy ő, bár a közjó érdekében nagyszerű költekezéseket tett és a circusi játékokat a legnagyobb fény-ben tartotta meg, maga nagyon takarékosan élt s csak a legszükségesebb kiadásokra szorítkozott. A későbbi császárok nemcsak Rómában gondoskodtak bőkezűen a circusi játékok fényes megtartásáról, hanem kiváló figyelmet fordítottak arra is, hogy azok más városokban is hasonló módon rendeztessenek.

E versenyek a császárság korában a mértéktelen pártszenvedély kitörésére is alkalmat szolgáltattak, a mennyiben t. i. azokból keletkezett az u. n. zöldek és kékek harca, mely nem csupán a versenytérre terjedt ki, hanem gyakran véres utójátékot, utcai csatát, zendülést és sok emberáldozattal járó támadásokat idézett elő. Róma városát nem is képzelhetjük a circusi játékok nélkül. A túlságos versenyzési buzgalom annyira ment, hogy egy praetor, Kr. u. 54-ben, midőn a pártok vezetői a díjra nézve megegyezni nem tudtak, kocsijába betanított kutyákat fogott be s azokkal lépett föl a versenytéren.
Csak kevesen emeltek szót a rómaiak ily szenvedélye ellen. Bizonyos megelégedéssel mondja magáról a komoly Plinius: „Ha én ezt a tömeget, e hiú, szellemtelen és céltalan játékokon, oly tehetetlenül és lomhán látom ülni, akkor bizonyos gyönyört találok abban, hogy nekem ez a kedvtöltés semmi élvezetet sem nyújt.“

Még a keresztény hitszónokok sem tudták a látogatókat visszatartani a Circustól; ezek ugyanis a sz. Írásra hivatkoztak, mely szerint Illés próféta kocsin ment az égbe. Tolita gót király rendezte az utolsó kocsiversenyt 549-ben. Ma az a hely, hol egykor százezrek, egymás fölötti padsorokban szorongva, érdeklődéssel, aggodalommal, dühvel, vagy a diadal örömével kísérték a zöldek és kékek versenyző kocsijait, a városon kívül van s a legsivárabb és legelhagyatottabb helye Rómának.


Forrás: Dr. Richter W. A görögök és a rómaiak játékai (Fordította: Dr. Takács Menyhért)