logo

XXVIII Novembris AD

A kockajáték.

Minden népszerű társasjáték idő folytán észrevétlenül változik, sőt el is fajúi annyira, hogy igazi eredetére ráismerni nem lehet; így vagyunk a régiek kocka, vagy u. n. astragalus-játékával is. Herodotos e játék őseredetéröl szólva megjegyzi, hogy Atys uralkodása idejében, — a ki Manes fia, a lyd és phryg nemzet tőrzsatyja és első királya volt, — a lydek éhínségtől sanyargatva, isteneik megengesztelésére föltalálták a kockaés labdajátékot, sőt, hogy az egyetlen sakkjáték kivételével mindennemű társas játék felfedezése nekik tulajdonítandó. Sophokles azt véli, hogy a föltalálót Palamedesnek hívták, Plató azonban valamely Egyiptomi istenségtől származtatja a kockázást; ezek szerint tehát ez a játék idegen eredetű.
Az ősi hagyomány pedig azt tartotta, hogy maga Zeus, a ki a legszebb halandót, Ganymedest sasával elragadtatta, midőn látta, hogy ez játszótársai után Ida hegyére visszavágyik, azzal vigasztalta meg öt, hogy megengedte neki a kockajátékot az örökké ifjú Eros-szal. Az istenek atyja maga is részt vett kedvenceinek e játékában. Apollonius azt meséli, hogy kockáik aranyból voltak.

A kockázás leginkább gyermekjáték volt. Midőn Patroklos árnya az alvó Achillesnek megjelenik, figyelmezteti öt közös gyermekkori játékukra, a kockára. Az Odysseában azonban e játékról szó sincs. Aristotelesnél olvassuk, hogy a fiúk atyjoktól kockát kérnek ajándékul s Asklepiodotos alábbi epigrammja szerint a szorgalmas iskolás fiúk kockákat kaptak jutalmul: «Konnaros nyolcvan kockát kapott, mert valamennyi társát felülmúlta, jutalomra érdemes írásával. «

Plutarchos, Alkibiades életrajzában azt mondja, hogy az gyermekkorában az utcán kockázott s egy arra menő kocsist arra kért, hogy álljon meg lovaival, mert kockája a kerékvágásba gurult. Minthogy pedig a kocsis nem hallgatott a kis Alkibiades kérelmére, ez gyermekes dacból a kocsi elé vetette magát. Ez ismeretes adomából kitetszik, hogy abban a korban még a legelőkelőbbek gyermekei is, az utcákon szenvedélyesen űzték a kockajátékot. A rómaiak nem kevesebb érdeklődéssel, kockáztak, mint a görögök s különösen lakomáik alkalmával foglalkoztak szívesen a már fejlettebb kockajátékkal. A borozást rendesen ezzel a kérdéssel kezdték meg:
„Kit akar Venus közülünk az ivás királyának választani”, mire rögtön kezdetét vette a kockavetés. Horatius nem minden humor nélkül rajzolja az árnyak világának örömtelenségét, mert ott többé nem lehet kockázni, a symposiarcha méltóságának elnyerése végett.

A kockajátéknak két különböző módja divatozott. Az első a gyermekek játéka volt, a melynek eszköze a kavics, bab, dió, makk; ezekkel játszák a régente szokásos „páros, vagy páratlant”, a melyből egy valóban nyerészkedő játék fejlődött ki. Ismerjük továbbá a körjátékot. Ez abban állott, hogy az astragalosnak nevezett kockát, vagy más ehhez hasonló játékeszközt egy kirajzolt körbe kellett dobni, sőt azzal a mások már benne lévő kockáit kiütni, úgy, hogy a dobó kockája a körvonalon belül maradjon. Ezen astragalus-játéktól külömbözött az u. n. tropa, vagy gödrös játék, a melyet szintén kockával, dióval vagy más efféle játékszerrel vittek véghez oly módon, hogy egy kis gödröt ástak s abba igyekeztek kockáikat egy bizonyos távolságról bedobni.
Aki beletalált, az volt a nyertes. Ha egyikük sem talált a gödörbe, akkor úgy tettek, mint a mi gombozó fiaink, hogy t. i. a kinek az astragalusa legközelebb állott a lyukhoz, annak volt joga a többit kezével belökni és elnyerni. Ha a játékosnak nem volt reménye a gödörbe lökhetni kockáját, akkor oldalvást taszította azt, hogy ellenfelének következő lökését megnehezítse; tehát váltakozó dobásokkal igyekeztek kockáikat a gödörbe vetni s így egymástól elnyerni. Pollux egy tisztán női kockajátékot is említ, a melyet öt-öt kaviccsal játszottak, s a mely különös ügyességet kívánt.

Az öt astragalust magasan föl kellett dobni s a kéz fejével fölfogni, s a melyek a földre estek, azokat ugyanazon kéz ujjaival föl kellett szedni úgy, hogy a kézfőn levő kockák le ne guruljanak. Ha a játszó felek kockái egészen egyforma helyzetbe kerültek, akkor egy más, sokkal fontosabb és igazán sajátságos játékeszközt vettek elő. t i. azt a csontot, a mely az állatok, különösen a juh, kecske és borjú hátsó combjait összekötő csuklót képezi. Ezt a hátsó csontot az anatómiában mai napig talus-, vagy astragalusnak nevezik.
A kockának két széles oldala volt, az egyik homorú, a másik domború és két keskeny, melyek közül az egyik kissé be volt nyomkodva, a másik pedig egyenes. (L. Bolle, das Knöchelspiel dér Altén. Wismar, 1886.) E csontkockákkal való játék gyakorlatából tudjuk azt, hogy dobás alkalmával leginkább a homorú és domború oldalak kerülnek alólra, vagy felűlre s csak a sors szeszélye dönthetett abban, hogy melyik oldaltól várható a legtöbb szerencse.

A gyermekek ilyetén kockajátéka, a hol nem az ügyesség, hanem a szerencse döntött, úgy ment végbe, hogy minden €gyes játszó egy, vagy több kockát vetett s az, a kinek a dobása a legszerencsésebb volt, valamennyinek a kockáját elnyerte. Erre nézve is vannak műemlékeink. így pl. egy sarkophag domborművén két Erős ilyen játékkal foglalkozik. Közöttük van két astragalus s az egyik Erős diadalmasan mutat rá kockájára, míg a másik kezeit látható szomorúsággal arca elé tartja. Emitt egy márvány-csoport alapzatán egy gyermek lehangoltan tekint az előtte fekvő kockára, míg a másik örömteljesen dugdos hat kockát, mint nyertes fél a kebelébe. Pollux 9-ik könyvében leírja, a mint három fiatal leány egy-egy kockával három dobást tesz; a legrosszabb dobás azt van hivatva eldönteni, hogy melyikük fog legelébb az alvilágba költözni.

Az astragalus-játék. a melyről az írók és műemlékek szólnak, a görög gyermekvilágnak a mai napig is kedvenc mulatsága. Ulrichs, „Reisen und Forschungen in Griechenland” ez. művében a kockajátékról ezeket mondja:
„Az arachobai (egy hely a Parnassuson) fiúk astragalust játszottak. Ez egy kis négy oldalas, a két szélén gömbölyített kocka s akként van készítve, hogy azzal csak négyféle dobást lehet végezni s a felül került oldal értéke határoz. A legközönségesebb dobás az, midőn a kocka kidudorodó oldala van felül s ezt baknak, vagy szamárnak hívják. Azután a tolvajdobás következik, ha t. i. a vájt oldal kerül fel. Ritkább dobás az u. n. vezér, a midőn a kis sík lap lesz a felső. Legritkább azonban a király, ha oly ügyes a dobás, hogy a vezérrel szemközti oldal jön föl, a mely fülhöz hasonlít. Van még egy ötödik eset is, az u. n. kakasdobás, ha a kocka a kikerekített szélen áll meg, valamihez odatámaszkodva ; épen e miatt semmit sem ér. Számokat az astragalusra nem írtak.”

Sokkal fejlettebb volt a régi görögöknél a felnőttek astragalus játéka. Ezek ugyanis négy astragalus-szal játszottak, melyeket vagy szabad kézből, vagy pedig egy szárú-, borókafa-, fém és más efféle pohárból dobtak a földre, asztalra, vagy más lapos tárgyra. Az ilyen pohár felül hihetőleg szűkebb volt, mint alél és belsejében fokok voltak, a melyeken ugratták a kockát. E játéknál nem volt okvetlen szükséges a játék-lap, különösen akkor nem, ha a játékpohár az ivásnál is körüljárt. Leginkább akkor használtak ily játszódeszkát ha csak ketten vagy hárman játszottak. A deszka szélein jó magas keret volt.

Mint említettük, a felnőttek négy kockával játszottak, melyeknek csak négy olyan oldaluk volt, a melyek valamelyikére eshettek. A két kikerekített oldalon meg nem állhatott a kocka, csupán csak egy másikra támasztva, de mihelyt a támasztékot elvették, felborult. A vájt oldal hármat számított, a homorú négyet, a harmadik, melyet közönségesen chiosnak, vagy kutyának neveztek, egyet, a negyedik oldal pedig hatot tett ki. A kettes és ötös érték hiányzott. Négy kockával, melyeknek négy-négy számító oldala volt, összesen 35 dobást lehetett tenni.

Magoknak a dobásoknak is különféle neveik voltak ; rendesen bizonyos istenségek, hősök, királyok, híres férfiak, vagy haeterák neveiről nevezték el azokat. Egyes dobások pedig jellemző tulajdonságaik szerint kaptak nevet. Különösen ezek az elnevezések voltak gyakoriak: Aphrodité, Midas, Solon, Darius, Alexander, Antigoné, Stesichoros, Graus (vén asszony), Berenice haja, cyclopsok, Euripides sat., melyek közül soknak az értékét nem ismerjük.
A római dobások közöl név szerint ismerjük Venust, a kutyát, a királyt és a kányát. A görög Stesichoros nyolcat számított tehát pl. ekként jött ki: 3 . 3 . 1 . 1. Az Euripides nevű dobás negyvenet ért. Az egyes dobásokat jóknak, rosszaknak, vagy középszerűeknek szokták hívni.

A táblázat szerint a dobás legmagasabb összege: 24, még pedig 6 . 6 . 6 . 6. Honnan van tehát az Euripides dobás 40-es száma? Hiszen ha a sokféle dobás közül egyet különösen ki akartak emelni, elég lett volna azt 25-nek számítani, mert az minden, ott lehetséges összegnél több. E kérdésre azzal felelünk, hogy minden bizonnyal kétszer dobtak s a két eredményt egyszerűen összeadták. Csak ez esetben érthetjük meg, hogy mit jelentenek a 24-nél magasabb számok.
Mert ha pl. az a játékos, a ki először Euripidest dobott, másodszor a legrosszabb dobást csinálta, bőven kárpótolva volt a második hibás dobásért. A legrosszabb dobást a görögök és rómaiak egyaránt kutyának nevezték, a mely nem más, mint 1 . 1 . 1 . 1. s igen valószínűnek látszik, hogy a négy egyest mindössze is csak egynek vették s az előbb említett esetben a két dobás összege 41-et tett ki.
Ez összeget csak ez a két dobás múlhatta felül: 6 6.6.3 és 6 6.6.4. Ha azonban a kutya négyet számított volna, akkor a kétszeres 6.6.6.4a fenti két dobással egészen egyenlő, azaz 44, a 6 . 6 6 . 6 kétszerese pedig meghaladja azt. Ha azonban föltesszük, hogy az egyforma számokat mutató többi dobások is, mint 3 . 3 . 3 . 3; 4 . 4 . 4 . 4 ; és 6.6 6 6 szintén kevesebb értékűeknek tekintettek, mint a mennyit mutatnak, akkor fenti állításunk valószínűtlennek bizonyúl. Bátran elfogadhatjuk azonban, hogy egyes dobások többet számítottak, mint amennyit tényleg kitettek. így van ez pl. a mai kuglizásnál is.

Hogy a legjobb dobást Euripidesnek nevezték, az a szokás rövidre a peloponnesusi háború után jött divatba. A harminc zsarnok bukása után ugyanis a 40 prostatai következett. (A negyvenesek.) Ezek között volt egy Euripides nevű egyén, a ki behozta a nép által eleinte dicsért, de később ócsárolt u. n. negyvenesek adóját s így a neve ezzel a számmal közmondásossá lett, úgy, hogy a kockajátékba is fölvették. A későbbi időkben minden ismertebb tragikus költőt ezzel a névvel hoztak kapcsolatba a vígjátékírók. Ez a legjobb dobás a táblázat első helyén van feltüntetve; tehát az: 1 3 . 4 . 6.
A rómaiak ezt a dobást Venusnak hívták, valószínűleg, a régibb görögöknél Aphrodité volt a neve: ez a dobás döntötte el a mulatságokon, hogy ki legyen a symposiarchos, a mulatság vezére. E méltóság kisorsolásakor a vendégek minden esetre csak egyszer dobtak, második sorsvetésre pedig csupán akkor került a sor, ha többen dobtak egyformát; ez esetben az illetők között egy újabb kockavetés döntött. Hogy az astragalusok oldalait számokkal is megjelöljék, az azoknak különbözősége folytán egészen fölösleges volt, bár nem épen lehetetlen. A görög irodalom egy talányt tartott fönn számunkra, a mely az astragalusokat jelenti. A talány testvéreknek nevezi őket, melyek nem látják a napot addig, a míg az állatok csontjaiban vannak ; csak azok halála után kerülnek emberi kézbe s a nap fényére. A talány így szól:

»Két testvér van bennem, hasonló alakú;
Nem látják ők soha éltükben a napot, Holtuk után ember
kezébe kerülnek S napot látva vívnak egymás ellen harcot.

A már említett állatok hátcsontjaiból készített kockák mellett különösen szépeknek tartották azokat, a melyek az öz, vagy gazella csontjaiból voltak. E kockák természetes alakját utánozták akkor is, midőn már elefántcsontból, ércből. kristályból és achátból készítették azokat. Ezekkel épen azon a módon játszottak, mint az állati csont kockákkal s Rómában egész üzletszerű hazárd-játékokat folytattak velők. Az egyes oldalak számértéke 1.3.4.6 ezeknél is ugyanaz maradt.
Palamedes, mint tudjuk, Trója ostromlásának ideje alatt a görög katonákat megtanította erre a szerencsejátékra, hogy jobban töltsék az időt. A Gergely-féle múzeum híres Exekias-vázájának domborművén Ajas és Achilles kockáznak (vagy az u. n táblás játékot játsszák.)

A rómaiak játék-kockái hosszabbak voltak, mint az astragalusok s két keskenyebb oldaluk egészen ki volt gömbölyítve, úgy, hogy azok egyikén sem állhatták meg. — Tali. — A görög köböcskék — kyboi vagy a latin tessara-k, hat oldalasak voltak, épen mint a mai kocka. Eleintén három, később csak két kockával játszottak. A kocka hat lapja pontokkal volt megjelölve egytől hatig, úgy, hogy a két szemközti lap pontjai összesen hetet tettek ki.
Nem tudjuk megállapítani, hogy itt is volt-e valami különleges számítás, vagy pedig csak a pontok számát adták össze. Lehet, hogy a három hatos volt a legjobb s a három egyes a legrosszabb, sőt talán a csupa páros számú lapoknak nagyobb értéke is volt. A gazdag Rómában magas tételekre játszottak, miknek összege a rossz dobások büntetés-pénzeivel valószínűleg még magasabbra emelkedett. A Venus dobás (1. 3 . 4 . 6.) a legtöbbet nyert.
Suetonius, Augustus császárnak egy levelét közli, a melyben a kockajátékról ezeket olvassuk: Ebéd közben kockáztunk a magunk módja szerint, tegnap úgy, mint ma. A ki kutyát, vagy hatost vetett, minden kocka után egy dénárt fizetett a pénztárba s a ki Venust dobott, az behúzta az egész összeget.

A kockázás a gazdag alsó-italiai városokban még előbb lett hazárd játékká, mint Rómában.
A költészet az emberi élet eseményeit a kockajáték eshetőségeivel hasonlította össze. Aeschylos „Heten Thebae ellen” ez darabjában azt mondja, hogy a háború istene, kockáival fog dönteni a csata sorsa fölött. Terentius az ember életét valóságos szerencsejátéknak nevezi.
A túlságos fényűzés korában a játékasztalt fényezett terpentin-fából készítették, a poharat ékes elefántcsontból faragták s a legtisztább kristályból csinált kockákra arany betűket raktak rá.
Antonius Alexandriában tartózkodása alkalmával, idejét e játékkal pazarolta el; Augustus és Nero császárok, mint Suetonius világosan mondja, rendkívül szerettek kockázni; Claudius császár könyvet is írt a kockázásról ; Caligula nem átallotta a hazugságot és hamis esküvést, csak hogy a kockajátékon nyerjen; Domitianus szintén játszott; Commodus pedig külön termet rendeztetek be palotájában a közös kockajátékra; Verus császár, a nemes Antoninus fogadott fia, egész éjszakákon át kockázott a legpazarabb módon. A kocka fokozta szenvedélyességüket. Már az Ilias azt mondja Patroklosról, hogy ő ennél a játéknál társát megölte. Ott olvassuk a 23-ik énekben:

„Bár nem akartam volt, megőlém hős Amphidamasnak Ifjú fiát, a
ki feldühített a kockavetéskor”

Ez a játék leginkább a római császárság idejében terjedt el és semmi szigorú rendszabály sem akadályozhatta meg, hogy a csábító kockajáték sokak szerencséjét és vagyonát tönkre ne tegye. Nero császár egy-egy tétele száz korona volt. Maga Horatius is kikel a szenvedélyes kockajáték ellen; oly jelenségnek tartja azt, mely a nemzet pusztulására vezet. Az ifjúság a helyett hogy lovat hajtana, vagy a vadászat fáradalmaival megbirkóznék, kockázást és más haszontalan játékokat űz. A 3-ik könyv 24-ik ódájában így panaszkodik.

„........ A nemes
Ifjú fél lovat ülni most,
Fél zaklatni vadat, csak görög érccsigák Hajtására ügyes
keze
S tiltott kockavetést űzni művészileg.“

Kemp. J. fordítása

A nyerészkedő kockajáték ellen több törvényt hoztak. Az olyannak a panaszát, a ki lakásán megengedte a kockázást, meg sem hallgatták, még akkor sem, ha megverték, vagy meglopták az illetőt. Domitianus császár uralkodása alatt a rendőrség különös figyelemmel kísérte a kockajátékot, de titokban, különösen elrejtett korcsmahelyeken sokan játszották azt. A kiknek kenyere volt a kockázás, azok a hamis játéktól sem riadtak vissza, hanem ólomkockákat iparkodtak az igaziak helyére csempészni, természetesen a nyerő számmal felül. (A berlini királyi múzeumban van két ilyen hamis kocka.)
Gyakran forgott azonban a kockavető pohár a gazdag rómaiak lakomáin is. A fiatal emberek kedveseik nevét hív-ták segítségül, hogy szerencsés legyen a dobásuk. Csak úgy hullott az arany az ó-bortól mámoros férfiak kezéből a földre a tivornya éjszakáin s az ott dőzsölő leányok és rabszolgák lopkodták el azt, míg végre a kockavető pohár is kiesett kezükből s ők ott aludtak el a kényelmes pamlagokon elterülve a mulatság romjai között. E féktelen pazar játékaikat még fogadásokkal is szokták tetézni.

Volt Rómában egy decemberi ünnep, az u n. Saturnalia, a midőn végtelen öröm és jókedv uralkodott a nép között s vidám lakomáikon nem tett semmi különbséget az, hogy ki az úr és ki a szolga. Csak természetes, hogy a kockajátéknak is fontos szerep jutott ilyenkor. A Saturnaliák elmúltával azonban Martialis szerint:

„A pohárcsengés árulja el gyakran a kockást, Csapszékből
kerül óh aedil akkor elődbe És félve könyörög, akadozva esdi:
bocsánat"

Tudjuk azt, hogy ez ünnepen az urak és szolgák szerepet cseréltek, a mennyiben az előbbiek szolgálták ki az utóbbiakat a lakománál. Ilyen ünnepi alkalmak a görög államokban is voltak; így pl. Troizenben az u. n. Geraistia, mikor egy asztalhoz ültek az urak szolgáikkal és kockáztak. Sőt azt is bátran föltehetjük, hogy az athenaei szolganép is nagyon jól ismerte a kockát, hiszen e demokratikus államban a legtöbb szabadságot élvezett s a legemberségesebb bánásmódban részesült, úgy, hogy az alsóbbrendű polgárok és rabszolgák között nagyon kevés különbség volt. Maga Plautus is azt mondja, hogy uraik szívesen elnézték nekik, ha a szerelemnek, társaságnak és lakomának éltek.

A régi Athenae és Róma telve voltak történelmi nevezetességekkel, de a kutatót nemcsak az Akropolis, az Odeum, a Kerameikos. nemcsak a Mars mezeje s a fórumok szépségei érdeklik, hanem a lakosok közönséges életének egyéb színhelyei is, a vendéglők, csárdák és játékházak, mely utóbbiak egyikének tartották az Athéné Skiras templomát is Athenaeben. Bajae szintén valóságos játékbarlang volt.

Egy Vergiliusnak tulajdonított elegiában, melynek a címe: copa-i korcsmárosné), az életvidorság és túlcsapongó jókedv ezzel van jellemezve:

"Bort ide és kockát, holnapra — manóba — ne gondolj Élj vígan; a
halál bizton s hamar itt lesz előtted.“


Forrás: Dr. Richter W. A görögök és a rómaiak játékai (Fordította: Dr. Takács Menyhért)