logo

XXVIII Novembris AD

A gyermekjátékok.

A régi spártai népnek volt egy szigorú törvénye, mely az újszülöttek megvizsgálását rendelte el. A gyenge vagy béna gyermekeket a Taygetos szigetről a mélységbe dobták, míg az egészségest vagy hibátlant a szülőknek visszaadták felnevelés végett. Athénben maga az apa határozhatott a gyermek sorsa felől, hogy t. i. megtartja és felneveli-e, vagy eltaszítja magától s egyszerűen kiteszi-e azt. A régiek hite szerint ugyanis a ferde vagy beteges külső az istenek haragjának a következménye, s mint ilyen a gyermeknél szerencsétlen jóslat, gonosz előjel.
Azonban sok teljesen ép gyermek is áldozatul esett a szülők haszonleső kívánságának, mert az apák sokszor vagyoni érdekből tették ki gyermekeiket. Bár a méltányosabban gondolkozók ezt a szigorú eljárást határozottan kárhoztatták, még is minden időben divatozott az, hiszen a nép felfogása e tekintetben nagyon engedékeny volt. A rómaiak 12 táblás törvénye is elrendeli a gyönge gyermekek kitételét s a történelemből tudjuk, hogy ezt a rendeletet nem ritkán az egészséges csecsemőkre is kiterjesztették. Egyébiránt az ókorban az apa hatalmát gyermekei felett a törvények nagyon kevéssé korlátolták.

Ha az atya a gyermeket magáénak, vagyis családjához tartozónak ismerte el, akkor eljöttek hozzá a rokonok és a ház barátai a magok jó kívánatai és ajándékaival. Ez a születés utáni ötödik napon történt. Az általános öröm jeléül a házat ünnepiesen feldíszítették; az ajtót vagy olajfa-lombból font koszorúval, vagy gyapjú-fonadékkal vették körül. Az olajfa-lomb a férfi ivadékot az egykori hősi erényre, a gyapjú a leánygyermeket a jövő munkásságra akarta figyelmeztetni. A jelenlevő asszonyok egyike többször körül hordozta az újszülöttet a felékesitett tűzhely körül; innen magyarázható az ünnepnek Amphidromion elnevezése is. Ezt a határozottan vallásos jellegű ünnepet lakoma zárta be, a melyen elmaradhatatlan volt a káposzta, bárányhús és sült tintahal.
Tíz nappal ezután a névadás ünnepe következett, a midőn könyörögtek és áldoztak Apollónak, Artemisnek, a nympháknak s a folyami isteneknek, a kiket az ifjúság védői gyanánt tiszteltek, majd a család anyagi viszonyaihoz képest szűkebb-tágabb tért engedtek a jókedvű lakmározásnak. Az ilyen ünnepség leginkább arra való volt, hogy a család örömét a nyilvánosság tudomására hozzák s kijelentsék, hogy az újszülött törvényes házasságból származik s mint ilyen el is van fogadva. A rómaiaknál a leányok a 8-ik, a fiuk a 9. napon kaptak nevet; az ünnepség tökéletesen megfelelt a görög Amphidromion-nak.

Azokon az ajándékokon kívül, miket a gyermek atyjától és anyjától kapott, a meghívott vendégek is hoztak magukkal ajándéktárgyakat, pl. arany gyűrűt, félholdat, vagy kis kardot, ezüst láncot, nyak vagy melldíszt, csengetyűket s általában mindenféle játék
szereket, hogy azoknak a csillogása a csecsemő tekintetét felvidítsa; hoztak azonkívül bizonyos varázsellenes magokkal telt tokokat, oltalmúl az igézet ellen. Hogy e kis ajándéktárgyak közül melyek voltak tisztán a görögöknél használatosak, biztosan megállapítani nem lehet, mert a római vígjátékírók a sokféle görög és római szokást össze-vissza cserélték.
Nem bizonyos, hogy a születésnap évenkénti megünneplése a görögöknél már Perikies idejében divatban volt-e, vagy csak a macedón uralom korában kapták fel azt. Annál kétségtelenebb az a szép római szokás, hogy az emberek születésük napján egymást felköszöntötték s kölcsönösen megajándékozták és ez ajándékok értékére nézve valósággal versenyeztek egymással. A római császárok születésük napját sok rabszolga felszabadításával s nyilvános mulatságokkal ünnepelték meg.

A gyermek születése első percétől kezdve ki volt téve az ókorban nagyon is elterjedt babonának. Jósok és jósnők keresték fel a gyermekszobát, s ha az anya álmaiból, vagy valamely véletlen, jelenőségnélküli eseményből az újszülöttnek szerencsét tudtak jósolni, gazdag jutalomban részesültek. A csecsemő azonban szerintük ki volt szolgáltatva ama veszélynek is, melyet a haragos hatalmak idéztek elő; így, ha valamely dühös ellenség Hekatét, vagy a Kérákat szólította a gyermek ágyához, az a kicsi halálát jelenté. Innen érthető, hogy a gondos anya minden kigondolható eszközt megragadott arra nézve, hogy csecsemőjét e sokféle bajoktól megóvja; ezért nyúl·: a babonás eszközökhöz is. A római gyermekeknek kerek vagy szívalakú nyitható érmet akasztottak a nyakába, a melybe valami amulett volt zárva Ezt az érmet bulla-nak nevezték.

Ily gondos anyai felügyelet mellett feküdt a pici gyermek a maga kis agyában, a fűzfából font bölcsőben; majd az anya vagy dajka karjára került, a kik ringatták, himbálták azt s bölcsődalokat énekeltek neki, hogy elcsendesítsék vagy elaltassák. Az olympiai ásatások közben találtak egy Hermes-szobrot, mely a legünnepeltebb görög művésznek, Praxitelesnek eredeti alkotása. Hermes karján viszi a kis Dionysost, hogy a gondos nympháknak átadja nevelésbe, miközben arra igyekszik, hogy a gyermeket játékkal mulattassa. Az istenség jobb karját nem találták meg, azért nem tudhatjuk, hogy mit tartott a jobb kezében. Tudvalevőleg azonban Hermes többszörösen akként van ábrázolva, hogy a jobb kezében pénzes zacskó van; ebből nagy valószínűséggel azt a következtetést vonták, hogy ez esetben is ilyesmit tartott a kezében s azt csörgette, hogy a kicsit szórakoztassa.
Ki ne ismerné a derék Eurykleiát, a kis Odysseus nevelőnőjét? Az effajta dajka úrnője volt a görög gyermekszobának; ö gondoskodott a kicsinyekről, a kiket a szeretet minden jelével elhalmozott s a legkülönfélébb kedves nevekkel illetett. Az Ilias 4. énekében előfordul egy gondos anya, ki alvó csecsemőjéről a legyeket hajtja el; egy másik helyen a kis gyermek anyja körül szaladgál s a ruháját rángatja, míg az karjaira nem veszi fel.

Mily kedves közvetlenséggel írja le a költő Hektor esetét kis fiával Astyanaxx-al, a ki megijed atyja sisakjának a forgójától s dajkája vállára hajlik. Az atya leveszi sisakját s a gyermeket az istenek oltalmába ajánlja, míg az anya a válás keserű könnyei között is el-elmosolyodik, látva gyermeke szeretetreméltó félénkségét. A hős Hektor a gyöngéden szerető apának a képe.
A rómaiak nem engedték meg, hogy gyermekeik, a görögök szokása szerint, tisztán a fizetett rabszolganő szobájában neveltessenek fel, hanem hogy anyjuk keblén és ölében legyenek, a ki a háznak legfőbb őre, s a ki tisztán gyermekeinek él.
Az anya és dajka közös felügyelete alatt együtt voltak a fiú és leánygyermekek 6 éves korukig s nevelésük egy-forma volt. Már korán hallhattak a gyerekszobában a fáradhatatlan dajka szájából meséket, kísérteties történeteket, melyeknek iótékony hatását ma sem lehet tagadni, feltéve, hogy a mesélők túlzásai nem keltenek undort és félelmet a gyermekben, kedélyét és képzeletét meg nem zavarják.

Sokat meséltek a gyermekeknek »Gorgo«-ról, arról a szárnyas szörnyetegről, melynek kővé meresztő kinézése volt a maga borzasztó arcával, kígyó hajszálaival és övével. Ehhez hasonló rémkép volt a szamárlábú emberevő Empusa, továbbá a Lámiák. Akkor és más félelmetes kísértetek, melyeket közönségesen Mormokyloknak neveztek, s a melyek gyermekeket loptak és faltak föl. Kedvenc tárgya volt a gyermekmeséknek a Herakles hőstetteire vonatkozó mythos, a ki már csecsemő korában két kígyót fojtott meg. Nagy örömmel hallgatták a Hermes-ről szóló meséket, a ki alig, hogy a világra jött, elhajtotta Apollónak 50 ökrét a pieriai istállóból; továbbá Phrixos-ról és Helle-ről, kiket anyjuk Nephele egy aranygyapjas kos hátán szabadított meg.
Mily érdekes mese volt pl. az, a mely Phaetonról a napisten fiáról szól, a ki egyszer atyja tüzes lovai hajtására vállalkozott, de oly közel jutott a föld színéhez, hogy azon mindent felégetett úgy, hogy Zeus villámmal sújtotta agyon; nővérei pedig e miatti keserves bánatukban nyárfákká változtak. Ezek s más efféle csodálatos mesék magukkal ragadták a kis gyermek lelkét, míg a nagyobbak a békák és egerek harcában s más efféle bohókás történetekben lelték örömüket.

Közkedveltségüek voltak továbbá az állatmesék, melyek Aesopus neve alatt maradtak fenn az utókor számára. Sok ilyen „Hol volt, hol nem volt . . .” kezdetű mese verses formában is előkerült. Magának a háznak falain és oszlopain is lehetett látni ábrázolatokat az istenek és hősök életének mythosából.
A gyermeknek természetesen mindenféle, sokszor nagyon is értékes játékszereket adtak s az anyák, dajkák és óvónők együtt játszottak velők. Kész játékeszközök hiányában a találékony gyermeki képzelem a kéz alatt levő tárgyakból alakított magának olyanokat, mint azt minden időben és minden vidéken tapasztalhatni. Azok a gyermekjátékok, melyek a görög és római népnél divatoztak, bizonyos közös jellemvonással bírnak, különben is az ókori gyermekvilág játékai többé-kevésbé minden népnél ugyanazok.

A csörgetyűn kívül, a melynek, mint mondják, Architas, a nagy görög államférfim hadvezér, bölcsész és mérnök a feltalálója, vagy talán tökéletesítője, árultak agyag figurákat, edénykéket kövecsekkel, vagy ércdarabkákkal, a melyek szintén a kicsinyek mulattatására szolgáltak. Egy-egy obolosért lehetett venni olyan kis kocsit, a milyenről Aristophanes »Felhő«-iben van szó, a hol az apa igy beszél fiának:

........ Lásd mikor
Hat éves voltál, én is megfogadtam Síró szavad s első napdíjamért a Diásiákon kis kocsit vevék.

Pausanias, a ki a Kr. u. 2-ik évszáz második felében élt Kis-Ázsiában s utazásai közben kiváló kutatás tárgyává tette a vallási életre és művészetekre vonatkozó régiségeket, templomokat, szent helyeket, műemlékeket, említi, hogy a Heraionban, Héra olympiai templomában egy kis, elefántcsonttal díszített ágyat látott, a mely a pisáéi fejedelem leányának Hippodameiának s később Pelops feleségének a játékszere volt. Valószínűleg a babája ágya lehetett, mert az ó korban a kis leányok ép oly örömmel bábúztak. mint manapság. A babákat agyagból készítették és befestették, néha viaszszal is bevonták.
Az apáknak módjukban volt a népgyülésböl hazamenet a kereskedésekben ily babákat venni s köpenyegük alá rejtve haza hozni. Ezen kívül mindenféle alakú agyag játékszereik voltak: madarak, nyulak, teknösbékák, majmok, kígyók, békák; vezérek és katonák, miket egy u. n. trójai ló hasában tartottak, ezekhez hasonlók nálunk a bibliai Noe-bárkát és állatait ábrázoló alakok. Voltak edényeik és házi bútoraik mindenféle kivitelben. Aristophanes a görög gyermekek találékonyságáról így ír:

Hagyján tanítod. Rátermett; van esze.
Ekkorka volt még s már művészkedett: Házat
rakott sárból, hajót kivésett, Bőrhulladékból
kiskocsit csinált És dinnyehajból békát, úgy-e no?

E fajta játékszereket, különösen agyag babát igen sokat találtak a sírokban, mert a régiek meghalt kicsinyeikkel együtt sírba tették azoknak legkedvesebb játékeszközeit is. A leányok egész férjhezmenetelükig megőrizték babáikat s akkor az isteneknek áldozták fel. Így olvassuk azt Sappho egy töredékében: Ó Aphrodité ne vesd meg az én babámnak bíbor fátyolát; én. Sappho áldozom azt neked becses ajándokúl.

Élő állatokkal is játszottak, az akkori gyermekek, akár csak manapság. Legkedvencebb állataik voltak: a kutya, a tengeri nyúl, liba, kacsa és hattyú. Igen sokat mulattak a betanított majmok mókáin, különösen a rómaiak. Számos egykorú festményen láthatni fonállal megkötött madarakkal vagy cérnára fűzött cserebogárral játszó gyermekeket.

Horatius — satirái második könyvében — kis kocsiba fogott egérről is beszél. Kimondhatatlan örömük telt a kakas-, vagy fürjviadalokban; ezeket ugyanis egymásra ingerelték s a párviadalhoz hasonló tusát rögtönöztettek velük, életre és halálra. A legyőzött kakas vértöl csepegő fejjel áll ott szomorkodó gazdája mellett, míg a győztes párt büszkén nézi le őket s a kis ember pálmaágat és koszorút nyer jutalmul, a mi a kakasviadal pályabére. Más képeken a győztes kakasnak szárnya verdesésében és kukorékolásában nyilvánuló öröme is természethűen ki van fejezve.
A legyőzött állatnak belekiáltottak a fülébe, hogy a győztes vidám kukorékolásának az emlékét kizavarják a fejéből. Legharciasabbak voltak a Tanagrából és Rhodosból hozott viaskodó kakasok A felnőttek sokszor fogadásból rendeztek ilyen kakas-, vagy fürj-viadalokat. Nagy szerencsének tartották egy fiatal emberre nézve, ha bátor viaskodó madárra tehetett szert.

Az ókori gyermekek ép úgy nyargaltak vesszőparipákon, akár csak a mieink, mint ez az egykorú edények domborművein ábrázolva látható. Plutarchos említi, hogy Agesilaos király részt vett gyermekei játékában s együtt lovagolt velük a vesszőparipán. Valerius Maximus meséli Sokratesről, hogy azt egyszer Alkibiades a legnagyobb vígság között találta hasonló módon nyargalászni a maga gyermekei társaságában.

A fiúk játékszerei közé tartozott továbbá az ércabroncs, a melyre csörgő karikák, vagy Csengettyűk voltak aggatva, s a melyet vaspálcával kellett forgatni. Kivált a római ifjúság rendkívül szerette ezt a játékot úgy, hogy versenyre keltek, hogy ki hajtja ügyesebben; akár csak abban, hogy ki ad szebb ajándékot mennyasszonyának. Hogy mennyire felkapott volt ez a játék, kitetszik annak sokszoros ábrázolataiból, az edényekés kőrmetszeteken, a melyek sokkal gyakoriabbak, mint az írók erre vonatkozó utalásai.

Csigajátékot nemcsak otthonn, hanem az utcán is játszottak. Igen használatos volt a kötélhinta, — úgy a mint nálunk, — vagy Pedig a 4 kötélen függő hintaszék. Szokásos volt továbbá a kötél-ugrás, mankón szaladgálás és bakugrás; ez utóbbi oly módon, hogy egy-egy erősebb fiú elörehajtott fővel s térdre támasztott kezekkel bakot állott s a többiek hátúiról nekiszaladva s kezeiket a vállára csapva átugrálták.
Valamint a leányok íérjhezmenetelük alkalmával babáikat a házi istenségnek áldozták, szintúgy feláldozták a fiúk is a magok játékszereit Hermesnek, ha már elérték az ifjúkort, mint az az alábbi sorokból kitetszik:

„Ezt a dicső labdát, — játékát ifjú korának, Ezt a boróka kereplőjét, meg az asztragalusát
Pörge csigáját, — mind, a mit egykoron annyira kedvelt — Áldozatul Hermesnek akasztja, ajánlja Philokles.”

Pollux mintegy ötven játékot ír le, melyeket legnagyobbrészt gyermekek játszottak. Ezekhez nem kellett semmi különös eszköz, a gyermekek magok voltak a játék tárgyai. Ismeretes a szembekötősdinek egy neme, a midőn ki kellett találni az ingerkedő nevét, elfogni a szaladót vagy megtalálni az elrejtőzött játszótársat.
Egynek a játszók közül bekötik a szemét s akkor körben megfordul e szavakkal »Egy nagy legyet kergetek, (akár csak az itáliai mosca ceca) míg a többi körülötte ugrálva így kiabál: »Kergetheted, de meg nem fogod s bőrszíjjal ütögetik, míg egyet az ugrándozók közül meg nem csíp. Erre egy ismét a középre kerül bekötött szemmel s azalatt, míg valamelyik a szaladgálok nyomában jár, annak helyét valaki más igyekszik elfoglalni s ez a hely akkor az ö menedéke lesz, míg a másik hely nélkül marad.
A futóversenynél a társaság két pártra oszlott s kitűztek egy célpontot, melyet az üldözött félnek el kellett érnie a nélkül, hogy az ellenpárt megelőzze s az egyes fiúkat elfogja. A versenyző pártokat egy, a földön húzott vonal választá el egymástól. Az üldözők és üldözöttek szerepét kisorsolták.

Valamelyik a fiúk közül felvetett egy korongot, melynek egyik lapja fehér a másik fekete volt s elkiáltja magát: Nappal-e vagy éjszaka! Ha a fehér lap esett felül, akkor az ellenpárt futott előre, ha pedig az éjszakát jelentő fekete lap, akkor a fölvető fiú pártja lett az üldözött fél. A kit elfogtak, azt oldalvást ültették és szamárnak hívták. A legyőzött fél továbbá valami nevetséges terhet tartozott cipelni. Micsoda büntetés volt legtöbb játéknál szokásban, a melyekben különben a felnőttek is szívesen részt vettek. Igen gyakori volt a féllábon ugrálás, vagy egy beolajozott bőrtömlőn állás ugrándozó mozdulatokkal a nélkül, hogy leesnének.

A római fiúknál igen kedvelt játék volt a pénzfeldobás; előre fogadtak ugyanis, hogy melyik oldala a pénznek kerül felül. A kérdés ez volt: Fej vagy hajó?« minek az a magyarázata, hogy a régibb római pénzek egyik oldalán valamely istenség arca (pl. Janus biceps), a másikon egy hajó eleje volt ábrázolva. Voltak azonban határozott játékérmeik is ólomból. A mi korbácsjátékunk is nagyon felkapott gyermekmulatság volt már az ókorban.
A játszók körbe álltak s egy fiú a körön kívül járkált zsinegcsomóval a kezében s arra ügyelt, hogy ezt a korbácsformát titkon letehesse valamelyik fiú mellé; ha ez észrevette, akkor felkapta azt s űzőbe vette vele az illetőt körben, de ha nem, akkor a szomszéd kapta fel s addig ütlegelte a vigyázatlant, míg az a kört meg nem futotta s a helyét vissza nem foglalta. Ehhez járult még a királyosdi. Herodotos történeti művének első könyvében leírja ezt a játékot, a midőn t. i. Cyrus ifjúsága történetét adja elő. Cyrus, kit Astyages halottnak vélt, titkon egy pásztorembernél nevelkedett fel.
10 éves korában a falu gyermekeinek királyává tette magát. A játszótársak egy része udvari hivatalnoka lett a kis királynak, némelyek katonák, mások titkos rendőrök voltak, mások ismét az alattvalók érdekében közbenjártak a királynál, jelentéseket tettek, kutatásokat eszközöltek s az idegeneket a király elé vezették. A kis Cyrus a büntető hatalmat is gyakorolta, midőn egy előkelő méd embernek a fia nem engedelmeskedett neki. A királyjáték a tömeges versenyfutásnál is előfordult; a gyermekkirály mondta ki ugyanis a döntő szót s ö volt a pártatlan bíró. A kővel való céldobás sem volt ritka. Halljuk csak a diófa panaszát:

„Út szélére, mulatságul vásott gyermekeknek
Plántált engem sorom kőzápornak alája.
Illatozó koronámat kő töri, tépdesi egyre,
S megrongált lombsátram dísze — virága leomlik.“

így játszottak és vigadtak a gyermekek szivük vágya szerint; házakat építettek, kis kocsit húztak, vesszőparipán lovagoltak, bábúztak, köveket dobáltak a víz felszínén, csigát pörgettek, korongot vetettek, kezükön jártak stb. Türelmetlenül várták a melegebb tavaszi napokat, a midőn eljött a társasjátékok ideje, s a midőn átadhatták magukat a szabad természet gyönyörei élvezetének. Még egy sajátságos gyermekjátékról kell megemlékeznünk. Ez is tavaszi játék volt az u. n.: Rhodos szigetére való járás. A fiúk csoportokban jártak házról-házra, egy-egy fecskeformára csinált madarat tartva kezükben s énekszóval, meg gyermeki tréfákkal étel és italadományokat kértek:

»Itt a tavasz, vele együtt itt van a fecskemadár is;
Tolla a mellén tiszta fehér, de háta koromszín.
Adsz-e szegénynek egy árva fügét, egy csésze borocskát.
Kis kosaramba kevés mézet, sajtot kamarádból?
Kedveli még a tojással készített süteményt is.«

»Nos hát távozzunk-e, avagy nyújtasz valamicskét?
Jobb ez utóbbi, Különben retteghetsz a boszúnktól: Megtorlásúl
elhordjuk kapudat küszöböstül,
Vagy maga bent nyugovó nőd lesz zsákmánya karunknak. Gyönge
teremtés még és könnyű öt elemelnünk.
Rajta tehát szaporán: adj, hozz sokat és jót;
Nyiss ajtót a fecskemadárnak, nyiss, de azonnal: Nem vén öszebeborúlt
had, gyerkőcök kopogunk itt!«

Sokkal elterjedtebb volt a labdajáték, a mennyiben azt nemcsak az ifjúság játsza, hanem felnőtt görög és római emberek is. Ki kell jelentenünk, hogy bár forrásaink oly gyakran foglalkoznak is a labdajátékkal, még sem nyerhetünk annak mikéntjéről annyira teljes és világos képet, hogy sokféleségéről oly biztosan tájékozódhatnánk, mint pl. a mai labdajátékról.
E játékok legtöbbjét egyáltalán nem ismerjük. A római császárok korában 5 különböző labda volt használatban, u. m. a kicsi, középszerű, nagy, igen nagy és az üres. A közönséges labdát pila-nak hívták; ez bőrből vagy szövetből készült, szőrrel volt kitömve és erősen összekötözve.
Az u. n. follis egy levegővel telített nagy gömb volt, melyet ököllel, vagy karral ütöttek. Egy harmadik labda volt a pagonica, mely nagyságára nézve a két első között állt s taluval volt kitömve. Az elsőre vonatkozik az alábbi görög talány, mely magyar fordításban így hangzik:

»Egész testem csupa szőr, A külsőm meg csupasz bőr,
Varrás nyoma nincs rajta. Sok gyermekkel eljátszom;
Az ügyetlent kijátszom Észre sem vesz a mafla«

(Pollux szerint a vesztes félnek azt kellett tennie, a mit a nyertes ráparancsolt.)

Ez a labdajáték nem volt nehéz és fárasztó foglalkozás, azért kedvelték különösen a leányok. Már a híres Nausikaa királyleány szolgálói is labdáztak, miután kimosták és a földre teregették vásznukat, mialatt a fejedelmi gyermek táncdalokat zengett. Maga Nausikaa jóízűt nevetett, a mint labdája a vízbe esett. Egyébiránt a görög asszonyok és leányok énekszóval és kecses mozdulatokkal szoktak volt labdázni. A phaeak Halios és Laodamas híres labdázók voltak; az egyik magasra dobta, a másik elkapta a labdát, majd felváltva dobtak egymásnak magas kapókat.
A kettesben vagy külön játszók majd ülve, majd állva labdáztak, úgy hogy a labdát a falhoz csapták s tenyerükkel vissza-visszaütötték, míg a földre nem esett. Az ügyes labdázók hármasával állottak fel háromszög alakban s úgy vetették egymásnak a labdát. E játék körülményesebb leírása azonban sehol sem található. Némely játékosok nemcsak a jobb, hanem a bal kezükkel is elfogták s visszadobták a labdát. Arról is tudunk, hogy három ifjú játszott együtt 2—2 labdával. Voltak tréfás labdajátékaik is. Ha többen játszottak együtt, divatban volt az egymás rászedése. A vető valamelyikük felé tartotta a labdát, mintha neki akarná dobni, pedig épen az ellenkező irányban másnak dobta azt. Ha sok fiú játszott együtt, akkor az egyik cselből egy, vagy több labdát vetett közéjük; mindenik akart magának egyet szerezni, ebből aztán valóságos egymásra rohanás és dulakodás keletkezett, a társaság nagy mulatságára Az ilyen játék neve harpastum (rohamjáték.)

A régiek labdajátéka annyira fejlődött, hogy idő folytán a legváltozatosabb játékok egész sokasága honosodott meg náluk. A későbbi forrásokból értesülünk, hogy egyes műkedvelők valóságos mutatványokkal léptek fel s a labdajátékban bámulatra méltó ügyességet fejtettek ki. Ez a játék különben az erő és ügyesség gyakorlásának hatalmas tényezője volt. Némely magánházban külön helyiség volt a labdajáték számára berendezve, a mely fűthető is volt. Ezeket a helyiségeket sphaeristeriumoknak hívták.
A görögöknél a labda természetes előkészítője volt a táncnak és dalnak. Rómában a legmagasabb állású emberek között is híres labdajátékosok voltak; így: Scaevola pontifex M., Maecenas, Alexander Severus császár. A világhódító Caesar mindennap labdázott, mi által egyrészt egészséges testmozgást végzett, másrészt szellemét is felüdítette e kellemes szórakozással. Az ifjabb Cato ugyanaz nap, midőn mint consul-jelölt megbukott, a Mars mezőre ment labdázni. Augustus császárról azt beszéli Suetonius, hogy a polgárháború befejeztével lovagló és vívó gyakorlataival felhagyott s a labdázáshoz fogott, később azonban kocsizni és sétálni járt.

Ha a gyermekek künn nem játszhattak, vagy a házi labdajátékba belefáradtak, más mulatság után néztek; ilyenkor akár egymás között, akár felnőttek társaságában párost és páratlant játszottak, a mi igen népszerű játék volt. Valamelyikük, egy csomó diót babot, mandolát, vagy csigát vett a kezébe, a többi pedig fogadásból találgatta, hogy páros vagy páratlan számú-e az, a mit a kezében tart. Hogy ez nagyon kedvelt gyermekjáték volt, onnan is kimetszik, hogy képeiken és domborműveiken sokszorosan előfordúl.
A római fiúk kedvenc foglalkozása volt a diójáték, a mint azt egy, a dióról szóló (denuce) elegiai vers bizonyítja. Néha 4 dióval játszottak, úgy, hogy hármat összetettek a földön s a negyediket úgy igyekeztek a tetejükbe dobni, hogy szét ne lökjék azokat; máskor egy sor diót raktak le a földre s egy ferdén megtámasztott deszkáról szintén diót gurítottak felélők, hogy egyet a sorból kiüssenek
A későbbi időkben egyes fejtörő s bonyolultabb játékok is szokásban voltak így pl. több három vagy négyszögű kövecskéből, vagy a legkülönbözőbb figurákból, gyakran pedig összezavart csont és fabetűkből egyes, talányban feladott szavakat kellett kirakni. Az is gyakori dolog volt, hogy a pénzt szélére állítva megpörgették, azután az ujjokkal oly ügyesen kellett azt megérinteniük, hogy az érem állva maradjon. Néha azt is megengedték fiaiknak, hogy a felnőttek példájára nyerészkedő játékot játszanak, vagy a nagyok e fajta játékaiban részt vegyenek.

Ennyit a gyermekjátékokról. A sokféle ifjúsági játékban, melyeknek egész sorozata látható a régiek edényein és terracotta alkotásain, — s a melyeket az alábbiakban mutatunk be, — gyönyörűen megnyilatkozik a görög természet vidámsága és mozgékonysága. A játékok azzal az előnnyel járnak, — mondja Plato, törvényei első könyvében, — hogy azokban a gyermekek a maguk hajlamait bemutatják, s némiképp elkészülnek jövendő hivatásukra. A leendő gazda vagy építőmester már gyermekkorában gazdálkodik és házakat épít s azokat a játékszereket, melyeket nevelői a kezébe adnak, kicsi eszközökül használja fel úgy, hogy az igaziaknak pompásan megfelelnek.
Már a gyermekkorban játszva kellett megtanultok azt a művészetet, melyet majd oda künn fognak biztosan elsajátítani, hogy azt felhasználni tudják; tehát az ácsok már játék közben tanulgatják a mérést, meg azt, hogyan kell majd kocsin utazgatniuk, épen úgy, mint a leendő harcos a lovaglást s egyéb katonai gyakorlatokat. Ma sem gondolkodunk máskép; még az ifjúsági olvasmányoktól is elvárjuk, hogy gyermekeink munkakedvét célszerű módon előkészítsék. Sajnos dolog, hogy két nagyobb ókori munka, melyek a játékokkal foglalkoztak, teljesen elveszett.

Az egyik Suetoniusnak a gyermekjátékról szóló dolgozata, a másik a Galenusé, a labdajátékról. Az utóbbiról annyit tudunk, hogy szerzője azt mondja, hogy a felnőtt embernek az a foglalkozás szolgál a leginkább javára, mely a kezet és szellemet egyszerre igénybe veszi, s míg az előbbit kifárasztja, ez utóbbinak felüdítésére szolgál.
A labdajátékot, mint hasznos és kellemes mulatságot nagyon ajánlja. Manapság a labda csak a gyermekek játéka, bár nagynak, kicsinynek egyaránt hasznos s azért nagyon kár azt keveselni. Sokféle ügyesség nyilvánulhat az egyes játékok kifejlettebb formájában. A testnek a labdajáték különféle fordulatainál mindig akad dolga, a szemnek mindig van nézni és mérni valója.


Forrás: Dr. Richter W. A görögök és a rómaiak játékai (Fordította: Dr. Takács Menyhért)